*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67491 ***

HAGYOMÁNYOK

MESÉK ÉS ROKONNEMŰEK

GYÜJTÖTTE ÉS JEGYZETEKKEL ELLÁTTA

KÁLMÁNY LAJOS

I. KÖTET

ÁRA 3 KORONA

KIADJA A NÉPHAGYOMÁNYOKAT-GYÜJTŐ TÁRSASÁG.

Vácz, 1914. Első Váczi Sajtó. (Herrmann A.)




Tartalom:

  34. A bárgyú ember  118
  81. A bőkezű Rudolf  160
  98. A cservelyi kantár  172
  25. A czigány, a pap és a bíró  99
  112. A czigány és a Sárkány  196
  118. A dohány szó eredete  211
  =Adomák és rokonneműek=  163–179
    Gúnyolódók  165–174
    Kópéságok  174–177
    Közönségesek  163–165
    Nagyokatmondók  177–179
  43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul  123
  26. A fájós lábú mester a harangozó hátán  101
  101. A forró kása és a csizmadiainasok  174
  83. A haramia és a szentcsalád  162
  107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be  178
  109. A 3 orvos  189
  23. A három szent királ  93
  44. A hegy keletkezése  127
  45. A hegyek nagyobbodása  127
  93. A hibások  170
  102. A huszár pénzt szerez  175
  21. A jágėrfa  88
  125. A kása  218
  =A jegyzetekben idézett művek megjelelése=  180
  6. A kiskanász  37
  4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút  30
  29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs  107
  20. A kis macska  86
  31. A kitanult katona  113
  27. A koma  103
  116. A lelkek esznek  206
  91. A lótojás  169
  11. A lusta gyermek és a bűbájos leány  58
  54. A magyarok származása és lakóhelyei  133
  78. A mákos tészta hatása  158
  16. A medve  77
  28. A nagygusztusúak  106
  24. András: a kitett gyermek  96
  100. A német és a teremtés  174
  38. A német és az ürge  121
  103. A pokol létszámának emelése  175
  14. Aranykacsa  69
  37. A róka szabadulása a kútból  120
  123. A sejpös lányok  217
  94. A sejpössek  170
  87. A subadarab ura a szélnek  164
  105. A szabadságos katona és a czigány  177
  9. A szép kocsmárosné  50
  12. A szögén árva legén  60
  117. A vereshajma és a lusta asszony  207
  48. Az angol nyelv eredete  129
  36. Az osztozkodó medvék  120
  46. Az ördög el akarta rekeszteni a világot  127
  70. Balázs  148
  =Bevezető=  VII–IX
  76. Bocskai  157
  47. Csak egy aszszony vôt  128
  3. Csinosomdrága  23
  104. Csizmadiahal  176
  111. Ėgy csapásra százat  194
  40. Én is úgy akartam  122
  119. Félegyháza elnevezése  211
  120. Foggal ellett csikók  214
  90. Gyermekköltés  167
  110. Gyöngyösszőrű kis kecske  193
  86. Hivták az esőt a lakodalomba  163
  95. Időcsináló kántor  171
  56. Jász-kunhalom eredete  134
  =Javító=  219
  =Jegyzetek=  182
  75. Jumėrcsák  156
  88. Kappan köpönyeggel  164
  115. Kerek kő  205
  71. Kinizsi  150
  32. Kire marad a kis ködmön  115
  108. Kis Guba  186
  77. Kiszabadulás a tömlöczből  158
  89. Kitájékozás  165
  8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya  42
  1. Köles  1
  53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni  131
  7. Legeltetés a Sárkány pusztáján  41
  62. Mátyás király a czinkotai kántornál  143
  61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában  141
  63. Mátyás király bėgréje  144
  60. Mátyás király és a jószívű szegény ember  141
  65. Mátyás király és a mutatványos  145
  68. Mátyás király és a részeges bíró  146
  58. Mátyás király és a részeges huszár  139
  69. Mátyás király vette le a rabigát  147
  82. Menekülés  161
  =Mesék és rokonneműek=  1–127
    Állatmesék  119–127
    Boszorkányfélékről  42–79
    Egyűgyűekről  115–119
    Elegyesek  86–99
    Nagykópékról  99–115
    Ördögökről, Óriásokról  79–86
    Sárkányokról  23–42
    Szörnyetegekről  1–23
  42. Mé harakszik a kutya a macskára?  123
  41. Mé nincs a békába büdös?  123
  51. Miből lett a gomba?  130
  80. Miért kell Rudolfnak bujdosni?  159
  121. Miért lőtte agyon Rudolf Rócsilt fiját?  216
  35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr?  119
  97. Mijé híjják a csizmadiát Nyehónak?  172
  114. Mijik jobb: a Szöröncse-je, vagy a Boldokság?  203
  13. Miklós  65
  39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija  121
  52. Mióta akasztják a betyárokat?  130
  66. Mióta csizmadia a csizmamester?  146
  49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa?  129
  96. Mióta hivják a szabót kecskének?  171
  67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni?  146
  99. Mióta nem ember a tót?  173
  50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje?  130
  85. Mióta rakják keresztbe a búzát?  163
  17. Miska  79
  59. Mi van legtöbb a világon?  140
  =Mondák és rokonneműek=  127–163
    Hőseinkről  148–157
    Krisztus mondák  130–132
    Márialegendák  162–163
    Mátyás királyról  139–147
    Örökéletűekről  158–162
    Őseinkről  133–139
    Világteremtő és alakitó mondatöredékek  127–130
  106. Nagyotmondó huszárok  178
  124. Napoleon és a kecskék  217
  113. Nánika  200
  15. Őzike  73
  5. Pézös  32
  79. Rákóczi lova fordított patkója  159
  10. Rózsa és Iboja  55
  122. Rudolf Amerikában  216
  92. Subák a templom alatt  169
  64. Szamár a csillagász és csillagász a szamár  145
  19. Százat egy csapásra  83
  55. Szolnok elnevezése  134
  73. Szömölcs  154
  84. Szűz Mária a fonyásával kereste a kenyerét  162
  22. Szűz Mária és Mária keresztleánya  89
  =Tartalom=  III–VI
  30. Tréfás Jankó  112
  72. Toldi  151
  74. Toronyi Tamás pihenőhelye  155
  18. Trikkum-trákum  81
  33. Ügyetlenek  117
  57. Vasas János  135
  2. Zirínyi Miklós  13




Bevezető.

Gyüjeményeimnek oly nevet kellett keresnem, mely alá sorozhassam – ha
kell – nem pusztán a népszáján forgó kötött és kötettlen alakú,
népismertető adatokat; hanem bele lehessen foglalnom a csak jelekre
szorítkozó szokás-töredékeket, babonáskodásokat; szóval mindazt, mit
egyik vagy másik szempontból becsesnek itélve, mint hagyományt – ha nem
a népé is – közölhetek.

Az itt bemutatott adatok beosztásánál első sorban a néphagyományokkal
foglalkozókra voltam figyelemmel: oda törekedtem, hogy – a mennyire
lehetséges volt – a hasonnemű adatokat csoportosítsam, hogy így könnyen
feltalálhassuk; hogy az azokkal megegyező, velünk rokonnak tartott, vagy
érintkező népekéit, a mennyiben a mienkkel találkoznak, megjelöljem és
kiemeljem.

Már a hagyományok lejegyzésénél tekintettel voltam a nyelvkincseinkben
előforduló kölönösségekre, minők a közönséges embernél többet tudó, vagy
hatalmasabb lények: nevöket nagy kezdőbetűvel vetettem papirosra s
egybeírtam, olykor dűlt betűkkel szedettem, hogy a sorok közt könnyen
feltalálhatók legyenek. Innen van, hogy _Őszembernek,
Őrdöngősvénasszonynak_ irottakról olvashatunk; az állatoknál nevöket a
jelzőjükkel összekapcsolva s ha többféle tekintetből érdemelnek
figyelmet, nem pusztán nagy kezdő, de dűlt betűkkel is szedettem. Ha
azonban mindezeket közönségesnek tüntették fel a hagyományok, nem volt
miért a szokottól eltérően jelelni. Ez az oka, hogy egyik adatban
eltérően, a másikban a szokott alakban vannak bemutatva; hogy az egyik
adatban, hogy példát is hozzak fel, Haramiának van lejegyezve, a
másikban már haramiát találunk. Nem tettem azonban ezt a feltünést keltő
közlést a tátos lónál, mert más kötetben el akarok róla egyet-mást
mondani, mit régen meg kellett volna tennünk.

Feltűnést mutat némely bekezdés is: mikor az adat oly helyen van –
mondjuk – kettészakítva, a hol a tárgy előadását szem előtt tartva, nem
szabad lett volna; ez az eljárás is a feltünés czéljából történt.

Ha meg nem jelelem is, a mesék legtöbbjéről le lehet olvasni, ha egy
ember mesélte. A 2., 9., 13., 23., 29., 30. számúban az utánozni szerető
mesemondó csakúgy szórta a _felé_ határozó helyett a _fele-t_. Utánzásra
vall németszerű hangsúlyozása, mint: Zi_rí_nyi, akárcsak Ká_ró_li-t,
bir_kó_zik-ot mondott volna _Ká_roli, _bír_kozik helyett. Szinte
megismerhetni, hogy a 10., 14., 15., 16., 24., 26., 28., 115. mesét egy
mesemondó mondása után írtam le. Olvasottságára vezetendő vissza, hogy –
habár a nép gyermeke –, nem beszéli hűen a nyelvjárását s hogy semmi
nehézséget sem okoz neki a lejegyzésre való mesélés.

Pár szóval megemlékezem a nyelvjárás és az irodalom nyelvén közlött
hagyományok lejegyzéséről is. A hol csak tehettem a nyelvjárás
figyelembevételével írtam le a mesemondó szavait, mit felesleges volt
foganatba venni az irodalom nyelvén beszélőknél. Különben míg a
fonografot annyira nem tőkéletesítik, hogy vele a nyelvhagyományokat
könnyű szerrel megörökíthetjük, addig a meséket sem jegyezzük le úgy, a
mint kellene. A hangsúlyozást nem is említem, ezt még csak úgy, a hogy
meg lehetne jelelni; de egyebet nem vethetünk hűen papirosra. Többnyire
másképpen meséli, ha szabadon, egyfolytában – a mint szokta – mondja el
és másképpen, ha meg kell neki várni a lejegyzést. A szaggatott előadású
mesélés – mikor a mese közben meg-megáll: időt kap magát akként
kifejezni, mint nem tudta volna, ha nem leirásra mesél – a válogatott
kifejezések létrehozója, no meg hogy sokszor az irodalom nyelvén, vagy
mint ők mondják, urasan iparkodnak elmondani. Mondjam-e, hogy hatással
van a mesemondóra, ha tanult embernek mesél? urasan akar beszélni.
Mindez pedig a szülője annak, – a mi megtörtént velem – hogyha az ember
betűről-betűre irta is le az elmondása után az adatot, a mikor
lenyomatva megjelent a meséje s felolvasták előtte, hogy így mondta-e? a
felelet az volt: hogy ilyen formán, de nem egészen így. Találtam azonban
olyanra is, kivel többször elmondattam a mesét, mindíg egyformán mondta;
értem az egyformaság alatt, hogy egy betűt sem tett hozzá, sem el nem
vett. Igaz, hogy hamar vége szakadt a mesetudásának s olvasni sem
tudott, hogy más, hasonneművel töltötte volna meg a fejét.

A ˘ jelre (ă) megjegyzem, hogy szükséges jel hiányában a terpesztve
ejtett _a_-ba menő _á_ jelelésére használom. A hiányjeleket ezúttal nem
alkalmazom.

A népet tartottam szem előtt: mikor Atillát, Budát, Delilát őseinknek
jeleltem; a Mátyás királyról szóló adomákat a mondák közé soroztam,
melyeket a nép megtörténteknek hisz. Még hallani sem szereti, hogy
ezeket az adomákat más országban más jeles emberhez fűzik, hogy mindez
csak mese, nem valóság; úgy látom, hogy fáj neki a kiábrándulás. Mily
nagyra, megjegyzésre méltónak tartja a nép jeleseit, mutatja a 63. és
74. számú adatunk, mely még azt a bögrét is kiváló tiszteletben
tartottnak mutatja, melyre reáfogták, hogy Mátyás király ivott belőle s
azt a helyet, hol állítólag Toronyi Tamás pihent.




Mesék és rokonneműek.


(Szörnyetegekről.)


1. Köles.

Vôt ėgy kirájnak három fija: ėgygyet hittak Árpának, másikat Zabnak,
harmadikat Kölesnek. A kirájnak _ėgygyik szöme_ mindég _sírt_, a _másik_
mög mindég _nevetött_; a lekkiseb fija aszt tudakolta a bátytyajitúl,
hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mijé nevet? aszt
kitudakolik akárhogy. Itten bemönt a legöregeb: az Árpa, tudakojja mos
mán az atytyát, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?
„Kimöny elűlem, mit tudakolócz tė, ez a kés minygyá beléd mén!“ De nem
tágított ű, hogy addég nem mén ki, még mög nem tugygya: mé sír az
atytyuk ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet? Aval fölkapta az atytya a
kést az asztalrul, a legén mönt kifelé, a kést hajította utánna, az
ajtóba ált mög. Asz kérdöszte a Zab, hogy mit mondott atyánk? „Eregy be,
maj mögmonygya neköd is, a mint neköm mögmonta.“ Bemönt a Zab, kérdöszte
atytyát: „Ugyan fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik
mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer minygyá a kés beléd mén!“ de ű sė
tágított, hogy addég ki nem mén, még mög nem tugygya: mé sír az ėgygyik
szöme, a másik mög mé nevet?“ Az atytya fölkapta az asztalrul a kést,
utánna hajíntotta, az ajtóba mögált. Itten a legén kimönt, asz kérdözi a
Köles: „Hát mit mondott a kirájatyánk?“ „Eregy be, majd tėnéköd is
mögmonygya, úgy mint nekünk!“ A Köles _kardot_ köt, bemén az atytyáhon,
oda ál az atytya elébe az asztalhon. „Ugyan fölséges kirájatyám! az
ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a
kés minygyá beléd mén!“ „De én fölségös kirájatyám ki nem mögyök, még
mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ A kiráj
főkapi a kést, igenyöst vági az ėgygyik karpereczczibe, de úgy, hogy
mögált benne a kés. Köles mögén aszonygya: „Monygya mög fölségös
kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny
elűlem, mer ez a kés mögén beléd mén!“ „Nem monygya fölségös kirájatyám?
addég ki nem mék, még mög nem tudom, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a
másik mög mé nevet?“ No, akkor a kiráj kapi fő a kést, vági a másik
karpereczczibe. Aszonygya mögén Köles: „Hát fölségös kirájatyám, én
addég ki nem mék, még mög nem monygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik
mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „Mán
fölségös kirájatyám én addég ki nem mék, még mög nem monygya: az ėgygyik
szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ Kapi föl a kiráj a kést, vági
igenyöst a homlokába, de úgy, hogy mögál a kés benne. Asz monygya:
„Látom fijam, tė mán dėrėkab embör vagy, mint bátyád, neköd mögmondom:
mé sír az ėgygyik szömöm, a másik mög mé nevet? Hogy tik micsoda dėrék
vitézök vattok, ėgy kirájnak sincs ijen három dėrék, vitéz fija, azé
örvendözik bennetök, a másik szömöm pedig azé sír, hogy tik
országot-világot nem tróbátok.“ Aval kimönt Köles, az alatt a két
bátytya odakin tötte a törvént, hogy Köles ojan sokájig bent van, kiráj
atyánk ű neki mögmonygya. Mikô kimönt Köles, kardotfoktak, aszonták,
hogy térbetyűjjön lė. Köles lėtérbetyűl, aszonygya neki a két bátytya:
„Hát vald ki Köles, mit mondott kiráj atyánk, mon mög, mer külömben vége
az életödnek!“ „Ha csak az (t. i. a baj) van, nem is köl neköm
lėtérbetyülni bátyáim, mökmonthatom én aszt talpon álva is!“ „Hát mon
mög!“ „Aszonta a kirájatyánk, hogy mink micsoda dėrék három vitézök
vagyunk, ėgy kirájnak sincs három ijen vitéz fija, azér nevet az ėgygyik
szöme; a másik szöme mög azér sír, mer sėmmi világot, sėm országot, sėm
vitésségöt nem tróbálunk a világon; jó lösz, ha elmögyünk
országot-világot tróbálni.“

Elindul az Árpa, mén, anynyira mén, hogy elér ėgy részhídat. Mikor eléri
a részhídat, lėtérbetyül, hálát ád az Istennek, hogy már elérte a világ
végit. Mos fal oszt fölül a lovára, elmén viszsza haza. Mikor hazaér,
kin sétál a kirájatytya az udvaron: „Hát viszszagyütté fijam, Árpa?“
„Viszsza – aszonygya – fölségös kiráj atyám, mer én mán a világ végin
vôtam!“ „Hát ugyan fijam, hun löhet az a világ vége? mikô én mán
mögöregöttem, még sė tudom!“ „Én fölségös kirájatyám egészen a részhídig
vôtam!“ „No fijam, tė jis elmönté! mer mikô még anyád élt,
mögfrüstököltünk, mire az ebéd mögfőtt, sétálásképpen mögjártuk!“
Aszongya a Zab, maj elmén ű! A Zab is elindult. Mönt, anynyira mönt,
hogy elérte az ezüshídat; lėszált a lovárû, lėtérbetyül, hálát ád
Istennek, hogy mán elérte a világ végit. Itten fölült mögén a lovára,
elmönt haza. A kirájatytya mögén kin sétál az udvaron: „Viszszagyütté
fijam, Zab?“ „Viszsza, fölségös kiráj atyám, mer én mán csakugyan
elértem a világ végit!“ „Ugyan fijam, Zab! hun löhet az a világ vége?
mikô én mán mögöregöttem, mék sė tudom!“ „Fölségös kirájatyám, én
egészen az ezüsthídig vôtam!“ „No, te mégis emböreb vagy, mint az Árpa
bátyád; mer mikô mögöttük az ebédöt, sétáláskép mögjártuk, mikô az
anyátok még élt, aval!“ Aszonygya Köles: „Maj elmék én fölségös
kirájatyám!“ „No, ha elmégy, nė kerezsd fő a világ végit; hanem _kerezsd
fő Ződ Imrét!_“ Elindul Köles, mán anynyira mén, hogy elér ėgy várost,
ėgy Öregaszszony kitekínt az ablakon, aszonygya: „Hova mégy Köles?“ „Mék
– aszonygya – keresöm Ződ Imrét!“ „De fijam, nem töszi mög tėveled ez a
ló az útazást; hanem möny viszsza, van az atyádnak a hetedik ménösbe ėgy
hámfalábú, rosz szürke lova!“ Oda vet neki ėgy marék aranyat az
Öregaszszonynak, hogy vele ojan jót tött, jót mondott. Viszszamén tėhát
Köles, aszonygya a csikósnak, hajcsa be a _hetedik_ ménöst! A csikós
behajtotta a hetedik ménöst; a szürke nem akart sėhogy sė bemönni az
udvarra, a csikós nagyot rávágott, a szürke beugrott a kapun. Mit
cseleködött a szürke? bebût ėgy disznóólba, keresi a Köles, kérdözi a
csikóst: „Hun a szürke? nincs itthun, nem gyütt haza!“ „Dehogy nem, még
ráváktam, nem akart bemönni; hanem keressük az udvarba!“ Keresik
anynyira, hogy möktanálik a disznóólba, ott búsúl a szürke; addig vákta,
kaparta föl a dudvát, hogy kivágott ėgy rėzsdás kardot. Köles a rėzsdás
kardot bevitte a házba; anynyira bele vôt rėzsdásodva a _kard_, hogy nem
bírta kihúzni a hüvejbű – mögfogatta atytyávâ a hüvejt, ű mög fokta a
kardot, húszták anynyira, hogy kihúszták belüle; de mire kihúszták, a
kiráj elesött. Hát itt Köles kapta a kardot, kitisztította fényösre, a
hüvejbe tötte, az ôdalára kötötte. Kipuczolta a rosz rėzsdás nyergöt, a
ki a palláson hevert, a szürkéjit, a kantárt is kipuczolta,
főkantároszta a lovat, a nyergöt főtötte, fölűlt, úgy oszt útnak erett.
Mönt, anynyira mönt, hogy beért Ződ Imrének a határjába, akkô elkeszdött
beszélni, hogy hova mönyünk Köles? „Keressük Ződ Imrét, ha halottad vôna
valaha annak a hírit?“ „Itt vagyunk a határjába. No, – aszonygya – tė
emböreb vagy, mint atyád, mert atyáddâ _hét_ esztendejig jártunk; de még
a határjába sė möhettünk be, tėveled mög begyüttem. Most mán eregy el,
ott fekszik a ház előtt az ágyon, maj hotyha fölérzik, néz szét minket;
mer neki is van ėgy lova, ha én öszök a ganébû, akkô möggyőz Ződ Imre,
ha pedig ű öszik a ganébû, én mög a jászolbû, akkô nė féj! Ojan lova
van, hogy háromszoros lánczbul van a kötőfékje, mikô én fölütöm a fejem,
akkô űs fölüti a fejit; akkô ėsz szöm elszakad a kötőfék szárábû, – de
ėgy-ėgy mázsás mindėgygyik szöm – mikô másoczczor _elnyerítöm_ magam,
akkô a másik _szöm szakad_ el, mikô harmaczczor elnyerítöm magam, akkor
a harmadik szöm szakad el; akkor pedig öszszemögyünk verekönni.“
Anynyira verekszenek, hogy möggyőszte a Kölesnek a lova a Ződ Imre
lovát, így hát a Ződ Imre lova övött a ganébû, a Kölesnek a lova a
jászolbû. Köles asz gondojja magába, most alszik Ződ Imre, mögölhetném,
de nem dicsőség az embört mögölni álmába! Kapta Köles, lėfekütt mellé az
ágyba, hogy mán már űs alszik, pihen, mer mán nagyon elfáratt az útba.
Ėczczör fölérzik Ződ Imre, minygyá tekínt a lovakra, néz széjjel,
látytya, hogy az ű lova öszik a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbul.
Ződ Imre mög akari ölni Kölest; de iszen az nem vitésség mögölni az
embört álmába, űs mögölhetött vôna, de nem tötte. Beszélt Ződ Imre a
lovával, a lova aszt nyerítötte, hogy nė ėreszsze Kölest âra, hogy
nézzön a lovak felé; hanem híjja be, _vágja mög a kisújját, ereszsze
félig a poharat vérrel; Kölesnek is monggya, hogy vágja mög a kisújját,
ereszsze félig a poharat vérrê, öncse tele borral űs mög Köles is és
igyák mög ėgymás vérit, lögyenek: vérintvaló testvérök_.“ Aszonta neki
Köles: „Möktöszöm, ha elgyüsz velem az atyám házáhon.“ „Elmék, csak töd
mög!“ Úgy is töttek, mögitták ėgymás vérit, így osztán _bátytya lött
neki Ződ Imre_. (Melyik kisujját kellett megvágni: a jobbat, vagy a
balt?) Aszt mán nem tudom, oszt _mikor itták, fogatták, hogy vérintvaló
testvérök lösznek_.

Elmöntek haza; Ződ Imre fölűlt a maga lovára, Köles is fölűlt a maga
lovára. Az atytya mögörűtt, hogy nem csak a fejit, vagy jelit: hanem az
egész Ződ Imrét elhoszta. Köles nagy vendékségöt csináltatott; csinált
is az atytya nagy mulacscságot, Kölesnek is nagy kedve kereködött,
mögütötte az asztalt, hogy a _poharak_ mind a _pallót verték_, asz
kijátotta hogy: „Szélös ez világon nincs nálam nagyob vitéz!“ „Hó, –
aszonygya – Köles! még Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löheczcz!“
Itt Kölesnek lėesött az álla, bemönt az istállóba, a lovára borût,
sírt-rítt. „Mi bajod mán, édös gazdám?“ „Hon nė vôna bajom, mikô aszonta
kirájatyám, hogy Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löhetök!“ „Ha monta
jis, jô monta, azé nė féj sėmmit, ne búsûj, majd elmögyünk,
mögtróbálkozunk vele! Csak agygyá szénát, abrakot öleget, hogy én jô
lakhassak.“ Mikor a lova jô lakott, mögitatott, aszonygya: „Nyergöjjön
fő, majd útnak indulnak.“ Mönnek, anynyira mönnek, hogy beérnek ėgy
határba, abba a határba, a mölikbe van ėgy vár, a mölik rézvár
_rézgalamb lábon forog_. Mikô odaért Köles, kitekíntött a _rézhajú lán_,
kérdöszte: „Hová mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Kutyaszömű
Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit?“ „Hogy nė halottam vôna, hiszėn
az az atyám; hanem halod Köles, tė oda nem möhecz el, mer abba nagy erő
van; hanem ne, adok ėgy _gyűrűt_, a hányszor mögfordítod az újjadon,
annyi _100_ embör _ereje mén beléd_.“ „Hát ad ide aszt a gyűrűt!“
„Odadom, úgy, hotyha viszszagyüsz, êvisző.“ „Elviszlek!“ „Hanem eskügy
mög!“ „No, hát bomojjak mög, ha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt,
fölhúszta az újjára, aval mönt. Anynyira mén, hogy elér ėgy ezüst
várost, a ki ezüstgalamb lábon forgott. Möglátytya a fölső emeletbű az
ezüsthajú lán, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm
Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Honnė halottam
vôna, hiszėn az az én atyám! de oda nem mehöcz be, még a határjába sė,
hanem úgy adok neköd ėgy gyűrűt, hogy ha viszszagyüsz, elvisző. Ez a
gyűrű ojan gyűrű, hogy ha az újadon a hányszor mögfordítod, anynyiszor
_200_ embör _ereje mén beléd_.“ „Ad ide hát aszt a gyűrüt!“ „Eskügy mög,
hotyha viszszagyüsz, elvisző.“ „No, hát bomojjak mög, hotyha el nem
viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Mönt,
anynyira mönt, hogy elért ėgy arany várost, a mölik arangalamb lábon
forgott. Az aranyhajú lány kitekíntőtt a fölső emeletbű, kérdözi: „Hová
mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad
vôna valaha a hírit!“ „Hon nė halottam vôna, hiszėn az az én atyám; de
oda – aszonygya – nem möhecz, mer az nagyon erős embör; hanem adok ėgy
_kendőt_, ha aval möktürülközöl, anynyi _300_ embör ereje mén beléd, a
hányszor möktürülközöl; de úgy adom oda, hotyha viszszagyüsz, oszt
elviszöl!“ „Elviszlek, csak ad ide!“ „Odadom úgy, hotyha mögesküdöl.“
„Bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta a kendőt, elmönt. Mén,
anynyira mén, hogy beér a határjába; de mán akkô ott van a piszkos,
szurtos szôgáló, nem akari beereszteni, csatázik előtte a vas rúddâ. Itt
mögmonta neki a lova, hogy csak jô kardlapozza mög, vögye el a
pinczekûcsot! Aval elővötte Köles, jô elkardlapozta, monta neki, hogy
csak a pinczekûcsot agygya oda, nem lösz sömmi bántása. Aval lėvötte a
_fejit_ a szurtos szôgálónak, _kard högyire tötte_, úgy vitte be
Kutyaszömű Jankó udvarába. Lėvetötte az udvaron aszt a fejet, a lova mög
mögsúkta neki, hogy a pinczét nyissa ki, oszt a hordót verje szét a vas
rúddâ, mer az tele van borrâ, de az ojan bor, hotyha abbul csak ėgy
csöppet iszik Kutyaszömű Jankó, akkô nem bír vele. Mingyá kapta, jót
ivott a hordóbû, oszt szétverte a hordót. Ėczcző előgyün a Kutyaszömű
Jankó, de nagyon mökharakszik, hogy a szôgálója odavan; aszonygya: „Mér
gyilkoltad mög tė az én szôgálómat? majd adok én neköd!“ Mén a pinczébe,
szalad, hogy majd jót iszik a borbû, de üresen tanálta a hordót, a bor
mög szétfojt, a pincze mög televôt hordva pörnyévê, keresi Kutyaszömű
Jankó anynyira, hogy csak ėgy kortyot ihatna abbul a jó borbul, anynyira
hányi-veti a pörnyét, hogy ėgy csöppet tanát, de az is homokos, pörnyés
vôt, mégis ojan erős mérges lött, mind ėgy darázs. Öszszemöntek,
vereköttek, anynyira vereköttek, hogy mán ėgygyik a másikával nem bírt,
aszonygya a Köles, mikô mán nagyon kifárattak: „_Köpjünk_ mán János
bácsi!“ Kutyaszömű János elfordult, hogy köp; de Köles nem azon vôt,
hogy köp: hanem lėvákta a fejit, a kard högyire vötte, vitte hazafelé.
Ėczcző kitekint az aranhajú lány: „Hová mégy Köles, talán itt akarsz
hagyni?“ „Hogy is gondolod, hogy ėgy állatot mög két lelköt vigyön ez a
ló?“ „No, nem bánom, Köles, de tudom, hogy mögbomlasz.“ „Na hát gyere,
űj föl!“ „De hát, hogy hagyod itt eszt a szép várost? adok ėgy
_veszszőt_, csab mög vele, minygyá aranyalma lösz belűle, könynyű hejt
elfér a zsebödbe jis.“ Mönnek hazafelé, elérik az ezüst várost, ėczczör
kitekint az ezüsthajú lány. „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát
hogy is gondolod, hogy három lelköt, ėgy állatot vigyön ez a ló!“ „Nohát
ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No hát gyere, űj föl êre a lóra;“
„De hogy hagyod itt eszt a szép várost! Ne – aszonygya – adok ėgy
ezüstszál _veszszőt_, háromszor mögcsapod vele, minygyá ezüstalma lösz
belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Elmöntek mögén, elérték a
réz várost. Kitekint a rézhajú lány: „Mögáj Köles, talán itt akarsz
hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy ez a ló négy lelköt vigyön mög ėgy
állatot?“ „No, hát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No, hát gyere
űj föl êre a lóra!“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost? Adok ėgy
rézszál veszszőt, _háromszô_ mögcsapod vele, minygyá rézalma lösz
belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Úgy is vôt. Möntek,
anynyira möntek, hogy hazaértek. Aval lėvetötte Köles az udvaron a
fejet, nagy mulacscságba erettek, nem ismertek mást a lányok, csak
Kölest, annak az ölibe ültek. Köles mán nem tarthatta továb űket,
hintóba fogott, kivitte űket a határba. Ėgy hejt aszongya Köles a
kocsisnak: „Ájjon mög!“ ėgy halomhon értek, lėszált, itt Köles a
rézalmát kikapta a zsebibű, főhajította a halom tetejire, lött belűle
ėgy réz város, a ki rézgalamb lábon forgott, lėugrott a rézhajú lán,
aszonta: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed!“
Gyűjé kend Árpa bácsi abbû a hintóbû!“ Akkô hun, hun nem vôt, _ėsz
száraz lófejet (vett elő), körűkerítötte szénakötéllel űket, ráálította
űket a lófejire, mögesküttette űket_; mönynyenek a városba, éjjenek a
hogy tunnak. Aszonygya a kocsisnak: „Hajcs továb, kocsis!“ Mögén mönnek,
hogy elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az ezüstalmát kikapta a
zsebibű, _főhajíti_ a halom tetejire, lött belüle ėgy ezüst város, a ki
ezüstgalamb lábon forgott; lėugrott az ezüsthajú lány, aszonygya: „Hohó,
Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Zab
bácsi abbul a hintóbul!“ Mögén hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet,
körülkerítötte széna kötéllel űket, ráálította űket a lófejire,
mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonta
a kocsisnak, hogy hajcson továb, elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles
az aranyalmát kikapta a zsebibül, főhajíti a halom tetejire, lött belüle
ėgy arany város, a ki aranygalamb lábon forgott, lėugrott az aranyhajú
lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a
tijed! Gyé ken lė Ződ Imre bácsi abbul a hintóbul!“ Hun, hun nem vôt,
ėsz száraz lófejet (vett elő), körülkerítötte szénakötéllel űket,
ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba,
éjjenek a hogy tunnak.

Elhajtatott haza, nagy vendégségöt csapott. Ál a nagy vendékség,
Kölesnek is nagy kedve támatt, mögütötte az asztalt, hogy a poharak a
pallatot verték, elkijátytya magát: „Szélös e világon nincs nálam nagyob
vitéz!“ itt aszonygya az atytya: „Az Ólomfejűbarátnak bujtárja sė
löhecz!“ Kölesnek lėesött az ála, lovára borût, sírt-rítt, hoty hát az
atytya űtet úgy mökszégyönítötte ezök előtt a sok urak előtt. „No, nė
búsúj sėmmit Köles – aszonygya a ló – majd elmögyünk, nyergőj fő, oszt
mönynyünk!“ Möntek, anynyira möntek, hogy betértek ėgy nagy erdőségbe.
„No, halod Köles, ennek az erdőnek a közepibe van ėgy palota, kerűld mög
aszt a palotát _háromszô_, de azon sė ajtót, sė ablakot nem tanász, majd
keszd el: Hogy bárcsak az Isten mögsegítene valahogy, mer el vagyok
tévedve! Asztán mög keszd el: Bárcsak gyünne mán az Ördög, vagy valaki,
elvezetne innet, mert el vagyok tévedve! Aztán mögén keszd el, hogy:
Bárcsak az Isten elsegítene innet, mert el vagyok tévedve“. Âra ėcczör
mögszólalnak: „De én rúlam sė felejtközzé, ha a barátná hejett kapsz,
monygyad, hogy van ėgy rosz lovam, hogy el lösz az ojan risz-rosz gazon
is az udvarba.“ Addig keringőt, hogy az Ólomfejűbarát mögszólalt:
„Miféle vagy, gyere be!“ Akkô mán mögnyît az ajtó! „Jó vagy-ė, vagy
rosz?“ „Ügön, jó vagyok, szôgálatot keresök, hotyha kapnék?“ „No itt
lösz hejjed; de van _három_ lovam az istálóba, kocsis lösző! ėgy
rézszőrű csődör, ėgy ezüstszőrű csődör, ėgy aranyszőrü csődör, azoknak a
gongyukat viselöd!“

Ėccző gyütt ėgy gája a tengörön, kitekintött az Ólomfejűbarát, möglátta
a Világszépaszszonyát a gája ôrán sarkig érő aranyhajávâ, aszonta
Kölesnek, hozza el Világszépaszszonyát. Itten goncságba esött, hogy mi
csinájjon ű? aszonta a lova: „Mi bajod mán, Köles?“ „Hon nė vôna bajom,
mikô az az Ólomfejűbarát aszonta, hogy neki hozzam el
Világszépaszszonyát.“ „Itt, aszonygya, az lekkeveseb, csak hoszd el az
Ólomfejűbarát lekszöb ruháját!“ Az Ólomfejűbarát nem gondolt vele,
odatta, fölőtözött; azelött sė vôt csunya embör Köles, de azután még
hécczörte szöb lött. Mén Köles, szalad, intöget a kendőjivel, hogy
ájjanak mög. Aszonta Világszépaszszonya a kormányosnak, hogy tarcson ki!
Ėgy krajczár sė vót Kölesnek a zsebibe; de azé bemönt a hajóba, mintha
vásárolna: „Hogy tartya Világszépaszszonya, ezöket a portékákat?“ De a
hogy tartotta, ű csak mindég felit ígérte. „Nagyon drága ez a portéka!“
ha nem agygya, ű elmén. El is indult, a Világszépaszszonya elkísérte a
gája ôrájig. Akkô Köles elkapta, kiugrott vele a partra. Kölesnek a lova
aszt hatta, mikô kiugranak, nė gondojjon vele, ha mind a ketten elesnek
is, csak a gáját úgy rúgja mög, hogy nė lássák. Mög is tötte Köles, hogy
bemönt a gája anynyira, hogy mire főkeltek, a szömükkel is alig látták.
Haza mönt Világszépaszszonyával; de aszonta Világszépaszszonya:
„Magadnak viszöl-ė, vagy másnak?“ „Másnak viszlek lelköm, de magamnak is
szeretnélek.“ „Nė búsûj Köles ezután sömmit sė, eddig magad vôtá; de
ezután ketten löszünk!“ Haza értek, az Ólomfejűbarát (aszt mondja:) „No,
szívem, mos má eskügygyünk!“ Aszongya: „A ki én velem mög akar eskünni,
az _hét esztendejig hintájjon!_“ Kapta az Ólomfejűbarát, hintált. Akkor
a hét esztendő elgyütt: „No, mos mán eskügygyünk, szívem!“ „Még a ki én
velem mög akar eskünni, _hét esztendejig tajicskán tojogájjon, hét
esztendejig bőcsőbe ringázzon!_“ Az Ólomfejűbarát aszt is möktötte.
Világszépaszszonya öszszebeszélt Kölessel, hogy kitudakolja, hun van az
Ólomfejűbarát ereje? „Halod szívem, mon mög, hun az erőd, mer én nagyon
beteg vagyok!“ De _pofon vákta_ ám Világszépaszszonyt, hogy _hét
esztendejig elalut_. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem
mönynyön ki az erdőbe, _lüvődözzön_ öszsze _szúnyogokat_ anynyit, a
mönynyibű lösz paprikás. Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, itt van a
paprikásnakvaló, mögén aszonygya: „Halod-ė, szívem, mon mög, hun az
erőd? mer én nagyon beteg vagyok!“ Pofonvákta-ė? de pofon ám, hogy majd
hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem
mönynyön ki az erdőbe, „szögygyé neköm szúnyog ôdalbordákat anynyit, a
mönynyibű lösz paprikás.“ Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, hozott
paprikásnakvalót, mögén kérdöszte: „Halod szívem, mon mög, hun az erőd;
mer én nagyon beteg vagyok.“ Mögént pofonvákta, majd hét esztendejig
alutt. Mikor fölérzött, aszonta: „Hoty ha mög nem mondod, hogy hun az
erőd, szőrnyűthalok!“ „Itt mög itt van ėgy erdő, annak az erdőnek a
közepin van ėgy rét, annak a közepin van ėgy kút, oda jár a kútra ėgy
szarvas inni, abba a szarvasba van ėgy galamb, abba a galamba van ėgy
tojás, abba a tojásba van ėgy _darázs, az_ az én _erőm_.“ Az aszszony
kikűtte a barátot vásárolni a gájára, Kölest mög az erdőre, hogy lűjje
mög a szarvast, az ėgygyik csűvibül a puskának a szarvast, a másikbul
mög a galambot. Mikô kiröpűt belüle, még oda vôt az Ólomfejűbarát
vásárolni az arany mönyhalat. Akkora Köles is hazaérközött, möglűtte
először a szarvast, azután a galambot, kivötte belűle a tojást, a
zsebibe tötte, êmönt haza. Mikor otthun möktörte a tojást, kiszált a
darázs, szádogott, csak aszt kijabáta: „Barát, barát!“ Sėhogy mög nem
fokhatták a darázst kézzel; hanem eltátották a szájukat, aval halászták.
Világszépaszszonyának a szájába szált, a mög a Köles szájába eresztötte,
csak ojan erős löt, mint az Ólomfejűbarát, még erősseb. Hazagyütt az
Ólomfejű barát; de mán akkô Köles bent ült a sarokba. „No, szivem, itt
van a hal!“ „De – aszonygya – ki a tė szíved, kutya? minygyá kitakarogy
az istálóba a lovakhon!“ Aval kimönt az Ólomfejűbarát. A lovak aszonták
neki, az ű lovaji: „Mán tė lötté a kocsisunk?“ „Bizon én löttem.“ „No
hát mon mög a Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm, mer nagyon beteg
vagyok, maj eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles; „Várj ėgy kicsit, maj
fölkötöm a _tatársarkantyút_.“ Fölült rá Köles, de nem hogy igenyöst
vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyuszta, anynyira, hogy
másfél rőfnyire kinyúlt a béle, Köles êgyütt viszsza a fődre, aval
aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután
panaszkodott az ezüsszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög
éngöm; mer nagyon beteg vagyok, majd eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya
Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkanytyút.“ Fölűlt rá
Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe;
sarkanytyúszta anynyira, hogy tágított; mert anynyira sarkanytyúzta,
hogy ėgy rőfnyire kinyúlt a béle. Köles êgyűt viszsza a fődre, aval
aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután
panaszkodott az aranszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög
éngöm; mer nagyon beteg vagyok! majd eltemetöm én Kölest.“ Aszonygya
Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkantyút. „No, csak vezes
ki az istálóbul!“ Fölűlt rá Köles, hogy főkapta, lėvákta a tengör
partyára. „Nė verd a hátunkat – monták a halak – mert külömben
eltemetünk!“ De Köles nem halott sömmit sė. A ló elmönt, Kölest
mögfokták a halak, bevitték a tengörbe, _három_ malomküvet ráhúsztak.
Köles az alul kibût vôna, de még háromat ráhúsztak. A ló hazaért,
aszonta, mán ű Kölest eltemette. A Világszépaszszonya kimönt a
gájásokhon, mögvött ėgy aran czötthalat. Mikô haza vitte
Világszépaszszonya, kikűtte az Ólomfejűbarátot, mönynyön szúnyogokat
lüvődözni, addig ű mosogatta a halat. Aszonta a czötthal: „Eresz viszsza
a tengörbe, én kiszabadítom Kölest!“ A czötthal szalad a halak
kirájáhon, monygya, hogy Kölest teremcse elő; mert külömben
Világszépaszszonya hônap lėgyün rėstávâ, lėhordi rúlunk a vizet, mind
szárazon maradunk. „No hát – aszonygya a halak kirája – kisbírót,
plajást, mind ide köl hajtani!“ Hajtik öszsze a halakat, mind
mökkérdöszgették, csak még ėgy maratt el: csónkafarkú, kusza czötthal.
Aszonygya a halak kirája: „Tė akasztófára való, hun vôtá enynyi idejig?“
„Honnė marattam vôna el, mikô Kölessel kíllóttunk, mikô három malomküvet
ráhúsztam, az alul kigyütt vôna!“ „Hogy gondoltátok, minygyá tögyétök a
tengör partyára, mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün, rėstávâ
lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk!“ Kölest kitöszik a
partra, Köles főkászolódik, elmén haza, bemén igenyöst az istálóba, az
aranyszőrű csődört körösztűszúri, mög a rézszőrűt. Aszonygya
Világszépaszszonya Kölesnek: „Mi csinájunk evvel az Ólomfejűbaráttal!
nem ögyebet, mint jó nagy fatüzet rakni a konyhába, rátartani a fejit,
elolvasztani!“ Mögfokták, rátartották, elolvatt. Fölült
Világszépaszszonya az ezüstszőrű csődörre, ű a magájéra, elútasztak
haza; akkô még az atytya is élt, mögesküttek, csaptak lakodalmat, vôt lé
mög leves, hogy a szűrke ló a szűgyivê tolta; vôtak

  Herczegök, grófok,
  Nagyülepű tótok,
  Róka, macska, tamburált,
  Sándor, Pétör tánczolt,
  Egygyiknek vôt czipellője,
  Szamárbűrbű kikészítve,
  A ki esztet így êtugygya mesélni,
  Kap ėgy pohár bort.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


2. Zirínyi Miklós.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 fija, _elzárta űket_ az apjuk ėgy
_rejtött várba_, ott vôtak 12 esztendejig abba a várba. Ott kitanultak
mindön vitésségöt. Vôt ėgy tüszt velük, kitanította űket minden
vitésségre. Mögúnták már a várba az életüket is, öszszemöntek, hogy
fölkérik az apjukat, hogy ereszsze mán űket ki. Lóra ültek, először
bemönt a legöregeb bátya a kirájhon, az apjáhon. A kiráj éppen övött
délbe. „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk már az
életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét
próbájjak.“ „Mit akarsz, tė?“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy
az ajtóba merett. „Eregy viszsza hejjedre!“ Kiugrott oszt êszalatt. Mikô
kint vôt, kérdöszte a második testvére: „Mit mondott kirájatyám?“ „Maj
mögmongya nektök is, csak mönynyetök be!“ Bemönt a középszörű. A kiráj
éppen övött délbe, aszonta: „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy
mögúntuk mán az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy
szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė!“ Főkapta a nagy kést, úgy oda
vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza a hejjedre!“ Kiugrott ez
is, oszt êszalatt. Mikô kintvôt, Miklós kérdözi: „No, mit mondott neköd
kirájatyám?“ „Eregy be, majd mögmongya neköd is!“ Miklós oszt kicsapta a
bajúszt keményen, bekopogtatott: „Agygyon Isten jó napot, kiráj őfelsége
atyám! Azér gyüttem be, mögúntam már rejtök várba az életöm, szöröncsét
akarok mönni próbálni.“ Kiráj oszt főkapta a nagy kést, mögsuhíntotta,
úgy oda vákta Miklósnak a czombjába, hogy körösztülmönt rajta. Miklós
oszt möktürűte, oda vitte: „Tessék, kirájatyám!“ A kiráj főkelt,
mögverögette a vállát, aszonta: „Embör vagy, Miklós fijam! Tégöd
kibocsátunk a várbul. Kötözd be a lábodat, oszt itt maracz a kastélba,
még ki nem gyógyûsz. A két bátyádnak mög mon mög, hogy mönynyenek
viszsza a várba.“ Miklós _kezet csókolt_ az apjának, kimönt és monta a
két bátytyának: „Mönynyetök viszsza a várba!“ Ű osztán bemönt ėgy
külömös szobába, ott vôt még mög nem gyógyult a lába; akkor oszt fölmönt
mögén az atytyáhon, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kirájatyám!
mos mán kigyógyultam, mos mán mék szöröncsét próbálni.“ „Hogy mégy,
fijam! lóháton-ė, vagy _hajón_?“

„Hajón mék, kirájatyám!“ Itt oszt főrakottak a hajóra három hónapravaló
eleségöt. Elbúcsúzott az apjátul és az anynyátul, útnak indult az
emböreivel. Mönt a tengörön egész az ezüsthídig, ott mögpihent, asztán
mönt továb az aranhídig, onnan – itt is mögpihent – mönt a gyémánthídig.
Mikor oda ért, kikötött, lėeresztötte a vasmacskákat; éjjel vôt mán
akkô, mindönki lėfekütt, csak Miklós maratt a födélzetön, gondoskodott,
hogy mönynyön-ė továb, vagy nė? Ėczczör hajja, hogy valami suhog a feje
fölőtt; 3 _gója_ röpül, lėröpültek a hajó tetejire. Ėgygyik gója kérdözi
a másiktul: „Mi az újság felétök? pajtás!“ „Ej! mifelénk nagy az újság:
Zirínyi Miklós útnak indult szöröncsét próbálni; _hajón hasztalan mén_,
azon nem tanál szöröncsét, ha világbul kimén sė; job vôna,
viszszafordûna! Van az apjának 99 ménösse, a _kilenczvenkilenczedik_
ménösbe van ėgy csikó, azon a csikón mönne szöröncsét próbálni, azon
tanálna szöröncsét!“ Evel oszt Miklós, mind végig halgatta, fölkelt; a
három gója mögrivatt és elröpült, Miklós pedig bemönt a szobájába,
lefekütt. Röggel, mikô főkêt, monta az embörejinek: „Fordíjjátok viszsza
a hajót haza felé!“ Mikor oszt hazaértek, az apja elébe sijetött:

„Agygyon Isten jó napot, édösatyám!“ „No, haza gyütté? Miklós fijam! még
nem vártalak, möddig vôtá?“ „A gyémánthídig vôtam, kirájatyám!“ „Ó,
fijam! mikor én fijatal vôtam – aszongya – anyádnak mögfoktam a kezit,
odájig szalattunk mög viszsza!“ „Nem is azér gyüttem én viszsza,
kirájatyám; beteg löttem, beteg embörnek bajos útazni!“ „Abba igazad
van, fijam! hogy bajos útazni beteg embörnek, eregy a szobádba, majd ott
ápolnak!“ Miklós ott vôt két hônapig otthun. Mögén bemönt a kirájatytya
szobájába, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves atyám! mos mán
nem vagyok beteg, mos mán _lóháton_ szeretnék szöröncsét próbálni!“
„Löhet fijam – aszongya az atytya – van ölég ménösöm, válaszhacz, a
mijen ló teczczik!“ Behajtatta a ménösöket, Miklósnak egygyik sė
teczczött, hanem mikor gyütt a kilenczvenkilenczedik ménös, lekhátû
gyütt ėgy iszonyatos rosz csikó, ojan hoszszú szőre vôt, hogy a fődön
nyútt, Miklós oszt elébe szalatt, fejibe húszta a kötőféköt: „E lösz az
én lovam!“ Az atytya aszongya: „Ó, Miklós fijam! mit akarsz aval a rosz
lóval? van itt szöb bés jobb, válaszhacz, nė aszt a roszszat fog mög!“
„Esz köl neköm, másik nem!“ Miklós osztán útnak indult. A hogy mönt,
möndögélt, kiért a városbul, de csak a lovat úgy vezette; itt osztán a
ló főbukott. Miklós oszt a kantárszárat kihúszta a fejibül, végigvákta,
a ló nagynehezen főkelt. Ballaktak továb, mögén főbukott, Miklós mögén
végigvákta a kantárszárral; mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a
kantárszárrâ. Itt oszt fölugrott a ló, Miklós oszt ráült, elkeszdött
szalanni vele, úgy êhajíntotta Miklóst, hogy _háromat_ buksengölt
Miklós, úgy lėhajíntotta. Aszongya neki: „No, édös gazdám: Zirínyi
Miklós, hogy soha mög nė üsmerté vôna! azér hajíntottalak, a mér
háromszor rám váktál a kantárszárral.“ Akkor _mögrászkódott_, gyönyörű
szép paripa lött belüle: „No, édös gazdám! nyizsd mög a _job bôdalamat,
van ottan pánczél, kard, csizma, ruha_, mindönféle!“ Miklós fölőtözött a
szép ruhába, akkor asz monta a lova: „Mielőtt útnak indulunk, mök köl
_eskünni_ mind a kettőnknek, a mit nyerünk: _fele az enyim, fele a
tijed!_ beleėgyezöl-ė ebbe, Miklós gazda?“ „Bele! – aszongya – fele a
tijed lösz, fele az enyim!“ „No, mos mán űlj föl a hátomra, osz mond
mög: hogy mönynyek veled, mind a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy möny velem
– aszongya – sė tėbenned hiba nė lögyön, sė énbennem!“ Főrepűtt vele a
levegőbe, hetedhét ország ellen êrepült, a korpakazalokon is túl, az
üveghögyekön innet Mikor a korpakazalokat elhatták, mögszólalt a lova:
„Hallod-ė édös gazdám! látod-ė aszt a fekete erdőt?“ „Látom.“ Aszongya:
„Látod-ė aszt a fehér gunyhót? abba fekszik a kutyafejűtatároknak a
vezérje.“ „Látom.“ „Látod-ė aszt a lovat, a möjik a gunyhó mellett van?“
„Aszt is látom.“ „Az az én néném, ha odaérünk, úgy pányvázz ki mellé,
hogy öszsze nė érjünk! A kutyafejűtatár most alszik, eregy be és fekügy
lė mellé, nyizsd ki az ôdalamat, van ėgy kis _üveg az ôdalamba, mikor_
csak _gyöngének érzöd magadat_, abbul _igyál ėgy csöppet_. Majd ha főkel
a kutyafejűtatár osz kérdözi: hogy merésző tė ide gyünni? Tė feleld
neki: én hattalak tégöd pihenni, tė jis hagygyál pihenni!“ Mikor
odaértek, Miklós úgy cseleködött, a mint a lova monta néki. Mikor
kialutta a kutyafejűtatár magát, _mögrukta_ a Miklósnak a _lábát_: „Mit
kereső tė itten te, gazficzkó az én hajlékomba?“ „Hagy pihenni, én sė
bántottalak tégöd, hattalak pihenni, ha kipehenöm magam, maj akkor
beszéj!“ Úgy oszt a kutyafejűtatár hatta pihenni még csak akart. Miklós
kipihente magát, főkelt, akkô mögszólalt a kutyafejűtatár: „Hogy kerülté
ide? gyere velem birkozni a rézszűrűre!“ „Nem bánom! – aszongya Miklós –
gyerünk!“ Kimöntek a rézszűrűre, öszszeölelkösztek birkozni. A
kutyafejűtatár úgy főthönvákta Miklóst, hogy térgyig lėmönt a fődbe.
Miklós oszt kivötte a zsebibül a kis üvegöt, ivott belüle, kiugrott,
mögfokta a kutyafejűtatárt, úgy csapta a főthön: hogy lėmönt nyakig a
fődbe, kihúszta a kargyát, lėvákta a nyakát, a _kargya högyire tűszte_,
vitte a lova fele, aszonta: „Itt van édös lovam! a kutyafejűtatárnak a
feje.“ „Vitéz vagy, édös gazdám, de még vitézebb lönné, ha Toronyi
Tamásnak a fejit mutatnád a kardod högyin!“ „De még mutathatom, édös
lovam!“

„Bajos a! – aszongya – mer az ojan embör, hogy _kűjé és bálé_ (ez is
ojan kű) _választi az embört a mönynyirű belátytya_.“ „Hát, hogy
juthatnánk oda, édös lovam? tė mán jobban tudod.“ „Hát maj próbát
töszünk vele, édös gazdám! csak eregy oszt vidd a kutyafejűtatár fejit a
lováhon, a majd eltemeti oszt majd útnak indulunk!“ Möntek, möndögéltek
hetedhét ország ellen az üveghögyekön tunnan, mögén mögszólal a lova
mikor elhatták az üveghögyeket: „Hallod-ė? édös gazdám! mos lė köl
szálni ebbe az erdőbe nekünk, itt köl várni még dél nem lösz!“ Akkor
oszt lėszáltak oda az erdőbe: „No! mos mán látod-ė aszt a sárgameszeltre
való házat?“ „Látom.“ „No! – aszongya – az a lakása Toronyi Tamásnak.
Maj délbe, hogy ha bemén, akkô oda lopóczkodunk, osztán atyádnak
köszöncsd!“ Látták, hogy ballag befele Toronyi Tamás, űk mög le vôtak
húzódva a sűrűségbe, hogy űket nem látták. Űk oszt belopóczkottak oda a
hászhon. Miklós bekopogtatott Toronyi Tamás szobájába oszt beköszöntött:
„Agygyon Isten jó napot, kedves, édös Toronyi atyám!“ „Agyon Isten,
fijam! hun jársz, hun kelsz itten, nem féltöd az életödet? Látod ė aszt
a kűformájú emböröket, lovakat? aszt mind _kűjé választottam_, tés igy
jársz! _Ha kint mögláttalak vôna_, mán ezûta _kű vônál!_“ Azé monta a
lova, hogy ê köl bújni. „Kögyelmezzön mög, Toronyi atyám! nė lögyön ojan
irántam,“ monta Miklós. „Mija neved? öcsém!“ „Zirínyi Miklós a nevem.“
„Szép gyerök vagy, mögkegyelmezlek. Van itten a Feketetengörön tunnan a
_halak kirájának lánya_, mán hét esztendő ûta bûdosok utána, nem birtam
elhozni, ha aszt neköm elhozod feleségömnek, akkor atyádhol elbocsátalak
az országodba.“ „Hát, agygyon ėgy órahoszszat gondolkodást!“ Adott néki
ėgy órahoszszat gondolkodást. Kimönt Miklós a lovának elpanaszkotta,
hogy mit mondott Toronyi Tamás. _A lova mán eszt mind tutta_, asz monta:
„Ne féj, édös gazdám! maj elhozzuk aszt is, de nem neki, hanem neköd,
csak mon mög, hogy hagygyon ėgy pár napig pihenni itt: az ű lakásába!“
Mikô lėtelt a két nap, elindultak a Fekete-tengör fele. Mikor odaértek,
aszongya a lova: „No, száj lė, édös gazdám! maj én löszök ėsz _szép
hajó_, én bennem lösz mindönféle, a mi a bôtokba van: gyűrű, kendő,
mindönféle, tė mög bôtoslegén lösző, kikötünk a tulsó oldalon a kastél
alatt. Elkeszdöl asztán kijabálni: szép ruhákat gyűjjenek vásárolni!
oszt leböktetöd a kendőt mög a ruhát.“ Miklós úgy is cseleködött, a lova
_mögrászkódott, lött_ belüle ėsz szép _hajó_, Miklós osztán kikötött a
tulsó oldalon. Kinyitotta az ajtót, kiaggatta a lekszöb ruhákat,
arangyűrűket, arankarpereczöket. Aval kinyûtott ėsz szál dėszkát oszt
kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Itt lán vôt a
kastélbul: ė szobalán vízé, möglátta, fölsijetött, jelentötte a
kisaszszonnak, hogy mijen szép portéka van itten ėgy hajón. A kisaszszon
mingyá magáhon vött ėgy zacskó aranyat, lėsijetött a tengör szélire.
Miklós möglátta, még jobban kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó
portéka!“ Aval a kisaszszon ballagott be a hajóra, odaért az ajtóhon,
mögált, nézögette mi az ajtón ki vôt aggatva. Miklós oszt mögszólalt:
„Nė eszt nézögesse! tessék bejönni, ott vannak a szöbjeji!“ Igy oszt a
kisaszszon belépött a hajóba, _becsapódott az ajtó_ utánna. Itt oszt a
halak kirájának a lánya fősikôtott, aszongya: „Jaj, Istenöm! tudom mán
hová visznek, mongya csak! igaz-ė, hogy Toronyi Tamásnak visznek?“ „Oda
vigyük, de ha csak löhet, más hová.“ „Nem bánom én, akárhová visznek,
csak annak nė vigyenek!“ Miklós nagyon beleszeretött, mer nagyon
gyönyörű szép lán vôt, de a lán is beleszeretött Miklósba. Kiértek a
tulsószélire, kiszáltak a hajóbul. A hajó oszt mögrászkódott, gyönyörű
szép paripa lött mögén, a ló osztán mögszólalt: „Halod-ė, édös gazdám!
nė agygyuk oda Toronyi Tamásnak, hanem mond mög neki: hogy ha szeret
tégöd, tugygya ki, mibe van az ereje? Mink mög néhány napig itt löszünk
az erdőbe, tė pedig naponkint bemégy hozzá!“ Igy oszt mögėgyeztek űk a
lányal, útnak indultak Toronyi Tamás fele. Nagyon mögszerették ėgymást.
Mikô odaértek Toronyi Tamáshon, aszongya Toronyi Tamás: „Embör vagy,
Miklós fijam! mos mán möhecz az országodba atyádhon.“ Miklós néhány
tekíntetött vetött a lánra, útnak indult az erdőbe. Toronyi Tamás nem is
figyelt rájuk, mer nagy öröme vôt a lánba.

A lán aszonta Toronyi Tamásnak: „Édös szívem, szép szerelmem! mibe van
tėnéköd az a nagy erőd?“ „Hát, abba a söprűbe, ott van a sarokba, abba
van az én erőm.“ Aval oszt ebédöltek, kiballagott Toronyi Tamás ėgy
erdőbe, a mölikbe 3 kecske vôt. Oda mindönnap ki szokott mönni
látogatni, eleséggel tartani, Miklós mög a lova látták mikô kimönt
Toronyi Tamás, a lova asz monta Miklósnak: „Eregy mos be! ha kitutta,
hogy mibe van az ereje, czifrázza fő pántlikávâ, ruhávâ, a mivê tugygya,
hogy szép lögyön!“ Miklós oszt bekoczogott, kérdöszte: „No, édös szívem
szép szerelme! kituttad-ė: mibe van az ereje?“ „Kituttam, aszongya: a
hun van! a söprűbe van az ereje.“ „Hát, czifrázd fő: sejömbe, atlaszba,
mindönbe (a mi szép), hazagyün, maj mögmongya: ebbe van-ė, vagy másba!
Hônap mögén begyüvök, oszt mögmondod: ebbe van-ė, vagy másba!“
Elbúcsúzott, kiszökött mögin a lováhon. Toronyi Tamás hazamönt: „Agyon
Isten, édös szívem!“ Möglátta a söprűt a sarokba, hogy föl van
czifrázva, jót nevetött neki: „Hát mér czifráztad föl eszt a korhódott
söprűt?“ Aszongya a halak kirájának a lánya: „Abba van az erőd, nė ájjon
ojan piszkossan, böcsűjük mög!“ „Csakugyan elhitted, hogy abba van az
erőm?“ „Hogy nė hinném el? hogy ha szerecz, mögmondod, azért czifrásztam
föl, mer asz mondottad, abba van az erőd.“ Toronyi Tamás szólalt mög:
„Mos mán látom, hogy szerecz, édös szívem, szép szerelmem! mos mán
mögmondom, hogy mibe van az erőm: A mijik erdőbe én járok ki mindön nap,
abba van _három kecske_, a mölik _a legnagyob, az a bakkecske, abba_ van
ėgy _aranvadkácsa_, az _aranvadkácsába aranvadgalamb_, a _vadgalamba
arantojás_, a _tojásba van ėgy darázs, az a darázs az én erőm_, ha
valaki aszt êfődeli, vége az életömnek.“ Itt oszt mögén lėfeküttek.
Röggel főkeltek, mögfrustukoltak, mögén kimönt Toronyi Tamás az erdőbe.
Miklós mög a lova látták, mikô kimönt Toronyi Tamás, Miklós mögén bemönt
a halak kirájának a lányáhon, beköszöntött: „Agyon Isten jó napot, édös
szívem, szép szerelmem! hát kituttad-ė: mibe van az ereje?“ Aszongya:
„Kituttam! nem a söprűbe van, hanem az erdőbe van három kecske – a
mölikbe (erdőbe) ű jár, a legnagyob kecske, az a bakkecske, abba van ėgy
aranvadkácsa, az aranvadkácsába van az aranvadgalamb, az aranvadgalamba
van arantojás, az arantojásba van ėgy darázs, az a _darázs az ű ereje_,
a ki aszt êfődeli, akkô a Toronyi Miklósnak a fejit is mögnyeri, abba
van az ereje.“ Miklós aszonta: „Maj ha Toronyi Tamás begyün, én mög
odamék abba az erdőbe, lėlüvöm a bakkecskét, kivöszöm belüle az
arankácsát, az arankácsát kihasítom, kivöszöm belüle az arantojást,
behozom ide oszt majd itt fődejjük el, magam nem birom; van-ė ėgy nagy
jó mozsárotok?“ „Van!“ aszongya. Aval elbúcsúzott tűle, kimönt mögén a
lováhon, elmesélte a lovának, hogy mibe van az ereje. A lova oszt
belenyugodott, a hogy elmonta, hogy a lányal fődelik el. Lesték, mikô
bemönt Toronyi Tamás, fölugrott a lovára oszt abba az erdőbe möntek, a
hun a három kecske vôt. Lėhúzódott ės sűrű bukorba Miklós, neki
irányította a _nyílját_ a bakkecskének – még akkô nyíl vôt – lėlűtte,
kirántotta a _kargyát_, kihasította (a kecskét), elmarkolta az
aranvadkácsát, az el akart röpülni, aszt is kihasította, elmarkolta az
aranvadgalambot, aszt is kihasította, a tojást a zsebbe tötte,
odaszalatt a lováhon, fölugrott, elröpültek abba a _titkos_ erdőbe. Itt
oszt Toronyi Tamás mögebédőtt, kiballagott az erdőbe. Miklós mög a lova
látták, bemöntek Toronyi Tamás lakásába. A halak kirájának a lánya várta
már a nagy mozsárrâ készen. Miklós oszt lėugrott a lovárû, bemönt a
szobába, bezárta az ajtót, beletötte a tojást a mozsárba, ketten oszt
mögfokták a törőt, ráütöttek jó keményen, a tojás öszszetört, a dungó
ojan szelet fútt, Miklósnak a kalapját úgy forgatta a házba. Űk sė vôtak
röst: zúzták, törték a dungót. A dungó ki-ki akart gyünni a mozsárbû;
nagynehezen anynyira lėverték, hogy alig pihėgėtt. Toronyi Tamás kiért
az erdőbe, a két kecske elébe futott, de látytya, hogy a harmadik nincs
sėhun. Kereste, mög is tanáta, látytya, hogy ki van hasítva, nincs sė
kácsa, sė galamb, sė tojás, sė darázs. Elkeszdött futnihaza fele, de
hogy a darázsnak fogyott az ereje, úgy fogyott az ű ereje jis, mégis
nagynehezen haza vánczorgott. El keszdött kopogni az ajtón: „Csak
hagygyátok mög, kedves Miklós öcsém! az életömet!“ „Möghagygyuk, ha eszt
a sok vitézt föléleszti úgy, a hogy vôtak!“

„Ott van az erdőbe az a _két kecske még, asztat el köl földelni, a
nagyobba van ėgy gyémánt pácza_, avval a _gyémánt páczávâ mindön vitézre
rá köl vágni_ és a _kecske véribül mindön katonára ėgy csöppet köl
csöppenti_, ojan embör lösz, mint vôt. A másik _kecskét_ szinte el köl
fődelni, _abba van ėgy rézvakaró, aval a vakaróval végig köl húzni aszt
a kűlovakat, annak is a véribűl rá köl csöppenteni ėgy csöppet_, azok is
ojan lovak lösznek, mint vôtak.“ Miklós eszt mind végighallgatta,
aszongya: „No, édös szívem, szép szerelmem! üssük agyon a darázst!“ mer
még mozgott ėgy kicsit. Agyonütötték, Miklós oszt kiugrott az ajtón,
kihúszta a kargyát, lėvákta a fejit Toronyi Tamásnak.

Fölugrott osztán a lovára, kinyargalt abba az erdőbe, a mölikbe vôt az a
két kecske még, czélba vötte, elsőb ėgygyiket osztán másikat, lelűtte
mind a kettőt, kihúszta a kargyát, kihasította, kivötte a gyémánt
páczát. A véribül mög szödött ėgy üveggel; a másikbul is kivötte a
rézvakarót, annak is a véribül szödött ėgy üveggel, zsebbe rakta,
belovagolt, mögén a halak kirájának a lányáhon, ott oszt aszongya
Miklós: „Édös szívem, szép szerelmem! akarsz-ė a feleségöm lönni?“
„Honnė akarnék – mongya a halak kirájának a lánya – mihánt mögláttalak,
beléd szerettem. Sok vitézt láttam már, de még ijen csinossat, mint tė,
nem láttam!“ „Én sė ojan lánt, mint tė!“ Aval mögölelték ėgymást. „Most
mán mönynyünk atyám országába! – monta Miklós – de elsőbb föltámaszszuk
ezöket a vitézöket mög a lovakat!“ Sorra járta oszt föltámasztotta űket.
Minynyáji vitéz mögköszönte neki az ű embörségit, minynyáji fölesküdött,
hogy hű emböreji lösznek. Aval Toronyi Tamás fejit főtűszte ėgy
vitézinek a kargya högyire, elindultak hazafele. Möntek, möndögéltek: az
üveghögyeket, a korpakazalokat is elhatták, nagysokára hazaértek az apja
országába. Mikor elérték aszt a várost, a hun az apja vôt, ott a város
szélin, a hun a lova mögesküttette, hogy a mit nyernek, fele az üvé,
fele a lovájé lösz, a lova mögszólalt: „Emlékszöl-ė, Miklós, édös
gazdám! hogy a mit nyerünk, fele az enyim, fele a tijed?“ „Hát csak,
édös lovam! nem hasíjuk kétfelé a lánt?“ „De biz aszt széthasíjuk! mer
fele az enyim, fele a tijed.“ Itt oszt Miklós mögijett, a köny kicsordût
a szömibű. Möktörűte a szömit, látytya: a lán szét is van hasítva, oszt
még jobban rítt jajszóval. „No, nem köl neköm, lögyön a tijed, kedves
gazdám!“ A lán nem vôt kétfelé hasítva, csak a _ló úgy csináta, mintha
kétfelé lött vôna hasítva_. Akkor odarohant a lánhon, mögölelte oszt
mögfûjatta a trombitát, a városba ballaktak a kastélhon. De itt mán a
kiráj nagyon üdős, öreg embör vôt és a kirájné jis. Szalatt az őr be,
jelönteni, hogy gyün ėgy csapatkatonaság, a kiráj kisijetött, hogy
miféle katonák azok? A hogy kimönt, Miklós elébe sijetött és kezet
csókolt neki: „Agyon Isten jó napot, kirájatyám! – a kiráj nem üsmerte
mög – én vagyok Miklós: a fija!“ „Hej, fijam, Miklós! hazaérté?“ Mingyá
intött a vitéznek, vigye oda Toronyi Tamás fejit. „Itt van, édösatyám!
Toronyi Tamásnak a feje.“ A kiráj oszt mögverögette a válát: „Embör
vagy! tijed a korona.“ Asztán készültek a lakodalomra. Miklós osztán
emböröket kűdött mindönfele, gyűjenek a lakodalomba. Fől a leves, 13
üstel vôt, anynyi leves, hogy a szűrke ló a szűgyivel taszította, boldog
vôt, a ki kaphatott. Szól a zene, 12 banda, én vőfény vôtam, jártam én
is, úgy tánczoltam: tökhajbul vôt a sarkantyúm, Tisza, Duna, Száva,
Dráva zsákba vôt kötve, ėgy kôcz madzdzaghon vôt támisztva, vasrúddal be
vôt kötve. A sarkantyúm tökhajbul vôt, kihasítottam a zsákot, elvitte az
egész vendégségöt a víz. Én osztán jó úszó vôtam, a mönyaszszont mög a
vőlegént kirántottam a vízbül, azok oszt éltek sokájig. Ha mög nem
haltak, most is élnek.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Sárkányokról.)


3. Csinosomdrága.

Vôt ėgy kiráj, annak vôt ėgy szép lánya, a szomszégyának mög három fija:
_Csinosomdrága, Hamisanpajkos, Széplegénmákos_. Aszonta a kiráj: A ki a
_naposhôdas paripát_ elő tudná hozni, annak anná a fele kirájságát mög a
szép lányát; külömben vége az életötöknek! Itt Csinosomdrága aszonta a
tesvérjeinek, hogy: „mönyünk! mer ha nem hozzuk el, vége az életünknek!“
A mint kapták (a királytól) a lovat, neki indultak. Möntek, möndögéltek,
elestelöttek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak, Csinosomdrága mingyá
bemönt szálást kérni. Öregaszszony vôt a házba, kaptak szálást;
êmonygyák mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönek. „A naposhôdas
paripát mög nem tanájjátok, én még a hírit sė hallottam, pedig
mögöregöttem!“ Röggel osztán neki indultak. Utánuk kiját az
Öregaszszony, kefét ad neki, (Csinosomdrágának) még hasznát vöheti.
Möntek, möndögéltek, elestelödtek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak,
Öregaszszony vôt bent, Csinosomdrága mönt elő, szálást kértek, kaptak
szálást, êmonták mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönnek, nem
hallotta hírit? „Mán fijajim én mögöregöttem, de még a hírit sė
hallottam“ Röggel osztán továb möntek. Utánuk kiját az Öregaszszony:
„Itt van ėgy vakaró, hasznát vöhetitök!“ Vôt ėgy _kovács nagybátytyuk_,
oda el akartak jutni, sijettek, 12 legén dôgozott a nagybátytyukná,
palotába lakott. Mán meszszirül észrevötte a kovács, hogy gyün
Csinosomdrága mög a tesvérjei, kinyitották a kaput, bemöntek, elmonták,
mi járatba vannak. A kovács mán tutta, hogy a _Vasôrúbábának a
lekfijatalab fija nyergöli_ a naposhôdas paripát. Monta nekik, hogy
addig mönek, még csak ėgy bogaras (ház) t nem tanának, ott lakik a
Vasôrúbába három fijával. Itt osztán mökpihentek, a lovak lábán a patkót
mökszorította mög mikor elindultak, adott ėgy patkót; hogy hasznát
vöhetik. Aszt is monta, hogy maj lesni fogja űket, ha gyünnének, viszsza
találnak, kinyissák nekik a kaput. No, most mönnek, möndögélnek még
bogarast nem tanálnak. Csinosomdrága aszt monta bátyainak, hogy csak
mönynyenek előre, majd utóléri ű űket, ű mög bemönt a házba. A lovát
odakötötte ėgy fáhon, asztán _macskávé változott_, odamönt az ajtóhon,
kaparta az ajtót, beresztötték, elkeszdött dudálni, a Vasôrúbába a
mönyit kérdöszte, a legöregeb fijának a feleségit; mikô gyün haza az
ura? Aszonta 10 órakor, a középső aszonta 11 órakor, a lekkiseb ura 12
órakor gyün haza. Mikor eszt Csinosomdrága halotta, lėugrott a patkárul,
odamönt az ajtóhon, elkeszdött kaparni, kieresztötték. Csinosomdrága
mikor kigyütt, _mögrászkódott_, embör lött, fölült a lovára, utána a
bátytyainak, majd utoléri űket, hogy baj nė lögyön, utolérte űket. Félt,
hogy a Vasôrúbába fijaji gyünnek hazafelé, êpusztítik a bátytyait.

Möntek möndögéltek, sömjékbe hídat, mezőt tanátak: a tengör vize mönt a
híd alatt; kieresztöttek, elaluttak; de Csinosomdrága patrôt ált, nem
alutt el. A Vasôrúbába legöregebb fija 10 órakor gyütt hazafelé, a mint
a hídhon ért a lova, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya
Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszonygya Csinosomdrága. Ölremöntek,
birkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni; âra szált ėgy holló,
aszonygya a Vasôrúbába legöregeb fija: „_Holló_, holló! óh, édös holló!
_ejcs csak égy csöp vizet rám_, dögöt adok!“ Aszonygya êre
Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet
rám, _két_ dögöt adok!“

Ráeresztötte, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába legöregebb fiját,
odatta a lovat is mög a Vasôrúbába fiját is a hollónak. 11 órakor gyütt
a Vasôrúbába középső fija; mikor a hídhon ért, a lova nem akart a hídra
mönni, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya
Csinosomdrágának.“ Aszonygya Csinosomdrága: „Nem bizon!“ Aval ölremöntek
a hídnál, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni, âra
szált a holló, aszonygya a Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös
holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre
Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet
rám, két dögöt adok, az eléb bis attam két dögöt!“ Ráeresztötte,
lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába fiját; odatta a lovat is mög a
Vasôrúbába fiját is a hollónak. 12 órakor a naposhôdas paripán gyütt a
Vasôrúbába lekisebb fija: a világosságtul meszszi fénylött, mikor a
hídhon ért, hortyogott, sėhogy sė akart rámönni. „Ne, édös lovam, nem
hullott csonytya Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszongya Csinosomdrága.
A hídnál öszszemöntek ölre, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a
másikat lėgyőzni, âra szállt a holló, êkezdi: „Kár, kár!“ Aszonygya a
Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet
rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh,
édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok, tűlem mán
_négy_ dögöt kaptá!“ Ráeresztötte a csöp vizet, lėgyőszte Csinosomdrága
a Vasôrúbába lekkisseb fiját is. Pokróczot vetött fejire, farára a
naposhódas paripának, hogy nė világícson, két testvérit: a
Hamissanpajkost mög a Széplegénmákost fölkőtötte – ezöknek nem vôt
tudomásuk, hogy mi történt. – „Mönynyünk viszsza!“ monta Csinosomdrága.

Möntek, möndögéltek, mikor a Vasôrúbába házáhon értek, Csinosomdrága a
lovát a fáhon kötötte, macskávé változott, az ajtóra mönt kaparni,
beeresztötték, ugrott föl a patkára. A Vasôrúbába mönyeji sírtak,
jajgattak, hogy Csinosomdrága mögölte az urukat; aszongya a legöregeb:
„Nem sokára gyünni köl Csinosomdrágának hazafelé, êmék az útszélre, szép
_almafa_ löszök; ha lėvösz csak ėgy almát is, ha mögöszi, halálnak
halálával hal mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Én _körtefa_ löszök,
mongya a közepső, a ki möglát, inkáb möghal, mincsėm úgy elmönynyön
mellette, hogy nė szakajcson rúlam, ha mögöszi, halálnak halálával hal
mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Aszongya a lekisebb: „Én mög _víz_
löszök, tiszta, mint az arany, vagy iszik belüle Csinosomdrága, vagy
mögfürdik benne, mer ê van fáradva! akkô vége lösz!“ A macska lėugrott a
patkárul, hogy majd kimén. Aszongya Vasôrúbába a legöregebbnek: „Hoszd
el aszt a macskát, nézzük mög, nem Csinosomdrága-ė, ha ű az: jaj az
életinek!“ Mögfokta, nézik, hát Csinosomdrága. „No, kutya Csinosomdrága!
kezembe vagy; tė középső, keresd mög a fejszét, tik mög az ėgygyik az
ėgygyik lábát fogi mög, a másik a másikat, tögyétök a küszöbre, vágjátok
el a nyakát!“ A fejszét soká keresték, a macskát êszalajtották.
Csinosomdrága mögrászkôdott, embör lött, fölült a lovára, a hogy csak
bírt, úgy mönt; félt hogy a tesvéreji bajba gyünnek. A két bátyát
elfokta, mán szakajtani akartak az almábul, aszongya: „Nem szabad! majd
én.“ Kivötte a kargyát, kis kendővel möktörűte, lėszakajtott,
kettévákta, véré vált (az alma). Möntek továb. Hamissanpajkos mög
Széplegénmákos haragudott, hogy nem öhettek belüle, csak mikor látták,
hogy véré vált az alma, csöndesöttek lė. Mikor a körtefáhon értek,
Csinosomdrága a kargyát kivötte, a kis kendővel möktörűtte,
lėszakajtott, kettévákta, véré vált (a körte). Mikor a vizet elérték,
belecsapott a kargyával a vízbe, véré vált; akkor monta mög, hogy mé
tötte eszt. Möntek a nagybátyukhon. A Vasôrúbába nem győszte a mönyejit
várni, söprűkóréra ült. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el
a kefédet, kis gazdám! mer mingyár utôér a Vasôrúbába!“ Hátranéz
Csinosomdrága, láti hogy gyün ám a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a
_keféjit_, a miket az öregaszszontû kapott, lött belüle _sűrű erdő_,
mint a kefeszőre. Mikô kiért az erdőbül a szélire, viszszaesött a
közepire (az erdőnek). Nagynehezen kitápászkodott, utánna
Csinosomdrágának! Csinosomdrága akkor mán jô elmönt. Ėcször aszongya a
naposhôdas paripa: „Hajcsd el a vakaródat, kis gazdám! mer mingyár utôér
a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, hát láti, hogy a nyomába van a
Vasôrúbába, mingyár êhajtotta a _vakaróját_, a miket az Öregaszszonytû
kapott, lött belüle _sár_, hogy csak a füle lácczott (a Vasôrúbábának)
csakúgy gebedözött. Mikor kiért a sár szélire, viszszaesött a közepire.
Nagynehezen kigyütt belüle, utánna Csinosomdrágának! Csinosomdrága mán
jô elmönt. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a patkódat,
kis gazdám! mer mingyár utolér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága,
láti, hogy itt van, nem meszsze a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a
patkóját, a miket a nagybátyátû kapott; a _patkó belemönt a Vasôrú lova
lábába_, a fogával szötte ki. A nagybátytyuk látta a bajt, a kapu mán
nyílva vôt. Mán Csinosomdrága lovát tüzes söprűvel verte a farát a
Vasôrúbába. A mint beeresztötte űket a nagybátytyuk, mingyár becsukták a
vas kaput, nem bírt bemönni a Vasôrúbába, kivűrű kijabált: „Furjanak ėgy
lukat, hogy a szöme közé nézhessön Csinosomdrágának.“ „Nė furjanak addég
– monta Csinosomdrága – még a csípővasat mög nem tüzesítik, mert a
Vasôrúbába föl akari vetni a kerítést.“ Mikor tüzes vôt mán a csípővas,
fúrtak ėgy lukat, a Vasôrúbába a nyelvit gyukta be a lukon; de a tüzes
csípővassal elszakajtották a nyelvit. Dömmögve mönt viszsza. Itt mos mán
mögpihentek. Mikor kipihenték magukat, aszongya Csinosomdrága: „Mos mán
elmöhetünk békivel, mer a Vasôrúbába többé nem gyün!“ Elbúcsúsztak a
nagybátyuktul.

Möntek hazafelé, előtanátak _ėgy_ Nagyfászhatót: 9 suba, 9 szűr,
mindönféle gúnyábul 9 (volt rajta), mégis fázott. Csinosomdrága monta
neki: „Gyűjjön velünk; mer még ojan üdőt tanáhatunk, hogy maga
mögmelekszik!“ „A kék neköm!“ monta a Nagyfászható, hozzájuk szegődött;
möntek továb. Ėcczör előtanátak _ėgy_ Nagyhajigálót, e mindég szörnyen
hajigálhatnék, ėgy negyed téglát birt elhajtani (egyszerre). Aszongya
Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer még ojan hejet tanáhatunk: hogy
kihajigálhati magát!“ „Csak mán látnám!“ A Nagyhajigáló is hozzájuk
szegődött; möntek továb. Előtanáták a Nagynészhetőt: úgy nézött, hogy a
szöme maj kidüllett, mégis nagyonnészhetnék vôt. Aszongya Csinosomdrága:
„Gyűjön velünk, êgyühet még az üdő: hogy kinészheti magát!“ „A kék
neköm!“ Elmönt velük, möntek továb. Előtanáták a Nagyöhetőt:
akármönynyit övött, öhetnék vôt. Aszongya neki Csinosomdrága: „Gyűjön
velünk, mer tanáhatunk még ojan hejet, hogy magát jôtartom!“ „A köl
neköm!“ monta a Nagyöhető; hozzájuk szegődött, möntek továb. (Előtanáták
a Nagyihatót: ha ėgyet kortyant, a Tiszába ėgyet bejjeb lép, mégis
ihatnék. Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; gyühet még ojan üdő:
hogy jól tartyuk magát vízzel!“ „Csak mán látnám!“ monta a Nagyiható,
hozzájuk szegődött; möntek továb.) Előtanáták a Nagyszaladót:
akármönynyit szalatt, mindég szalathatnék vôt. Aszongya neki
Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer tanáhatunk még ojan hejet: hogy
kiszaladhatya magát!“ „A köl neköm!“ monta a Nagyszaladó: hozzájuk
szegődött; möntek továb.

_Kilenczen vôtak_, hazaértek a hászhon, Csinosomdrága bejelöntötte, hogy
elhoszta a naposhôdas paripát; aszonta a kiráj: „Más baj is van: _300_
esztendeje mûta fűlik a kemöncze, annak agygya a lányát: a ki benne
hál.“ Aszongya Csinosomdrága: „Nem baj!“ Szótvált a Nagyfászhatóval;
aszongya a Nagyfászható: „Eszt vártam régön!“ Az udvaron tanát fát: 600
ölfát betüzelt; este bemönt a kemönczébe, még sė melegödött mög. Röggel
kikűdi a kiráj az embörit a kemönczéhön, nézze mög, hogy hált-ė benne
valaki? Kimén az embör, láti, hogy a Nagyfászható bentvan akkor is,
tüzel; maj mögvöszi az Isten hidegje; bemén űs a kemönczébe: szénné
égött. Csinosomdrága bemén a kirájhon jelönteni: hogy még 600 ölfát is
föltüzeltek. Aszongya a kiráj: „Más baj is van! 300 göböl ökör mög 300
akó bor is van, fogyaszsza el íva, éve; ha az ű lányát akarja!“ Aszongya
Csinosomdrága: „Nem baj!“ Csinosomdrága mingyá szótvált a Nagyöhetővel
(mög a Nagyíhatóval); aszongya a Nagyöhető neki: „Az ökröket nė nyúzzák
mög, csak a szarvát köl lėvágni, nem köl apróra darabolni!“ A Nagyiható
mög aszongya: „Csak a dongát köl lėütni!“ a többit majd êvégezi ű.“ A
Nagyöhető csakhamar bepakolta a gőböjöket, még kevés is vôt neki a 300
gőböj ökör, ami önnivalót még a közeldibe tanát, mögötte. A Nagyiható
jis êbánt a 300 akó borral, csak a hordók fája, abrincsa maratt mög.
Csinosomdrága bejelöntötte a kirájnak: mög van (íva) éve. Aszongya a
kiráj: „Más baj is van!“ 300 esztendeje, hogy a _pokolba van a lán
ruhája_, a ki elhozza, annak agygya a lányát. A kiráj mán akkor elkűdött
a ruhájér ėgy embört. Csinosomdrága aszongya a Nagynészhetőnek: „Nészd
mög, meszsze van-ė a pokol ajtajáhon az embör?“ Nézi a Nagynészhető, maj
kidülled a szöme, mögláti az embört, mán csak anynyira vôt, mind ide az
állomás (vasúti), aszongya a Nagyszaladó: ereszszék el! Szalad a
Nagyszaladó, utoléri, főthönvági az embört. Még az embör öszszeszötte
magát, addég a Nagyszaladó elhoszta a ruhát a pokol ajtajábul, az embör
ott ült az út közepin, aszonta a Nagyszaladónak, űs űjjön lė. Az embör
nézött _lófejet_, a Nagyszaladó _feje alá tötte, hogy elalugyon_. Várik
a Nagyszaladót, nem gyün; nem gyütt viszsza üdőre, aszongya
Csinosomdrága a Nagynészhetőnek: „Nészd mán, hun van az a Nagyszaladó?“
Nézi a Nagynészhető, aszongya: „Alszik, ėgy lófej van a feje alatt, az
embör pedig hozi a ruhát.“ Csinosomdrága asz kérdözi a Nagyhajigálótul,
hogy kitudná-ė ütni a lófejet a feje alul? „Ki úgy hogy a lófeje is
szétmén az üvével ėgyütt!“ „Nė úgy, csak a lófejet üsse ki a feje alul!“
„Maj mögtróbálom.“ Kerestek neki ėgy negyed rész téglát, úgy kiütötte a
lófejet, hogy szörteszéjjel mönt, a Nagyszaladó fölébrett, szalatt
hazafelé, utôérte az embört, êvötte tűle a ruhát, űtet mög úgy a
főthönvákta, hogy úgy köllött a testyit öszszeszönni, a ruhát osztán
haza hoszta; akkor oszt Csinosomdrága êkapta a kirájlánt. Nagy
lakodalmat csaptak, most is élnek, ha mög nem haltak.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút.

Vôt ėgy kirájnak ėgy eladólánya, mindíg aranykoszorút hordozott a fejin.
Ėcczėr odaált az ablakhon, nézėtt ki az ablakon, _elkapta az
aranykoszorút ėgy Sas_, elmėnt vele meszire. Mėgvan a nagy baj, oda az
aranykoszorú, a kirájnak az eladólánya ėgyre sír, hol az aranykoszorú? A
kiráj osztan aszonta: a ki az aranykoszorút elhozza, neki agya a lányát.
Mingyá gyüttek grófok, tótok, hogy ők elhozzák, elmėntek, még ma is oda
vannak. Mėghallotta a kiskanász is, hogy mit mondott a kiráj, mingyá
odamėnt a kirájhon, hogy elhozza ő, csak agya oda neki aszt a lovat, a
mejiket ő választ. A kiráj haza hajtatta osztan mind a lovát, hogy
válaszszon hát a kis kanász! mit tud? A kiskanász tėtt ki kukoriczát,
búzát, árpát, zabot mėg rozst, hogy a mejik odamén a rozshó, a mėgtanája
az aranykoszorút. Ėgy nagyon sovány ló mént a rozshó, ráült a lóra,
mėnt, csakúgy bukdácsolt. Mėnt, mėndėgélt, ėcczėr odaért Jóska bátyáhon,
ott oszt bėkijátott: „Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Kinyitta, osztan
aszonta: „Jó, tė gonosz, hogy ú szóltá: Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!
mert agyoncsaptalak vôna. Hova mégy tė, kiskanász?“ „Elmék, a
kirájlányának a koszorúját mėgkeresėm, mert ėgy sas lėkapta a koszorút.“
„Nem tudom én, hogy mégy oda ezėn a lovon?! Ugras fėl evel a lóval,
hogyha ki nem törik, vagy botlik a lába, akkor aval mėgtanálod“ mongya a
Jóska bátya. A kis kanász fėlugratott a lóval, a lónak kitört a lába.
Akkor aszonta neki Jóska bátya, fekügyön lė, csinálnak neki maj _vasbol
lovat_. A kis kanász lėfekütt, ėgy óra mulva fėlkőtötték, kíszėn vôt a
ló. „No, tė kiskanász, mos evel ugras fėl!“ monta neki Jóska bátya. A
kiskanász fėlugratott, a vaslónak nem lėtt baja. Aszonta Jóska bátya:

„No tė, kiskanász! adok ėgy forintot, vėgyé rajta _bivajbőrt, majd
ráhúzzuk a lóra!_“ A kiskanász vėtt bivajbőrt, ráhúszták a lóra, akkor a
kiskanász ráült a lóra, aszonta: „Nohát Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“
Jóska bátytya kinyitta, elmėnt. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No
tė, kiskanász, amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj
lė rólam, erigy lė a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén
fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, nė
féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé osztan vakdosd szét a lovat!“ Akkor
a fehír láng mėnt fėjebb, a kis kanász szítvakdosta a lovat. Akor
aszongya a vasló: „No tė kis kanász! keress mėgin ėgy bivajbőrt oszt
húszd rám!“ A kiskanász keresėtt bivajbőrt, ráhúszta, ráült a lóra,
mėntek tovább. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No, te, kiskanász!
amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy
a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a
kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, ne féj sėmmit!
Akkor erigy a híd mellé, osztan vakdosd szét a lovat!“ Akor mėgin a
fehír láng mėnt fėjebb, akor a kis kanász mėgin szétvakdosta a lovat.
„No tė, kiskanász! maj itt lėszėk, mėgtaposom eszt is, hogy fėl nė
ébregyen; hanem tė erigy, keress bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász
keresėtt mėgin bivaj bőrt, ráhúszta megin a lóra, mėnt tovább. Akor
mėgin tanátak ėgy hídat, akor mėgin úgy vôt minden, mėgin a fehír láng
mėnt fėjebb. Aszongya a vasló: „No tė, kiskanász! vesd lė rólam eszt a
bivajbőrt, kösd lė a fejemet a lábomhon, maj én itt legelėk, tė pedig
vájá kis macskának oszt erigy, amott van ėgy nagy tíz emeletės ház,
ugorj az ablakába osztan színėskegy (hizelegj) a szép lány mellett!
Mikor elalszanak, búj a sifonba, vájá embėrré, tėdd a zsebedbe az
aranykoszorút, a sűrűfűsűt mėg a bontófűsűt osztan ugorjál ki az
ablakon!“ A kis kanász úgy is tėtt; mėglátta ėgy szép lány, aszonta az
anynyának: „Jaj, anyám! de szép kis macska van itten, bėeresztėm!“
„Nembánom! eresz bė!“ Beeresztették. A kis macska oda mėnt a szép lány
mellé, dudált, színėskėdėtt. Mikor lėfeküttek, elaluttak, a macska bėbût
a sifonba, osztan emberré vát, a zsebibe tėtte az aranykoszorút, a
sűrűfűsűt is mėg a bontófűsűt is, kitörte az ablakot, kiugrott, êszalatt
a lováhon: „No, kedves kis lovacskám, itt vagyok mán!“ „Hát, mit hosztá?
kis gazdácskám!“ „Hát, êhosztam a koszorút, a bontófűsűt mėg a
sűrűfűsűt.“ „No, jô van, de most mėnynyünk ám! monta a vasló. Mėntek, a
hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves kis gazdám! vesd hátra a
sűrűfűsűt! itt a Sárkány, mer már nagyon süti a farkamat!“ Akkor
hátravette a _sűrűfűsűt_, ojan _sűrű erdö_ lėtt, hogy a Sárkány csak ėgy
óra mulva bírt csak kigyünni belőle. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr
aszongya a vasló: „Kedves, kis gazdám! vesd hátra a bontófősűt! itt a
Sárkány, mer mán nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a
_bontófűsűt, nagy sár_ lėtt belőle. Mikor a Sárkány kigyütt belőle,
akkorra már a kiskanász viszszaért Jóska bátyáhon, ítt mán a Sárkánynak
nem vôt hatalma, viszszamėnt. A koszorút a kiskanász a kötőfíkre tűszte
osztan úgy mėnt bė. Aszonta Jóska bátya: „No tė, kiskanász! mos száj lė
a lovamrol, most eregy oda a kirájhon, de a koszorút ki nė add a kezedbő
még oda nem agyák a lányt!“ Úgy is vôt, ráült az ő lovára, ėgy óra mulva
hazaért, _mėgöregėdėtt a lány is_, a _kis kanász is_, odatták neki a
lányt. Nagy lakodalmot csináltak, éltek boldogul.

(Battonya.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


5. Pézös.

Vôt ėsz szögén embörnek 3 fija, a legöregebbiket Pézösnek hítták. Mikor
mán főnyőttek, aszongya nekik az apjuk: „Mos mán ölég nagyok vattok,
êmöhettök szôgálni, nė tarcsalak bennötöket!“ A három fijú nem akart
ėgymástul elmaranni, a Sárkánnál mög részesök köllöttek, êmöntek a
Sárkánhon résztfogni: ėt táblabúzát főfoktak. A Sárkán kikötötte, hogy 3
nap alatt ê köl végezni, három nap ėgy esztendő. Pézös mög kialkutta,
hogy mindön nap önni vigyenek neki, de hogy mijé dôgoznak: pézé, vagy
búzájé, vagy másé? ârul nem vôt szó. Első délbe levest, paprikást mög
kalácsot vitt nekik a Sárkánnak a lekfijatalabb lánya; a leves mög vôt
_mérgezve_. A levesbű nem öttek, a parikást mög a kalácsot mögötték.
Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a levest?“ Aszongya Pézös: „Nem ám!
vidd haza apádnak, ögye meg ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az
apjának: „Apám! Aszonta Pézös, hogy a levest ögye mög kê!“ „Mögájjon a
kutya, maj rászödöm!“ Másik délbe a középső lán vitte ki (az ételt:) a
levest, kápisztáshúst mög rétest vitt ki nekik. Akkô a kápisztáshúsba
vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a rétest mögötték. Aszongya
a lá: „Hát nem öszik mög a kápisztáshúst?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd
haza apádnak, ögye mög ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának:
„Apám! aszonta Pézös, hogy a kápisztáshúst ögye mög kê!“ „Mögájjon a
kutya! maj rászödöm!“ Harmadik délbe levest, szármát mög csőregét vitt
ki nekik a legöregebb lá, akkor a szármába vôt az étető, abbul nem
öttek, a levest mög a csőregét mögötték, a szármát ott hatták. Mán akkô
körösztbe vôt rakva a búza, ârul beszélgettek, hogy mit kérjenek: búzát,
vagy pészt, vagy más valamit? Aszongya a legöregebb lán: „Hároman vannak
kêtök, kérjék el az apámtul a _tűzvágóustort_ mög a _láncsát_ mög a
_paripát_, jó lösz a kêtöknek, hasznát vöszik kêtök.“ Pézös mingyá rá is
ált, hogy aszt kérik: a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, de
aszonta a Sárká: ű aszt nem adhati, hanem a mönynyi pészt kérsz, Pézös!
anynyit adok; a nélkül nem boldogulok.“ Nem atta, adott nekik arant.
Akkô a két fiju hazamönt, Pézös pedig êmönt máshová szôgálatot keresni,
hogy ne ögye az apja kinyerit.

Mén, mén, möndögél, elmönt egy kirájhon: a kirájnak mongya, hogy
szôgálatot keres; most a Sárkánnál takart, de mindég étetőt töttek az
ételbe, ű ojjan hejjön nem szôgál. A kiráj aszongya: „Ijen embör köl
neköm, a ki tugygya: hun lakik a Sárká! mög mán vôt ott, tugygya a
járást, hun mi van.“ Aszongya oszt a kirá Pézösnek: „Tė mán vôtál a
Sárkánál, hozd el a Sárkántul a _Sárkán_ tulajdon _lányát_: a
lekszöbbiket, az _aranhajút!_ Pézös nagy gondbaesött, bánta mán, hogy
minek monta a kirának, hogy a Sárkáná takart?! Elmönt a Sárkán
palotájáhon, ott öregkûdússé vát, hogy a Sárkán mög ne ismerje szálást
kért. Aszonta a Sárkán: hogy ű szívessen ád szálást. Lėfekszenek. A
Sárkán mög a felesége nagyon méjen elalutt, de Pézös nem birt elalunni,
mindig a vôt az eszibe: hogy _lopja_ ű el a Sárkán lányát, az aranhajút?
Ėcczör éféltájba a Sárkán paripája nagyon kapar, rug, vág. Kimén Pézös,
aszongya: „Mija, édös lovam?“ „Eregy be, Pézös! ott van a tűzvágóustor
fölakasztva a házba, vödd lė! _háromat szól_, de nė féj, nem kel föl a
Sárkán. Osztán bemégy a láncsájé, ott van az is, _háromat szól_ az is,
de nė féj, nem kel föl a Sárkán, csakúgy félálomba beszél, ha beszél
is!“ Aszongya Pézös: „De néköm az aranhajú lányát köl êlopnom!“ „A majd
osztán lösz!“ mongya a Sárkán paripája. Bemönt Pézös, nyúl a
tűzvágóustoré, aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj
halgacz – mongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén
aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – mongya a
Sárká hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a tűzvágóustor: „Juj, juj!
nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, azután bemönt mögén, nyúl a
láncsájé, aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! –
aszongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a
láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ Maj halgacz, hun van Pézös?“ Kis üdő mulva
aszongya a láncsa: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Elvitte a láncsát
is, aszongya: „No, gyerünk!“ A _ló tátos vôt_, aszongya: „Még nem löhet!
vágj rá a tűzvágóustorral a tűzlángra mög még be köl szôni a Sárkának!“
Pézös osztán rávágott a tűzlángra, máskép nem löhetött kimönni, oda
hajult az ablakra, de mán akkor a lovon vôt, aszongya: „Sárkán! viszöm a
láncsádat, tűzvágóustorodat, a lovadat! A Sárkán kiszalatt a ház elébe,
aszongya; „Ha êgyüsz, csak szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô
szólok!“ Azután mönt a lányé Pézös, a lova elmondott neki mindönt, hogy
fogják elhozni. A _lova csónyikké_ változott a vízbe, ű mög öreg
halászszé. Pézös bemönt a víz szélire, hogy lássák, hogy ű halász,
azután êmönt a Sárkánhon, szálást kért, aszonta a Sárkán: „Szívessen!“
Éféltájba nagyon elaluttak, odamönt az átyhon, mökkereste, hun van
mökkötve a Sárká feleséginek a dėrėkára az aranbőcsőnek a láncza; mert
abba fekütt a Sárká lekszöb lánya. Möktanáta, aszongya a bőcső: „Sárká,
visz Pézös!“ „Maj halgacz, hun a Pézös?“ Mögén mongya: „Sárká, visz a
Pézös!“ „Maj halgacz, nincs itt!“ mongya a Sárká. „Jaj, jaj! nem mondom
mán többet!“ Lėvötte, kivitte, a csônyik êvát lójé, a lovára tötte: „No,
hátmos má gyerünk!“ Aszongya a lova: „Be köl szólni a Sárkának!“
Odahajult az ablakra, aszongya: „Elvittem a tűzvágóustorodat, a
láncsádat, a lovadat, mos viszöm az aranhajú lányodat!“ A Sárká
kiugrott, aszongya, ha êgyüsz, szójjá!“ „Szólok, mindönkô szólok!“
Elvitte a kirának a lánt, aszongya a lán: „Ugyan Pézös, neköd visző-ė,
vagy másnak?“ „Jobban viszlek magamnak, mint másnak!“ „Ha tunnám, nem
magadnak visző, itt ez a kis budli (:bicska) minygyá agyon szúrnálak.
Nem esküdök mög addig, még az apámat, az esküdőgyűrűjit mög az ingit ê
nem hozik!“ Pézös haza vitte az aranyhajú szép lánt. A kiráj ėgyre
monta, hogy eskügygyenek, de az aranyhajú lán csak aszonta: „Nem esküdök
mög addig, még az apámnak az esküdőgyűrűjit ê nem hozik!“ A kiráj asztán
behívatta Pézöst, monta neki, hogy a Sárkának hozza el az
esküdőgyűrűjit. Kimén a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Ne búsûj
sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom.“ Akkô
Pézös êvát Öregremötéjé, ê keszdött imátkozni. Kigyün a Sárká, Pézös
szálást kér tűle, aszongya: „Szívessen!“ Lefekszenek Éféltájba kimén a
Sárká felesége – nagyon sokájig kin vôt – Pézös mög oda fekütt a Sárká
mellé, aszongya a Sárkának: „Agygya kê neköm is a gyűrűt!“ A Sárkán
odatta. Pézös lėmönt az ágyrû, bebût az ágy alá. Begyűtt a felesége,
Pézös mög kimönt, beszólt az ablakon: „Mos viszöm az esküdő gyűrűdet!“ A
Sárkán a felesége hasára vágott, aszongya: „Hová tötted a gyűrűt?“
„Micsoda gyűrűt? hisz nem neköm atta kê!“ mongya a felesége A Sárkán
kiszalad a ház elébe, utánna kiját Pézösnek: „Ha mászszor is êgyüsz,
szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Pézös haza vitte az
esküdőgyűrűt, odatta a kirának, a kirá ėgyre monta: „Mos mán
eskügygyünk!“ De az aranhajú lán aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az
apámnak az esküdőingit ê nem hozik!“ „A kiráj behívatta Pézöst, aszonta
neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőingit. Kimén Pézös a lováhon,
ráborul, rí; aszongya a lova: „Nė búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is,
csak úgy tögyél, a mint én mondom! Erigy, kérj három szöm kendörmagot a
kirájtû, mög hoszd el a tűzvágóustort magaddal!“ A három szömkendörmagot
a lónak atta. Mikô odaértek, akkô a Sárkán mán kin fekütt az udvaron,
nem ben a házba, Pézös belopóczkodott az ágy alá, a ló mög az ôrábû
ráfútt a Sárkánra ėgyet (kendermagot.) A Sárkán ingibe a balha
szaladozott nagyon – a kendörmagbul balha lött. Akkô befútta a másik
szömet, most mán ketten szaladoztak, azután befútta a harmadikat,
össze-visszaszaladosztak, vôtak hároman. A Sárkán mögharagudott,
lėvetötte az ingit, behajította az ágy alá, Pézös mög ott vôt, főkapta,
kiszalatt vele, a lovára űt, a tűzvágóustorral mög rávágott a tűzlángra,
aszongya: „Viszöm az esküdőingöt!“ Aszongya a Sárká: „Ha mászszor
êgyüsz, szójjál!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ mongya Pézös. Elvitte
szöröncséssen, odatta a kirának, a kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek!
de az aranhajú lán aszonta: „Nem esküszök mög, még az apámat ê nem hozik
a lakodalomba. A kirá behívatta Pézöst, monta neki, hogy a lánnak hozza
el az apját is! Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí, aszongya a lova: „Ne
búsúlj sėmmit! elhozzuk mink a Sárkánt is, csak úgy tögyél, a mint én
mondom!“ A Sárká a _főd alul bút ki_ élelmet keresni: madarakat,
nyulakat, aszonta Pézösnek a ló: „Kérjé a kirátû tizėnkét fejszést mög
fűrészöst!“ Êmöntek az erdőbe, közel a Sárká palotájáhon, êkesztek
kopogni nagyon, a Sárká kibût a főd alul, hogy mit csinálnak? „Annak a
disznó Pézösnek csinálunk koporsót!“ monták neki. „No, akkor én is
segítök! mer mán sok mindönömtű mögfosztott!“ monta a Sárkán.
Mökcsinálták jó erősre a _koporsót_, belebût a Sárká, aszonta, ha ű nem
biri szétrugani, akkô a Pézös sė biri; lėszögeszték erőssen, mögrugi
keményen, de mök sė mozdul a koporsó. Mögrugi másocczô a hogy csak biri,
akkô sė bírta _szétrúgni_, mégcsak mök sė mozdult Aszongya Pézös: „Itt
vagy, kutya, mijénk vagy tésis!“ Êvitték, odatták a kirának. Sok nép
öszszegyűlt, vôtak ott bárók, grófok, nagyülepű tótok. Pista is ott vôt
(egyik mesehallgató.) A kirá oda mönt a koporsóhon, hogy maj mögnézi ű,
mijen az a Sárká? Mikô főbontották, a Sárká neki a kirájnak! szétszötte
tisztára, Pézös mög a láncsával a Sárkánt végeszte ki, úgy oszt az üvé
lött az aranhajú lán, ű esküdött mög vele.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


6. A kiskanász.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 jánya, azok közül ėgynek vôt
szeretője, mindėn ícczaka 9 pár czipőt nyőtt el. A kiráj sokallotta már
a kőcségėt a czipőkre, országszėrte kihirdette: hogy a ki mėgtugygya,
hogy a jánya hogy nyövi el mindėn íjjel a 9 pár czipőt, annak agygya
fele gazdagságát mėg aszt a jányát; (de) a ki válalkozik rá, oszt mėg
nem tugygya, feje vírit vėszi. Sokan jelėntkesztek és mindnek feje vírit
vėtték, mert a ki akarta tunni: hogy nyövi el a 9 pár czipőt a kiráj
jánya, az ajtajába fektette, adott neki vacsorát mėg ėgy pohár bort, de
_altató_ vôt benne. Vôt ėgy gazdag embernėk ėgy kanásza, aszonta a
gazdája (neki:) „Tė ébėr gyerėk vagy, fijam! tė elnyerherhetėd a
kirájjánt, de hogy ha el nem fogod nyerni, a fejed vírit vėszik!“ „De az
enyimet nem vėszik el – mongya a kanász – én nem alszok el.“ Aszonta a
kanász az anynyának: süssön néki pogácsát, varjon tarisznyát! Ėlmėnt a
kirájhoz, aszongya neki: „No, kiráj őfėlsíge! ín mėglesėm a jányát!“

Este osztán ennek is vacsorát adott a kirájján mėg ėgy pohár bort, ebbe
is altató vôt, de a kiskanász az ing dėrėkába tőtötte, de a kirájján nem
vėtte észre. Akkor a kiskanász lėfekütt, elkeszdėtt hörtyögni, mutatta,
hogy alszik, de nem alutt. A kirájján mikor elkíszült, átlípte a
kiskanászt, aszongya: „Itt foglak én mėgtanálni, ha viszszagyüvök is.“
De mikor a kirájján kimėnt a szobábol, a kiskanász utánna lopóczkodott.
Mėntek, mėndėgíltek hetedhétország ellen, elírtek ėgy ezüsthídat, akkor
a kiskanász lėszakajtott ėgy ezüstágat a híd karjáról, ekkor a kirájján
a híd közepin _mėgbotlott_ és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok
êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek továb, elírtek ėgy
aranhídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy aranyágat, tėtte a bakóba,
akkor a kirájján _térdre esėtt_ és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr
járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek tovább, elírtek ėgy
gyémánthídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy gyémántágat, tėtte a
bakóba, akkor a kirájján _hasra esėtt_ és fėlsóhajtott: „Én Istenėm!
ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek tovább,
előtaláltak ėgy nagy vizet, a kirájján mikor odaírt, _két felé vette a
nyakán a kendőt, a víz két felé vált_ előtte, a kiskanász sijetėtt vôna
utánna, de a víz öszszemėnt.

A kiskanász sóhajtozott, hogy mėhetne a kirájján után, de nem birt.
Ėcczėr látott a kiskanász nagy tüzet, elballagott a tűszhėz, hogy ott
majd átballag. Mikor a a tűszhėz írt, ott veszekėdėtt 3 _Sárkánfijú_,
kérdi a kiskanász: „Min veszekėttek Sárkánfijúk?“ „Hát maratt az apámtol
ėgy _guba_ mėg ėgy pár _bocskor_ mėg ėgy _pácza_, mongya az ėgyik. Kérdi
a kiskanász: „A guba miről való?“ „A guba arról való – mongya a Sárkán –
hotyha rám vėszėm, nem lát mėg sėnki sėm.“ „Hát a bocskor?“ „A bocskor
pedig arrolvaló, ha fėlhúzom a lábomra, osz mondom a bocskornak: Rip,
rop! akkor ott lėszėk, a hol akarok.“ „Hát a pácza?“ kérdi a kiskanász.
„Hogyha fėlmėgyėn (valaki) a _hėgyre_, a páczával csak _ėgyet felé
bólint_, azonnal mėghal.“ Fėlkűtte őket a hėgyre: „A ki leghamarébb
fėlír, azé lėsz a guba mėg a pácza mėg a bocskor.“ Mind a hároman
nyargaltak, mikor fėlírtek, ėgyet bolintott a páczával, ott marattak a
Sárkánfijúk, a kiskanász pedig fėlvėtte a gubát, bocskort fėlhúszta, a
páczát a kezibe vitte és aszonta: „Rip, rop, bocskor! ott lėgyėk, a hol
a kirájkisaszszon tánczol!“ Akkor ott termėtt azonnal és mėgleste, ott
tánczolt a kirájkisaszszon a 9 fejü Sárkányal, a 9 fejű Sárkán vôt a
szeretője, élės bėrėtván tánczoltak. A kiskanász osztán bėmėnt abba a
szobába, a hol vacsoráltak, az asztal alá bût. A táncz után bėmėntek
abba a szobába a kirájkisaszszonyék is ėszėgettek. Mikor ėszėgettek, a
kirákisaszszon keziből lėesėtt a kanál, a kirákisaszszon fėl akarta
vėnni, aszonta a _9 fejü Sárkán_: „Nė vėdd fėl! majd fėlvėszi rėggel a
házseprő!“ Mėgint ėszėgettek, akkor mėg az aranvilla esėtt lė, a
kiskanász tėtte a bakóba, mert a 9 fejü Sárkán azt sė hatta fėlvėnni a
kirákisaszszonnak, maj fėlvėszi rėggel a házseprő. Aszongya a
kirákisaszszon: „Én Istenėm! mi történhetik vélem? mijen bajokon mėntem
kėrėsztűl!“ Osztán szerelmeskėttek, akkor mėg a gyűrűjit ejtėtte lė, fėl
akarta vėnni, a szeretője aszonta: „Itt az én gyűrűm! rėggel maj
fėlvėszi a házsėprő. Ezután kikísírte a kirájkisaszszont a kapuba a 9
fejü Sárkán, a kiskanász pedig ott vôt utánuk, mikor elútazott a
kirájkisaszszon, a kiskanász aszonta: „Rip, rop, bocskor! ott lėgyėk, a
hol a kirájkisaszszon lėfektetėtt!“ Ott vôt.

Hazaírkėzėtt a kirájkisaszszon, a kiskanász hörtyögött „No, kiskanász!
mongya a kirájkisaszszon, te mán nem foksz tovább ílni!“ Fröstök idő
bekövetkėzėtt, a kiráj behítta a kiskanászt, mėg a kirájkisaszszont,
jöjjenek szėmre, bemėntek, a kiráj kérdėszte a kiskanászt: „No
kiskanász! tudod-ė, hogy az én jányom hogy növi el mindėn íjjel a 9 pár
czipőt?“ Aszongya a kiskanász: „Tudom!“ „No ez már szép!“ mongya a
kiráj. „Hát hogy?“ „Minden íjjel a szeretőjivel bėrėtván tánczol.“
„Igaz? jányom!“ kérdėzi a jányát. „Nem igaz!“ monta a kirájkisaszszon.
„No, kiskanász! tucz-ė valami jelt mutatni?“ kérdezi a kiráj: „Tudok!“
mongya a kiskanász. „Mutassál hát valami jelt!“ mongya a kiráj. „A mint
mėntünk, mėndėgéltünk, találtunk ėgy ezüsthídat, lė szakajtottam ėgy
ezüstágat, akkor a kirájkisaszszon megbotlott. Akkor kérdėzi a kiráj:
„Hol van az ezüst ág?“ „Itt van!“ akkor kivėszi az ezüstágat a bakóbol.
„Van-ė még több? kiskanász!“ kérdėzi a kiráj. „Van! kírėm,“ mongya a
kiskanász. „Mikor mėntünk továb, találtunk ėgy aranhídat, lėszakajtottam
ėgy aranágat, akkor a kirájkisaszszon térdre esėtt.“ Akkor kérdėzi a
kiráj: „Hol van az aranág? kiskanász!“ „Itt van!“ akkor kivėszi az
aranágat a bakóbol. „Igaz? jányom!“ A kiráj kisaszszon mindėnre aszonta:
„Nem igaz!“ „Van-ė még több? kiskanász!“ „Van! kírėm“ mongya a
kiskanász. „Mikor mėntünk továb, találtunk ėgy gyémánthídat,
lėszakajtottam ėgy gyémántágat, akkor a kirájkisaszszon a hídközepin
hasra esėtt és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr jártam êre, de ijen
rajtam nem törtínt.“ Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van a gyémántág?
kiskanász!“ „Itt van!“ akkor kivėszi a gyémántágat a bakóbol. „Tucz-ė,
még valamit mondani? kiskanász!“ kérdezi a kiráj. „Tudok“ mongya a
kiskanász. „Mikor mėntünk továb, nagy vízhėz értünk, osztán a 9 fejű
Sárkánhoz, a kirájkisaszszon szeretőjihez, itt a kirájkisaszszon mėg a
szeretője élės bėrėtván tánczolt, mikor kitánczolták magokat,
ėszėgettek, vacsoráltak, a kirájkisaszszon lėejtėtte az ezüstkanalat,
mėg az aranvillát, fėl akarta vėnni, de a szeretője aszt monta: Maj
fėlvėszi rėggel a házsėprő.“ Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van az
ezüstkanál mėg az aranvilla?“ „Itt van!“ akkor kivėszi a bakóbol az
ezüstkanalat mėg az aranvillát. „Tucz-ė még többet mondani? kiskanász!“
kérdėzi a kiráj. „Tudok.“ mongya a kiskanász. „Osztán szerelmėskettek,
akkor mėg a gyűrűjít ejtėtte lė, a gyémánt gyűrűjit.“ „Hol van a
gyémántgyűrű?“ kérdezi a kiráj. „Itt van!“ akkor kivėszi a bakóbol a
gyémántgyűrűt, a kiráj mėgnízi, látytya, hogy a jánya gyémántgyűrűje,
asz mongya: „Mos mán, jányom! a kiskanászé vagy!“

_A kiskanász nem teczczėtt a kiráj jánnak._ „No, hát válaszszál ėgy
katonatisztėt, monta a kiráj – a mėlik felí lėszėl rėggel fordulva, azí
lėszėl, de a fele királság csak a kiskanászé lėsz;“ (Reggel a kiskanász
felé volt fordulva a kirájlány, azt mondta a király: „No hát, jányom! az
Isten is úgy rendėlte, hogy a kiskanászé lėgyél!“) Éltek osztán
boldogul.

(Öcsöd.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


7. Legeltetés a 3 Sárkánypusztáján.

Vôt a világon ėsz szögén embör, annak vôt ėgy fija, hogy nagyon
szögényök vôtak, beált a kis gyerök ėgy öreg embörhön mög ėgy öreg
aszszonhon; mind a kettő vak vôt: kivötte a szömüket a 12 fejű Sárkán, a
mé a pusztáján legeltettek.

Vôt az öreg embörnek két lova, kihajtotta a kis gyerök legelni:
kihajtotta a 7 fejű Sárkánnak a pusztájára. Délfelé mán meleg vôt,
lėfekütt a kis gyerök a pusztán oszt a kis veszszőjivel csapkolódott;
odamönt a 7 fejű Sárkán, aszongya: „Hogy merté tė ide gyünni, mikô még
itt a madár sė jár? minygyá véged lösz!“ „Nem bánom, hogyha agyon bírsz
ütni, ha agyonücz is!“ monta a kis gyerök oszt a kis veszszővel
csapkodott a Sárkánfeje fölé, mind a hetet lėütötte. Este, mikor hajtott
haza, ėgy fejet főszurt a veszszőre, vitte hazafelé, fővetötte a
pallásra. Mikor hazaért, a 2 ló mögellött. Másnap kihajtotta a 4 lovat a
10 fejű Sárkán pusztájára. Délfelé mán nagyon meleg vôt, gyütt a 10 fejű
Sárkán, akkor is csapkodott a kis gyerök a kis veszszővel, a 10 fejű
Sárkánnak mind a 10 fejit lėvákta. Este, mikor mönt hazafelé, ėgy fejet
főszúrt a kis veszszőre, fővetötte a pallásra. Mikor hazaért, a 4 ló
mögellött, 8 lova lött. Mögén harmadik nap kihajtotta a 8 lovat, akkô
mán a 12 fejű Sárkánnak a pusztájára hajtotta. Délfelé gyün a 12 fejű
Sárkán, mongya a gyeröknek, hogy kivöszi a szömit, ha nem láti, hogy ki
pusztája e? vagy 2 felé szaggati, ha ê nem mén mingyá! Azután
öszszemöntek, a gyerök lėvágott 8 fejit, a hogy csapkolódott: mögén
lėvágott 2 fejit, akkô monta a Sárkány: „Had mög a 2 fejemet, odadom az
öreg apádnak mög az öreg anyádnak a 2 szömit.“ „Hát hun vannak azok a
szömek?“ kérdözi a kis gyerök. „Látod-ė aszt a pinczét? ott van ėgy
sejöm kendőbe.“ Oszt monta a Sárkány, hogy mönynyön a kisfijú elő.
„Erigy tė!“ monta a kisfijú. Oszt előmönt a Sárkány, odatta az öreg
apjának mög az öreg anynyának a szömit, monta neki: „Ha haza viszöd,
csak tödd a szöme gödribe!“ Mikô mán mögmonta hogy köl helre tönni,
lėvákta a Sárkánnak a másik 2 fejit is. Este, mikor mönt hazafelé,
rászúrt a botytyára mögén ėgy fejet, akkô mán 16 ló lött; a Sárkánfejet
mög főhajtotta a pallásra.

Este, hogy mögvacsoráltak, kérdöszte: „Szeretné-jė, öreg apó mög öreg
anyó: ha möglátna engömet?“ „Bizon szeretnénk!“ monták. Mögvacsoráltak,
az öreg anyó szömit hejretötte. Aszongya: „Jaj, de szép vagy, fijam!“
Hejretötte az öreg apójét is az ėgygyiket, de még az egygyiket
hejretötte, a másikat êlopta a macska. Mögfokta a kis gyerök a macskát,
kivötte az ėgygyik szömit, aszt tötte az öreg apó szöme hejjöt. Este ott
üldögéltek a patkán, aszongya az öreg apó: „Az én szömöm az ėgygyik
nagyon egerész!“, mer macskaszöm vôt, nem embörszöm.

Kifizették osztán a kis fijút, adott neki az öreg apó, mög az öreg anyó
ėgy _aczėlat_ mög ėgy _kohát_, az az aczél mög az a koha ojan vôt:
hogyha mögütötte, ėgy kis asztal ugrott ki belüle, minygyá mög vôt
terítve oszt abbul élősködött a szögén embör mög a kis gyerök.

(Padé.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Boszorkányfélékről.)


8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya.

Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné; mindönük vôt, a mit a szömük,
szájuk mökkévánt, csak csalágyuk nem vôt. A kiráj ėgyre aszt hajtogatta,
ha nekik csalágyuk vôna, sėmmi bajuk sė vôna. Mikor panaszolta a
feleséginek, gyütt hozzájuk ėgy Öregkûdús, alamizsnát kért. A kirájné
adott néki alamizsnát; aszonta a Kûdus: „Az udvarba – látom – van ėgy
kazalvenyöge, a legalsóbul a legkorhatabbul húzzon ki ėgy szálat,
ültesse el a kastéj csurgásába, azon teröm maj 3 fürt szőllő oszt a 3
fürt szőllőt ögye mög, attul fog születni ėgy gyeröke. A Szögényembörnek
aszonta, ha az teljesülni fog, mögjutalmazi anynyival, hogy életfottig
ölég lösz neki. Aval az Öregembör eltünt. Bemönt a kirájné, monta az
urának, hogy van az udvarba hátû ėgy kazal venyögeveszsző, a legalsóbul,
a legkorhatabbul húzon ki ėsz szálat, ültesse el a kastéj csurgásába,
azon teröm 3 fürt szőlő, ha ű aszt mögöszi, gyeröke lösz. Az ura
elültette. Este 8 órakor kimönt nézni, csak ojan száraz vôt, mint
azelőtt; kimönt 9 órakor, akkor sė ződült; 10 órakor mögint mögnészte,
mikor begyütt aszonta, hogy: „Mikor az a venyögeveszsző kiződel, én is
legény löszök.“ Éfél után keszdött zöldelni, 3 órakor a kirájné ű
fölsége fölébrett, akkô mán az egész kastét befutotta, ėgy ág pedig
benyût az ablakon a kirájné ágya fölé, azon termött 3 fürt szőllő. A
kirájné űfölsége fölugrott az ágybû ėgy pöndölbe szalatt a kiráj
űfölségihön, hogy nézze mög a szőlőt. Az alatt a szobalány
lėszakajtotta, tányérra rakta, bevitte a kirájnénak. A kiráj nészte,
hogy csakugyan betejjesödött, a mit az Úrjézus mondott; mert az a kûdús
az Úrjézus vôt. Alig ötte mög a kirájné a 3 fürtöt, mingyá terhösnek
éröszte magát. A szôgáló a szőlőcsumát kihajtotta a szemétdombra. Vôt
űfölségínek ėgy öreg vén lova, ê vôt csapva, aszt övött, a mit tanát,
mögötte a szőlőcsumát, hasas lött. A kiráj möglátta a lovat kérdöszte,
hogy mi lelte eszt a lovat? hasas ez? A szobalántú kérdöszte, hová tötte
a szőlőcsumát, nem ötte-ė mög a ló? A szôgáló aszonta: hogy kihajította
a szemétdombra. Akkô bizonyossan attû hasas. Êgyütt az üdő, a kirájné
mögszülte a gyerököt, a a ló is mögellött; sárga, aranyszínű csikót
ellött.

A gyerök nagyon kögyetlen vôt, makranczoskodott, az anynya aszonta: „Ne
lögyé ojan kögyetlen, mer nem kapsz lánt!“ de a gyerök csak
makranczoskodott, akkor az anynya aszonta, hogy _addég nė kapjon lánt,
még Kígyóbőrű Kámán Sárát, világszépaszszonyát fő nem tanájja_.

Mikô főnyőtt, aszonta: „Kirájapám hajtassa be a szilajménöst az akolba,
majd én választok magamnak belüle.“ Kécczör êvetötte a kötelet, fogott
is ėgy szíjhátú vasderest, de mögint csak eleresztötte; aszonta: „Kiráj
apám! agya neköm aszt a csikót, a möliket az anynya akkor ellött, mikor
én születtem.“ Nagyon rosz vôt, szégyölte, hogy âra hivatkozott; odatta
neki. Akkor aszonta a királfi: „No, édösanyám! én főkeresöm Kígyóbőrű
Kámán Sárát: világszépaszszonyát; mert édösanyám kiskoromba aszonta:
addég nė kapjak lánt, még fő nem tanálom, de én addég nem nyukszok, még
csak anynyira nem viszöm: hogy kirájapám a mozsdóvizet nem tartja neköm,
kirájnéanyám a türűközőt!“ Aval elindult, vezette az aranyszőrűt; alig
birt mönni, az udvari cselédök csak nészték, hogy mit akar aval a rosz
lóval, mikor még nem is bír mönni. Mikô kiértek a kastélbul, aszonygya a
ló: „No, édös gazdám! űjj rám; mer mán látom, êfárattál. A kirájfi
fölült, a ló fölbukott; de hamarább főkelt, mint Rudolf. Mikô fölült rá,
möntek ėd darabég, mögén főbukott; így mönt ez háromszor; akkor oszt
neki rugaszkodott, főszált a levegőbe, aszt kérdöszte: „No, édös gazdám!
hogy mönynyek: Úgy röpűjjek-ė mind a szélvész, vagy mind a gondolat?“
„Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt.“ Möntek a
levegőbe, ėcczör csak aszonygya a ló: „No, édös gazdám! én éhös vagyok;
hanem látod aszt az erdőt, abba van aranymező, abba bemögyünk, engöm
elengecz legelni, tė pedig vacsorálhacz, ha köl, vagy ha akarsz,
lėpihensz.“ A nyergöt és a szörszámot a feje alá tötte, elalutt. Ėcczör
hajnalba odamén a gazdájáhon a ló, főkőtötte: „Kêj fő, édös gazdám! mer
a farkasra is ráviratt.“ Főkelt, főnyergölt, fölült. „No, édös kis
gazdám! hogy mönynyek: úgy röpüjjek-ė mind a szélvész, vagy mind a
gondolat?“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt!“
Möntek a levegőbe, ėcczör csak aszongya a ló: „No, édös kis gazdám! én
éhös vagyok; hanem látod aszt az erdőt, abba van ezüsmező, abba
bemögyünk, engöm elengecz legelni, tė pedig vacsorálhacz, ha köll, vagy
ha akarsz, lėpihensz.“ A nyergöt mög a szörszámot a feje alá tötte,
elalutt; a ló mög legelt. Ėcczör hajnalba odamén a gazdájáhon a ló,
főkőtötte. „Kêj fő, édös kis gazdám! mer a farkasra is ráviratt mán.“
Főkelt, főnyergölt, fölült. „No, édös kis gazdám! hogy mönynyek: úgy
röpüjjek-ė, mind a szélvész, vagy mind a gondolat.“ „Úgy möny, hogy sė
tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt!“ Neki rugaszkodott a ló, főszált a
levegőbe, möntek. Ėcczör csak aszongya a ló: „No édös kis gazdám! én
éhös vagyok; hanem látod aszt az erdőt, abba van ėgy rézmező, abba
bemögyünk, engem elengecz legelni, te pedig vacsorálhacz, ha köll; vagy
ha akarsz, lėpihensz.“ A nyergöt mög a szörszámot a feje alá tötte,
elalutt. Ėccző hajnalba oda mönt a gazdájáhon a ló, főkőtötte: „Kêj fő
édös gazdám! mer a farkasra is ráviratt mán.“ Főkelt, főnyergölt,
fölült: „No, édös kis gazdám! hogy mönynyek? úgy repüljek-ė, mind a
szélvész vagy mind a gondolat?“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem
nė tögyé kárt!“ Mikor möntek a levegőbe, aszongya a ló: „No, édös kis
gazdám! maj tanálunk ėgy várost, abba bemögyünk. Az ėgyik bôtba ásót,
kapát, lapátot vösző, a másikba vakarót, kefét, sűrűfűsűt mög
bontófűsűt, a szabónál mög kocsisruhát.“ Möntek a levegőbe, ėcczör csak
látyák a várost; abba a városba vásároltak; az ėgyik bôtba ásót, kapát,
lapátot, a másikba vakarót, kefét, sűrűfűsűt mög bontófűsűt, a szabónál
kocsisruhát, Bevásároltak, elindultak, möntek. Ėcczör látnak ėgy erdőt,
annak a szélibe mögáltak, lėszált Rudolf, aszonta a ló: „Lépjél ki ėgy
ölet: êre is ėgy ölet, âra is ėgy ölet négyszögletbe, ásd ki ojan méjre,
hogy csak az ôrom lácczon ki belüle!“ Rudolf anynyira dôgozott, hogy
csupa víz vôt, lėvetkőzött ėgy ingre, gatyára. Ėcczör főszólât a ló:
„Édös kis gazdám! ölég lösz mán!“ A ló beleugrott a gödörbe, de nem lött
ölég méj, mer kilácczott a nyaka. Mögén hozzá fogott ásni, akkô jó vôt.
„Szödd lė rúlam a nyergöt, kantárt, _teríts rám 12 bivajbűrt_ mög hánd
rám a fődet mind. Édös gazdám! én most nyeríteni fogok; halod, hogy maj
nyerítenek rá, de tė nem látod. Nyerítök másocczor is, harmacczor is,
akkor gyün ide ėl ló, a kantárt a fejihön vágod, ráülsz. Mikor a
Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya lova oda mönt, kapáta a fődet,
ki akarta kapálni a lovat a gödörbű, akkor a kantárt a fejihön vákta,
mögatta magát, ráűlt, elmönt Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya
palotájába.

Kígyóbőrű Kámán Sárának: világszépaszszonyának vôt 3 szobalánya, az
öregeb kimönt vízé, viszszaszalatt mögmondani, hogy gyün Rudolf. „Hogy
gondolod aszt, mikor ide még az odavaló madár sė tud êgyünni!“ A palota
előtt vôt ėgy _aranyalmafa:_ mikô Rudolf közel vôt: _mökcsöndült_. Mikor
Rudolf az udvarba ért, bekötötte a lovat az istálóba, az almafa mögén
mögcsöndült; akkor a középső vôt kint oszt mönt jelönteni, hogy itt van
Rudolf. „Hogy gondolod aszt – monta Kígyóbőrű Kámán Sára:
világszépaszszonya – mikor ide még az odavaló madár sė tud êgyünní!“
Mikor az ajtóhon ért, akkor a legkiseb szobalány mönt ki, oszt
viszszaszalatt jelönteni, hogy itt van Rudolf; akkor Kígyóbőrű Kámán
Sára: világszépaszszonya a ház (szoba) közepibe mönt, az aranyalmafa
mögén mökcsöndült. Mikor Rudolf belépött a házba, akkor Kígyóbőrű Kámán
Sára: világszépaszszonya az ablakba ült. Mikor a szoba közepibe mönt
Rudolf, Kígyóbőrű Kámán Sára mán kitötte a lábát, ki akart lépni az
ablakon; de Rudolf aszonta: „Édös szívem, szép szerelmem! nė hagy itt,
tėérted gyüttem. Látod, hogy mögöregöttem, pedig 18 esztendős vôtam,
mikor elindultam. Ott hattam tėérted apámat, anyámat, mindönömet, csak
hogy tégödet főkeresselek!“ Akkô Kígyóbőrű Kámán Sára:
világszépaszszonya oda mönt Rudolfhon, aszonta: „Édös szívem, szép
szerelmem! tė az enyim, én a tijed!“ Ėgy pár lött. Itt éltek békességbe.
Ebéd után Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya, – mint az uraknál
szokás, – lėfekütt; a kis szobalány lėült az ajtóküszöbre, Rudolf mög
sétált a szobába. Mikor Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya
elalutt, aszonygya a kis szobalány Rudolfnak, hogy _keressön a fejibe_,
hajcsa az ölibe a fejit. „Ijen öreg embörnek, mint én, nem illik a fejit
ojan szép kis lának az ölibe tönni!“ „Nincs abba sėmmi sė!“ Addig
beszélt, utojjára az ölibe tötte a fejit. A szobalány _álom szellőt_
bocsátott rá, Rudolf elalutt. A szobalány lepedőbe tötte Rudolfot,
fölakasztotta az aranyalmafa ágára. Azután lėmönt a szobalány az
istálóba, főnyergölte a Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya lovát
fölültette rá, elvitte a török zultánhon _ėgy pár papucsé mög ėgy üveg
palotájé_. Akkô Rudolf lova ênyerítötte magát, de nem felelt sėnki sė,
másocczor is ênyerítötte magát, harmacczor is, akkor sė felelt sėnkisė;
akkor kirukta magát a gödörbű, váktatott Kígyóbőrű Kámán Sára:
világszépaszszonya palotájába. Mikor odaért, látta, hogy Rudolf föl van
akasztva a lepedőbe az aranyalmafa ágára. Oda mönt, a szájával lėvötte,
a lábával kibontotta főkőtötte. „De sokájig aluttam!“ monta Rudolf mikor
fölébrett. „Még ha ėgy perczöt késök, örökre elalszol! – felelte a ló –
hanem csak készűj! mer Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát
elvitték.“

Rudolf fölült a lóra, möntek Kigyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya
után a török zultánhon; mikô mán nem meszszi vôtak, látták, hogy a
bástya falán herczegök, grófok, nagykalapú tótok hasalnak, Rudolf
lėszált a lovárul, kihúszta magát, mint ėgy kocsislegény, a lova
möktanította, hogy mi csinájon, vögye föl a kocsisruhát, húzza ki magát,
mint ėgy kocsislegény, az ásót, lapátot, kapát, vakarót mög a többit
tögye a válára, êre mög êre mönynyön, így mög így tögyön: a ló osztán
viszszamönt a gödörbe. Rudolf mos mán kocsislegény, mén a török
zultánhon szôgálatot keresni, még be sė mönt, kigyütt elébe ėgy herczeg,
kérdöszte: „Mi járatba vagy?“ „Kocsis legény vagyok, szôgálatot
keresök.“ „No, én mögfogallak, ėgy lovam van, de ojan, hogy mindön nap
kivégez ėgy kocsist a világbul, nálam 3 nap ėgy esztendő“ Aszongya
Rudolf, ű beál, csak _háromszor_ mögszabagyon (a lovat) jártatni.“
„Háromszor? másnak ėcczör is sok vôt!“ Mög vôt az alku, Rudolf bemönt az
istállóba, szépen mökpuczolta a lovat, a ló mögüsmerte. Mikô jártatya a
lovat, rug, vág, de csak azért, mert nészték a herczegök, grófok,
nagykalapú tótok, hogy mi lösz az új kocsisal, a ki háromszor is mög
akari jártatni a lovat? Mikor háromszor körüljárta a bástyát, a ló
hajigáli Rudolfot, ėcczör csak oda ugratott a herczegök, grófok,
nagykalapú tótok közé, ezök mögijettek, beszalattak, csak Kigyóbőrű
Kámán Sára: világszépaszszonya maratt ott, Rudolfnak sė köllött ögyéb,
fölültette a lóra, váktatott Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya
palotája felé.

Oda a szép aszszony! Az Ördöngősvénaszszony mingyá piszkafára ült,
utána! Ėcczör aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajítsd el a
_vasásót_, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a
vasásót, abbul lött nagy _síkos jég_, még azon az Ördöngősvénaszszony
körösztülhatolt, Rudolf elváktatott jó előre. A mint mönnek, ėcczör csak
csak aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajítsd el a
vaslapátot, mer mingyár utólér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a
_vaslapátot_, abbul lött _sárpocsár_, akkora, hogy az Ördöngős
vénaszszony alig birt benne mönni, a füliig ért. Míg az
Ördöngősvénaszszony körösztülvánczorgott addég Rudolf elváktatott jó
előre. Mönnek, möndögélnek, aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs
viszsza, hajícsd el a _kapádat_, mer mingyár utolér az
Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a kapáját, abbul lött nagyon _sűrű
liczijum_. Elsőb az Ördöngősvénaszszony hazamönt a pallósé, útat vágott
körösztül, körösztülmönt, még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmönt,
Rudolf elváktatott jó előre. Ėcczör csak mögén aszongya a ló: „Édös
gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a _vakarót_, mer mingyár utolér az
Ördöngősvénaszszony!“ elhajitotta a vakarót, abbul lött _sűrű sövény_:
hajtásokbul állt. Még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmönt, Rudolf
elváktatott jó előre. Ėcczör mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs
viszsza, hajícsd el a _kefédet_, mer mingyár utolér az
Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a keféjit, abbul lött _kanális viz_,
még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmászott, Rudolf elváktatott jó
előre. A mint mönnek, ėcczör csak mögén aszongya a ló: „Édös gazdám!
tekíncs viszsza, hajícsd el a _sűrűfűsűt_, mer mingyár utolér az
Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a sűrűfűsűt, abból lött ojan _sűrű
erdőség_, mint a fűsű, ennek mán pallós köllött. Még az
Ördöngősvénaszszony a pallóssal útatvágott körösztül, az erdőségön
körösztül mönt, Rudolf elváktatott jó előre. Ėcczör csak mögén aszongya
a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a _bontófűsűt_, mer
mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a bontőfűsűt, abbul
lött _szurkos sár_, alig birt benne mászni. Még az Ördöngősvénaszszony
kimászott a szurkos sárbul, Rudolf odaért a Kígyóbőrű Kámán Sára
világszépaszszony palotájába, mingyá bezárták a kaput, de az
Ördöngősvénaszszony bekijátott: „Szöröncséd, hogy két lovad van, nem
azon hosztad el Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát a mikön érte
gyüttél, máskép vége lött vôna az életödnek!“ aval viszszamönt az
Ördöngősvénaszszony. Itten élnek szépen. Ėcczör aszongya Rudolf: „Édös
szivem, szép szerelmem: Kígyóbőrű Kámán Sára, világszépaszszonya!
elmögyök abba az erdőbe vadászni.“ Vôt ott nem meszszire ėty kis erdő.
Aszongya Kígyóbőrű Kámán Sára, világszépaszszonya: „Rudolf, édös szívem,
szép szerelmem! elmöhecz, de jó vigyázz!“ Rudolf neki indult, csak
viszszafordût; a mint nézött ki az ablakon látott a sövényön ėty kis
_madarat_, agyon akarta lűnni, aszonygya Kígyóbőrű Kámán Sára
világszépaszszonya Rudolfnak: „Rudolf, édös szívem, szép szerelmem! ne
lűdd agyon, hátha pósta az a kis madár?“ Rudolf mökkögyelmezött néki, a
mint jobban mögnézi, hát a _szájába ėty kis czédula_ van. Olvasik a
czédulát, a van benne, az atytya írta, hogy nagy vereködés van nála,
mönynyön neki segíteni, ha aszt nem akari, hogy elvögyék a kirájságot.
Kígyóbőrű Kámán Sárának, világszépaszszonyának vôt ojan _gyűrűje_,
hotyha ėcczör mögfordította az újjába, kigyütt belüle ėty regiment lovas
huszár, másocczor ėgy regiment gyalogezred. Kígyóbőrű Kámán Sára,
világszépaszszonya lóháton mönt, az ű lován a huszárok előtt, Rudolf mög
gyalog a gyalog ezred előtt; hanem mikor az erdőbe möntek a ló (Rudolfé)
mellett, akkor kigyütt a ló (a gödörbül), fölült az ű lovára. Mikor
odaértek a vereködéshön, a kiráj észrevötte, hogy könynyebsége van a
vereködésre; de nem tutta, hogy ki segítött néki. Vége vôt a
vereködésnek, a Rudolf atytya győzött, nagy vendékségöt csinált. Vôtak
ottan kirájok, herczegök, grófok, nagy kalapú tótok, egész nap mulattak,
écczaka külön-külön szobába háltak az embörök a mikô vége vôt a
mulacscságnak. Röggel van, a kiráj mög a kirájné mindėgygyik szobába
bemöntek, űk tartották a mozsdóvizet mög a türűközőt: _a kiráj a
mozsdóvizet, a kirájné mög a türűközőt_. Szobárû szobára möntek,
êjutottak Rudolfhon is. Mikor tarti a kiráj a türűközőt; akkor jutott az
eszibe, hogy kicsoda ez? az ű fijuk: a Rudolf; akkor borût a nyakába;
akkor aszongygya Rudolf: „Itt van Kígyóbőrű Kámán Sára:
világszépaszszonya is, az én feleségöm! emlékszik-ė kirájnéanyám, mikor
kicsi vôtam, a mé ojan kögyetlen vôtam, aszonta, hogy addég nė kapjak
lánt, még Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát fő nem tanálom.“
Újba mögházasottak.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


9. A szép kocsmárosné.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy embör mög ėgy aszszon. Az aszszon
fogadott ėgy árva lėjánt szôgálónak. Ėcczör odamönt hozzájuk ėgy
tizėnhatéves legény is, mögfogatták bérösnek, Pistának hítták, a lánt
mög Őrzsinek. Mögvôtak űk pár esztendejig, de osztán elszerették űk
ėgymást, az Öregaszszon észrevötte és a Pistát el akarta fődelni: a mé
elszerette Örzsit. Vôt ott ėgy fekete csődör, a Pistával kikűtték, hogy
jártassa mög a Tiszaszélin. De ez a _fekete csődör_ más nem vôt, mint az
_Öregembör_, mer az Öregaszszon _êváltoztatta csődörré_, hogy a Pistát
vesse a Tiszába. De az Örzsike többet tudott, mint az Öregaszszon, a
Pistának adott ėgy kis _páczikát_, hotyha a fekete csődör lė akari
vetni, mindég vágjon a _füle közé_. Pista ki is mönt a csődörrel a
Tiszaszélire, de a csődör nem birta lėvetni, mer a varázspáczával mindég
a füle közé csapott, mikor lė akarta vetni.

Mikor a jártatásbul hazaért látta a Vénboszorkán, hogy Pistát nem
fődelte el a csődör, akkor este aszongya Örzsi Pistának: „Jó lösz nekünk
mögszökni innet!“ Mikor lėfekütt az Öregaszszon mög az Öregembör, az
Örzsi oda _köpött_ ėgyet a ház közepire, a másikat a konyha _küszöbire_,
a _harmadikat a katlanba_, akkor a _páczávâ_ mindėgygyik _köpésre
rácsapott_, hotyha az Öregaszszon szól, _felêjön_, űk oszt magukhon
vöttek ėgy vakarót, ėgy bontófűsűt, ėgy kefét, aval oszt elmöntek. Az
Öregaszszon hajnalba fölérzik, kijabál: „Örzsi, kêj föl!“ A mík _köpés_
a szobába vôt, _feleli_: „Fönt vagyok.“ Az Öregaszszon mögén kijátytya:
„Örzsi, gyûtsd mög a tüzet!“ Az a köpés feleli a mík a konyhaküszöbön
van: „Gyûtom a tüzet!“ Az Öregaszszon nem hal sömmi neszt sė, mögén
kiját: „Örzsi! micsinász?“ A köpés feleli a katlanbul: „Melegítöm a
tejet.“ Az Öregaszszon elhalgatott, mán világos tiszta röggel van, nem
győzi várni be a tejet, kimönt, látytya a három köpést, mingyá tutta,
hogy az Örzse becsapta. Mingyá fölnyergelte a piszkafát, utánnuk mönt.
Ėcczör Örzsi aszongya Pistának: „Nézz hátra! nagyon ég a balképem, nem-ė
gyün valaki utánunk?“ Aszongya Pista: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét
porföllegöt.“ Örzse mongya: „Az Öregaszszon, hanem vezsd el a _vakaród_
és mongyad: “Lögyön belüle ojan _sűrű erdő_, mint ennek a vakarónak a
fogaji!“ Itt oszt ballagtak űk továb, az Öregaszszon elérte az erdőt,
nem bírt rajta körösztülmönni, viszszaszalatt a metélőkésijé, csinált
magának útat és utánuk szalatt. Mögén mongya Örzse Pistának: „Nézz
hátra! nagyon ég a balképem, nem-ė lácz valakit?“ Aszongya Pista: „Nem
látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Örzse mondja: „Majd én löszök
ėgy _táblabúza_, tė mög löszöl _csősze_, ha ideér az Öregaszszon oszt
kérdözi: Nem-ė látott êre pár cselédöt? Mongyad neki:“ _Mikor
elvetöttem_ eszt _a táblabúzát_, akkor möntek êre!“ Örzse osztán
mögrászkódott, lött belüle táblabúza, Pistára _rácsapott a páczávâ_,
abbul _lött_ êgy _öregcsősz_. Ekkorára odaért a Boszorkánaszszon,
kérdözi a Pistát: „Nem látott êre ėgy legént mög ėgy lánt?“ Felelte a
Pista: „Akkor láttam, mikor _elvetöttem eszt a táblabúzát_.“ A
Boszorkánaszszon aszongya: „Nem mék én mán utánuk!“ viszszafordult, de
nem mönt hazájig, hanem lestvetött, hogy hátha ezök azok? Itt oszt Örzse
mögrászkódott, Pistára is rávágott a páczával, csak ojanok löttek, mint
azelőtt vôtak. Möntek továb. A hogy möntek möndögéltek, ėccör mögén
aszongya Örzse: „Nagyon ég a jobbképem, nézz hátra! nem-ė lácz valakit?“
Hátranéz Pista, aszongya: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét
porföllegöt.“ Aszongya Örzse: „Az az Öregaszszon, hanem _hajind el a
kefét_, mongyad: Lögyön belüle ojan _sűrű erdő_, mint ennek a kefének a
sűrűsége!“ Pista elhajintotta, lött belüle ojan sűrű erdő, mint a
kefének a sűrűsége. Az Öregaszszon odaért az erdőhön, csinát magának
útat, átért az erdőn. Örzse viszszanézött, láti, hogy gyün az
Öregaszszon, itt aszongya Pistának: „Maj én löszök ėgy _tó_, tė pedig
löszöl benne _vadkácsa_, de a szélefelé nė möny, mer az Öregaszszony
êmetéli a nyakadat.“ Örzse oszt mögrázkódott, tó lött, Pistára rácsapott
a páczával, abbul mög vadkácsa lött. Odaért az Öregaszszon, csalogatta a
kácsát a szélefele, de a kácsa nem mönt kifele. Az Öregaszszon sokájig
töprenködött, mégis oszt viszszamönt. Örzse mögrászkódott, szép lán lött
belüle, Pistára is rávágott a páczával, ojan lött, mint azelőtt vôt.
Möntek, möndögéltek, ėcczör Örzsének ég a homloka, viszszatekínt az
Öregaszszony ott van a nyomukba, kikapta a Pista kezibül a _bontófűsűt_,
eldopta: „_Lögyön belüled olan sűrű erdő, mint ennek a foga!_“ Lött
belüle olan sűrű erdő, mind a bontófűsűnek a mijen sűrű vôt a foga. Az
Öregaszszon csinát magának útat rajta. Örzse mögén viszszatekínt az
Öregaszszon van a nyomába: „Hallod-ė Pista! mos mán én löszök ėgy
_szárazmalom_, tė mög lösző benne _ló_, az Öregaszszon ideér, osz ha mög
akar fogni, akkor rugjál ki a malom alul!“ Örzse mögrászkódott, lött
szárazmalom, Pistára rávágott a páczával, lött belüle ló. Az Öregaszszon
akkorára odaért, odamén a malomhon, szól a lóhon: „Hóha, csikó! hóha!“
De itten Pista nem állt mög; a hejött, hogy mögált vôna, kirugott
mindég. Az Öregaszszony aszongya: No, átkozott Örzse! többet tucz, mind
én.“ Aval fölült a piszkafára viszszanyargalt.

Möntek afele a város fele, a hovávaló a Pista vôt. Mikor odaértek a
város szélire ott vôt egy temető, lėtérbetyültek a nagyköröszt elébe és
mögesküttek, hogy soha ėgymást el nem hagygyák. Itt asz mongya Örzse
Pistának: „Eregy be most apádékhon, mond mög apádnak: itt van ėgy lán a
temetőbe, avval tė mögesküttél, elvötted feleségödnek! Nézzél ėgy
lakást, akkor gyere ki hozzám, akkô majd én is bemék; de sėnkinek mög
_nė hadd magad csókolni!_“ Pista aszt bemönt az apjájékhon, beköszönt:
„Agyon Isten jó napot, édösapám, édösanyám!“ Az apja mög az anynya oda
akartak szalanni, hogy maj mögcsókolik, de Pista nem hatta magát
mögcsókolni, hanem ėgy _kislán_ a patkán föntált, a nyakába ugrott és
_mögcsókolta_. Itt oszt Pista _elfelejtötte_ Örzsét.

Örzse eszt mind tutta és nagy bánattal bemönt a városba, vásárolt ű
magának ėgy házat, kocsmát nyitott. Nagyon jól mönt a sorja,
beleszeretött egy hannagy. Este oszt elmönt a hadnagy hozzá, kezdött
neki hizelögni. Mikor szétmönt a vendég, aszongya a hadnagy, hogy majd ű
itt hál. Aszongya a szép kocsmárosné: „Löhet, hanem _csukja be az
ajtókat_, majd én mögvetöm az ágyat.“ A hadnagy odaugrott az ajtóhon,
kettősajtó vôt, mikor az ėgygyiket becsukta, a másik kinyílt. Röggelig
_csukogatta_, a szép kocsmárosné pedig nyugottan alutt a szobájába.
Röggel főkel, oda kijánt a hadnagynak: „Gyűjön mán, miûta várom!“ De a
hadnagy szitkolódott, kapja a köpönyegjit, aszongya: „Dehogy mék! mán
ott kéne lönni a kirukkolásnál:“ Itt a többi hannagyok kérdöszték: „Mire
gyütté a szép kocsmárosnéval?“ A hannagy feleli: „Eregy el tís hozzá!“
Este a másik hannagy is beköszöntött a szép kocsmárosnéhon, a jis
keszdött a kocsmárosnénak hizelögni. Mikor a vendégök elmöntek, aszongya
a kocsmárosné a hannagynak: „Bezárom az ajtót!“ Aszongya a hannagy: Majd
ű itt hál! „Löhet! mongya a kocsmárosné – no gyűjjön!“ A hogy möntek
végig a szín alatt, aszongya a kocsmárosné: „Várjon itt! maj én eszt a
három kácsát behajtom.“ De a hadnagy aszongya: „Mönynyön, vesse mög az
ágyat! maj behajtom én.“ Itt a hadnagy az ėgyik kácsát behajtotta, a
másik kigyütt. röggelig úgy _hajkászta_, a szép kocsmárosné csak alutt.
Röggel fölébred a szép kocsmárosné, aszongya: „Hagygya ott a kácsákat,
gyűjön be! mán régûta várom.“ „Dehogy mék! mán ott kéne lönni a
kirukkolásná.“ Kapja a köpönyegit, haragszik, szalad. Mikor odaért
kérdözik: „No! mirre gyütté a szép kocsmárosnéval?“ A hadnagy feleli:
„Eregy el tís hozzá!“ Harmadik nap gyütt a harmadik hadnagy, a jis
keszdött a szép kocsmárosnénak hízelögni. Mikor osztán szétmöntek a
vendégök, aszongya a hadnagy, hogy ű majd itt hál. Aszongya a
kocsmárosné: „Löhet!“ Mikor lė akarnak fekünni aszongya a kocsmárosné:
„Mönynyön be csak a szobába, maj én betakarom az őszirúzsákat, hogy mög
nė fagygyanak!“ Aszongya a hadnagy: „Mönynyön csak, vesse mög az ágyat,
majd betakarom én!“ Ahogy az ėgygyik ôdalát betakarta, a másik ôdala
kitakaródzott; de esik ám a havas eső! a hadnagy tiszta sár és tiszta
víz. Röggel oszt oda kijántott a kocsmárosné: „Gyűjön mán! miûta várom?“
„Dehogy mék! mán régön ott kéne lönni a kirukkolásná“ Ez is kapja a
köpönyegjit, haragszik, szalad.

Ez alatt az üdő alatt Pista elvött ėsz szép lánt feleséginek, készült a
lakodalomra, elmönt oda a szép kocsmárosnéhon bort vásárolni, aszongya a
szép kocsmárosné neki: „Adok én ajándékba jis bort, ha elhín a a
lakodalomba!“ Pista möghítta. Másnap áll a lakodalom, a szép kocsmárosné
jis elmönt, mög is vôt az esküdő. Este oszt, mikor vacsorálni akartak a
szép kocsmárosné csöndöt kért a vendégöktül, hogy ő pár szót akar
szólni! Elhalgattak, a szép kocsmárosné mögszólalt: „Melik erősseb eskü?
azé, a kit a jedzőné töszünk a faluházán, vagy a kit a jó Isten előtt
töttünk a temetőbe, mikor lėtérbetyültünk a nagyköröszt elébe?“ Ekkor
mán Pistának möggyütt mán az a gondolata, hogy ez az ű Örzsikéje, a
nyakába ugrott, asz monta, hogy: „Evel esküttem mög a temetőbe, evel is
mék a temetőbe!“

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


10. Rózsa és Iboja.

Vôt ėcczör ėgy kiráj, vôt annak ėgy nagyon szép lánya mög ėgy második
felesége: Vénboszorkán vôt a mustoha, de a mustoha nem szerette a lánt
soha sė. Ėcczör aszongya a mustoha az urának: „Eszt a lánt férhön
köllene anni, de ojan legénhön adom, aki kiájja a _3 próbát_.“ Möntek
sokan nézni az Iboját, de nem tutta mögkapni ės sė, mert mind möghalt.
Möghallotta eszt a szomszéd kiráj, aszongya a fijának: „Erígy, níszd mög
az Iboját, ha szeretöd, vöd del! ismeröm az apját, jó embör.“ Fölkészült
a kirájfi, elmönt szétnézni, legelőször is a kirájlánynyal beszélt:
„Hozzám jösz-ė, szívem szerelme?“ „Jaj! nė kérjön mög, mert gonosz a
mustohám: _3 kérdést_ intéz hozzád, aszt nem tudod mögfejteni.“ De nem
ijett ám mög Rózsa, bemönt az kirájhon, mögkérte az Iboja kezit, de a
Boszorkány is bemönt, asz monta: „Ha a 3 próbát kiálod, akkor elvihetöd
Iboját, másképpen nem! az _első próba:_ látod aszt a nagy högyet ott?
aszt elhordod onnat, a hejjit szőlővel beültetöd, lėszüretölöd, szép
piros borábul hônap kóstolót hozol!“ Elmönt Rózsa nagybúsan, ögyenöst
Ibojáhon. „No! min búsulsz?“ kérdi tőle a lány. „Jaj! nem tudom
mögtönni, a mit a mustohád kér, akkor pedig nem löszöl az enyim! Aszonta
aszt a nagy högyet az écczaka horgyam el, a hejjit ültessem be szőlővel,
szüretöjjem lė, hônap dére szép piros borával tisztölögjek nála!“ „Csak
ez a baj? – mongya Iboja – fekügy lė nyugottan, kêj föl 6 órakor röggel,
őtözz föl, úgy gyere hozzám!“ Lėfekütt Rózsa, másnap röggel, a mint
főkel, kinéz az ablakon, nem lát högyet sėhun, de látytya a szőlőt.
Fölőtözik, mén az Iboja szobájába, Iboja tartya elébe az üveg piros
bort: „Itt van! Vigyed a Vénaszszon szobájába, add oda neki.“ Mikor
möglátytya Vénboszorkán, hogy Rózsa hozza a bort, a mérögtül maj
mögpukkad, de azé aszongya: „Ez mán idájig jô van! de látod aszt a nagy
erdőt? kivágod, a fáját ölbe rakod, a földet főszántod, bevetöd, hônap
röggel szép kalácsával tisztölködöl nálam!“ Elmönt Rózsa nagybúsan
Ibojáhon, mongya Ibojának: „_Második kivánsága_ anyádnak; „Eszt a sűrű
erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a fődet főszáncsam, bevessem
búzával, hônap röggel szép búza kalácsával tisztölködjek nála!“ „Hó! ha
csak enynyi a baj, – mongya Iboja – fekügygyé lė, röggel kej föl 6
órakor, gyere be hozzám!“ Rózsa lėfekütt, mingyá röggel kinéz az
ablakon, látytya, hogy mán csak talló van a fődön, fölőtözik, bemén
Ibojáhon, hát ott van a szép kalács, aszongya Iboja: „Vigyed a
Vénaszszonnak!“ Mikor möglátta a Vénaszszon a szép kalácsot, elfogta a
mérög, gondolta magába: No megáj! csak várjá, várjá! majd a _harmadik
parancsot_ tödd mög, tudom vége lösz az életödnek! aszongya: „Van neköm
3 paripám, ha mögtudod nyergölni, tijed lösz Iboja.“ Elmönt nagy búsan
Rózsa Ibojához, mongya néki: „Mos segicsél ki, kedves Ibojám!“ „Mit
parancsolt most ez a gonosz asszon?“ kérdözi Iboja. „Asz monta: van neki
3 paripája ha mög tudom nyergölni, csak úgy löszöl az enyim.“ Aszongya
Iboja: „Jaj, kedvesöm! e lösz a legnehezebb! Az első paripa az apám lösz
– a Vénboszorkán átvarázsolja paripává – az apámat kicsit kimélhetöd! ő
nem oka sömminek, a második lösz a gonosz mustohám, zaklazsd mög,
kergezsd mög! ő neki nem árt; a harmadik hogy ki lösz? könynyen
kitanálhatod, a szívedre bízom.“ Rózsa mögindult az istálló fele,
kivezette az Öregöt, fölült a nyerögbe, ėgygyet fordult vele, lėszállott
rúla, bevezette az istállóba. Azután kivezete a Vénboszorkánt, fölült a
hátára, jól mögnyergölte, jól kisarkantyúszta. Mikor mán nem tudott
mönni, lėszállott rúla, bevezette az istállóba: „No, vén kutya! köllött
e neköd?“ Kivezette a harmadik paripát gyöngén ráült, ėgyet fordult
vele, bevezette az istállóba, sejöm kendőjivel végigtörülgette, osztán
hazamönt. Másnap elmönt Ibojáhon, mongya néki Iboja: „Letelt a 3 próba,
de azé csak nem annak neköd!“

„Akkor mögszöktetlek.“ mongya Rózsa. „De észrevösznek!“ mongya Iboja.“
_Kerítünk egy tűt_ – mongya Rózsa – _megszúrjuk a kezünket, három-három
csöpp vért csöpögtetünk az asztalra, még az föl nem szárad_, ha
kijátytya (a mostoha) nevünket, _felelnek_ azok rá,“ A hogy monták, úgy
cseleköttek, aval elszöktek. Ėcczör csak kijátytya a Vénboszorkány:
„Rózsa, Iboja!“ „Itt vagyok, itt vagyok!“ felelnek rá a vérök.
Mögnyugodott a Vénboszorkány, lėfekütt újra. Ezalatt már meszszire értek
Rózsa mög Iboja. Ėcczör asz mongya Iboja: „Nész hátra, ég a fülem, a
bal, úgy hallom: apám jön.“ Hátranéz Rózsa, hát az Öreg mönt utánnuk
szél alakjába, hátravetötte Rózsa a _fűsűt_, ojan _erdő_ kereködött a
háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőbű, hetedhét országon
túl vôtak. Ėcczör mögén szól Iboja: „Nész hátra! mögén itt van apám.“
Viszszanéz Rózsa; „Mán itt van – aszongya – nyomunkba!“ hátra vetötte a
bontófűsűt, kerekedött ojan víz, hogy az Öreg nem mert neki mönni,
viszszatért, az Öregaszszon jól êverte. Kapta az Aszszon a söprűnyelet,
ráűlt. Mongya ėcczör Iboja Rózsának: „Nézz hátra! viszked a fejem, most
a Vénboszorkány gyün, hanem tė itt _tóvá_ változol, én mög _kacsa_
löszök benned.“ Úgy is lött; mire a Boszorkán odaért, akkorra Iboja
vígan úszott a tóba; de nem azért vôt Boszorkán, hogy mög nė tugygya,
hogy micsoda az? lėszálott a söprűrül, belemönt a tóba: „No mögáj, csúf
lán! maj mögfoglak én most!“ De Iboja tutta, hogy mit akar a mustoha,
bejjebb úszott a tóba, a hol legméjeb vôt, akkor Iboja kiszálott,
átváltozott lánynyá, Rózsát legénynyé váltosztatta, a _sőprüt
fölkapták_, elmöntek vele, mög sė áltak a Rózsa birodalmáig. A
Vénaszszon pedig hazamönt, jól elverte a Vénembört otthun; „Tė vagy az
oka, hogy ijen a lányod!“ az Öreg mög _mögátkoszta a lányát, hogy
felejcse el Rózsát._

Hát a mint mén Rózsa mög Iboja, aszongya Iboja: „Eregy tė előre! én csak
az apád házájig nem mék így és ha köllök êgyüttök értem, majd én itt
ködbül palotát építök.“ Elindult hát Rózsa, az apja éppen a kapuba ült:
„Ugyan hun jártá, mêre jártá, hogy ijen soká odavôtá?“ De
_elfelejtötte_, nem tudott szólni sėmmit sė. „No jó, hogy hazaértél,
mögházasítalak, hônap lösz a lakodalom!“ mongya az apja, „Jô van
édösapám! itt az ideje!“ Másnap möntek a lakodalmasok, mongya ėgy
kûdúsnak: „Nektök adom a palotát, ha kijátytyátok, a mit én mondok“, de
a kûdúsok aszonták, hogy nem vesztik el a hivatalukat érte. Vôtt 10
czigán gyerök oszt azoknak monta. „Kijátytyuk mink, kisaszszony!“ „No,
ha kijátytyátok, tijetök lösz az a szép palota! majd én mondom
előttetök, tik mög kijabáljátok utánam! Hát mikor odaér Rózsa a
mönyaszszonyával, kijátytya a 10 gyerök: „_Nė_ felejtközzenek a szögén
árvárul, _mint_ elfelejtközött Rózsa Ibojárul!“ Akkor jutott eszibe
Rózsának, hogy neki Ibojája van, mingyá ott hatta a mönyaszszonyát,
Ibojáhon szalatt, a mönyaszszon pedig a vőlegényihön, mert annak is vôt
másik vőlegénye, a kit szeretött, Rózsáhon csak azért akart férhönmönni,
mer gazdag vôt. Osztán mögesküttek: a mönyaszszon a vőlegényivel, Rózsa
mög az Ibojával. A czigányoknak pedig ott maratt a nagy palota,
mögörültek neki, hogy sėmmiféle ivadékuknak sė vôt ojan, lėfeküttek
bele, éfél fele azon vötték magukat észre, hogy nagyon fáznak, a
csillagokat látták a fejük fölött, alattuk pedig a zöld füvet, mert
_ködbül_ vôt és elpárolgott. „No, még így sosė csaptak be benünket!“
monták ėgymásnak. Nem _is tuttak vôna a lábukon mögállani, ha 3 lábúak
nem löttek vôna_, szégyölletükbe _világnak möntek, azé nincs most 3 lábú
czigán_.

(Hódmezővásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


11. A lusta gyermek és a Bűbájosleány.

Vôt ėgy nagyon lusta gyerök, kimönt az erdőbe, kijabálta, hogy ki
tanítaná meg űtet bíbájosságra? Akkô a _fődbű főgyütt_ ėgy
_Bíbájosaszszony, kék szöme_ vôt neki, aszonta, ű mögtanítytya.

Êmöntek ėgy hászhon, ott a gyerök szétnézött, mingyá tutta, hova került.
Mikor hítták önni, nem akart önni, mert mindön _embörhúsbul_ vôt. A
gyerök föntalutt mindég a palláson. Vôt az Öregaszszonynak ėgy Lánya,
aszonta neki: fôrajjon vizet, maj _jó levest főznek abbul a gyerökbül_,
mer jó kövér. A Lány fôralt vizet, az Öregaszszony elmönt főkőteni a
gyerököt, mer az Öregaszszony el akari pusztítani a gyerököt, monta neki
szökjenek mög. Mögszöktek Ėcczör csak kérdözi a Bíbájosaszszony a Lántú:
„Ég-ė a tűz?“ _Aszongya a nyál:_ „Nem ég, mer vizes a fa, csak
alugygyon, maj gyûtok én tüzet!“ A Bíbájosaszszony alutt továb, mikor
mögin fölébrett, kérdöszte. „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Mos mán kezd
égni, alugygyon! maj szólok én, ha röndösen ég.“ Az Öregaszszony alutt
tovább Harmacczor is kérdöszte; „Ég-ė a tűz?“ Akkorra mán êszárat a
nyál; a Lán mög a gyerök meszszire elmöntek. Röggel az Öregaszszony
főkelt, nészte, nem égött a tűz. Elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a Lány:
„_Ég a képem_; nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy
nagy fölleg gyün utánunk!“ „No az az Öregaszszony; hanem majd én
_kökénfa löszök_, tė löszöl _kökén_ rajta. Mikor odaért az Öregaszszony
a kökénfáhon, aszongya: „Juj, juj! de szomjas vagyok!“ Akart önni a
kökénbül, de a kökénfa mindég karmolta a kezit, mikor nyúlt érte, mán
csupa vér vôt. Ėsz szöm valahogy ėgy kis lukba beleesött, az
Öregaszszony ki akarta vönni, de nem bírta, avval úgy tött, mintha
hazamönne, pedig csak ėgy darabig mönt oszt êbujt, mikor osztán a Lán
mög a gyerök viszszaváltósztak oszt elindultak, alig möntek ėgy darabig,
aszongya a Lán; „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok
sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ Mongya a gyerök. „No, az az
Öregaszszony, hanem majd én _szárazmalom_ löszök, tė mög _ló_ oszt ha
mén feléd oszt mög akar fogni, rug mög!“ Mikor odaért az Öregaszszony,
aszongya: „Hóha, te!“ mög akarta fogni, jô ôdalba rukta, pedig csak úgy
tött mintha símogatni akarná. „No, mögáj! – gondolta magába – majd tudom
én mi csinálok!“ Mönt hazafelé, mikor mán êmönt anynyira, hogy nem
lácczott oszt gondolta, hogy a Lán mög a gyerök viszszaváltóczot, akkor
űs viszszafordult, mönt utánuk, hogy nė is gondojják, hogy gyün utánuk,
mikor mán anynyira beérte űket, hogy mán mög löhetött űket látni,
aszongya a Lány: „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ Viszszanéz a
gyerök, aszongya: „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“
„No, az az Öregaszszony; hanem majd én nagy _víz_ löszök, tė mög
_aranykácsa_, de âra vigyázz, hogy akárhogy hí, ne möny a víz szélire!“
Mikor odaért az Öregaszszony, hítta az aranykácsát, de az aranykácsa még
bejjebb mönt, akkor kivötte a _papucsot_ a lábábû, _főhajította, lött
belüle_ ėgy _korkogyél_. Belemönt, hogy majd mögiszi a vizet, hogy majd
mögfogik az arankácsát, a lán kűjé vált, a korkogyél (krokodil) nem bírt
továb mönni, a kiskácsa elbût a küvek köszt, az Öregaszszony
viszszamönt, igazábul hazamönt osztán; azok mög ėgy párok löttek.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


12. A szögén árva legén.

A szögén árva legénnek vôt egy tesvérnénynye. A legén mán szeretött vôna
mögházasonni, de a faluba ėl lán sė szerette űtet; panaszkodott a
nénynyinek: hogy ű nem tugygya hogy mé, de ėl lán sė szereti űtet a
faluba, Aszongya âra a nénynye: „Tudod mit öcsém! vasárnap elmégy a
templomba, a mölik lány rád néz oszt nevet, a szeret tégödet, aszt kérd
mög!“ – Vasárnap bekövetközött, – el is mönt ű a templomba oda húzódott
közel a lányokhon, az egész közül ėl lán sė nézött rá csak a szomszéd
lánya: a ránézött oszt nevetött. A szögén árva legén itt osztán nagy
nehezen várta végit a misének, mán akkô örűt, hogy mos mán kap ű
magáhonvaló lánt. Mikô hazamén, mongya a nénynyinek: „Mos mán tanátam ėl
lánt, a ki éngöm szeret, én is szeretöm űtet:“ Kérdözi a nénynye: „Ugyan
ki löhet az? öcsém!“ „Hát a szomszédaszszonyunknak a lánya!“ Aszongya a
nénynye: „No, most mán öcsém, ha így van, _három_ este el köl neköd
mönni oda!“ Vasárnap este főkászolódott, elmönt. Mikô bemén: jó estét!
köszön, elfogadik, de a lán nincs odahaza, êmönt a czimborájáhon,
kérdözi: „Hun a lányuk?“ Aszongya az anynya: „Nincs idehaza, êmönt a
czimborájáhon, gyün a mingyá!“ Várta ėd darabig, de nem győzte haza
várni: „Mán – aszongya – elmék haza, nem várom mán, látom, hogy sokájig
gyün!“ Mikor kimönt a konyhaajtón, a lány a _kantárt a fejihön vágta_, a
legény _lójé váltódzdzott_, a lány fölült a tetejibe, elmönt a _hetedik_
faluba. Mikor oda értek, bekötötték az istálóba, aval ott hatták (a kik
ott voltak) _bemöntek a czimboránhon mulatni_. Vége vôt a mulacscságnak,
(a lány) mögén fölült a tetejibe, mönt haza felé. Hazaértek, _kivötte a
fejibű a kantárt, (akkor már legény lett)_, elcsapta. A legény a
szénatartóhon vákta magát, nagyon ki vôt fáradva. Asz mongya a
nénynyinek másnap röggel: „No, néném! én nem mék többet ahhon a
lányhon.“ „Mijé? öcsém! hiszėn szép lány az és dėrék.“ „De néném! –
aszongya az árva legén – nem mék én! _Boszorkány_ az, nagyon
kifárísztott az écczaka. „De, öcsém! – mongya a nénynye – ha elkeszted a
kolompot zörgetni, zörgesd! ha el nem mégy, tudod-ė: hogy négyfelé
szakajtanak?“ A legén nagyon bús lött, kéntelen vôt a másik este is
elmönni. Másik este mikô mögén elmönt, mikô beköszön, mögén nincs otthun
a lány, mögén kérdözi az anynyát: „Hun van a lányuk?“ „Mos sincs ide
haza – mongya az anynya – elmönt a fonyókába, maj mingyá hazagyün!“ Nem
győszte várni, haza indult. Mikô kilépött az ajtón, mögén lójé
váltódzdzott, ráült (a lány) aval elindult. Még meszszebb mönt, mint a
hun akkô vôtak. Ott is, mikô odaértek, színte bekötötték az istállóba,
szénát attak elébe, hogy ögyön; emezök színte bemöntek az elsőszobába (a
tiszta szoba, hol nem laknak) mulatni. Ėcczör mögén követközött az üdő,
hogy mönnek haza. Mikô hazaértek, mögén kihúszta a kantárt a fejibül és
elcsapta. A legén színte csak a szénatartóhon dűlt, nagyon ki vôt
fáradva, akkô aszonta: „Ha élök, ha halok, de én többet nem mék! No,
édösnéném! mán én többet nem mék, mer maj csak a halóveríték nem vert,
anynyira ki vôtam álva!“ „No, öcsém! ezön az ėgy estén még el köl
mönnöd!“ „Mán – aszongya a legén – akárhogy lösz, de én nem mék, ha
élök, ha halok.“ De a nénynye csak erősíti: „Hogy ha el nem mégy,
négyfelé szakajtanak oszt úgy akasztanak fő a karókra.“ Roszszul vôt a a
legén, de mi csinájon? el köll mönni! „No! – aszongya – még az ėgy este
mögpróbálkozik!“ Harmadik este mögén elmönt. Mikor odamén, mögén nincs
odahaza, színte mögén kérdözte ű szokás szörínt, hogy hun van a lányuk?
Aszongya az öregaszszony: „_Czérnát fontunk máma, a szomszédba van,
mögviszáli_. „Vári a legén ėd darabég, de nem győzi várni, elmén haza,
de mögén csak a a fejihön vákta a kantárt, mögén lójé váltódzdzot, mögén
elmöntek még meszszeb, mint másik két este vôtak. Mikô odaértek,
bekötötték az istálóba, szénát attak neki önni, aval űk bemöntek,
mulattak. Emitten a legény addig dörgölőczczött, kitürűczkölte
(kidörgölte) a kantárt a fejibül „No! – aszongya – tė mögkénosztá engöm,
de mostan én is mökkénozlak tégödet!“

Lėótta a kantárt a jászol szélirű és oda húzódott a konyhaajtóba. Mikô
vége vôt a mulacscságnak, mikô a lán lépött ki, a _fejihön vákta a
kantárt, lójé váltódzdzott_, fölült rá a legén és elkeszdött vele
sebössen nyargalni, de nem hazafelé, hanem aszt nészte, hogy mönné
nagyobbat kerűjön vele. Röggêre beért ėgy kis városba, az útytyába esött
ėgy kovács, mind a négy lábára _patkót tötetött_, azután elmönt haza.
Mikô hazaért, kivötte a fejibül a kantárt, útnak eresztötte. Itt a lán
nagyon roszszul lött: szörnyű beteg lött, aszonta az apjának, anynyának:
„_Ha én mög tanálok halni: annak a legénnek 12 felesége lögyön,
mindėgygyiknek 12–12 gyeröke lögyön! Addig mög nė tugygyon öregönni, még
a sültnyúl előtte ki nem szalad az ablakon! Addig mög nė tugygyon halni,
még éngöm háromszô, holtam után mög nem kínál borral!_“

A lán mög is halt harmanapra, a legén búsult, hogy mos mán mi csinájon
neki? mer elszámolta neki a lányapja, hogy miket hagyott neki az ű
lánya. Búsult, hogy kínájja mög ű a lánt borral? nem bir ű oda lėmönni!
Aszongya a nénynye: „Tudod mit? öcsém! pár nap mulva vöszöl ėgy
kulacsbort, a _hogy mongya az árát_ a kocsmáros a bornak, tė _úgy
fizesd!_ nė alkugy rá! – mög az ű _házuk tetejibül vögyél 3 szálnádat
szó nélkül!_ azután kimégy a temetőbe, odaálsz a _fejihön_, a hogy a
körösztye van – de mög nė ijegy! mer ha kigyün: keres, de tė nė féj! mer
ha mögmozdulsz, azonnal véged lösz! Maj hollók is gyünnek, keresnek
tégödet, de ha aval a _három szálnáddal_ tė, mikor odaérsz a sírhon,
_háromszor körülkerekítöd magadat_, nem tanának. Mikor oszt a hollók
êrepülnek, tė csak asz mond: Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ A
legén úgy is tött: vött bort a kocsmárostul mög a házuk tetejibül három
szálnádat, este szép hôdvilág vôt, oda lopóczkodott a fejihön,
körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėcczörki gyün félig a
sírbul az ű kedvesse, kijátytya nagy mérgessen: „Gyere ide, te sátán! ha
szöllek széjjel, mer tėérted szenvedöm ezöket!“ Az alatt az üdő alatt
âra szált ėgy _fekete holló_, mingyá _parancsolta (a lány)_, hogy:
„Kerezsd mög aszt a kutyát, a kijé köl neköm szenvenni!“
öszsze-viszszakerezsgélte (a holló), de nem tanáta mög. Akkor jelöntötte
a holló, hogy nem tanáli, êröpült. A legén csak eszt várta, aszongya:
„Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd! – mongya a lán –
hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, széjjelszöttelek vôna!“
Aval ittak mind a ketten osztán eltűnt a lány. Elmén haza a legény: „No,
aszongya – hálá Istennek! csakhogy ėccző mögszabadultam tűle! többet nem
mék, mer úgy is vége lösz az életömnek, ha még ėccző elmék: mer most is,
ha hamarébb észrevött vôna – aszonta – úgy is öszszemorzsolt vôna, mind
a malomba a kukoriczát mikô őrlik.“ Mesélte a nénynyinek is röggel, de a
nénynye csak aszonta, hogy el köl neki még mönni: „Mert így is vége az
életödnek, de úgy mögmaradhat az életöd! Tudod, mos nė a fejihön áj, mer
ottan mögkeresnek, hanem áj a _lábáhon!_“ Itt a legén még jobban
mögdühösödött, hogy a lábáhon ájjon, a lábáná mingyá mögláti, hogy ájjon
ő oda!? A nénynye nem engedött, ki köllött neki mönni, oda húzódott a
lábáhon, körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėccző _főgyütt
a lán kötöszködésig_, főhítta a _két_ fekete hollót, elkűtte űket:
keressék mög asztat, a möjiké neki köl szenvenni! Elmöntek a hollók
keresni, keresték ėd darabig, nem tanáták. A két holló osztán eltűnt,
akkô mingyá ráköszöntötte a legény a bort: „Isten álgyon mög, kedves
párom: ígyunk!“ „Szöröncséd! hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt
vagy, ízré-porrá szöttelek vôna!“ mongya lány. Ittak osztán eltünt a
lány. Mögvídámodott a legénke mikor eltűnt a böskéje (kedvese),
hazamönt, lėfekütt, de mán akkô nem panaszkodott a nénynyinek. A
harmadik este mögén mönni köl neki; mikor el akar indulni, aszongya a
nénynye: „Tudod, öcsém! mos mán nė áj a lábáhon sė, hanem úgy intészd,
hogy a _jobfelire_ áj az _ôdaláhon_!“ Itt a legén mögén mögborzadott ėgy
kicsit, hogy oda ájjon, mikor mingyá mögláti! hanem azé mégis oda
húzódott, körűkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Mögén kigyütt a
lán kötöszködésig, akkô mán előhítt három hollót, elkűtte mind a háromat
szanaszéjjel, hogy keressék mög ű neki akárhun van, möjiké neki
szenvenni köl! De a három holló nem tanáta mög sehun sė. Mikor a három
holló elmönt onnét, mögén ráköszönti a kulacsbort: „Isten álgyon mög,
kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd, hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy
itt vagy, ízré-porrászöttelek vôna!“ mongya a lány. Ittak osztán
elbúcsúsztak: ėgygyik a másikátul, de még akkor is mögmonta neki a
szömibe, hogy tizėnkét felesége lögyön, mindėgygyiknek tizėnkét gyeröke
lögyön mög még a sűltnyúl ki nem szalad előtte az ablakon, addég nė
tugygyon öregönni, sė pedig nė bírjon möghalni. Elbúcsúsztak ėgymástul.
Most azon törte a legény a fejit, hogy eme hogy gyün ki?!

Mikor hazamönt, aszongya a nényinek: „Édösnéném! szeretnék
mögházasonni.“ Aszongya a nénye: „No, jó van, öcsém! hônap el fogunk
mönni lánt nézni.“ El is möntek a szomszéd városba ėgy árvalányhon,
mögkérték, el is mönt hozzá a lány. Mög vôt mingyá az ėgygyesség,
vendékségöt csaptak, hazavitte, gazdálkottak. Szöröncsések vôtak a
gazdálkodásba, de köllött is a vagyom, mer szaporodott a gyerök is:
ėgygyik a másik után születött. Itten csak az első feleségitül möglött a
tizėnkét gyerök; mikor a tizėnkettedik gyerök möglött, akkô möghalt az
aszszony. Pár hét mulva mögén mögházasodott, elvött ėgy ögyvezaszszont –
mán nem kapott lánt – aval mögén él tizėnkét esztendejig, annak is vôt
tizėnkét gyeröke tűle. Mikor a tizėnkettedik möglött, az aszszony
möghalt. Igy járt ű a harmadik, negyedik, ötödik feleségivel is mög mind
a tizėnėgygyê: möglött a tizenkét gyerök, a felesége möghalt. Elvötte a
tizenkettediket, annak is születtek sorba a gyerökeji.

Mikor mán aszt várták, hogy a tîzenkettedik möglösz, fogott ű ėgy
nyulat; aszongya az aszszonynak: „No, édös feleségöm! esztet süsd mög
néköm, de nagyon szépen! „Az aszszony osztán mög is sütötte a nyulat a
mint parancsolva vôt. Mikor készen vôt a nyúl, öszszehítta a
szomszégygyajit is, leültek mind az asztalhon, öttek. Rákerűlt a sór a
nyúlhúsra – aszonta a szakácsnénak: oda tögye ű elébe a sűltnyulat!
elébe tötték – mikô nyúlt vôna mán utánna, kiugrott az ablakon a
sűltnyúl. Azután az embör mögöregödött, mind mikor a töpörtű möksűl, a
tizėnkettedik gyerök is möglött, ű sė élt asztán sokájig.

(Magyarszentmárton)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


13. Miklós.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén embör, annak vôt ėgy kis fija, vôt
három lánya: ėgyik: ėgyszömű, másik: kétszömű, harmadik: háromszömű. A
mustohája eszt a kis fiját el akarta fődelni. Ez a kis fijú, vôt az
apjának marhájaji, azokat őrzötte, de a mustohája sosė adott neki önni,
hogy csak hajjon mög éhön. A kis fijú, a hogy legeltette a marhákat,
nagyon szomorú vôt. A marhák köszt vôt ėgy aranszőrűbika, mikor látta,
hogy a kis fijú nagyon szomorú, mögszólalt: „Mé búsulsz? Miklós gazdám!“
Hon nė búsulnék, hon nė bánkónnék? mikor harma napja nem öttem! mongya a
kis fijú. „Nė búsûj, csavar lė a job szarvamat! _van itt mindönféle_ a
mit csak a szád szeret“. Miklós oszt lėcsavarja a szarvát, vöszi ki a
sűlthúst, sűltlepént; jô lakott. Itt oszt a mustohája csudálkozott
rajta; nem hogy sovánkonna, hízik Miklós. Másnap osz kihajtot Miklós,
kikűtte vele a mustohája az egyszömű lánt, hogy lesse ki: mit öszik, mit
iszik Miklós? A lán oszt lest vetött, de Miklós nem övött addig, még a
lán el nem alutt. Mikor elalutt, lėcsavarta a jobszarvát, jôlakott oszt
főtöte viszsza a szarvát. Este oszt haza hajtottak, az anynya kérdöszte
a lánt, hogy: „Mit övött a Miklós?“ A lán aszonta: „Sėmmit sė“. Másnap
kimönt a kétszöműlán, az is csak úgy járt, mint az ėgyszöműlán. Harmadik
nap kimönt a háromszöműlán, az oszt két szömivel alutt, a harmadikkal
leste, hogy Miklós mit öszik? Miklós mikor asz gondolta, hogy alszik a
lán, lėcsavarta a jobszarvát az aranbikának oszt övött, ivott, jôlakott,
főtötte viszsza a szarvát. A háromszöműlán eszt mind látta. Este, mikô
hazahajtottak, mögmondott mindönt az anyának, hogy Miklós mibül él.
Másnap Miklós kihajtott, az aszszon asz mongya az embörnek: „Halli ken?
hé! eszt a bikát lė köll vágni, mer tönkretösz bennünk.“ Az embör oszt
beleėgyezött, hogy estére lė is vági. De itt Miklósnak mögszólalt az
aranbika kint a mezőn: „Halod-ė gazdám! estére engöm lė akar a tė
mustohád vágni; hanem ha behajcz estére, köss oda ėgy fáhon, apád oszt
majd hozza a fejszét, hogy a fejemre üt, tė mög kérd el tűle a fejszét,
hogy majd tė ütöd agyon a tė kisbikádat, oszt nė a fejemre vágj, hanem a
kötélre, aszt vágd el! ugorj föl osztán rám, majd én elszaladok veled!
Miklós oszt este úgy is cseleködött a hogy a kisbika elmagyarázta. Itt
oszt az embör mög az aszszon szalattak utánna, de nem érték utô.

Űk oszt möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt elértėk a
rézhídat, aszongya az aranbika: „Látod-ė, Miklós gazdám! aszt a
rézhídat?“ „Látom“. mongya Miklós. „Az teli van rézalmával, de lė nė
szakajcs ėgyet sė belüle, mikor mönyünk át rajta, mert alatta van ėgy
rézbika, mögöl engömet, akkor elveszünk!“ Odaértek, möntek a hidon át,
Miklós oszt nem álhatta ki – dörgölőcztek hozzá a rézalmák – ėgyet csak
szakított, zsebretötte. A rézbika bömböl a híd alatt. Mikor átértek a
hídon, kiugrott a bika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, úgy
főhajintotta, hogy 3 ölre elesött tűle. Miklós oszt fejszėvel úgy
mögcsapta a rézbikát, hogy elszédült. Miklós bikája oszt kihasította a
rézbikát, nagynehezen oszt csak lėgyőzték. A rézhíd elmult osztán. Akkor
mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd a rézalmát! Mos mán
igyál, ögygyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát,
ivott, övött, lėfekütt. Másnap osztán főkeltek, útra keltek. Möntek
hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája:
„Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós:
„Látom“. Aszongya: „Az az aranhíd, ott szintén az aranhídnak a karja
tele van aranalmával, ott szintén van ėgy aranbika a híd alatt, az
héczörte erősebb, mint én vagyok; ha az aranalmát bántod, el vagyunk
veszve.“ Akkorára odaértek. Mikor eszt elsorolta Miklós bikája, hogy
möntek át a hídon, Miklóshon dörgölőcztek az aranalmák. Miklós oszt csak
lėszakított ėgyet belüle, zsebre tötte. Bömböl ám az aranbika a híd
alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott az aranbika a híd alul, nekiugrott
Miklós bikájának, Miklós osztán lėugrott nagy gyorsasággal, úgy az
aranbika fejire csapott a fejszével, a csak elterült. Miklós bikája oszt
kihasította az aranbikát oszt mögdöglött, a híd asztán elmult. Akkor
mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd az aranalmát! Mos mán
igyál, ögyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát,
ivott, övött, lefekütt. Másnap osztán főkeltek, útnak indultak. Möntek,
möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya
Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“
Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya a bika: „Az a gyémánthíd, ott szintén
a gyémánthídnak a karja tele van gyémánt almával, ott szintén van ėgy
gyémántbika, az tizėnnécczör erőseb, mint én vagyok, ha a gyémántalmát
bántod, el vagyunk veszve!“ Akkorára odaértek. Mikor möntek átal, Miklós
csak lėszakított ėgy gyémántalmát, zsebre tötte. Bömböl ám a gyémántbika
a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott a gyémántbika a hid alul,
úgy föllükte Miklós bikáját, hogy az mingyá elpusztût. Miklós osztán a
gyémántbikára úgy rácsapott, hogy az is elpusztult. Odamönt Miklós a
bikájáhon, mögsiratta, _eltemette_, osztán útra kelt.

Mönt, möndögélt, ėcczör oszt elért ėgy röngeteg nagy erdőt, ott oszt
lėfekütt. A rézalmát balfelül mellé tötte, az aranalmát jobfelül mellé
tötte, a fejihön mög a gyémántalmát tötte, a fejszét mög a lábáhon.
Röggel oszt fölérzött, látytya, hogy a _három almábul három kutya lött_,
a _fejszébül_ mög ėgy gyönyörű juhászbot. Aszonygya Miklós: „A jó Isten
is engöm pásztornak teremtött! Eddig vôtam gujás, most mán juhász, ėgyik
kutyám neve: Ojannehézmindafőd, másiké: Ojanerősmindavas, a harmadiké:
Ojanfutósmindaszél!“ Fölvötte a juhászbotot: „Mos mán elmögyök valamölik
kirájhon, beálok juhásznak.“ Beért oszt ėgy városba, ott éppen köllött a
kirájnak ėgy juhász, de az a kiráj ojan kiráj vôt, hogy nem birta ėgy
juhász sė az esztendőt kitőteni, pedig három nap vôt csak ėgy esztendő:
mer az mögötte minynyáji juhászát, _eleventen mögötte_.

Itt, oszt jelöntközött Miklós, hogy beál hozzá juhásznak. A kiráj osztán
asz mongya neki: „Hogy hínak?“ Aszonygya: „Miklós a nevem.“
„Mögfogallak, ha eszt a három kutyát nem viszöd ki a juhokkâ!“ „De eszt
– aszongya Miklós – nem hagyom magamtul, mer eszt a jó Isten neköm úgy
hatta ajándékul.“ Miklósnak anynyit beszélt a kiráj, csak beált hozzá
juhásznak, oszt a kutyákat bent hatta a kastélba. A kiráj mökkötöszte a
három kutyát vas lánczra, Miklós oszt kihajtott a juhokkal. A hogy
legelteti a pusztán a juhokat, ėcczör látytya, hogy mén a kirá kifele,
odaköszön Miklóshon: „Mögöszlek!“ Miklós aszongya: „Talán aszt nem
töszi? királ őfelsége!“ „Mögöszlek én, Miklós!“ aszongya a királ.
Nekiugrott Miklósnak, _keszte rágni_, Miklós oszt êkijántotta magát:
„Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél!“ Akkorára a kutyák oda
rohantak: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ „Fogjátok mög a kirájt!“ Itt
oszt a kutyák mögfokták. A kiráj oszt könyörgésre vötte a dôgot: „Hadd
mög az életömet, Miklós fijam! többet so sė bántalak.“ Igy oszt aszonta
Miklós a kutyáknak: „Ereszszétök el!“ A kutyák oszt eleresztötték, a
királ hazamönt. Miklós este haza hajtott. Másnap oszt ki akart hajtani,
de a kiráj a kutyákat viszszatartotta, a királ osztán addig beszélt
Miklósnak, hogy hagygya itthun a kutyákat! hogy Miklós otthun hatta, ű
mög kihajtott. A kutyákat a kirá bezárta ėgy vas pinczébe oszt útnak
indult Miklós ki fele. Miklós látytya, hogy gyün a kirá, igenyöst Miklós
fele tart. Mikor odaért, aszongya: „No Miklós! mostan csak _mögöszlek_!“
„Hát csak nė ögyön mög, királ őfölsége!“ mongya Miklós. „De csak
mögöszlek én, Miklós!“ Nekiugrott a királ, keszte rágni a válát. Miklós
mögén êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél,
gyertök elő!“ Itt oszt a Nehézmindafőd rádült a vasajtóra, Erősmindavas
segicscségire mönt, a vasajtó kidült, Futósmindaszél kiugrott, kifele
szalatt, emez a kettő is nyomult utánna, mikor kiértek, már akkorára
jôlėszötte Miklósrul a kirá: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ Aszongya
Miklós: „Szögygyétek szét eszt a haszontalan királt!“ A kutyák
mögfokták: ėgyik ėgyikfele húszta, másik másikfele a királt, akkor
mögijett, hogy vége lösz az életinek, mingyá könyörgött Miklósnak, hogy
hagygya mög az életit:

„Neköd _adom a lányomat_ feleségödnek, ha möghagyod az életömet! még a
királságomat is odadom, csak az életömet hadd mög!“ Aszongya osztán
Miklós a kutyájinak: „Ereszszétök el!“ A kutyák osztán eleresztötték a
királt, akkô minyájan hazamöntek, készültek a lakodalomhon. Miklós
emböröket küldött mindönfele, az apjáhon is. Miklós oszt mögesküdött,
éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


14. Aranykacsa.

Hun vôt, hun nem vôt, az operenczijástengeren is túl vôt, a hun a kis
malacz dúr, azon is túl, az innenön innen, vôt a világon ėgy kiráj,
annak vôt Vasórúbába felesége, vôt a kirájnak az első feleségitül ėgy
csuda szép kis lánya, de a mustohának is vôt 2 lánya, de azok nagyon
rútak vôtak. Aszongya a Vasórúbába a kirájnak: „Hallod-ė? eszt a lánt
kügygyük el szôgálni, még ezök férhönmönnek!“ El is köllött a kis lának
mönni szôgálni, hát elmönt ėgy rokonyáhon. Annak is vôt 3 vén lánya,
mögfogatta szôgálónak, de ott sė vôt job heje, mind otthun: itt is
írigyködött rá a három lán, mer nagyon csúnyák vôtak, ű mög nagyon szép,
mindig nagyon sok dôgot attak Bözsikének. Történt ėcczör, hogy elmöntek
a templomba, mögparancsolták Bözsikének: „Mire haza gyüvünk, jó ebédöt
készicscsél! van itten ėgy zsák búza, kiválogazsd ojanra, mint a kit a
galamb öszszehord: ėgy szöm konkoj nė lögyön benne!“ Leült Bözsike
nagybúsan a búza mellé, elkezdött sirni. Ėcczör csak kinyilik az ablak,
berepül rajta ėgy hófehér galamb: „Mijé sirsz? Bözsike!“ „Mé nė sirnék,
mikô mönynyi dôgot kiattak, hogy elvégezzem, nem birom ėn aszt mind
elvégezni!“ „Miféle az a sok dolog?“ szól a kis galamb. Bözsike asztán
elmonta: mi mindönt parancsoltak, hogy mikor haza gyünnek, készen
lögyön. „Csak ez a baj?“ kérdözi a kis galamb, kivött a bögyibül ėgy
dijót: „Eregy oszt törd mög, van ebbe ėgy öltözőruha, vöd rád oszt eregy
el a templomba, űj a hátulsó padba: mikor vége lösz a prédikáczijónak,
sijess haza azonnal, vetköz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindég
dôgosztál vôna, nėhogy észre vögyék, hogy a templomba vôtá!“ Úgy is tött
Böszike, a mint a galamb mondta: elmönt a templomba, de a szélső padba
ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült
mikor látta, hogy mindön röndbe van: a zsák búza a sarokba állott,
gyönyörü tiszta; az ebédlőbe terítve az asztal, finom ételök rajta. Igön
ám! a mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd ország
kirájfija – az is atemplomba vôt – möglátta Bözsikét, _elvetötte a
nyilat utánna_, de éppen a szomszéd úcczába ált mög, bemén a kiráj (a
házba, hol a nyíl megállt) mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a
templomba máma?“ „Vôt!“ mongyák, bevezetik a kiráj elébe a lánt, de a
kiráj asz monta: „Nem ez a!“ Elmönt a kiráj nagybúsan viszsza. „No maj
jövő vasárnap íberebb löszök!“ mongya a kiráj. Következik a második
vasárnap, még több dôgot attak Bözsikének, kiattak két zsák búzát:
„Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord, a friss kenyér az
asztalon lögyön, jó ebédöt is készicscsél!“ Lėült Bözsike a zsák közé és
keserves sirásra fakatt. Ėcczör kinyilik az ablak, berepül rajta 2
galamb, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“ Bözsike elmongya, hogy
mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind elvégezni. „Nė sírjál,
Bözsike! – mongya az ėgyik galamb – ėhėn van ėgy dijó, van ebbe lángszín
sejöm ruha, vödd rád, eregy a templomba, űj a hátúlsó székbe, mikor vége
lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél
úgy, mintha mindig dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb
monta: elmönt a templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a
prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön
röndben van. A mint Bözsike mönt haza fele a templombul, a szomszédkiráj
fija möglátta Bözsikét, a nyilat êvetötte, éppen a szomszéd házáhon
esött, bemén a kiráj, mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a
templomba máma?“ „Nincsen uram! nincsen! mongya az aszszon – öregök
vagyunk, de van itt a szomszédba 3, mönynyön át hozzá, nézze mög!“ A
kiráj aszonta: Nem mén át, maj gyüvő vasárnap ügyesebb lösz. Ezalatt
hazaért a ház gazdaszszonya a 3 lányával, nagyon mögharagudott, hogy
mindönt röndbe tanát. Gyütt a harmadik vasárnap, 3 zsák búzát attak
Bözsikének, monták: „Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord,
ėgy szöm konkoj sė lögyön benne, a friss kėnyér az asztalon lögyön, jó
ebédet is készicscsél!“ Lėült Bözsike a 3 zsák közé, sirt keservesen:
„No, mos mán eszt nem birom mögtönni.“ Ėcczör kinyilik az ablak, berepül
rajta 3 hófehér _galamb_, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“
Bözsike elmongya, hogy mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind
elvégezni. „Nė sirj, Bözsike! hisz ez nem dolog – mongya a galamb – ėhėn
van ėgy dijô! van ebbe ėgy őtöző: égszínkík ruha, vödd rád, eregy a
templomba, űj a hátulsó székbe, mikor vége lösz a prédikáczijónak,
sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindig
dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb monta: elmönt a
templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a prédikáczijónak,
szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön röndbe van. A
mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd kiráj fija möglátta
Bözsikét, elvetötte a nyilat utánna, akkor a nyíl a kapuba esött, éppen
akkor mönt befele a Bözsike, a _nyíl a ruhájábul_ ėgy kis darabot
_kiszakajtott_.

Mögörült ennek a kiráj, fölvötte a ruhát möga nyilat, gondolta: „Minek
mönynyek be máma, ráérök hónap is, tudom mos mán, hogy hun van. Hazamönt
a kiráj.

Mikor Bözsike hazamönt, vetközött lefele, kinyilott az ajtó, belépett
rajta az aszszon a három lányával: „Hát úgy lopod te a napot! Bözsi?“
Elvötték tűle az égszínkík sejöm ruhát, levetkősztették mesztelenre,
_beledopták a tóba_, űk mög viszszamöntek, de Bözsike nem halt a tóba,
átváltozott _aranykacsává_.

A kirájfi elmönt másnap, mongya: „Van itt eladólán?“ „Van, uram! van!“
mongyák. A mijen ruhába vôt Bözsike a templomba: égszínkík sejömbe
fölőtösztették a legöregebb lánt, ráatták Bözsike égszínkík sejöm
ruháját, bevezették a kiráj elébe, de a kiráj asz monta: „Nem e vôt a!
hanem van itt ėd darab a ruhájábul, ha odaillik, elvöszöm feleségül.“
Hát a mint nízik, hát odaillött, mer onnat vötte ki (a nyíl) a Bözsike
ruhájábul. Elmönnek esküvőre. A mint möntek, a tó mellett möntek el, hát
látytya a lán, hogy úszik benne ėgy arankacsa, aszongya a lán: „Addig
nem esküszök mög veled, még annak az aranykacsa húsábul nem öszök, ha
szerecz, mögtöszöd neköm.“ Êre a kiráj elkeszdött lűnni rá, de mindég
lėbukott. „Maj – gondolta a kiráj – lėvetkőzök, belemék a vízbe, ha
möglűni nem tullak, de mög tullak fogni!“ Bemönt a vízbe, a mint az
aranykacsát mögfogja, azonnal _átváltozott_ gyönyörű szép lánynyá, még
szászorta szöb vôt, mint addig vôt, de azért mögismerte a kiráj.
Elbeszéltette vele: hogy lött aranykacsává; de möghallotta eszt a parton
a mönyaszszon, hazaszalatt, mögbeszélte odahaza, hogy szalagygyanak, mer
Bözsike föltámatt! A 3 lány úgy elszalatt, hogy még most is szalad, ha
mög nem ált, de az öreg aszszon nem tudott elszalanni, görcsöt kapott.
Mikor odaért a kiráj, 4 fele vágatta a kastél 4 sarkára kiakasztatta,
bemönt a városba, vött Bözsikének ruhát, kivitte a tópartra,
fölőtösztették Bözsikét; ojan mönyaszszon lött belüle, hogy még ojant
nem látott sönki. Csaptak ojan lakodalmat, hogy vôt ám lé mög lé! örült
a kinek ėgy kalányal jutott, vôt boris, 10 embör horta a pinczébül
fölfele réstával, még sė győszte mög a vendégöket, ojan sok vôt.

(Hódmezővásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


15. Őzike.

Vôt a világon ėgy pár szögén család: ėgy aszszon mög ėgy embör, vôt
annak ėgy kis fija mög ėgy kis lánya, a kis lánt hítták Ilonkának, a kis
fijút Jancsikának. Ėcczör, a mint fekszenek, a kis lán nem tudott
alunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja és az anynya beszélgetnek:
aszongya az aszszon: „Jó vôna eszt a 2 gyerököt möghizlalni, úgyis sok
dijó termött, möghizlaljuk űket vele! drága az étel, maj levágjuk!“
Möghajja eszt a kis lán, mikor másnap röggel főkelnek, aszongya a kis
gyeröknek: „Jaj, kedves kis testvéröm! édösanyámék mög akarnak hizlalni
és levágni!“ Mögijedt ám Jancsika: „Jaj, kedves kis testvéröm! hová
lögyünk? mi csinájunk?“ A kis lány vigasztalta: „Nė féjj, kis testvéröm!
majd vigyázok én!“ A napságtul fogva nagyon jó sorsuk vôt a kis
testvéröknek; még ha nem akartak önni is, muszáj vôt, hogy hízzanak.
Csak ėcczör mögén lėfeküttek ėgy este, de a kis lán nem mert elalunni,
ėcczör hajja ám, hogy az apja mög az anynya beszélgetnek! mongya az
aszszon: „No, apjuk! elėg kövérök mán a gyerökök, maj hônap fôralunk ėgy
üstvizet, mögfürösztöm űket oszt levágjuk!“ Möghajja eszt a kislán,
főkőti a kis gyerököt: „No, kedves kis testvéröm! tanácskozzunk, mer
hônap levágnak bennünket!“ Mögijed a kis gyerök, vigasztalja a kis lán:
„Nė búsuljál, maj mögmönekülünk, csak énrám halgass! Maj mikô füröszt az
édösanyám, kab föl a szappant, szalagy el vele, majd én utánnad
szaladok!“ oszt elalutt a két testvér. Röggel, mikor fölébrennek,
látytya ám, hogy sürgés-forgás van, fór a víz az üstbe, mongya az
aszszon a kis lánnak: „Vetkőztesd lė a kis Jancsikát, maj
mögfürdetytyük!“ Levetkősztette a lány a Jancsikát, kidűtötte a vizet,
Jancsika fölkapta a szappant, nekiszalatt az erdőnek. Aszongya az anynya
a kis lánnak: „Erigy, kis lányom! vezeszd viszsza a Jancsikát!“
Elszalatt az Ilonka, hogy majd a Jancsikát viszszahozza, hát a mint mén,
utoléri a Jancsikát: „No kedves kis testvéröm – mongya a kis lán – vezsd
el a szappant, most mán fussunk, mer még utánnunk tanának gyünni!“

Hát a mint mönnek, a kis gyerök nagyon mögszomjuhozik, tanátak ėgy
rókanyomot, aszongya a kis gyerök: „Jaj, de mögszomjasztam! én iszok
ebbül a rókanyombul!“ aszongya a kis lán: „Jaj, kedves kis testvéröm! nė
igyál, mer maj rókává változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek,
möndögélnek, aszongya a kis gyerök: „Jaj, kedves kis testvéröm! De
ihatnám! én iszok ebbül a farkasnyombul!“ Aszongya a kis lán: „Né igyál,
kedves kis testvéröm! mer farkassá változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A
mint mönnek, möndögélnek, möglátott a kis lán pillét, utánna szalatt, ez
alatt a kis gyerök ivott őznyombul, mikor a kis lán viszszatért, őzikévé
volt változva a kis gyerök. „Jaj, kedves kis testvéröm! mit tötté?
möglátnak a vadászok, agyonlűnek!“ Aval kötött ėgy piros szalagot az
őzike nyakára, vezette maga után.

Tanátak ėgy rosz gunyhót, bebûtak abba, alig hogy bebûnak, âra mén a
kirájnak a vadásza, – a kutya mögérzötte az őzike szagát, odamén a
gunyhóhon, a vadász beszól neki: „van oda be valaki, mer belüvök!“
Kigyün a kis lán, mongya neki: „Nė báncsá minket, mer szöröncsétlenök
vagyunk! „Odaér akkorára a kiráj, elbeszéltette a kis lányal, hogy hogy
kerültek ide! Elbeszélte neki a kis lán, hogy mög akarta űket ölni az
anynya, a kis gyerök pedig őzike nyomábul ivott, azért változott
őzikévé. A királnak nagyon mögtecczött a kis lán, elvitte magával. A
mint hazaértek, a kirá adatott nekik ėgy szobát. De vôt a palotába ėgy
Gonoszaszszon, a ki az ű lányát szerette vôna a kirájnak, gondolta:
„Most ha ez itt marad, akkor a kiráj eszt vöszi el.“ Tehát másnap délbe
mikor kész lött az ebéd, a kis lán ételibe _mérget_ tött a
Gonoszaszszon. A kis lán mögötte a mérget, möghalt. Sajnálta a kiráj a
kis lánt, eltemettette szépen, mindönnap kijárt a temetőbe. Ezalatt az
Öregaszszon a kirájnak tött az ételibe ötetőt, hogy mögöteti, elvöszi az
ű lányát! El is vötte, de azért csak kimönt a temetőbe mindön nap.

Ėcczör, a mint kimén a kiráj a temetőbe, talál az Ilonka _sirján ėsz
szép fehér liliomot_, lėszakajtotta és haza vitte, lėtötte az
üvegalmárjomra. Hát ėcczör csak elébe áll a felesége, hogy ű nagyon
öhetnék az őzikébül! A kiráj asz monta, hogy aszt nem engedi, kiványnyon
bármit, aszt teljesíti, de a kirájné aszonta: ű neki nem köl más, csak
az őzike! Aszongya a kiráj: „Hogy ha ėgyet alszunk, nem bánynya, hogy ha
lėvágják is!“ A mint lėfeküttek, kinyilt az almárjom ajtaja, kirepült
belüle ėgy _hófehér galamb_, a kis őzikét mögölelte, mögcsókolta, a
kirájt is mögölelte, mögcsókolta, asz sukta a kiráj fülibe: „Csak még
három nap kegyelmez mög a kis őzikének, addig nė vágazsd lė!“ Mikor
röggel fölébredt a kiráj, mongya neki az inas: „Fölségös kirájom! az
écczaka valami hófehér galamb repült ki az almárjombul, fölségödet
mögölelte és valamit súgott a fülibe!“ „Csakugyan igazat mondol Tamás?
neköm is ugy tecczött, mintha valami rám hajolt, ki aszt sukta vôna,
hogy 3 napig kegyelmezzek az őzikének. Nem löhet az igaz, Tamás! De azé
az écczaka kêj föl oszt fog mög!“ Aval a kiráj bemönt a másik szobába,
elébe ál a kirájné: „No, édös fijam! itt az ideje, hogy mögölezsd a kis
őzikét“ Majd hónap, édös kirájném!“ Elgyütt az este, mögén lėfeküttek,
de a kiráj ráparancsolt Tamásra: „Tamás! jô vigyázz, fogd mög a csudát“
A mint lėfekszenek, ėcczör csak mögén kinyilik az almárjom ajtaja,
kirepül belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögöleli, mögcsókoli,
azután odamönt a kirájhon, aszt is mögcsókolja, asz súgja a fülibe:
„Édös kirájom! csak két napig kögyelmezz a kis őzikének!“ Aval berepül
az almárjomba, az inas utánna kapott, de nem tutta mögkapni, csak ėgy
kis szál tollát huzott ki a farkábul, a maratt a kezibe. Mikor röggel
főkelnek, mongya a kirájnak: „No, fölségös kirájom! mögént itt vôt a
galamb!“ „Mé nem fogtad mög, Tamás! mögmontam, hogy fogd mög! az écczaka
maj magam is vigyázni fogok!“ Aval bemönt a másik szobába, mongya a
kirájné: „No, kiráj férjem! itt a hónap, vágazsd lė a kis őzikét!“
„Várjál még! várd mög a hónapi napot még!“ Hát möghatta a kiráj, mikô
bemönt fekünni: „No, vigyázz, Tamás! majd én is vigyázok!“ A mint
elmulik éfél, kinyilik az almárjom ajtaja, kiszál belüle ėgy hófehér
galamb, odamén az őzikére, végig-végigsiratgassa: „No, kedves kis
testvéröm! ėgy nap az életöd! mögölet a kiráj, mer a húsodbul öhetnék az
én gyilkosom!“ osztán odaröpül a kirájhon, a mint mögölelte, a kiráj
mögkapta a kis galambot, mingyá _átváltozott_ szép eladó lánynyá. A
kiráj asz kérdöszte, hogy: „Mé montad a kis őzikének: hogy húsodbul
öhetnék a gyilkosod?“ Azér montam, fölségös kirájom! mer mögmérgezött a
kirájné anynya, hogy ű löhessön a kirájné: a lánya! Êre a kiráj
mögharagudott, kiatta a parancsot, hogy a Gonoszaszszont vezessék elő!
Elővezették, 4 fele vágatta, a kastéj 4 sarkára kiszögelte, a feleségit
az országbul kiüzette, Ilonkát pedig feleségül vötte. Az _őzike_ pedig
_mögötte a tollat_, a mölliket az inas kihúzott az ű (galamb) farkábul,
ojan szép _18 éves legén_ lött belűle, hogy keresni köllött párját.
Éltek osztán boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Hódmezővásárhely)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


16. A medve.

Vôt a világon ėgy szögén aszszon, vôt annak ėgy okos lánya, vôt a faluba
ėgy… medve is feleségöstül, a felesége is medve vôt, ârul vôt hírös,
hogy a kis gyerököket öszszefogdosta, zsákba rakta, hazavitte oszt
mögsüttette. Hát a kis lánt az anynya kikűtte az erdőbe fát szödni, de
ráparancsolt: „Lányom! vigyázz! mög nė fogjon a medve!“ „Nė fėjjön,
édösanyám! okos vagyok én!“ A mint szödögeti az erdőbe a fát, hát ėcczör
csak odamén ám a medve: „Jó napot, kis lányom! mit dôgozol?“ „Szödöm a
fát, bácsi!“ mondja a kis lán. „Gyere velem, kis lányom! vöszök neköd
czukrot.“ híja a medve. „Nem mögyök, mer becsapsz!“ mongya a kis lán. A
mint a kis lány másfele nézött, mögkapta a nyakát, belegyukta a zsákba,
bekötötte, a válára kapta vitte hazafele. A mint mönt, möndögélt, ėcczör
csak (félredolgára) köllött mönni, lėtötte a zsákot, ű maga mög féremönt
az erdőbe. A kis lánnak sė köllött töb, kiszabadította magát a zsákbul,
a zsákot teli rakta szėrvijántüsökkel, fölmászott a fára. A medve
fölkapta a zsákot, vitte hazafele. A mint mén, möndögél, nagyon szúrta a
hátát a tüsök. „Nė szúrd a hátam, kis lán – mongya a medve –
mögtaposlak!“ Csak mönt, möndögélt, csak szúrta a hátát, ėcczör csak
levetötte a hátárul (a zsákot), mög tapostajól. Mikor hazaért, beszól az
aszszonynak: a feleséginek: „Fűcsd be jól a kemönczét, itt a
pecsönynye!“ Aval ű elmönt ki (félredolgára). Kibontja az aszszon, hát
teli van szėrvijántüsökkel. Mögharagudott êre az aszszon: „Hol vagy, tė?
naplopó! hát ijennel tőtöd tė az időt?“ Bemén asztán a medve, mutatytya
neki az aszszon, hogy mit hozott? Mögharagudott a medve, kimönt az
erdőbe: „No mögájon az a lán!“ Hát a mint kiér az erdőbe, a kis lán
mögén ott van, mögén mongya neki: „Mit szödöl, kis lányom?“ „Gajjat,
édös bácsi!“ mongya a kis lán. „Gyere elő csak! hosztam neköd czukrot,
itt van a zsák fenekin, csak vödd ki!“ A mint a kis lán odahajol a
zsákhon, mögfokta a medve, belegyukta a zsákba, vitte hazafele
nagyvígan, de a mint odaért a fáhon, mögėn lė köllött tönni a zsákot, a
kis lán kibút belőle, teli rakta kűvel. Fölvötte a medve a zsákot, vitte
hazafele nagyvígan, aszongya a medve: „Nė nyomd a hátam, kis lán! mer
mögtaposlak!“ De a kű csak nyomta a hátát, lėvetötte a hátárul a zsákot,
jól mögtaposta, mögtérgyelte. Mikor hazamönt, aszongya: „No, aszszon!
hosztam mán harapnivalót, csak jól fült lögyön a kemöncze!“ Aval ű
elszalatt (félredolgára.) Hát az aszszon a mint akarja vetni befele,
hát! látytya hogy kűvel van tele a zsák, az aszszon roppant mérögbe
gyütt: „No, Isten bogara! vén medvéje! tégöd ugyancsak becsapnak mán,
még az önnivalót sė tudod bekeresni!“ Mos mán mögharagudott a medve,
mögfogatta, hogy történynyön akármi, nem lösz így többet. Útnak indult
ismét az erdő fele, hát a mint mén, tanájja a kis lánt. „Hová, hová? kis
lányom!“ „Megyek az erdőbe!“ mongya a kis lán. „Gyere velem! én is
megyek, maj hamarabb kiérünk!“ „Nem megyek, mer becsapsz!“ De asztán
csak möntek, möndögéltek az erdő fele; ėcczör aszongya a medve: „Nézz
hátra, kis lányom! ki gyün utánnunk?“ A kis lán hátranézött és a medve a
zsákba tötte. „No! – gondolta magába – mos nem ülök lė hazájig.“ Nem is
ült lė hazájig.

Mikor hazamönt, aszongya az aszszonnak: „Befűtt-ė mán aszszon! a
kemöncze? hozom a pecsönynyét!“ Aval lėhajtotta a zsákot, ű mög
elszalatt (félredolgára.) Az aszszon befűtötte a kemönczét, aszongya a
kis lánnak: „Gyere, űj a lapátra, kis lán! nészd mög: befűtt-ė a
kemöncze jól?“ „Én nem tudok édös anyám fölülni, de ha mögmutatytya,
hogy köll, akkor szívesen fölülök a lapátra!“ Hát a medvemönyecske
rákuporodott a lapátra, a kis lán mög belükte a kemönczébe, föltötte az
előtét és elszalatt! Ėcczör csak mén befelé a medve: „Aszszon! nagyon
égött szagot érzök, aszt a fűszfán fütyülő mindönit az apádnak! ha
mögégetöd aszt a jó pecsönynyét, tégöd öszlek mög! De hát hun van az
aszszon, hogy nem gyün még sė!“ Nem várta az aszszont, kivötte a
kemönczébül a pecsönynyét, hozzá fogott önni: „Jaj, de rágós ez a hús!
de azé mögöszöm, asztán kimék az erdőbe, hátha fát mönt ki az aszszon
szönni?“

Hát a mint kiér az erdőbe, hát a kis lány ott van! kiját neki: „Jó vôt-ė
a hús? medve bácsi!“ Odanéz a medve, hát a kis lán ugrál előtte. Êre a
medve ojan mérges lött, hogy mögütötte a guta, a kis lán pedig hazamönt,
a mije vôt a medvének, mind az üvé lött, mert ű szabadította mög a
lányokat, mert a medve mind mögötte vôna.

(Hódmezővásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Ördögökről, Óriásokról.)


17. Miska.

Vôt a világon ėgy bíró, fogadott ėgy kocsist, Mihájnak hítták, szép
dėrék legén vót, úl láttam, mind most. A bírónak igön csinos lánya vôt,
nagyon mögszerették ėgymást és hitt a legény a lának, mer a lėjány
aszonta, hogy ű rajta kivül nem szeret mást sėnkit. A bíró aszonta a
legénnek, odagygya neki a lányát, ha az elkárhozott malomba három
pozsonyi búzát mögőröl. A legény nagyon törte a fejit, hogy hogy bírja ű
aszt mögtönni? A legén elmönt ėgy Bíbájosaszszonyhon, kért tűle
tanácsot, hogy őrölhessön mög ű _3 pozsonyi_ búzát abba a malomba? Kéri
az öreg aszszont: „Ha valahogy bírna ken az én bajomon segíteni, jô
mögjutalmaznám kendet!“ Aszongya az Öregaszszony: „Én birok, csak úgy
csináj, mint én mondom, csak mög nė ijegy!“ Adott neki ojan _zsírt_, ha
mökkente vele a falat, akárki oda dűlt, nem bírt mökszabadulni: „Mikor
oda mégy ėgy baltát is vigyé magaddal mėg ėgy darabka fát és csak
faragcsájjá mindég oszt akárki mén hozzád, mög nė ijegy. Maj kérdöz az
tégöd, hogy mi csinász tė ottan, tė csak asz mond: hogy a kisz széknek
kitört a lába, abba csinász bele lábat.“ Elmönt a legénke haza és másnap
elkérte a búzát, befogott a kocsiba, befogott őrölni. Mikor befogta a
lovakat, a malomba fölöntötte a búzát is, ű hozzá fogott faragni. Ėccző
csakugyan mögérközött a pokolbeli Ördög, kérdözi tűle: „Mi csinász tė
itten, Miska?“ Aszongya: „Kitört a kisz széknek a lába, csinálok bele
másikat.“ „Hogy mertél tė idegyünni őrölni, mikor gondolhattad, bogy itt
nem szabad! Most – aszongya – azé gyüttem, hogy elviszlek!“ Nem bánom,
hoty ha elviszöl is, csak várjá még félórájig, eregy oda, a garat
tetejin űj, még én dôgomat végzöm!“ Az Ördög elválalta, hogy két óra
hoszszájig is ott ül. Miska osztán fölmönt, mökkente a garat tetejit
aval a ragadós zsírral. Odaűlt, oda jis ragatt. Mán három óra hoszsza is
elmúlt, de mégis ott űlt az Ördög, könyörgött neki:

„Eresz Miska! még a búzád is lėőrölöm magam, nem köl, hogy a tė lovad
őröjje mög kontrėktust is kötök veled, hogy pokolbû ide Ördög többet
soha sė gyün!“ Aszongya neki a Miska: „Elsőb csináld mög a kontrėktust,
addig nem eresztelek el!“ Mögcsinálta az Ördög a kontrėktust. Mindaddig
ott űlt ű, még Miska ki nem fokta a lovat a malombû; akkor osztán
befokta az Ördögöt. Vôt neki jó nagy vastag búnkós botytya, kécczör,
vagy háromszor végig húzott rajta: „Gyí! fecskehasú paripa“. Mikor
lėőrölte a búzát, eleresztötte az Ördögöt, fölpakolt és elmönt haza.
Mikor hazamönt nagy örömmel, a gazdája asz gondolta: odavan. Kérdözi a
gazdája: „Mögőrölté?“ „Mög, hálá Istennek! még mászszor is el fogok
mönni.“ „No – aszongya – mos mán hiszöm, hogy embör vagy, neköd adom a
lányomat!“ Jô van! itten ėccző vasárnapi nap vôt, neki a jószág körül
köllött a dôgát végezni, ėgy másik, gazdag embörnek a fija odamönt, az
is szerette a lánt, az is el akarta vönni. Lėmöntek a kis kerbe, – a
mint úgy karszűgyön vezették ėgymást. –

Miska lábújhögyön odamönt, mökkente mind a kettőnek a ruháját. A ruhája
odaragatt az ėgyiknek a másikéhon. Odabe az anynya mán várta a lánt,
sokálta, hogy oda van a lánya; kimönt űs a kis kerbe, hogy hîja be a
lányát. A mint beért, háttal vôtak ű felé is. Mikor odaért a hátuk mögé,
mögfogta a szoknyáját a lánnak: „Gyere mán be! – monta neki – dôgod van
mán oda bent!“ Az aszszonnak a keze is odaragatt a szoknyáhon. A bíró sė
vötte tréfára a dôgot, hogy a lánya is oda van mög a felesége is,
elkűtte a kocsist, hogy keresse mög űket, hun vannak? A kocsis lėmönt,
mökkente a gazdaszony ruháját is oszt jelöntötte a gazdájának, hogy a
kiskertbe van, aszonta a gazdaszony, hogy mönynyön lė bíró úr is. A mint
lėmönt a gazda, mögfokta az aszszonnak a szoknyáját, hogy gyűjön mán fő!
Az is odaragatt. Nem birtak szabadúlni, oda hítták a kocsist, hogy mi
csinájjanak most? Aszonta a kocsis: „No, gazduram! ha neköm agygya a
lányát, én töszök ojan jót, hogy magukat mögszabadítom, hogy szabadon
járnak.“ „Odadom fijam, még irást is csinálok, akár minygyár, csak
szabadícs mög!“ Akkor minygyá befokta a lovat a kocsiba, elvitte űket
úgy, a hogy vôtak a Bíbájosaszszonhon, _kétszáz_ pöngőt fizetött a
Bíbájosnak a mé mögszabadította a két cselédöt mög az ű bajájé.
Mögszabadultak, lakodalmat csaptak, élnek boldogul, ha mög nem haltak.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


18. Trikkum-trákum.

Vôt a világon ėgy szögény kovács, borzasztószép felesége vôt, elszerette
a kántor. A kántor mindég aszonta neki: hogy bírnák êfődelni a kovácsot?
ű osztán elvönné, mint feleségit. Ėcczör aszongya a kántor az
aszszonynak: „Irok a kirájnak, hogy ojan a tė urad, hogy ėgy écczaka
szőlőt termeszt mög bort is csinál belüle, hát ha így mögszabadulunk
tűle?“ Irt a kirájnak a kántor, hogy micsoda mestörsége van a kovácsnak,
csak nem kő neki engenni: ėgy écczaka anynyi szőlőt bir termeszteni, a
mönynyi köl a kirájnak, még bort is csinál belüle. Viszszaírta a kiráj,
hotyha úgy nem lösz, akkor fölakasztyák a kovácsot. A szögény kovács
aszongya: „Mán úgy is vége az életömnek, aszt ússė tudom möktönni, inkáb
elmék a kertbe, fölakasztom magam!“ Fölvötte a kötelet, elmönt a kerbe a
nagydijófáhon, hogy maj fölakaszti magát. Mikor mán akarta a nyakára
fölhúzni, akkor mán odalépött az Ördög: „Ó tė, szögény kovács! mé akarod
magad êfődelni?“ „Azért, mert a kiráj aszt írta neköm, hogy röggêre
szőlőt termeszszek, mög bort is csinájjak belüle, ha én aszt mög nem
csinálom, vége az életömnek!“ „Eregy be, szögény kovács! nė búsûj,
röggêre készen lösz mindön!“ Röggėre el is vôt csinálva mindönféle: boré
vôt csinálva és három fürtöt hagyott jelönségéjül, hogy biztossan
szőlőbű van. A kántornak nem tecczött az egész, törte a fejit, hogy kéne
a kovácsot êpusztítani? Aszt írta a kirájnak, hogy ojan mestörsége van a
kovácsnak, hogy ėgy écczaka ojan aranyhídat csinál, hogy a világon párja
nem lösz. Viszszaírt a kiráj, hogy ha igaz nem lösz, vége lösz az
életinek! Mögén lėmönt a kovács a kerbe, hogy ű maj fölakaszti magát,
mögén odalépött az Ördög, mögén kérdöszte: „Hát tė, szögény kovács, mér
akarnád magad êfődelni?“ „Azér, hogy mögén írta a kiráj, ha röggêre
aranyhídat nem csinálok, hogy párja nė légyön, akkor vége az életömnek,
én pedig aszt nem bírom möktönni!“ „Nė búsûj! – aszongya az Ördög –
szögény kovács, eregy be, fekügy lė! röggêre mindön készen lösz.“
Röggêre csakis úgy vôt igaz, a mint az Ördög monta: készen lött a híd. A
kántor látta, hogy nem löhet kicsípni rajta, mit tanál el? hogy ojat ír
a kirájnak, hogy e mök tud csináni trikkum-trákumot. A kiráj mingyá
viszszaírta, hotyha e’ készen nem lösz, vége az életinek!

A szögény kovács még jobban mögijett, hogy ű aszt még nem is hallotta,
hogy hogy köl asztat csinálni? Mögén bemönt a szögény kovács a kerbe,
hogy maj ű fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög: „Ugyan szögény
kovács! mi a bajod, hogy mögén föl akarod magad akasztani?“ „Mögén nagy
gondot attak a fejembe, hogy röggêre csinájjak trikkum-trákumot, pedig
as sė tudom, hogy micsoda az a trikkum-trákum?“ „Nė búsûj, szögény
kovács, maj segítök én!“ mongya az Ördög. _Kivött_ a zsebibű ėty kis
_katuját: ször_ vôt benne, aszongya: „Szökjé be az ágy alá úgy, hogy
észre nė vögyenek! Estére az a bizonyos kántor odamén és majd a
szôgálóvâ fognak ėgyütt vacsorálni, – mind a három ėgyforma, – még oda
be nem lösznek, a széköt _kend mög_ mind aval a szörrel, amik a katujába
van. Azok majd oda fognak raganni; akkô majd mikô odaragannak vösző ėgy
nagy kötelet, öszszekötöd űket ėgymáshon, ėgy másik kötelet mög
beásztacz vízbe, aval mög veröd űket, csak azt kijabájjad:
Trikkum-trákum! De csak karikába forogjanak úgy verjed űket.“ Adott az
Ördög a szögény kovácsnak másik szört is, hogy aval a szörrel mög a
széköt kenynye mög, mikor mán mög vannak kötözve, hogy elszabaduljanak a
széktül. Az embör osztán beszökött a szobába, a széköt mögkente, êbújt
az ágy alá. Este kilencz óra tájon oda mönt a kántor, mingyá aszonta az
aszszonynak, hogy hozzák be a vacsorát, mer nagyon éhös. Főtötték az
ételt az asztalra, odaültek mind a hárman. „Kerekbe űjjünk, – aszongya a
kántor – mert én odahaza is úgy szeretök önni!“ Kerekbe ültek.

Ėgy kis üdő vártva az embör kigyütt az ágy alul, a kötél ott vôt készen,
mind a háromat öszszekötötte ėgymáshon, mökkente űket a másik szörrê,
êszabadultak a széköktű, elővötte az ázott kötelet, verte űket körű-körű
oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Hajti
a kiráj elébe. Mikor odaér a kapuba, az őrök nem akarik beereszteni;
kivötte a levelet, mögmutatta, mönt be. Fölmönt a kiráj űfölségihön,
főhajtotta űket, verte őket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum!
Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Elmonta, hogy hogy járt a kántorral! A
kiráj mögdícsérte a kovácsot.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


19. Százat egy csapásra.

Mikor a suszterlegény vándorolt, bement egy kocsmába, hogy majd fal
egyet-kettőt. Vett magának túrót, hogy majd azt eszik kenyérrel, ki is
tette az asztalra, de kért magának pálinkát is, hogy iszik egy keveset
előbb. Mig a pálinkát fogyasztotta, a legyek belepték a túrót s mikor
már jól rárakodtak, a tenyerével odacsapott és _százat_ agyonütött egy
csapásra. Felírta azután egy táblára, hogy százat egy csapásra és ment
tovább vándorolni. Ment, mendegélt, elérkezett egy királyhoz, a ki éppen
akkor háborúskodott a szomszéd királlyal. Meglátta a király a felirást:
_százat egy csapásra_, odaküldte az inasát, hogy nézze meg csakugyan az
van-e felírva, jól látta-e? olvassa el közelről. Az inas vissza jött s
azt mondta, hogy csakugyan az van a táblára írva: Százat egy csapásra.
Azt mondja a kírály: „Ilyen vitéz kell nekem, hivjátok ide!“ Szaladnak
mindjárt ketten is, hivják a suszterlegényt a királyhoz, a király azután
kérdezi, hogy olyan vitéz ő, hogy százat agyon bir ütni egy csapásra? A
suszterlegény egyre erősítette, hogy százat agyonütött egy csapásra, de
hogy mit? nem mondta.

„No, akkor éppen jókor jött, mert háborúba megyünk!“ A király mindjárt
hozatott neki szép paripát, hogy üljön fel és jöjjön a csatába! A
suszterlegény ránézett a paripára, gondolta, ő arra nem ül, mert leveti,
azt mondja a királynak: Kár volna ezt a szép paripát az ellenség közé
vinni, hogy agyonlőjjék, mert ha ő ellenséget lát, közéjük vágtat, hanem
adjanak neki valami rossz gamót. Hoztak azután egyet, ráült, gondolta,
ez nem bír szaladni, de a gamó is elkezdett szaladni, a suszter
belekapaszkodott a sörényébe, hogy le ne essék. Egyszer messziről
meglátta az ellenséget, elkezdte a hideg rázni, reszketett, mint a
kocsonya, szeretett volna leszálni a gamóról, de nem bírt, mert a gamó
vitte, amerre akarta. Éppen egy korhadt kereszt mellett szaladt el a
gamó, a suszterlegény belekapaszkodott, hogy majd a gamó tovább szalad
alóla, ő meg ott marad, de a kereszt eltörött, a felső része a a kezébe
maradt s a gamó csak vágtatott az ellenségnek. Mikor ezt a többiek
látták, hogy a suszterlegény az ellenségnek nekivágtat, bátorságot
kaptak, az ellenséget minden oldalról megtámadták. Az ellenség mikor
látta, hogy még a kereszt is ellene van, elhányta a fegyvert s futott,
ki merre tudott. Megvolt a nagy öröm, a király azt mondta: „Látom,
milyen nagy vitéz vagy, de hogy a lányomat neked adjam, még le kell
győznöd a 12 _medvét_ is, a melyik a _templomba jár_.“ A suszterlegény
12 darab húst kért meg 12 dézsa jó erős bort; beállította a templomba.
Mikor jöttek a medvék, megették a húst, megitták a bort, berugtak. A
suszterlegény leste, hogy mikor dülnek el a medvék, akkor leszegdelte a
nyakukat s reggel megmutatta a királynak, hogy ezt is elvégezte. Azt
mondja a király: „No, még egyet! van a kertemben 3 _Óriás_, még ezt
kergesd el a kertemből, azután tied a lányom!“ A suszterlegény
evett-ivott, mulatott, szerzett egy hólyagot tele vérrel, egy pipískét,
meg talált egy lúdtollat s bement a kertbe. Alig ment be, meglátta a
legerősebb Óriás, kérdezi: mit keres ő ott? „Tudom, hogy bennünket
akarsz elpusztítani!“ mondja az Óriás. „Éppen azért jöttem!“ mondja a
suszterlegény. „Nohát, nézzük, melyikünk az erősebb?“ mondja az Óriás,
fogja a _buzogányát_, hajítja fel, a buzogány nagysokára leesik, bement
a földbe. „No, ennyire hajtsd fel a buzogányt!“ mondja az Óriás. A
suszterlegény bemegy a gödörbe a buzogány mellé, elereszti a _pipiskét_,
a pipiske ment felfelé, az Óriás várja, hogy mikor jön vissza. „Ne várd!
mondja a suszterlegény, – nem jön az vissza többet soha! Odaadja azután
az Óriásnak a _lúdtollat_, hogy hajtsa fel! Mikor fel akarta hajtani,
azonnal a földre esett; akkor felvette a suszterlegény, úgy tett, mintha
felhajtaná a tollat, pedig a hóna alá csapta (mutatja.) Az Óriás nézte,
hol száll, de a suszterlegény azt mondja neki: „Ne is keresd, elment,
már többet vissza se jön!“ Akkor az Óriás elismerte, hogy a
suszterlegény erősebb nálánál, elvezette a többi Óriáshoz, modta nekik,
hogy milyen erős a suszterlegény.

Mikor lefeküdtek, összebeszéltek az Óriások, hogy el kell pusztítani a
suszterlegényt, mert majd őket pusztítja el, ha ők el nem pusztítják,
úgy beszélték meg a dolgot, hogy majd éjjel a legerősebb bemegy a
buzogánynyal s szétveri a fejét, hanem a suszterlegény nem aludt ám, az
ágy alá bujt, az ágyon pedig úgy igazitotta el a ruháját, mintha ott
feküdnék. Éjfélkor bement a legerősebb Óriás a buzogánnyal, setétben
_rávág az ágyra_, a hol gondolta, hogy a suszterlegény feje van s csupa
vér lett a buzogány is, az Óriás is, mert a hólyagra ütött, a hólyagot
tette oda a suszterlegény, a hol a fejének kellett volna lenni, ha
fenthált volna az ágyon. „No, most már nem kell félni! – mondta az
Óriás, mikor a társaihoz ment – itt van a buzogány is milyen véres, hogy
a fejét szétvertem!“ s azután nyugodtan elaludtak, a suszterlegény pedig
csak ezt várta: mikor elaludtak, elvágta mind a 3 Óriásnak a nyakát s
ment mondani a királynak, hogy elpusztította az Óriásokat, de ez semmi,
hanem az több volt, mikor százat agyonütött egy csapásra. A király
örült, hogy milyen vitézhez adja férjhez a lányát, mindjárt átadta neki
a fele királyságát is, mikor pedig meghalt a király, övé lett az egész
királyság, ő lett a király, suszterlegényből király; éltek azután
boldogul s ha meg nem haltak, élnek most is.

(Gyopárosi szőllőkbe kerűlt hódmezővásárhelyi embertől.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Elegyesek.)


20. A kis macska.

Vôt a világon ėgy szögény fijú, mökhalt édösapja, édösanynya, nem
hagyott sömmit, csak ėgy kis macskát. Hát szögény szeretött vôna a többi
gyerökökkê jácczani, de ruhája nem vôt ojan, mind a többinek, nem
möhetött oda (a többi közé játszani), mer mása nem vôt, csak ėgy kis
macskája. Nagyon elbúsúlta magát a szögény legényke; kérdöszte a macska:
„Min búsúlsz ojan nagyon?“ „Azon búsulok, hogy a többi pajtásom kin
jáczogat, neköm nincsen ojan ruhám (hogy én is oda menjek.)“ „Hát van-ė
legaláb 15 krajcárod?“ kérdözi a macska. „Van!“ mongya a szögény legény.
„Erigy, hozzá háromféle pántlikát, őtösztessé föl! mökkéröm én neköd a
kiráj lányát!“ „Hol löhet az? hiszėn még ruhám sincs, ússė gyün a
hozzám!“ „Nė törőgy tė avval!“

A macska elmönt, mökkérte a kiráj lányát, el is kapta, mer hát ennek mög
ennek a herczegnek a fijának kéri mög, ê tutta a kis macska mondani. Jô
van, háromszô űket kihirdették, mos mán gyütt az esküvés, elíndultak.
Möntek: a kûdús fijú mög a macska; a mint möntek az országúton,
előtanátak ėgy pocsoját, monta neki a kis macska: „No, ebbe a pocsojába
hempörgőczczé mög! maj én beszaladok kiráj űfölségihön!“ Hogy bemönt a
macska, minygyá monygya, hogy hogy jártak! hogy a gazdája itt mög itt a
kocsival, 4 lóval beledűlt a sárba. A kiráj oszt mingyá másik fogatot
kűdött mög öltözetöt a vőlegénnek, hogy tiszta ruhába eskügygyenek,
azután êmöntek az esküdőre. Három nap ált a lakodalom a kirájná:
Öttek-ittak, mulattak, Ha êfogyott hozattak.

Mikor a lakodalomnak vége vôt, a kirájnak kedve lött vôna mögnézni a
vejinek a palotáját, befogatott 6 híntóvâ. Itt a kûdús gyerök nagyon
félt, hogy mos mi lösz vele? a macska mögcsajja! De a macska nem búsúlt,
elneveszte a gyerököt herczegnek mög monta, hogy mi mindöne van.
Elindultak osztán: előmönt a vőlegény, asztán a mönyaszszony, utána a
kiráj híntóvâ, úgy a többijek, a kis macska mög mindég a hintók előtt 3,
4 düllővê szalatt. A mint möntek, tanátak ėgy falkaménöst, odaszalad a
kis macska, aszonygya: „Ha kérdözik, hogy: ez mög ez kijé? ha nem
monditok, hogy ezé mög ezé a herczegé, akkô vége az életötöknek!“ Mikor
odaértek a híntók, kérdöszték; kijé ez a ménös? „A herczeg úré“, mongya
a csikós, de azé a szögény kûdús legént majd kilelte a hideg. Möntek
továb, mögén tanátak ėgy falkaguját, a kis macska mán jó előre odamönt,
mögmonta, hogy mit mongyanak, mer ha nem úgy mondik, vége az életüknek,
azok is asz monták, hogy a herczeg úré, mikor kérdöszték, hogy kijé ez a
falkaguja? a herczeg mög ott vôt a híntóba, de azé nagyon félt. Mögén
möntek, tanátak ėgy falkadisznót, mögént odamönt a kis macska, monta
nekik, mit monygyanak, „mer (különben) vége az életötöknek!“ „No, mán
sok mindöne van a herczeg úrnak!“ mondogatták, de a szögény kûdús fijú
félt, hogy mi lösz most.

Ėcczör oszt a kis macska jobban hozzáfogott szalanni, a kis macska
beszalatt a Boszorkányok várjába, asz monta a Boszorkányoknak: „Ha nem
möntök innétt, itt mög itt gyün az a kiráj (a melyik bánt) akkô vége az
életötöknek! hamar bújjatok el, itt van mán nem meszszi!“ Ott vôt sok
kazalszalma, a boszorkányok belebujkáltak a szalmába. Itt a kis macska
észhönkapott hogy mök köl gyûtani, el köl űket pusztítani! rájuk
gyûtotta, mögégtek, ezûta nincs az országba Boszorkány. Mökkorára a
kiráj odaért, vôt szakács, szobalány; mindönféle hécczörte szöb vôt,
mind a kirájná! ott is 3 napig tartották a lakodalmat.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


21. A jágėrfa.

Volt a világon egy király, annak volt 3 lánya, kiküldte őket az erdőbe
földiepret szedni, azt mondta nekik: a ki leghamarabb teliszedi a
kosarát, annak vesz legszebb ruhát. A legkisebb teli szedte mentül előbb
a kosarát, a két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték el az
időt. Azt mondja a legöregebb a középsőnek: „Mit szól atyánk, ha látja,
hogy ily keveset szedtünk, a húgunk meg teliszedte a kosarát!
megkérdezi: mit csináltunk? hanem üssük agyon a húgunkat, s azt mondjuk
atyánknak ha kérdezi, hol van a kis húgunk? elveszett az erdőben, őt
kerestük, azért nem birtuk teliszedni a kosarunkat s azért jöttünk ilyen
későn haza.“ A középső leány nem akart beleegyezni, de a legöregebb
addig beszélt neki, hogy agyonütötték, azután elásták. Otthon az
atyjoknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték
mindenfelé, de nem találták, nem is szedhettek a nagy kereséstől epret
meg rájuk is esteledett, alig tudtak ők is hazajönni. A király nagyon
sajnálta a kis lányát, mert ő volt a legjobb a lányai közt.

A királyleányból nyőlt egy jágėrfácska (jávorfa.) Juhász legeltetett
azon a tájon s a mint egyszer a jágėrfácska felé ment, levágott belőle
egy ágat, csinált belőle furulyát, mikor fujta, a furulya elkezdte:
„Fujjad, fujjad, juhászlegény! Én is voltam királylányka, Királylányból
jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Arrra ment a király, hallgatta
hogy mit mond a furulya, eszébe jutott, hogy neki is volt egy kis lánya,
kezdett érdeklődni, hol vette a juhász? s elkérte tőle, fujta, a furulya
pedig elkezdi: „Fujjad, fujjad, királyatyám! Én is voltam királylányka,
Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska“ Megvette a
juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odadta a feleségének, hogy fujja.
Mikor a királyné fujta, elkezdia furulya: „Fujjad fujjad királyanyám, Én
is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából
furulyácska.“ Hallgatják mindnyájan, hogy mit mond a furulya, odaadja a
királyné a kissebbik lányának, hogy fujja, a furulya, mikor fujja
elkezdi: „Fujjad, fujjad ėn nénécském! Én is voltam királylányka,
Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Azt mondja a király,
hogy fujja a legöregebb leánya, de ő nem akarta, de nem hagytak neki
békét, míg nem fujta, akkor a furulya elkezdte: „Fujjad, fujjad én
gyilkosom! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska,
Jágėrfából furulyácska“. Akkor a király máglyát rakatott s megégettette
a legöregebb lányát.

(Szentes.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


22. Szüz Mária és Mária keresztleánya.

Ėgy nagy gazda embörnek vôt ėgy fijúgyeröke, ėgy másik nagy gazdának mög
lėánygyeröke. A két gazda öszszebeszélt: hogy öszszeagygyák a
gyerököket: ügön! de itten a fijú aszt monta: hogy ű nem vöszi el aszt a
nagygaszdalánt, mi csinájjon ű aval a nagy vagyommal? hanem ű maj szögén
lánt vösz el, oszt a lány is mönynyön szögénhön. Itten a fijú szögén
lánt vött el és az édösapja borzasztó haragudott, azér mikor a lakodalom
elmúlt, a fijának azonnal kinyeret adott, hogy mönyestül ėgygyütt
mönynyön a házátul! A fijú elmönt bújdosni.

Möntek űk nagymeszsze fődre és anynyira möntek, hogy tanátak ėgy
kirájkastéjt, itt lėültek; akkor vôt még ėgy kevés kinyerük az ėgy
kinyérbül, aszongya ű azonnal a feleséginek: „Hallod! én bemék az
urasághon, mökkérdözöm, ha valami szolgálatot kaphatnék!“ „Hát mönyé
ken!“ mongya az aszszon.“ Bemén az embör az urasághon, kérdözi: „Köl lė,
embör?“ Aszongya: „Mindönöm van, csak ėgy kanász köl még!“ Mögfogatta,
adott neki ėgy putrit távul a kastéjtul.

Itt osztán ű kanászkodik; a felesége terhös anynyira, hogy mökszülette a
gyerököt. Itt a kanász, hogy idegön hejjön van, itt ű üsmeretlen hejjön
van, szaladozik előre-hátra, tanákozik a boldokságos Szűzmárijával és az
Atyaistennel. Aszongya a boldokságos Szűzmárija: „Hová méty tė szögény
embör?“ Aszongya a szögény embör: „_Komát keresni_, mert így mög így
vagyok; mer nem akartam êvönni a gazdalánt, a möliket az apám mondott,
êkűdött a hásztul, itt mög idegön hejt vagyok, nem kaphatok komát.“ Nė
möny sėhuva, gyere viszsza! mökkörösztöljük mink,“ mongya a boldokságos
Szűzmárija. Aval viszszamén a szögény embör, mingyá teremtődött ott ėgy
kápolna, abba a kápolnába az Atyaisten lött a pap. Mikô Márija fővötte a
kisdedöt, hogy maj viszi körösztölni, ėgy czipó az asztalon ojan szépen
gőzölt, hogy a betegágyas aszszon kívánkozott belüle önni. Mökszekte
neki az ura, övött belüle, nagyon jôlakott; de a _czipó mögén csak egész
lött_. Márija, hogy elvitte a lánt, nem is kérdöszte, hogy minek
körösztöjjék? hanem Márinak körösztölték az ű nevire. Mikor hazamöntek a
körösztölésbül, az Atyaisten mög Márija a putriba bemöntek, hát a
konyhába tűz sė vôt; de (azért) horták ám be az Angyalok az ételt.
Ėcczör mökszólalt a muzsika oj hangossan, hogy még a kastéjt is röngeti.
Elküldi az uraság a szolgálóját, hogy nézze mög: micsoda muzsika az a
kanásznál? A szolgáló bekukucskált az ablakon, nem látott sömmit,
viszszamönt, mögmondani, hogy nem látott sömmit, de itt a nagy zöngéstül
nem marathattak, aszongya a kirájné: „Maj elmék én, neköm nem parancsol
sėnki, hogy szabad-ė a szobába mönni!“ Êmönt a kirájné, az ablakon
bekukucskált, nem látott sömmit, êre mögharagudott a kirájné,
nagydühössen bemönt: mikor kinyitotta a konyhaajtót, a főd mögnyílt, a
kirájné lėmönt a főd alá. A kiráj nem győszte mán várni a feleségit, asz
mondotta: maj elmén ű! Elmönt a kiráj, az is kukucskált az ablakon, nem
látott sömmit, êre mögharagudott űs, nagydühössen mönt, hogy maj bemén,
de mikor a konyhába mönt, a _főd mögnyît_, a kiráj is a főd alá mönt.
Mos mán nincs kiráj, nincs kirájné.

Az Úristen minygyá odaröndölte a kanászt a kastéjba, kiráj lött, a
felesége pedig kirájné. Kirájkottak ėd darabig mán, mikor Márija odamönt
hozzájuk, asz mondotta: „Mán kirájkottatok, de a körösztlányomat
agygyátok ide, lösz nektök másik.“ Odatták a lėjánygyerököt Márijának,
Márija el is vitte, fölvitte a mönynyégbe, ott nevelte oszt későbben
szolgálója lött. Mindég oktatta Márija: hogy semmit nė tugyon, nė
lásson! A lėjánygyerök mán nagy vôt: 16, 17 esztendős. Mári mindönnap
êmönt leselkönni a kertbe, az Atyaisten ott ült az asztalnál Márijával.
Itten az Atyaisten aszonygya „Eregy nészd mög, az a lėjány mit
lesekszik?“ Márija fölkelt, a lėjány êszalatt, utánna mönt: „Mári
lányom! mit láttá?“ kérdözi a lánytul. Aszonygya Mári: „Sömmit!“ „Mon
mög lányom! mer elvöszöm fülednek hallását, nyelvednek szóllását!“ A
lány nem válalta. „Lėvitetlek a földre!“ mongya neki Szűzmárija. A lány
akkor sė válalta. Lėvitték a földre ėn nagy erdőbe, de süket és nem szól
a lány. Âra mönt ėgy kirájfijú, möglátta a lėjánt, mökteczczött neki, ű
osztán a lėjánynyal öszszeesküdött. A hogy esküdött, úgy élnek Istennek
anynyira, hogy a lėjány tehörbe esött a kirájtû. Már most elgyütt az
üdő, hogy születni köl, mög is szülte, fijúgyerököt, valami szép
fijúgyerököt. Aval a kirá két bábát álított oda mög az édösanynyát, hogy
őrízzék a gyerököt. Ėcczör odamönt Márija 11 óratájon, – a ki hogy űlt
ott, úgy elalutt – aszongya Márija: „Mári lányom! viszszaadom fülednek
hallását, nyelvednek szóllását, mond mög: mit láttá? ha mög nem mondod,
elviszöm a gyerököt.“ Háromszô főkérdöszte, Mári aszt válalta: hogy ű
nem látott sömmit. Aval a gyerököt fővötte, êvitte, az ű száját (Máriét)
pedig bevéröszte. Mikor fölérzenek ezök, nincs gyerök! nézik a száját,
hát vérös! aszonygyák: „Mögötte.“ Főkelt az ifijú kiráj, bemén röggel,
mind panaszkodik, hogy mögötte, a bábaszszonyok mög rákeszték: „Mögötte!
mos láttam, hogy ötte, mikor főkeltem.“ Aval a kirájfi nagydühösségbe
gyütt, de asztán lėcsillapodott, mer úgy gondolta: lösz még másik. Mögén
születött ėgy lėánygyerököt az aszszony későbben, itt mán az ifijú kiráj
4 bábaaszszont röndölt oda, mög az (király) apját is, anynyát is,
őrízzék, hogy a gyerök ê nė veszszön! De mikô gyütt a Boldokságosszűz,
mögén elalutt mind ėgytül ėgygyig és a Boldokságosszűz hoszta az első
gyerököt Márinak: „Nészd, lányom! de szép gyermök, mon mög mit láttá? ha
mögmondod, viszszaadom!“ „Nem láttam sömmit“ monta Mári. „Elviszöm eszt
a gyerököt is, jaj neköd asztán!“ Aval a Boldokságosszűz elvitte amaszt
is, az ű száját pedig bekente vérê. Mikô főkeltek a bábaszszonyok,
minygyá rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikô főkeltem!“

A kiráj osztán kitötte a nagy vadon erdőbe, aszonta: „Onnan gyütté, oda
mönyny!“ Az aszszon sírt-rítt, az Úristen teremtött neki ėgy kis szobát,
konyhát, de ott neki önni-inni vôt neki oszt mind a 2 gyerökit mökkapta:
a fijúgyerököt, lėjánygyerököt, halását, szólását. Hát a kiráj ėccző:
idő várva eszibe jutott neki, hogy kimén vadászni, hanem ű az ű
legényivel êtévett: nagy köd támatt, nem tudott viszszamönni. Látott ű
abba a kisz szobába gyėrtyavilágot, el is möntek űk oda szálást kérni.
Az aszszony aszondotta, hogy: „Szívessen!“ mer minygyá mögüsmerte, hogy
az ű ura. Az aszszony osztán készítött jó vacsorát. A kiráj ê vôt
fáradva, az aszszony mögvetötte az ágyát; a kibe ű nyugodott, belefekütt
a kiráj. Hogy a kiráj elalutt, lėejtötte az ėgygyik lábát, aszonygya az
aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő édösapátok lábát! édösapátok az.“
Föl is tötték, mög is csókolták; az inas csak halgatta. Főkelnek űk
röggel, mönnek, de ol köd támatt, hogy nem láttak; aszongya az inas,
hogy: „Az éjjel így mög így történt, mikô fölségös kiráj uram elalutt: a
lábát lėejtötte, aszonta az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő apátok
lábát mög csókojjátok is mög, mer apátok az!“ Ez a kirájnak szöget ütött
a fejibe, aszonygya: „No, hát azé sė mönyünk meszszire!“ Mikô
beestelödött, mögén odamöntek szálást kérni az aszszonyhon a kisz
szobába, mögént röndössen vacsorát készítött nekik (az aszszony.) Mikor
ėcczör a kiráj ágyba kívánkozott, mögén lėfekütt, de itt a kiráj
tartotta magát. Ėcczör a kiráj a job karját kivákta az ágy szélire;
aszonygya az aszszony hogy: „Édösapátok ez, csókojjátok mög a kezit,
tögyétök fő!“ de a gyerökök nem bírták. A kiráj osztán elfakatt örömibe
sírva, átkarolta a 2 gyerököt, főkelt, azonnal kűtte a legényit hintóké
nagy örömmel, hogy a felesége beszélni tudott. Akkor a király újfönt
mögesküdött a feleségivel, akkor hitte a kiráj, hogy nem ötte mög a
gyerökit.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


23. A három szent királ.

Vôt a világon 3 királ: ėgy Bölcs-, ėgy Gazdag- és ėgy Szöröncse-királ,
ėgymással mindég tusakottak, hogy melik a legföjjebvaló kösztük? A
Gazdagkirál aszonta, hogy ű a legföjjebvaló, a Szöröncsekirál is aszt
monta. Asztán űk hároman parasztruhába őtösztek, útra keltek. Jártak
öszszeviszsza, az országba, ėcczör betértek ėgy városba. Ott a szélső
házná ėgy szögén kötelesembör lakott, ez a három kirá bemönt oda,
szálást kértek. Annak a szögén embörnek kilencz gyeröke vôt; ėgygyik:
kicsi, másik: piczi, de nagy szögénségbe vôt a kötelesembör. Anynyi
kinyere sė vôt, hogy a gyerököket föntarcsa életbe, de nem vôt péze,
hogy vögyön kendört, hogy kötelet készícsön. Itt a három kirá möghált.
Másnap főkeltek, a Gazdagkirál látta, hogy nagyon nagy szögénségbe van a
köteles, kivött ėgy skatula aranyat, odatta a kötelesnek; „No, mos mán
ezön vögyé kendört oszt dolgozz, vögyél rajta jobb házat!“ A szögén
köteles mögköszönte az aranyat, a három szent királ elmönt. A szögén
köteles fölvitte az aranyat a pallásra: ott vôt ėgy szakajtóba korpa, ű
vött ėgy pár aranyat ki a skatulábul, a többit belegyukta a szakajtóba a
korpa alá; de ű az aszszonnak aszt nem monta. Ű oszt elindult a városba,
hogy majd fogad kocsit, hogy hônap mönnek kendöré.

Itt oszt az aszszon, mikor gyütt ėgy szilvás kufa – a gyerökök ríttak,
hogy vögyön az anynyuk nekik szilvát! – az anynyuk fölmönt a pallásra,
eszibe jutott, hogy van ott még ėgy kis korpa, hogy azon vösz szilvát a
gyerököknek. Odaviszi a kocsihon, aszongya: „Ád-ė szilvát korpájé?“
Aszongya a kufa: „Hon nė annék?“ Vött, adott neki szilvát, beleöntötte a
korpát a zsákba. Az embör tanát a városba ėgy kocsit, mögfogatta hônapra
fuvarba, hogy maj kendört hozunk! Bemöntek ėgy kocsmába, hogy maj
_áldomást isznak_. Itt oszt öt forintot adott foglalóba oszt a szögén
köteles beittasodott, ballagott hazafele. Nagy eső lött akkô nap, az ű
háza előtt vôt ėgy kopott árok, teli vôt vizzê, az embör belecsúszott, a
sipkája alatt vôt az aran, a mög beleesött aranostul ėgygyütt. A kácsák
beletaposták a sárba, a szögén köteles valahogy bevánczorgott, lėfekütt
a szín alá. A felesége osztán behúszta a házba, lėfektette oda. Hajnalba
osztán kopoktat a fuvaros az ablakon. A köteles fölugrott, kérdözi az
aszszont, hun a sipkája? Az aszszon asz mongya: „Hisz, hajadon féve
gyütt ken haza!“ Az embör-oszt vôt ėgy rosz kalapja a fejibe tötte –
főmönt a pallásra, keresi a korpásszakajtót, de nem tanáli, kérdözi az
aszszont: „Hun a korpásszakajtó!“ Az aszszon aszongya: „Tėnnap vöttem a
gyerököknek rajta szilvát“ „Hát az aran hun van belüle?“ kérdözi a
köteles. „Micsoda aran? – aszongya – én nem tudok benne aranyat, úgy
beledűtöttem a zsákba a kufának, a hogy vôt.“ „No, oda a sok aran,
aszszon! mögén csak szögénnek marattunk mink!“ monta a köteles. Itt
osztán még hécczörte szögényebbek vôtak, mint azelőtt.

Három hétnek utánna viszszatért a három szent királ, látytyák, hogy még
szögényebb a köteles. A Szöröncsekirál kivött a zsebibül ėgy nagy
ólomgolyót, aszonta a szögén kötelesnek: „_Lögyön hozzá szöröncséd!_“ A
három szent kiráj mögént elmönt az útytyára. A szögén köteles nézögeti
az ólomgojót, aszongya: „Mi csinájjak én evel?!“ Odatta a gyerököknek:
„Jácczatok vele!“

Akkô nap hozzájuk mönt ėgy öreg halászembör, vitt ėgy rosz hálót,
aszonta a szögén kötelesnek: „Csináld mög neköm eszt a hálót! majd kapsz
érte ėgy halat.“ A köteles öszszefűzögette a hálót, az öreg halász
möglátta az ólomgojót! hogy a gyerökök jácczottak vele, aszonta a szögén
kötelesnek: „Ad neköm eszt az ólomgojót!“ A szögén köteles aszonta:
„Odadom, ha a legnagyobb halat idadod, a möliket máma foksz!“ Itt oszt
odatta neki. A halász rákötötte a hálóra súlnak. Lėmöntek a folóra, a
köteles is elmönt. Möghúszták a hálót, sok sok halat kihúsztak, ėgy nagy
hal is vôt köszte, aszt elvitte a köteles. Fölbontotta otthun, kigurútt
belüle ėgy gyémántgojó. A halat is mögfőszték, mögötték, a gyémántgolót
mög begurították az ágy alá.

Ekkor nap mönt ėgy gróf âra, bemönt a szögén köteleshön, hogy majd
istrángot vösz nála, möglátta a gyémántgolót, aszongya: „Te, szögén
köteles embör! nem adod neköm eszt a golót?“ Aszongya a köteles: „Mit ád
érte a gróf úr?“ „Van itt ėgy majorom, van vele háromszáz lánczfőd, aszt
neköd adom mög ėgy zacskó aranyat!“ Odatta neki a gyémántgolót, elmöntek
a városházáhon, átiratták a majort a főddel ėgygyütt. Akkorára a kufa
hazahoszta az aranyat, a mit az aszszon odadott a korpával, mer attul
félt, hogy aval csak lė akarják űtet záratni. Addig kutatta, addig
kereste, hogy hun atták neki a korpát? még mög nem tanáta. Vôt neki ėgy
üres házhejje, ott csináltatott ėgy palotát, a hogy hánták ki a fődet,
mögtanáták sipkástul az aranyat is. A palota elkészült, tizėnkét
köteleslegén dôgozott a méhejbe, ű mög csak urassan sétált és
parancsolt.

Ez alatt az üdő alatt viszszaért a három szent királ, látytyák, hogy a
rosz ház hejjin mög az üres telkön nagy palota van, aszongya a
Szöröncsekirál: „Látod-ė, tė? Gazdagkirál! hogy én vagyok a föjjebbvaló,
nem tė. Tė attá neki ėgy skatulaaranyat, én mög csak ėgy ólomgolót
attam; az aranbul szögényebb lött, mint vôt, az ólomból mög gazdag
lött.“ Sokájig eldiskuráltak űk ketten, még a Bölcskirál asz nem monta:
„Löhet neköd bármönynyi aranyad, ha szöröncséd nincs, nem ér sömmit
tönkremész, êfogy az aranyad.“

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


24. András: a kitett gyermek.

Vôt a világon ėgy gróf, annak vôt ėgy csudaszép lánya, a grófné möghalt,
a gróf nem sokat törődött a lányával. Vôt ėgy lovásza is a kirájnak,
lovagolni tanította a kisaszszont, addig tanította, hogy ėcczör
állapotos lött a kisaszszon. Csak elmönt a kisaszszon más városba,
itthon asz monta, hogy atyafiakat járni mönt, az apja pedig nem törődött
vele. A kisaszszonnak lött ėgy fijúgyermöke, kiatta tartásra, ű pedig
viszszamönt a kastéjba és lött tovább kisaszszon, nem tutta mög senki,
hogy neki csalágygya születött. A lovász pedig möghallotta, hogy mi
történt, főbe lűtte magát, maratt neki 6 csalágygya, ârul pedig a gróf
gondoskodott. Csak később a kisaszszonnak kérője akatt: katona tiszt, el
is vötte feleségül. Ezalatt a kisaszszon a nevelőnek kűdözgette a pészt,
de mikor férhönmönt, továb nem gondolt a fijával, nem kűdött neki pészt;
a részögös aszszon (a ki nevelte) pedig asz gondolta, hogy nem tarti
ingyen, kötött ėgy kötelet a (kis gyermeknek a) nyakára, oszt _kivetötte
az úcczára_.

A kutyák körülfokták a kis gyereköt, de vôt ėgy nagy kutya kösztük, a’
nem eresztötte közel hozzá a többit. A mint ugattak a kutyák a ház
előtt, bent a házba ėgy aszszonnak mög ėgy embörnek a kis fija
haldoklott, aszongya az anynya az embörnek: „Nézzé ken ki, mit ugatnak a
kutyák oda ki?“ Kinéz az embör, látytya, hogy ėgy kis gyerököt
huszkonnak a kutyák, fővöszi az embör a kis gyerököt, bėviszi a házba,
mutatytya az aszszonnak: „Ne! nészd! mit leltem az úcczán? valami
lelketlen anya kilopta, jó lösz nekünk! Úgy is a mi kis fijunk má
möghalt!“ Tehát fölfokták a kis gyerököt Andrásnak hítták, járatták
iskolába, a tanulók köszt kiváló vôt. Ėcczör történt, hogy öszszeveszött
ėgy másik gyerökkê, a gyerök aszongya: „Job lött vôna tégöd is
szétszöttek vôna a kutyák az úcczán!“ Lėszomorodott András, mikô kimönt
az iskolábû, kérdöszte az apja mög az anynya: „Mi oka annak, hogy tė
ojan szomorú vagy?“ „Annak nagy sorja van, kedves anyám! aszonta az
árėndás zsidó fija: „Jobb lött vôna, hogy a kutyák szétszöttek vôna az
úcczán!“ Êre elbeszélte neki az anynya, hogy neki nem édösgyeröke, de
azé épen úgy szereti! Êre András még jobban tanût az iskolába, tanût és
évek mulva lėtötte a papi vizsgát. De idő közbe születött ėgy kis lánya
a nevelő apjájéknak, csakhogy aszt is András kitanítatta, férjhönatta,
ėgy tanító vötte el; a nevelő szülejit is sokszor segítötte: úgy
szerette, mintha édösapja, édösanynya lött vôna.

Ez alatt pedig a herczegnének (katonatisztnének) – térjünk mán oda! –
nem vôt nyugta, főkereste aszt az aszszont, a kinek a fija ki vôt adva
tartásra, mögkérdöszte tűle, hogy hová lött az ű fija? De az aszszony
aszt monta, hogy möghalt, eltemettette szépen, mögmutatta aszt a hejet,
a hová temettette, a herczegné kápolnát emeltetött a hejire, misét
szolgáltatott érte, siratta a fiját. Ėcczör föltünt (a nyugtalansága) az
urának is, kérdözi tűle, hogy mi bajod neköd mindég? de a herczegné nem
monta aszonta fejfájása van. Ėcczör maga vôt a herczegné odahaza, ėcczör
bemén hozzá a szobalány, asz mongya, „Herczegné aszszonyom! hivatytyák a
nevelőnéhöz, ėgy titkot akar mondani a herczegné aszszonnak!“ Elmönt a
herczegné azonnal, hát éppen csakhogy akkor élt még az aszszon; aszongya
a nevelőné: „Bocsásson mög, herczegné aszszony, a fija nem halt mög,
hanem kitöttük az úcczára, mert fizetés nem jött, nem tartottuk hijába.“
Êre a herczegné elájult, mikorra magáhon tért, a nevelőné möghalt, tehát
nem tutta mög a herczegné, hova lött a fija? vagy milött belüle? Ettül
kezdve még szomorúbb lött a herczegné, az ura kérdöszte a baját, de nem
monta. Eljárt gyónni, ott mög vôt ėgy fijatal pap, az urának föltünt,
hogy az aszszon sűrűn jár gyónni. Az ura a herczegnének elmönt a paphon
és mögkérdöszte, hogy mé jár az ű felesége ojan sűrűn gyónni? ennek van
valami sorja? A pap asz monta, hogy nincsen (sorja) csak bűnynye van. A
herczeg hazamönt, lėvetötte magát az emeletrül; mikor bevitték az
embörök, csak anynyit mondott a herczegnének: „Annuskám! bizalmasabb
löhettél vôna hozzám!“ azzal a herczeg möghalt. Az aszszon eltemettette
szépen és tovább imátkozott a fijájé, elmönt gyónni, de a katolikus pap
mán tutta az ű történetit, aszonta: „Aszszonyom! mönynyön el a bánáti
paphon, annak gyónynya mög a bűnit, ha az mögbocsátytya a bűnit, akkor
az Isten is mögbocsátytya!“ Befogatott (a herczegné) ėgy borított
kocsiba, elhajtatott a református paphon, de elvitte magával az
unokahúgát is, eszt benhatta a kocsiba, ű mög lėszált, bemönt a paphon.
Éppen a pap a szobájába vôt, köszön: „Gyónni gyüttem, tiszteletes Uram!“
„Nálunk nem szoktak gyónni, mönynyön el a katolikus paphon, a szokott
gyóntatni!“ monta a tiszteletes. „De éppen a kűdött ide, tėhát szépen
kéröm, olgyon föl a bűnejimbül, mer nincsen nyuktom!“ Aval lėtérbetyült,
elkeszdött könyörögni. „No, ájjon föl, jó aszszon! hagy hallom: mi bűne
van?“ „Korán elvesztöttem az anyámat, az apám pedig nem sok gondot
fordított rám, bentült a kártyaszobába. Volt ėgy lovász mesterünk,
kiváló szép embör vôt, házasembör vôt, vôt neki 6 gyeröke, mindönnap
kijártam vele az erdőbe, beleszerettem, lött tűle ėgy fijam. Nem tutta
mög a világ, mer âra az időre elmöntem ėgy rokonomhon, a gyerököt
kiattam tartásra, én pedig viszszamöntem a kastélba, csak lánnak
marattam. Később férhönmöntem ėgy katonatiszthön; mikor férhönmöntem, a
(gyermektartásért járó) pézküldemény is elmaratt. Később möghallottam,
hogy möghalt (a gyermek), mögörültem neki. Ėcczör csak bejön a
szobalányom, hogy hivat a vôt (gyermek) nevelőné. Halálos ágyán vallotta
mög, hogy kitötte az úcczára a kis fijút, hogy én annak soha ėgy anyai
csókot nem attam! – úcczaji kutyák szétszötték!“ Aszongya a tiszteletes:
„Szétszötték vôna, aszszonyom! ha jó embörök nem löttek vôna! tehát kêj
föl anyám! add mög az első anyai csókot!“ Fölugrik êre a herczegné,
öszsze-viszszacsókolta a fiját, hálát adott az Istennek, hogy ėcczór
főtanáta az elveszött fiját.

Mögúnta a kis lán a kocsiba a várást, monta a kocsisnak: „De sokájig
gyün most Annus néni!“ Ėcczör nyílik a kapu, kijátytya a kis lán: „De
soká gyóntá most? Annus néném! most mögfásztam, szalagygyunk hazafele,
mer mán estelödik is!“ „De mos mán nem mögyünk sėhova sė, mer
mögtanáltam, a kit kerestem!“ monta a herczegné. Lėszálott a kis lán,
bemöntek a szobába, a pap pedig elküldött a nevelőapjájé, anynyájé,
monta az édös anynyának: „Hotyha ezök a jó embörök nem löttek vôna, a
kutyák fölfaltak vôna!“ A herczegné mögköszönte a jóságukat,
csináltatott nekik ėgy szép palotát, ott élt a két öreg, még mög nem
halt. A tiszteletes pedig beleszeretett a kis lánba, hogy elvötte
feleségül.

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Nagykópékról.)


25. A czigány, a pap és a bíró.

Mikor még minden nagyobb úr tartott magának udvaribolondot, történt:
hogy egy faluban a pap és a bíró – kik azelőtt nagyon jó barátok voltak
– egy vadászat alkalmával úgy összeharagudott, hogy többé még egymásra
sem nézhetett. A pap, hogy valamivel bosszanthassa a bírót, magához
hivatta az ő kedves udvaribolondját: a czigányt s kérdezte tőle, hogy
mivel tudná legjobban megbosszantani a bírót? A czigány – tudta: hogy a
bírónak van egy kedves tehene, – azt a tanácsot adta a papnak, hogy el
kellene lopni! A pap helyesnek találta a tanácsot, 20 forintot adott a
czigánynak, hogy lopja el a bíró tehenét. A czigány a rákövetkező éjjel
elvezette a bíró tehenét, reggel azután a papnál levágták és szépen
elosztották. A bíró mikor reggel észrevette, hogy nincs tehene,
kidoboltatta a faluban, hogy a ki nyomára vezeti, 60 forintot kap. A
czigány mikor ezt meghallotta, elment a paphoz, 40 forintot kért tőle
azért, hogy ne jelentse fel. A pap hogy meneküljön a bajtól, adott neki,
de a czigány ezzel sem érte meg, hanem mikor kijött a paptól, egyenest a
bíróhoz ment és azt mondta, hogy ő tudja ki lopta el a tehenet és arra
kérte a bírót, hogy hívassa fel a papot s vonja kérdőre. Azután hazament
a czigány, mint a ki a dolgát jól végezte.

Másnap, mikor megkapta a pap az idézőczédulát, megijedt, rögtön magához
hivatta a czigányt, szemére vetette hálátlanságát s faggatta, hogy miért
tette ezt? mikor megatta a mit kért. A czigány azt hajtogatta, hogy
adjon a pap neki 60 forintot s megmenti attól a nagy szégyentől, a
melyik előtt áll, de mikor a tárgyalás lesz, a pap ne szóljon semmit
sem, csak őt magát hagyja beszélni. A pap azután beleegyezett a dologba
és kifizette a 60 forintot.

Mikor eljött a tárgyalás napja, a pap a rendes időben megjelent, de a
czigány nem volt ott, a pap szemlesütve járkált a folyosón, éppen arra
gondolt, hogy a czigány megint felültette, mikor megjelent a czigány. A
bíró behívatta őket s felolvasta a papnak, hogy mivel van vádolva s
kérdezte, hogy mivel védi magát? A pap azt mondta, hogy beszéljen a
czigány, mert ő nem tud semmit. A bíró ezután a czigányhoz fordult és
ráparancsolt, hogy mindent úgy mondjon el, mint a hogy elmondta már
neki. A czigány azután elkezdte mondani úgy, mint azelőtt: hogy elmentek
a pappal éjjel a bíró istállójába és elvezették a tehenét a paphoz,
reggel azután levágták, a húsát két részre osztották, az egyik a papé, a
másik az övé lett. Itt azután a czigány szünetet tartott, a pap
szégyenében már majd elsüllyedt, a bíró pedig az Isten őrözte, hogy nem
tapsolt örömében, hogy a czigány meg merte a pap szemébe mondani. A bíró
erre odafordul a paphoz, kérdezi: „Igaz ez?“ mire a czigány közbe szólt,
hogy elfelejtett még valamit mondani, a bíró biztatta, hogy csak bátran
mondjon el mindent, a mi idetartozik! A czigány azután folytatta: „Mikor
a bőrosztásra került a sor, mindaketten egészben szerettük volna
megtartani, de mivel nem tudtunk megegyezni, fogtam a bicskát és
elkezdtem a fejinél a hátán végig hasítani, de mikor a farkához értem,
ott a bicska megakadt és én hanyat estem; erre felébredtem.“

A bíró erre rákiáltott a czigányra: „Te czigány! hiszen ezt te csak
álmodtad!“ „Persze, hogy álmodtam – mondja a czigány – de tegnap mikor
elmondtam, a bíró úr örömében nem hallotta, mikor mondtam, hogy csak
álmodtam.“ Igy azután a pap is, czigány is vígan mentek haza, a bíró
pedig szomorúan nézett utánuk, mert sem a tehene nem lett meg, sem a
papon bosszút nem állhatott.

(Hódmezővásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


26. A fájóslábú mester a harangozó hátán.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy falu, abba vôt ėgy templom,
vôt annak ėgy baktérja, de nagyon félős vôt, de a pap is nagyon félt,
úgy, hogy este nem mertek kimönni. Vôt a faluvégin ėgy rosz ház, vôtak a
faluba dėjákok is, de mindég éhössek vôtak a dėjákok. Ėcczör
elhatároszták a dėjákok, kimaradást tösznek, maj szöröznek űk maguknak
önnivalót és úgy is lött. Elmöntek a rosz házhon, 2 ott maratt, 2 pedig
elmönt ėgy báránt keríteni „No, aszongya – még tik oda lösztök, addig
törünk ėgy kis dijót!“ Ezalatt a bakter fölmönt a toronyba, hogy majd
elharangozi éfélt, hajja, hogy beszélgetnek mög hogy pufognak, gondolta
magába a bakter: „Elmék a mestörhön, előhívom, hogy itt vannak a
szellemök!“ Szalad a mestörhön: „Mestör uram! mestör uram! ébregyön! itt
vannak a szellemök, föltámattak a halottak!“ „Dehogy támattak, János!
mongya a mestör, csak eregy, nészd mög, hogy mi löhet a’! Én nem
möhetök, mer fáj a lábom!“ mongya a mestör. „Fölvöszöm én a hátamra,
csak gyűjön!“ osztán fővötte a hátára, vitte. Ez alatt mán nem győztėk
várni a czimborájukat a dėjákok, kinésztek, hogy gyün-ė mán a 2
czimbora, vagy valami baj történt? Úgy látytyák, mintha gyünnének,
odakijátanak: Gyűjenek gyorsan! mög van mán a kés fenve, vágjuk el a
nyakát!“ (A bárány nyakát értették). Aszongya a mestör a harangozó
hátán: „Mit kijátanak, János?“ De János is mögijett ám, aszongya: „Nem
halottam, mestör úr!“ „Kérdöszd mög, János!“ mongya a mestör. János
odakiját: „Mit kijabáltok?“ „Hozzad hamar – mongyák a dėjákok – ki van
mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ De mán erre a harangozónak is
csurgott a verítéke, a mestörnek sė fájt tovább a lába, lėugrott a
harangozó hátárul, elszalatt, mög sė ált hazájig, három nap folvást
rászta a hideg. Szalatt a harangozó is, de a mint szalatt, elesött.

A dėjákok nem kaptak báránt, gondolták: „Jó lösz disznó is!“ de a mint
kieresztötték az ólbul, szalatt szömönszöktibe (sebessen), éppen
akkorára ért a harangozóhon, mikor föltápászkodott, lába közé fokta a
harangozó, oszt vitte a disznó, a harangozó kijátott a mestörnek: „Jaj!
engöm mán visznek!“ asz gondolta, az ördög viszi, eszt möglátták a
dėjákok, azok is szömönszöktibe szalattak: „Jaj, szalagygyunk! Gyurkát,
Pistát viszi mán az ördög.“ A disznó pedig mög sė állott a kocsmaajtóig:
a kocsmárosé vôt a disznó, onnan lopták el a dėjákok. Nagyotnéz a
kocsmáros, kihíjja a feleségit: „Gyere mán, anynyuk! nészd mit hozott a
disznó!“ „Nízi az aszszon, hát a János bácsi, a harangozó. Fölnyitytya a
szömit a szögén harangozó, aszongya: „Nė báncsatok, jó lelkök! többet
nem iszok, sė nem kártyázok!“ Nézik János bácsit, mi lelte? aszongya a
kocsmáros: „Híjunk doktort! ennek möghibbant az esze, hisz nincsenek itt
jó lelkök, angyalok!“ Kihítták a doktort, akkor beszélte el János bácsi
osztán; mi történt. Kimöntek a rosz hászhon, (látták) hogy ott a dijó,
mogyoróhaj, úgy tutták mög, hogy a dėjákok vacsoráltak.

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


27. A koma.

Vôt a világon ėsz szögény embör, annak vôt ėgy legényfija, ojan
tizėnhárom éves löhetött, kimöntek szántani. Úgy möntek ki: hogy a nap
nem gyünnek haza, maj oda lösznek két nap. De este, mikor kifoktak,
aszongya a gyerök: „Édösapám! én elmék haza, mögnézöm édösanyám: nem-ė
betegödött mög máma?“ „A, fijam! sosė möny, mer nem gyüsz ki hajnalra:
mire be köl fogni!“ mongya az édösapja. „De kigyüvök, édösapám! még
hamarébb is.“ mongya a gyerök. „Hát eregy! de ha kin nem lösző két
órára, kikapsz!“ A gyerök öszszeszötte magát, mönt haza. Mikô hazaért,
gondolta magába: hogy kösse ű be most magát az anynyáhon? mikô nem vári.
A szín alatt vôt a macska, csöngő vôt a nyakába, kivötte a nyakábul a
csöngőt és az üvébe akasztotta, négykézláb ált az ajtóba, elkeszdött
nyávogni. Mán akkô a bírókoma ott szerelmösködött az anynyával a házba,
aszongya a bíró koma: „Ereszd be a macskát, nė nyėrvogjon!“ „Nem
eresztöm be! – mongya az aszszony – mer mögöszi az asztalon a rétest.“
„Nem öszi mög mind, hágy a még belüle!“ Az aszszony beeresztötte. A
macska sütétbe odamén az asztalhon, raki a rétest a tarisznyába. Ėccző
mögén nyėrvog a macska kifelé, aszongya a bíró koma: „Eregy mán, ereszd
ki, nė nyėrvogjon!“ A gyerök kimönt, viszszakötötte a macska nyakába a
csöngőt, az ablakra mönt halgatóczni. Ėcczör aszongya az anynya: „Ugy-ė,
komám! hônap mőre szántanak? maj hônap viszök ebédöt!“ Aszongya a koma:
„Nem bírsz hozni, mer mink is ott szántunk a komájéknál, a mi ökrünk is
a kételső ojan, mind a komájé, nem üsmered fő! De mégis maj lėterítytyük
a két elsőt fekete szűrrel!“ Aval elhalgattak, a gyerök is mögindult,
mén kifelé. Mikor a gyerök kiér, nem szól sömmit sė, a rétest eltötte,
aval lėfekütt.

Másnap úgy tíz órakor, mikor kifognak ötetni, az apja nem hatta egészen
kifogni, hogy maj csak ott annak nekik önni. Mikor öttek az ökrök,
aszongya a gyerök: „Édösapám! én ezöket az ökröket lėterítöm fekete
szűrrel, mer nézze ken csak, nagyon kimelegöttek.“ Aszongya az apja:
„Bánom is én, fijam! akármit csinálsz.“ A gyerök mingyá lėtakarta a két
elsőökröt fekete szűrrel, az apja mög mingyá bontotta a kinyeres
tarisznyát, hogy maj öszik. „Nė ögyön ken, édösapám! aszonta édösanyám:
hoz dére önni.“ „A, – aszongya az apja – nem igaz a mit tė beszélsz,
hisz máma búzát mos!“ „De bizon hoz önni!“ mongya a gyerök. Az embör
féretötte a tarisznyát, nem övött. A főd végin vôt ėgy nyárfa, aszongya
a gyerök: „Édösapám! a ki annak a nyárfának a tetejibe fő bir mönni a
madárfészöké, az öszi mög az ebédöt!“ „Nohát próbájjuk mög, nem bánom!
möjikünk mén föl?“ Aszongya a gyerök: „Hát ken mönynyön fő először! ken
az öregebb.“ Az öreg embör nem bírt főmönni, a gyerökön van a sor,
főmönt a madárfészökhön, lėhozott hét madártojást. Odamén a kocsihon,
âra néz a gyerök a falu felé, még meszszirül mögpillantotta az
édösanynyát, mongya az apjának: „No, édösapám! ahun gyün édösanyám, hozi
az ebédöt.“ De az apja csak a kocsi alá húzódott, mert bízott, hogy ű
mán nem öszik az ebédbül. Ėcczör az aszszony odaért irántyukba, mingyá
szalad a gyerök elébe, aszongya: „No, édösanyám! mit hozott ken? ojan
éhössek vagyunk!“ „Tudom, hogy éhössek vattok, hanem alig bírtam ide
tanáni, hogy az ökrök lė vannak terítve“ mongya az aszszony. „A gyerök
takarta lė, aszonta, hogy nagyon kimelegöttek.“ mongya az embör. A
gyerök mingyá kibonti az ételt, látytya a gazda, hogy a felesége
hétfélét is hozott önni, aszongya: „Hát, ojan sokfélét hosztá? hiszėn
máskor ėgyféle is ölég vôt.“ „Hosztam ám – mongya az aszszony – mert
mostan anynyi telt.“ A gyerök odaül az étel mellé, az embör csakúgy
paslog, nem öszik. Aszongya az aszszony: „Hát, ken mé nem gyün önni?
kennek hosztam!“ „Fogadást töttünk – mongya az embör – elvesztöttem az
ebédöt.“ „Gyüjé ken csak, ögyé ken!“ De a gyerök nem hatta az apját
önni. Mikor jô lakott a gyerök, aszongya:

„Hej! de jó vôna ez a kis étel a körösztapámnak, tudom, jóizűn mögönné!“
„Jô mondod gyerököm – mongya az édösanynya – meszszi szánt-ė,
körösztapád? vigyé neki önni!“ Aszongya a gyerök: „Nem meszszire szánt,
ėhun vannak-ė!“ Az anynya rakott ėnynyėhány pogácsát mög cziczvarát
(rotytyantott tojásbû: rátotta) ėgy kis tálba a komájának, êkűtte a
gyeröktű a körösztapjáhô. A mint mönt a gyerök, êhajigálta az ételt az
úton, mikor a körösztapjáhon ért, aszonta neki: „Tisztöli édösanyám!
aszt üzeni: hogy édösapám möktutta, hogy ken êszerette az édösanyámat,
hanem vigyázzé ken, ha édösapámat láti ken, hogy êre gyün a fejszével,
akkor szalagygyé ken, de nė kentökhön, hanem mihozzánk, mer édösapám
úgyis kentökné keresi kendet!“ Aval a gyerök viszszamönt, aszongya az
apjának: „Édösapám! aszt üzeni körösztapám, vigye ken el neki a fejszét,
igazícscsa mög vele az ekét!“ Az apja vötte a fejszét, mönt vele
sebössen. A mint mén, láti a pogácsákat a fődön, éhös vôt, szödögélte
öszsze, a komája mög gondolta: „Nem ölég, hogy a fejszét hozi, hanem még
tégladarabokat is szöd!“ fölfokta a gatyaszárát, elkeszdött szalanni.
Mögláti eszt az aszszony, asz kérdözi a gyeröktű: „Mé szalad
körörösztapád?“ „Látta ken, hogy küvecsegöt szödött édösapám, most
agyonveri körösztapámat, a mé kendet elszerette az écczaka, azé szalad
körösztapám.“ Elkeszdött szalanni a felesége is az embörnek. Az embör
hátratekint, láti, hogy a felesége szalad, szalad űs utánna, mikor a
gyerökhön ér, aszongya: „Mé szalad édösanyád? fijam!“ „Mé szalad? égve
hatta a konyhába a tüzet, osz möggyulatt a ház, most ég!“ Akkor
elkeszdött az embör is szalanni az aszszony után. A felesége
hátranézött, látta, hogy az ura mos mán ű utánna gyün anná jobban
szalatt. Mikor a kapuhon ért az aszszony, órra bukott a komájába, az ura
mög ű benne, êkeszte az aszszony: „Ó, jaj! nė báncsé ken, nem szeretöm
többet a bíró komát!“ „Hát szeretted?“ kérdözi az embör. „Szerettem, de
mán nem fogom szeretni!“ Az embör osztán ellátta a bíró komát is mög a
feleségit is úgy, hogy a bíró komának nem vôt többet kedve odamönni, a
gyerököt mögdicsérte. Asztán éltek boldogul, még most is élnek, ha mög
nem haltak.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


28. A nagygusztusúak.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy szögény legény,
mögházasodott, elvött ėsz szögény lánt; de a lán fölmonta neki, hogy ő
nagy gusztusú (mérges), ha ű mögharagszik: nem szól két hétig sė, hanem
fölül a kemöncze tetejire. De az embör is mögmonta, hogy ű neki ojan
rosz gusztusa van: hogy ha akkorára, mikor köl, nincs az étel készen,
mögöszik ėgy fej vöröshajmát, attul ű ojan részög lösz, hogy ű akkor
öszszetör mindönt.

Hát ėcczör történt a sorja, hogy hazamönt a dologbul a szögén embör, hát
látytya, hogy nincsen vacsora. Keresi az aszszont, a kemöncze tetejin
kuporog, nem szól sėmmit. Bevisz ėgy nagy vöröshajmát, bevacsorálja,
hozzá kezd törni, zúzni mindönt: poharakat, tálakat, tányért. Ėccző csak
mögkapja az aszszon lábát, lėrántya, el keszdi náspágolni, agyba-főbe
verni; mikor jô hejbehatta, elmönt dologra. Másnap hazamönt, látytya,
hogy az aszszon ágyba van, nem szól sömmit; vacsorázott oszt lėfekütt.
Ez így tartott ėgy hétig. Ėcczör esős idő lött, nem tudott dôgozni.
Odaszámított, hogy mög kék szólaltatni az aszszont: fog a kezibe ėsz
szál gyėrtyát, a széköket kirángatta a hejibül, sublótot, ládát
(kirángatott) kihánt belüle mindön ruhát; darabonkint kirázogatta, az
ágy alá benézött a gyėrtyával. Az aszszon nem tutta mire vélni az ágyba,
hogy mit akar ez a bolond embör? már bizonyossan möghibbant az esze,
keszte bánni, hogy nem főzött neki: „Mit keresöl te, félbolon fényös
nappal gyėrtyavilágnál?“ „Eszt keresöm, anynyukom! eszt keresöm, mán mög
is tanátam.“ „De hát mit? mongyad hát!“ „A hangodat, anynyukom! a
hangodat! már elmult ėgy hete, hogy nem hallottam.“ Az asszon êre
kiugrott az ágybul, asz monta: „Máskor nem lösz igy, apjukom!“ de hát
azért még ėcczör mögjárták.

A szögén embör elmönt dologra, möghatta az aszszonnak: mire hazagyün,
készícsön ėgy kis meleg ételt; de közbe nagy eső vôt, a kút meszszi vôt,
aszonta az aszszon: ű bizon nem ásztatytya mög magát azé a kis
ételvízzé! Hazamén a szögén embör este, mongya, hogy: „Hát! hogy nincs
kész a vacsora?“ „Nem látod talán – mongya az aszszon – hogy esik az
eső? csak nem ásztatom el a ruhám!“ Kapja az embör a két kantát a
karjára, elmögy a kútra, mögvitte a két kantavizet, örül az aszszon:
„No, hozza mán az embör a két kantavizet!“ Odaér az embör, aszongya:
„Gyere csak ki, anynyuk!“ Mikor az aszszon kimönt, kapja magát az embör,
mind a két kantavizet a nyakába önti: „De mos mán eregy a kútra, nem
ázol mög!“ Az aszszon fokta a két kantát, elmönt a kútra, mögkészítötte
a vacsorát, többet soha sė vesztek öszsze, éltek boldogul.

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs.

A nagy Kolozsnak vôt 4 lova, a kis Kolozsnak ėgy lova, szántottak az
országút szélin. Hét falunak vôt ėgy templomja, az ėgyik falubul a másik
faluba jártak templomba, a kis Kolozs főgygye mellett köllött elmönni.
Kis Kolozsnak vasárnap szántottak, mer csak ėgy lova vôt, nagy Kolozs
tartotta az ekét, kis Kolozs hajtotta a lovat, möntül többen möntek a
templomba, annál jobban kijabálta: „Gyí, szép 5 lovam! gyí, gyí, gyí!“
Nagy Kolozs ėgy darabig halgatta, écczör mán mögsokalta, aszongya neki:
„Nė úgy mond, hogy: Gyí, szép 5 lovam! hanem: „Gyí, szép ėl lovam! nėköd
csak ėgy van, még aszt tanálik hinni, hogy mind az 5 a tijed.“ Kis
Kolozs rá sė halgatott, csak asz monta: „Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí,
gyí!“ nagy Kolozs mögharagudott, kihúszta az üsztökét, agyonütötte kis
Kolozsnak az ėgy lovát. Kis Kolozs oszt mögnyúszta az ėgy lovát,
mögszárította a bűrit, öszszehajtotta, zsákba tötte, fővötte a válára,
ballagott a másik városfele. Mikor odaért a szélső hászhon,
ráestelödött, benéz az ablakon, hát látytya, hogy ėgy fijatal aszszon
mög êgy fijatal embör szerelmeskönnek: a fijatal embör az aszszonnak a
kurafija vôt. Kis Kolozs osztán nem is szólt be az ablakon, mer tutta,
hogy ús sė kap szálást, hanem bemászott a kapun, fölmászott a
hásztetőre.

Itt oszt az ôdalsó ablakon látytya, hogy az asztal teli van süteményel,
sűt hússal és ėgy nagy üvegbor is van ott. Valaki nem sokára zörget a
kapun, kijabájja be, hogy: „Aszszon, nyizsd ki a kaput!“ Az aszszon
mögijett, aszongya a kurafijának: „Bújj ebbe a ruhás nagy ládába!“ A
bort êtötte a sifon háta mögé, a sütemént mög a sűtt húst berakta a
keminczébe, kiszalatt, kinyitotta a kaput, az embör behajtott, kifokta a
lovakat, bemönt. A hogy mönt befelé, főtekínt a színtetejire, látytya,
hogy ėgy embör ott öszsze van húzódva, fölkijánt hozzá: „Ki vagy fönt a
színtetejin?“ Kis Kolozs oszt mögszólal: „Én vagyok ėgy szögén
vándorló!“ „Hát gyere be a szobába!“ Kis Kolozs oszt bemönt az embör
után a szobába, vitte magával a masinazsákba (ritka zsák) a lóbűrt. Asz
mongya az embör az aszszonnak: „No, hé! hozzá égy kis vacsorát!
főszté-jė?“ Aszongya az aszszon: „Nem fősztem, nem tuttam, hogy hazagyün
ken; hanem van ėgy kis kinyér, fokhajma mög vöröshajma.“ Az aszszon
odavitte a kinyeret a mög fokhajmát mög a vöröshajmát az asztâra. Itt
oszt a gazda hítta a kis Kolozst is vacsorálni, kis-Kolozs is nem
uraltatta magát, odamönt, mer nagyon éhös vôt. Ėcczör a gazda kérdözi
kis Kolozst: „Mi van a zsákba?“ „A! – aszongya – a zsákba jövendőmondó
van!“ „Hát, mit jövendöl az?“ kérdözi a gazda. „Mindönt a világon
mögjövendöl“ mongya kis Kolozs. „Hát, tunna-jė most jövendölni?“ „Honnė
tunna? – mongya kis Kolozs – így ni!“ röttön mögnyomta a zsákot,
csikorgott a száraz lóbűr. Kérdözi a gazda: „Hát, mit jelönt most? én
nem értöm!“ „Nem is érti eszt mindönki, csak a saját gazdája érti. Most
aszt jelönti, hogy a keminczébe van sűtt hús és sütemén.“ Az embör
aszongya az aszszonnak: „Nészd, aszszon! hátha igaz.“ Az aszszon
kiszalatt, behoszta, odarakta az asztalra. Két éhös embör jóízűn
öszögette; az embör nem álhatta szó nékül, aszongya: „Nyomja mög még
ėcczör, hogy mit jövendöl most?“ kis Kolozs mögnyomta erőssen. „No, hát
mit jövendölt?“ kérdözi a gazda. „Hát asz jövendölte, hogy ott van a
sifon háta mögött ėgy jó nagy üvegbor.“ Az embör oszt monta az
aszszonnak: „Eregy, hé! nészd mög! hátha igaz, nagyon jô esik a sűtt
húsra mög a süteménre“. Az aszszon odaugrott, kihúzott ėgy nagy
üvegbort, odatötte az asztalra, jóízűen iszogattak. Mögén a gazda
aszonta: „Nyomja mög mögén! mit jövendöl harmacczor?“ Kis-Kolozs
mögnyomi, aszt mongya: „Most aszt jövendöli, hogy gonosz van a ruhás
ládába“. Fölugrott a gazda, fölnyiti a láda tetejit, látytya, hogy ėgy
nagy, szőrös valami van benne, lėcsukta hamar, lėszögeszte, hogy ki nė
gyűjön, kérdözi kis Kolozst, hogy agygya neki a jövendőmondót? „Odadom
három véka aranyé!“ monta Kis Kolozs. „Jó van, mögadom a három véka
aranyat, de aszt a gonoszt is el köl vinni, hogy nė lögyön itt.“

Lėfeküttek, röggel oszt főkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat,
kocsira tötték a nagy ruhás ládát is a gonoszszal ėgygyütt és a kis
Kolozs hajtott hazafele, aszt durúzsolta: „Belevetöm eszt a gonoszt a
Tiszába!“ A gonosz oszt mögszólalt: „Nem viszöl a Tiszába, én is adok
három véka aranyat! csak vigyél a lakásomra.“ „Hogy vigyelek oda, mikor
nem tudom, hogy hun van a lakásod.“ Itt oszt mögmonta: „Ijen és ijen
épület az én lakásom.“ kis Kolozs mög is tanáta a lakását, beált az
udvarba. Gonosz kimérte a három véka aranyat, kis Kolozs osztán
mögfordította a rudat hazafele, hazamönt.

A legnagyobb fiját mingyá magáhon hítta: „Eregy el, fijam! nagy Kolozs
bátyádhon, kérd el a fölöntőt.“ A gyerök osz êszalatt, aszongya: „Nagy
Kolozs bácsi, agygya ken ide a fölöntőt!“ Kérdözi nagy Kolozs: „Mit akar
apád a fölöntővel?“ Aszongya a gyerök: „Elatta a lóbűrt és kocsi aranyat
hozott.“ Nagy Kolozs fővötte maga a fölöntőt oszt êmönt kis Kolozshon.
Mögmérték az aranyat, tizenkét fölöntő. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst:
„Eszt mind a lóbűré kaptad?“ „Azér kaptam!“ mongya kis Kolozs. Nagy
Kolozs oszt hazamönt, agyonütötte mind a nél lovát, szekérre rakta oszt
űs elvitte a másik városba árulni; de ott a zsidók mögígérték a
tisztösségös árát, de ű nem atta, mer kis Kolozs aszonta, hogy tizėnkét
fölöntő aranyat kapott ėl lóbűré. A zsidók szóba sė akartak asztán vele
álni. Itt oszt nagy Kolozs hazamönt, fővötte a fejszét, hogy agyonüti
majd kis Kolozst, de kis Kolozs élt a gyanúval, az édösanynyát fektette
az ű ágyába, ű mög belefekütt az édösanynya ágyába. Nagy Kolozs osztán
écczaka belopóczkodott, agyonütötte kis Kolozsnak az édösanynyát, asz
gondolta a kis Kolozs fekszik ott. Kis Kolozs röggel főkelt,
mögtürűgette az édösanynyát, fölültette a kocsiba hátul az ülésbe,
elmönt vele a másik városba. Mögált ėgy kocsma előtt, bemönt a kocsmába,
kért a kocsmárostul bort. A kocsmáros adott neki, aszonta: „Vigyön az
édösanyámnak is ėgy pohárral, de nagyokat kijácson neki, mer nagyot
hall.“ A kocsmáros kiviszi a pohár bort az anynyának, nagyot kijánt:
„Itt van ėgy pohárbor: a fija kűtte.“ De az aszszon rá sė halgatott,
mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros oszt mögharagudott, odavágta
a poharat az aszszon fejihön, az öreg aszszon êdült. Itt kiugrott kis
Kolozs: „Jaj! mi csinált az anyámmal? agyonütötte.“ Itt oszt a kocsmáros
könyörgött kis Kolozsnak, hogy nė mongya sėnkinek, inkáb ád három véka
aranyat! kis Kolozs aszongya: „Nem bánom! de édösanyámat temettesse el,
hogy sėnki nė tugygya.“ Aszongya a kocsmáros: „Van neköm jó nagy kertöm,
majd eltemetöm én oda, csak nė szôjon sėnkinek.“ A kocsmáros kimérte a
három véka aranyat, kis Kolozs hazavitte, elkűtte a fiját nagy
Kolozshon: „Hoszd el a fölöntőt!“ A gyerök oszt êszalatt, mongya nagy
Kolozsnak: „Nagy Kolozs bácsi, agya ken ide a fölöntőt!“ „Mit akar apád
a fölöntővel?“ kérdözi nagy Kolozs. „Elatta öreganyámat a másik városba,
hozott sok aranyat, aszt akarjuk mögmérni.“ Nagy Kolozs főkapta a
fölöntőt, szalatt kis Kolozshon, odaért, mögmérték, hát hat fölöntő
lött. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst: „Hun vötted aszt az aranyat?“
„Hát – aszongya – az éjel tė ütötted agyon édösanyámat, oszt elvittem a
másik városba, azé kaptam.“ „Hát vöszik ott a hôtaszszont?“ kérdözi nagy
Kolozs. „Hát! honnė vönnék – feleli kis Kolozs – még kérdöszték is, hogy
van-ė még több?“ Nagy Kolozs hazaszalatt, agyonütötte az édösanynyát,
beletötte ėgy tajicskába, áttolta ėgy másik városba, keszdi kinálni:
„Hôtaszszont vögyenek! hôtaszszont vögyenek!“ A röndérök mingyá
közrekapták, hogy micsoda hôtaszszon ez? „Hát agyonütöttem az
édösanyámat, oszt êhosztam árulni.“ A röndérök mökkötöszték, bevetötték
ėgy sütét dutyiba, az anynyát mög eltemették.

Nagy Kolozs mikor kiszabadult, hazamönt, fölvött ėgy masinazsákot,
elmönt kis Kolozsékhon, kis Kolozst beletötte a masinazsákba, fölvötte a
válára, vitte, hogy majd beleveti a Tiszába. A hogy a templom előtt mönt
el, éppen akkor miséztek, kis Kolozst lėtötte, bemönt, hogy maj a
lelkijé ėgy pár imácscságot mond, kis Kolozs mög kijabált: „Jaj visznek
mönyországba! jaj neköm!“ Êrehajtott ėgy öreg ősz embör ėgy falka
marhát, hajja, hogy mit kijabálnak a zsákba, odamönt a zsákhon,
aszongya: „Bár engöm vinnének, öcsém! örömest odannám eszt a
falkamarhát.“ „Hát ôgygya ki bátyám uram! – mongya kis Kolozs – oszt
gyűjön a zsákba, én maj bekötöm!“ Az öreg ősz embör kiótta a zsákot, az
öreg bele mönt, kis Kolozs bekötötte, aszongya: „Akármit beszélnek, maga
nė szôjon!“ Kis Kolozs elébe vötte a marhát, kihajtotta. Nagy Kolozs
elvégeszte az imácságát, kigyütt a templombul, fölvötte a zsákot a
válára, vitte a Tiszafele. Mikor odaért, aszongya: „No, átkozott kis
Kolozs! nem csapsz be többet.“ Akkô belehajította a vízbe, ballagott
hazafele, látytya, hogy kis Kolozs ėgy nagy falka marhát legeltet az
országúton: „Hun vötted tė kis Kolozs! mán eszt a falkamarhát?“ „Hun
vöttem vôna? a Tiszafenekén az alvilágon!“ „Van-ė még ott?“ kérdöszte
nagy Kolozs. „Hon nė vôna! hiszen én az utojját hajtottam el, vannak ott
szöbbnél szöbbek.“ Aszongya nagy Kolozs: „Gyere, öcsém! vigyél el engöm
is, hajíncs bele!“ „Én nem birlak elvinni, hanem gyere oda, maj
belelüklek ottan!“ Möntek oszt mind a ketten a Tiszára, mikor odaértek,
kis Kolozs belelükte nagy Kolozst; mög is szabadult tűle.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


30. Tréfás Jankó.

Tréfás Jankó úgy élte világát, ha valakit mögtréfálhatott. Bemönt ėgy
városba ėgy kocsmába, ott vôt három paraszt. Teli vôt az asztal
üvegökkel a parasztok előtt, ű osztán odalopóczkodott az asztal alá,
odakötöszte mind a háromnak a lábát oszt kiszalatt az úcczára, torka
szakatyábul kijabálta: „Ég a város! ég a város!“ Itt a három paraszt
fölugrált az asztaltul, ki akartak rohanni, de magukkal rántották az
asztalt. Az üvegök mind lėestek oszt porré tört, Tréfás Jankó az ajtóbul
úgy nevette, a hasát fokta. De itt a három paraszt elvákta a madzagot
oszt utánna szalattak, Tréfás Jankó mög kijabálta: „Gyün utánnam három
veszött embör, zárják be a kaput!“ A három paraszt mög aszt kijabálta:
„Fogjátok mög a gazembört!“ Nem hogy mögfokták vôna, hanem bezárták a
kaput; így oszt Tréfás Jankó mögmönekült. Ballagott az országúton másik
városba, az országút szélin ott fekütt ėgy pogygyászos zsidó, a feje
alatt vôt a pogygyásza, Tréfás Jankó odalopóczkodott, hogy mögtréfájja a
zsidót. Kihúszta a feje alul a pogygyászt oszt kijótta; asz teli vôt
aran gyűrűkkel, aran körösztökkel, sejöm kendővel. Kiszötte belüle,
telirakta tört kűvel, aval oszt elillantott. Itt oszt a Mózes zsidó
fölérzött, tapogatya a pogygyászát, kű van benne: nem az ű pogygyásza,
fölsikított: „Hun a rabló?“ De sėhun sė látytya. Hát oszt Tréfás Jankó,
mikor mönt, szömbe tanát lakodalmas kocsikat, mögállította asz monta: A
ki neki csókot ad fehérnép, annak ű aran gyűrűt ad, aran körösztöt a
nyakába, sejömkendőt a fejire. Itt oszt a fehércselédök röttöktek ėgy
kissé, hogy ojan csúnya vôt, csókot nem akart ės sė ami, de mivelhogy
szerették az arankörösztöt, gyűrűt, sejemkendőt, mindegyik adott neki.
Itt oszt a lakodalmasok elindulnak továb, mikor odaértek Mózes zsidóhon,
Mózes zsidó mögüsmerte az ű portékáját, mögálította a kocsikat,
odaugrott ėl lánhon, kiszakajtotta a nyakábul az aran körösztöt. Tréfás
Jankó mög a fa mögül nészte, hogy mi csinál a zsidó, nevette nagyon,
hogy ű mögtréfálta a zsidót. Itt oszt torkaszakattábul kijabálta a
zsidó: „Rablók! rablók, zsiványok! hisz minynyáji lánnak az én
sejömkendőm van a fejin.“ Minynyájinak lėvötte a fejirül a sejömkendőt.
Itt oszt a legényök is mögharaguttak, hogy csóké kapták aszt a portékát,
hogy merészöli az a zsidó kapkonni le a nyakukbul! Nekiugrottak, jô
êverték Mózsi zsidót, Tréfás Jankó csak nevette az egészet.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


31. A kitanult katona.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy katona. Mikô kitőtötte a három esztendőt,
nem vôt ėgy krajczárja sė. A mint mén hazafelé, aszongya: „Bárcsak ėgy
bolondot tanánék, hogy szörözhetnék ėgy kis pészt!“ Elkeszdött énekölni:
„Mos gyüttem mönynyégbű, Mögén viszszamögyök!“ A szűcsné möghallotta,
hogy ėgy embör aszongya: „Mos gyüttem mönynyégbű, mögén viszszamögyök!“
mingyá behítta, kérdöszte tűle, hogy: „Látta-jė az ű Józsi fiját?“
Aszongya; „Láttam, éppen mellettem vôt!“ „Rongyos-ė nagyon? mer mikor
eltemettük, nem nagyon difinyi (különös) ruhába temettük el!“ „Hát bizon
löhetne a ruhája jobb is!“ mongya a katona. No, hát akkô adott néki ėgy
végvásznat, hogy vigye el néki mög háromszáz forintyuk vôt, aszt is
odatta néki, hogy vigye el a Józsi fijának, úti kőcscségnek. Elmönt a
katona a háromszáz forinttal mög a végvászonnal. Hazamén az ura, beszéli
az aszszony, hogy járt. Ott ėgy kûdús mindég aszt énekölte: „Mos gyüttem
mönynyégbű! Most is oda mögyök! Odattam néki aszt a végvásznat mög
háromszáz forintot úti kőcscségnek.“ „Ugyan minek attad? mijen
keservessen szöttük öszsze aszt a kis pészt!“ mongya az ura.
Mögharagudott az embör, vôt ėsz szűrke lovuk, fölűlt rá, mönt a katona
után. Möglátta a katona, hogy valaki nagyon nyargal utánna, az erdőbe
vôt ėgy cserény (cserje lesz, sűrű vessző) bebût. Mökkötötte a szögény
embör a lovat a cserény mellé, mönt keresni a kitanût katonát, hogy ha
möktanálná! Kijáti, keresi, nincs sėhun sé. Viszszamönt, láti, hogy
nincs ott a lova: meszszire nyargalt mán a kitanult katona a szűrke
lovon. Mönt haza nagy fárattan, kérdözi a felesége, hogy hun van a
szűrke ló? Aszongya: Odatta a katonának, hogy vigye el a Józsi fijának,
hogy nė járjon gyalog. Mögharagudott a felesége, hogy minek atta oda
aszt a szűrke lovat néki! Most mán lova is van a kitanult katonának mög
péze is, nem mönt gyalog, azongya:

„Szétnézök még, tanálok-ė több bolondot! ej, csak még ėgy bolonra
tanánék!“ A mint mén, möndögél, látytya, hogy _szalonnát húz_ a ló a
_szántófődön, zsirzik_ a fődet. „Mi csinálnak?“ kérdözi tűlük.
„Zsirozzuk a fődet.“ „Fuj! nem így köl.“ „Hát hogy?“ kérdözik tűle.
„Mögmondom, ha annak kentök száz forintot.“ Attak száz forintot, Eszt
(szalona) tögyék kentök föl a kocsira, embörbevaló; hanem köl kentöknek
dudvát gyűteni rakásba tönni, mikor mán mögérött, kivinni a fődre, az
maj mögzsirzi a fődet!“ Mögén mén a katona, előtanál ėgy házikót,
látytya: hogy az öreg aszszony _szoptati a csirkéket:_ a tyúk alá
taszigálta űket, hogy szopjanak. „Jó napot szülém! mé taszigájja ken a
tyúk alá a csirkéket?“ „Hogy szopjanak.“ „Nem úgy köl, szülém!“ „Hát
hogy?“ „Mögmondom, ha ád ken száz forintot“ Kapott száz forintot. „No,
hozzon ken ėgy kis kását!“ mongya a katona. Az öreg aszszony hozott
kását, a katona szór nekik kását. „Látytya ken, hogy öszik a kását! Igy
köl a csirkéket étetni, nem szoptatni!“ Vôt mán ötszáz forintya a
katonának. Mikor az öreg aszszont ott hatta, mönt ėgy högy mellett, a
högy mellett vôt ėgy házikó, ėgy öreg embör két kis malaczczâ ojan nagy
vitába vôt, hogy három esztendő ûta mindég kíllódott a malaczczâ. Mindég
fogta a malacznak a farkát, hogy a _fődbe nė bújjon_. A katona odamönt,
kérdöszte: „Mi csinál ken, bátyám uram?“ „Nem tudok evvel a két
malaczczal mi csinálni! erővel a fődbe akarnak bûnni, mán az előbb csak
a farkatüve lácczott ki. Ugyan, katona uram! taníjon mög: mi csinájjak
ezökkel a malaczokkal?“ „Mögmondom, hogy ha ád száz forintot!“ „Éppen
száz forintom van, mégis odadom, mer mán beleúntam evvel a két rongyos
malaczczal kílónni.“ Aszonta az öreg embörnek: „Csinájjon ken ėgy kis
ólat, oda zárja ken be űket. Drótot húzzé ken az ôrába, nem bûjik a
fődbe!“ Kapot száz forintot, mos mán vôt péze, hazamönt, fődet árėndát,
élt boldogul.

(Magyarszentmihály.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Egyűgyűek.)


32. Kire marad a kis ködmön.

Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, vôt azoknak ėgy lányuk,
férhėzatták. Mikor mėgvôt a kézfogó, a vőlegínt mėghítták ebídre; azon a
vasárnapon elmėntėk a templomba minynyájan. Az aszszon kigyütt a
prédikáczijórol, hozzáfogott a főzéshėz. Ez alatt az idő alatt
elgondolkozott, hogy ha most férhėzagygya a lányát, ha lėsz neki ėgy kis
babája, (majd ha nyől) varnak neki kis ködmönt, fėlültetik a patkára:
lėesik a patkárol, mėghal, kire marad a kis ködmön? Hazamėnt a lánya is
a templombol, látytya, hogy az anynya sírdogál, kérdėzi az anynyát hogy:
„Mé sír ken, mé rí ken?“ „Tudod, kis lányom a tė sorod? ha most
férhėzallak, lėsz kis babád, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a
patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ Akkor a lány is
elkeszdėtt ríni: a nyakába borût az anynyának, ríttak nagyon, a tűz mėg
kialutt. Hazamėnt az embėr, aszongya „No, anynyuk! kísz van-ė az ebíd?
éhės vagyok, de: mi lelt bennetöket, hogy úgy ríttok?“ „Hogy nė rînánk,
ha most férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis
ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis
ködmön?“ Akkor az embėr is elkeszdėtt rîni, öszszeborútak, úgy ríttak.
Mikor a vőlegín ebídre gyütt, látta, hogy rínnak, aszongya: „Mi lelte
kentöket, mé rínnak kentök?“ Aszongyák: „Hogynė rínnánk mikor, ha most
férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis
ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis
ködmön?“ No, – aszongya a vőlegén: „Addig el nem vėszėm a lányukat, még
három ilyen bolondot nem tanálok, mint kentėk.“

Elindult, tanát is ėgy embėrt, a mėlik házat épített, de ablakot nem
hagyott rajta oszt zsákkal horta be a világosságot, kérdeszte a legín:
„Mi csinál ken? bátya!“ „Hát öcsém! házat építettem, mos hordom bele a
világosságot zsákkal, de mán ėgy napja hordom, még sė akar világos
lėnni.“ A zsákot szétnyitotta, hogy mėnjėn bele világosság, osztán
bekötötte a zsák száját, vitte be a házba, kiôtta a zsák száját,
kieresztötte a világosságot. Aszongya a legín: „Nem úgy kėl aszt
csinálni, bátytya!“ „Hát, hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. Aszonya a
legín: „Hát ablakot kėl rajta vágni és beüvegėlni.“ Az embėr köszönte a
szívességėt, a legín tovább mėnt. Mênt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy másik
embert, a mėg favillával hánta fėl a dijót a pallásra, két nap óta hánta
mán, kérdėszte a legín: „Mi csinál ken? bátya!“ „Hát, öcsėm! eszt a
dijót hányom fėl a pallásra, két nap óta hányom, alig van három dijó a
palláson.“ Aszongya a legín: „Nem úgy kel aszt csinálni, bátya!“ „Hát
hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. „Vėgyėn ėgy kosarat, aval merigesse –
mongya a legín – oszt létrán horgya fėl!“ Az embėr köszönte a
szívességėt, a legín továbmėnt. Mėnt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy
bolondra, a ki ökröt húzott fėl a toromba, hogy ėgye mėg a torom
tetejiröl, legejje lė a füvet. Nagyon jó legelő vôt; kinyûtotta a
nyelvit, asz gondolták, hogy a füvet akarja nyalintani, kijabálták:
„Héreli a nyelvivel?“ kérdėzi a legín: „Mi csinálnak aval az ökörrel?“
Aszongya az embėr: „Nagyon jó legelő van a torom tetejin, aszt akarom
hogy kárba nė vėszszén.“ „Ereszszík el kentėk, nem úgy kėll aszt, hanem
lė kėl kaszálni a füvet, úgy kėl az ökörnek anni!“ Nagyon köszönte az
embėr a szívességėt. A legín hazamėnt, oszt a lányos hászhon, elvette a
lánt: „No, tanátam mán három ijen bolondot mint kentek, elvėszėm a
lányukat.“ A bolondok mėghallották a hírit, mer hetedhét országra szóló
vôt, kűttek ajándékokat, nagy lakodalmat csaptak.

(Szentes.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


33. Ügyetlenek.

Vôt a világon ėgy embör, êmönt boré, mikor gyütt hazafelé, látta, hogy
ėgy kutya zargat ėgy rókát éppen a kocsija felé, főkapja a fejszét, hogy
majd agyonüti a rókát, agyonütötte a kutyát. Még ű a fejszéjijé mönt,
rászált ėgy varnyú a lovára, aszongya: „Embör! kivágom a lovad szömit, a
mé agyonütötted a kutyát.“ „Nem a kutyát akartam agyonütni, hanem a
rókát.“ mongya az embör. „Nem bánom én, – mongya a varnyú – tė
agyonütötted a kutyát, én kivágom a lovad szömit!“ Az embör fölemelte a
fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, agyonütötte a lovát: a lova
fejire vágott, nem maratt, csak 2 lova. Êmönt ė darabon, mögén rászált a
varnyú a (másik) lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit,
a mé agyonütötted a kutyát!“ Az embör mögén fővötte a fejszét, hogy majd
agyonüti a varnyút, osztán a másik lovát is agyonütötte, akkor nem
maratt, csak ėgy lova. Mögén êmönt ėd darabon, mögén rászált a varnyú a
lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit!“ Az embör mögén
fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, oszt a harmadik lovát
is agyonütötte; akkô nem birt sėmőre sė mönni az embör, (mert nem volt
lova, a bor meg a kocsin volt.) Utóvégre mög rászált (a varnyú) a boros
hordójára, aszonta: „Embör! kivágom a hordódat, kifojik a borod!“ Akkor
az embör fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a hordót
öszszetörte, a bora kifojt. Az aszszonnak vôt ėgy kis lánya, kimönt az
udvarra, a varnyú rászált a fejire, aszonta: „Aszon! kivágom a lányod
szömit, mert az urad agyonütötte a kutyát.“ Az aszon fővötte a
piszkafát, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a lányát ütötte agyon.
Akkor a varnyút mökfokta az aszszon, beletötte a téjfölös köpüllőbe.
Mikor az ura hazamönt, aszonta: „Nészd hé! hogy jártam? A varnyú rászált
a lovamra, oszt agyonütöttem mind a háromat. Végre még a boros hordóm is
öszszetörtem oszt êfojt a borom.“ Aszongya az aszszon: „Én mög a kis
lányomat ütöttem agyon végötte, hanem mökfoktam a varnyút!“ „Hova
tötted?“ Aszongya: „Beletöttem a tėjfölös köpüllőbe!“ „Vöd ki, maj
lėszopogatom rúla a téfölt oszt üssük agyon!“ Addig szopogatta rúla a
téfölt az embör, lėnyelte a varnyút, aszongya: „Fend mög a kaszát, oszt
ha kiüti a fejit, vágd el!“ Mikô kiütötte a varnyú a fejit, az aszszony
odacsapott, êvákta az embörnek a fejit.

(Szaján.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


34. A bárgyú ember.

Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, az embėr ojan bárgyú vôt. Mikor az
aszszon êmėnt, az embėrre ráparancsolt: hogy a csirkékre vigyázzon, hogy
a kánya el nė vigyen ėgyet sė; szitájja mėg a lisztėt mėg van ott ėgy
fazék tejfėl, aszt is köpűjje mėg, mikorára hazagyün, mindėn kíszen
lėgyėn! Az embėr, hogy anná könnyebben szitálhasson, öszszefogdosta a
csirkéket, öszszekötöszte oszt a kotlóhon kötötte őket, hogy a kánya nė
vigyėn el belőlök, hozzáfogott a szitáláshon. Észrevėtte hogy mikor
szitál, rázkódik a fara, gondolta magába: jó lėsz, ha odaköti a szílkét
(fazekat) a farához, majd öszszerászkódik oszt nem kėl köpülni; ėcczėrre
vêge lösz mindėn dolognak. A mint szitált, gyütt a kánya, mėglátta, hogy
a kánya viszi a csirkét: fėlkapott ėgygyet vitte az egíszet, szalatt
utánna. A mint szalatt a csirke után, odavákta a szílkét az ajtófélhėn
osztán eltört; ezen anynyira mėgijett, hogy a tejfėl is oda van, a
csirke is odavan, a szilke is odavan, a liszt sincs kiszitálva, az
aszszontol is félt, mos mán mi csinájjon? bebújt a kemėnczébe.

Az aszszon mikô hazamėnt: csírke sincs, téfėl sincs, szílke sincs, a
liszt is úgy ál, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sėhol,
kijabál neki, az ura halgat a kemėnczébe, nem tanálja. Ėcczėr osztán
elkészítette a lisztėt, tésztát, mindėnt, hogy majd süt, mėnt mán
fűteni, szalmájé. Begyukta a szalmát a kemėnczébe, még akkor sė szólt az
embėr, az aszszon mėggyûtotta a masinát, mikor az embėr eszt halotta,
akkor kijabálta, hogy: „Hé, anynyuk itt vagyok a kemėnczébe!“ de már
akkor későn vôt, mert az aszszon mėggyútotta a szalmát, aszonta: „Ús sė
vagy ėgyébrevaló, mint tűzre!“ Az embėr osztán bentégett.

(Szentes.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Állatmesék.)


35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr?

Tudja-e, hogy mért nincs az oroszlány hátulján szőr? Egy embert
büntetésből a Forrótenger partjára vittek, hogy ott elpusztuljon. A
tenger partján megismerkedett egy oroszlánnyal, az oroszlány még
élelemmel is ellátta: hordott neki ennivalót. Mikor már az ember az
oroszlányra ráúnt, el akart tőle szökni. Volt neki egy bárkája.

Egyszer, mikor az oroszlány oda volt élelmet keresni, az ember a bárkába
ment. Haza jött az oroszlány, kereste az embert, meglátta a bárkában.
Utána ugrott, de csak az eleje volt a bárkán, a hátulja a Forrótengerbe
esett, leégette a forró víz a hátuljáról a szőrt, azért nincs az
oroszlány hátulján szőr.

(Magyarkanizsa.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


36. Az osztoszkodó medvék és a róka.

Mikor az öreg medvének vôt két fija, nem bírta mán tartani űket,
aszonta: Mönynyenek, éjjenek a hogy tunnak! A két medve tanát osztán ėgy
sajtot, elkesztek felesölőnni, hogy oszszák két felé, hogy mög nė
csajják ėgymást. A róka möglátta űket, kérdöszte, hogy mijön
felesölőnnek? A két medve felelte, hogy eszt a sajtot akarják elosztani,
hogy ėgymást mög nė csajják. Aszongya a róka: „Majd elosztom én
ėgyformán!“ Eltörte kétfelé, az ėgyik fele nagyob lött, mint a másik, a
nagyobbikbû harapott, hogy ėgyforma lögyön. Akkor mög a másik lött
nagyob, abbû harapott. Addig osztotta, még mind el nem fogyott.

(Szaján.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


37. A róka szabadulása a kútból.

Ėcczör a róka elmönt valami fogáhonvalót keresni, a hogy mönt, hát
beletekíntött ėgy kerekeskútba – a kibe két vödör járt – ott látta, hogy
a kútba benne van ėgy egész sajt. Most azon spėkulált, hogy köllene
abbul jôlakni? Látytya, hogy a kútba két vödör jár, kiokoskotta ű, hogy
az ėgygyikbe beleül és jôlakik sajttal. Mikor lėmönt a vödörbe, akkor
látytya, hogy a hôdnak a sugara lėsüt a kútba. Mos mán kigyütt vôna, de
hogy gyűjön ki? Ėcczör osz âra mönt a farkas, az is belenézött a kûtba,
ott látytya, hogy a róka bent mulatozik a kútba: „Mi csinász? róka
koma!“ „Ej! most jôlakok sajtal.“ „Hát – aszongya a farkas – hozzál
neköm is!“ „Dehogy viszök! ha akarsz önni, gyere lė!“ „Hát – aszongya –
hogy mönynyek én innet lė?“ „Hogy gyüttem én? űj bele a másik vödörbe,
oszt gyere lė, akkor tė jis jôlakhacz, mint én.“ A farkas sė vôt röst,
beleült a másik vödörbe, akkor mivel a farkas nehezeb vôt, lėmönt, a
róka pedig a másik vödörbe főgyütt. Mikor osztán a farkas lėért, akkor
látta, hogy űtet becsapta a róka.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


38. A német és az ürge.

Meglátta a német, hogy a kukoriczáját hordja az ürge, megfogja és két
hátulsó lábánál fogva felakasztja a rúdra, azután kérdezi: „Hol van a
kukoricza?“ Az ürge (kinjában) azt mondja: „Nyiksz!“ „Nyiksz?“ mondja a
német, azzal veszi a bicskáját s beleszúr, kérdezi ismét: „Hol van a
kukoricza?“ az ürge csak azt mondja: „Nyiksz.!“ „Nyiksz?“ mondja a német
és kezdi kétfelé hasítani az ürgét. Harmadszor is kérdezi az ürgét: „Hol
van a kukoricza?“ de az ürge csak azt mondta: „Nyiksz“ s a német egészen
kétfelé vágta.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija.

A bagoj mög a sas azelőtt nagyon jóbarátok vôtak: ha csak töhették,
mindég ėgygyütt vôtak, de asztán a bagoj mögnehesztelt a sasra. Ėcczör a
sas szötte öszsze a madárfijakat, a bagoj möglátta, hogy szödi ki a
fészökbül, âra kérte a sast: ha mán mind mögöszi is, az üvét nė báncsa!
„Jô van! én nem bántom, de hát mijik a tė fijad? mijik fán van?“
kérdöszte a sas. „Az én fijam azon a fán van, âra meszszire!“ mutatta a
bagoj. „Én aszt a fát nem látom, de hát ha majd âra kerülök, mirül
ismeröm mög?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam a lekszöbb, ârul
mögismerhedd“ monta a bagoj. „Jó van! ha a lekszöbb, aszt nem bántom.“

Aval êváltak: a bagoj êmönt dôgára, a sas mög szötte űket rakásra, de
ėnynyihány szép fijókot nem bántott, otthagyott a fészkibe. Mikor a
bagoj fijáhon ért, aszongya: „No, eszt êvihetöm, ez úgy is csúnya: ojan
mind a sindisznó mög mijen nagyfejű is! ez nem a bagójé, mönynyön a
többi közé!“ êvitte. Tanákozik osztán a bagoj a sassal a hun a bagoj
fija vôt, aszongya a bagoj: „Hát csak êvitted, ugy-ė? a fijamat! pedig
mögėgyesztünk, hogy nem bántod!“ „Hát mėjik vôt a tė fijad? hun vôt? êre
nem vôtak szép madárfijak!“ A bagoj osztán mutatta, hogy itt, ezön a fán
vôt! Aszongya a sas: „A vôt a legcsúnyább, ojan vôt mind a sindisznó mög
nagyfejű is vôt.“ „Hát nem tudod – monta a bagoj – hogy: mindön anyának
lekszöb ba maga fija?“ (Mindön anyának lekszöbb a maga gyeröke! nem
mögmonta a bagoj?“ mondják beszéd közben.)

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


40. Én is úgy akartam.

A pipiske kiment a fűre, megfogott egy szál füvet (hogy majd tövestől
kihúzza,) húzta, erőlködött, a madarak látták, hogy nem bírja kihúzni,
mondták neki, hogy nem bírja kihúzni, ne erőlködjék, de a pipiske nem
engedett, annál jobban húzta. Egyszer azután elszakadt a fű, a pipiske
(hátra) esett, (mit restelt), azután elkezdte csicseríkelni, hogy: „Én
is úgy akartam! Én is úgy akartam!“

(„Én is úgy akartam! mondja az ember, mint a pipiske mondta,“ ha valamit
csinál s rosszul sül el.)

(Öcsöd.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


41. Mé nincs a békába büdös?

Ėgy embör a mit a kûdúsnak adott vôna kinyeret, hordóba rakta, hogy
lássa: mönynyit anna esztendejig. Mikor az esztendő betelt, odamönt a
hordóhon, hogy maj fölméri, akkô tele lött a hordó kényóval mög békával,
azé nincs is a békába büdös.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


42. Mé harakszik a kutya a macskára?

Krisztusurunk ėgy árkon akart átmönni, de az árokba sár vôt, az árok
szélibe legelt a ló, aszongya neki Krisztusurunk: „Vigyé át ezön az
árkon!“ Aszonta a ló: ű most nem viszi át, öszik. „No, hát ögyél, még
bele nem fáracz! akor sė lakjál jó.“ monja neki Krisztusurunk. Öszik is
a ló mindég azûta, ha belefárad, lėfekszik pihenni, asztán újba kezdi.

Krisztusurunk asztán a macskát êkűtte a szamáré, a szamár ott legelt az
erdő szélibe, meszszire. A mint mönt a macska, a kutya ott alutt a
füvön, ki vôt nyûtózkodva, alutt jóízűen. A macska nem látta a szamarat,
főkőtötte a kutyát, asz gondolta Krisztusurunk a kutyájé kűtte. Mikor a
kutya Krisztusurunkhon gyütt, aszonta: „Nem eszt, hanem a szamarat, az
erdő szélibe legel.“ A kutya azûta mindég harakszik a macskára.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul.

A hoszszúháti högyekön innet, a buzgányi högyekön túl, volt ėgy
Öregaszszony, annak vôt ėgy kakasa mög ėgy tyúkja. Kimöntek a
szemétdombra kapargatni; a kakas tanát ėgy garast, aszongya a tyúknak:
„Gyerünk el a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ „Nem bánom, gyerünk!“ A
mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy nyulat, aszongya a nyúl: „Huva
möntök? kakas koma, tyúk koma?“ Aszongya a tyúk koma: „A kakas koma
tanát ėgy garast, elmönyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ Aszongya
a nyúl: „Én is elmék.“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint
mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy rókát; aszongya a róka: „Huva
möntök? kakas koma, tyúk koma, nyúl koma?“ Aszongya a nyúl koma: „A
kakas koma tanát ėgy garast, êmögyünk a kocsmába ėgy mesző bort
möginni!“ Aszongya a róka koma: „Én is elmék!“ „Gyere, gyere! majd
többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanáltak ėgy farkast;
aszongya a farkas: „Huva möntök kakas koma, tyúk koma, nyúl koma, róka
koma?“ Aszongya a róka koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, êmönyünk a
kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ „Én is elmék!“ „Gyere, gyere! majd
többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy nagy
sánczot, mögáltak ott a szélin. Aszongya a kakas koma: „No, most a gyün
el velem bort inni, a ki eszt a sánczot át biri ugrani!“ A kakas
átszáta, a tyúk is átszáta, a nyúl is átugrott, a farkas is át akarta
ugrani, asztán belesött.

Ott rítt a farkas, hogy nem tud abbul a méj sánczbul kimönni, éhön köl
neki mögdögleni. A mint sírt-rítt, ehun âra möntek a kis madárkák
szödögetni, kérdöszték: „Mijé rín?“ „Harmannapja, hogy beleestem a
sánczba, nem birok kimönni!“ Könyörgött nekik, hogy horgyanak
gizöcskéket-gazocskákat, a kin ki bír mönni. „Van négy csonkafám,
kőthettök rajta?“ Hortak is anyit, hogy ki bírt rajta mönni. Örült is a
farkas, hogy nem köllött neki elveszni; de a kis madarak is örültek,
hogy lösz nekik min kőteni. Rá is fészkeltek, kőtöttek is rajta, szépek
is vôtak mán, örűt is nekik az anynyuk. Hát ėcczör mén ám a farkas,
főkijátott a fára, hogy: „Kis madár, agyál ėgy fijadat, mert kivágom a
fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jô
tarcsd az ekét farkam!“ Akkor lėvetött neki ėgy kis fiját, a farkas
mögötte. Jôlakott, akkor êmönt a hűvösfa alá lėfekünni; mikô kialutta
magát, akkô mögén főkelt, mögén elmönt a csonkafa alá. Mikô möglátta a
kis madár, mögijett, êkeszdött ríni, hogy mán mögin mén a farkas. Mikor
odaért, mögát a csonkafa alatt, főnézött a fára, asz kijáltotta föl a
kis madárnak: „Kis madár, agy neköm ėgy fijadot, mert kivágom a fát,
főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jó tarcsd az
ekét farkam!“ Akkor mögijett a kis madár, hogy mán csakugyan kivági a
fát, akkor lėvetött mögén ėgy kis fiját. A farkas mögötte, jôlakott,
mögén êmönt a hűvösfa alá lėfekünni. Sírt-rítt, a kis madár, hogy az a
csúnya farkas mán êvitt két fiját, mi lösz belüle, ha mind êtanáli
vinni? Addig a farkas kialutta magát, mögén főkelt, mögén elmönt a
csonkafa alá. Mikô möglátta a kis madár: mögijett, êkeszdött ríni, hogy
mán mögin êmönt a kis madárhon a csonkafa alá, nagybüszkén főkiáltott a
fára: „Kis madár, agy neköm ėgy fijadot, mert kivágom a fát, főszántom
az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jó tarcsd az ekét
farkam!“ Akor mögijett a kis madár, hogy mán csakugyan kivági a fát,
akkor lėvetött ėgy kis fiját. A farkas mögötte, jôlakott, mögén êmönt a
hűvösfa alá lėfekünni. Sírt-rítt a kis madár, hogy az a hunczut farkas
mind elhorgya a kis fiját; âra szált ėgy varnyú, kérdi tűle: „Mijé
sírsz-rísz te, kis madár?“ „Hogy nė sírnék-rínék, mikor az a hunczut
farkas êvitt 3 fijamat, mán csak ėgy maratt.“ „Ha még ėcczör êgyün, ha
mongya: agyá ėgy fijadat, kivági a fát, főszánti az ajját; akkor oszt
mond neki: Vágd ki a fát, ha van fejszéd, Száncsd föl az ajját, ha van
ekéd!“ Akor mögörűlt a kis madár; a varnyú êszált, a farkas mögén
viszszamönt, mögén monta a kis madárnak, hogy: „Kis madár, agygyá ėgy
fijadat! kivágom a fát, főszántom az ajját.“ Akkor lėhujántott a kis
madár, hogy: „Vágd ki a fát, ha van fejszéd, Száncsd föl az ajját, ha
van ekéd.“ Akkor aszongya a farkas; „Ördög bújon az anyád féketőjibe!
tudom mán ki tanított mög êre, hanem maj mögtanítom én űtet.“

Akor êmönt a farkas, beleűtt ėgy rakás kukoriczaszömbe, akô kimönt az
országút közepire, ott szétterpeszködött, âra mönt a varnyú szödögetni,
möglátta a kukoriczaszömeket, odamönt, vagdalózott, hát ėcczör csak
bekumta a farkas a varnyú fejit, könyörgött a varnyú, hogy: „Ereszd ki,
farkas koma a fejem, mögtanítalak szálni!“ „Nem! Ördög bûjon az anyád
fékötőjibe! mögcsâsz.“ „Ereszd ki, farkas koma, a fejem! mögtanítalak
szálni.“ Akor kieresztötte, êszált a varnyú. Akor a farkas beleűlt ėgy
rakás kölesszömbe, êmönt mögén az országút közepire, mögén
szétterpeszködött; a varnyú mög âra mönt szödögetni, möglátta, hogy sok
köles van, odamönt szödögetni, a farkas mögén bekumta (bekapta) a varnyú
fejit, akô a varnyú mögén könyörgött, hogy: „Ereszd ki, farkas koma a
fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nem! Ördög bûjon az anyád fékötőjibe! –
monta a farkas – mögcsâsz, mind az elébb.“ „Ereszd ki, farkas koma a
fejem! mögtanítalak szálni.“ Akkor kieresztötte, êszált a varnyú. Akor a
farkas odamönt ėgy rakás tisztabúzaszömbe, akkô mög êmönt az országút
közepire, mögén szétterpeszködött, a varnyú mög âra mönt, möglátta a sok
búzaszömet, odamönt szödögetni, a farkas mögén bekumta a fejit,
könyörgött neki a varnyú: „Ereszd ki, farkas koma, a fejem! mögtanítalak
szálni.“ „Nem! Ördög bûjon az anyád féketőjibe! mögcsâsz, mind az
elébb.“ „Nem csallak mög! ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak
szálni.“ „Nohát tanicsál mög!“ Akkor a farkas kieresztötte, a varnyú
főkapta a farkast, vitte főfelé, mikô mán fővitte magost, kérdöszte a
farkast: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ Aszongya a farkas:
„Látom.“ „Mökkora?“ „Akkora mind a világ“. Akkô még föjebb vitte,
kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ Aszonta a farkas:
„Látom.“ „Mökkora?“ „Mindėgy févilág.“ Akkor mögén föjebb vitte, akkô
mögén kérdöszte: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom“.
„Mökkora?“ „Mindėgy ország.“ Még hécczörte föjebb vitte, kérdöszte
mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom.“ „Mökkora?“ „Mind
ėgy alma.“ Akkô még föjjebb vitte, akkô mögén kérdöszte, hogy: „Látod-ė
még, farkas koma! a fődet?“ „Látom.“ „Mökkora?“ kérdöszte a varnyú.
„Akkora mind ėgy tű.“ Még föjjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még,
farkas koma! a fődet?“ „Nem látom mán“. Akkor a varnyú eleresztötte, a
farkas gyütt lėfelé, akkor a varnyú utánna, mindég aszt kijabálta:
„Szalagy barát! agyonütlek! Szalagy barát! agyonütlek!“ Akkor a farkas
lėzuhant, mindön porczikáját ízré-porrá törte, mikor a varnyú mászszor
âra mönt, kérdöszte a farkast: „Mögtanûtál száni?“ „Mögám, Ördög bújon
az anyád féketőjibe! mindön porczikámat öszszetörtem a füstös tőkébe.“ A
varnyú nevette, hogy becsapta a farkast. Eddig van, ki nem hiszi: járjon
utánna!

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




Mondák és rokonnemüek.


(Világteremtő és alakító mondatöredékek.)


44. A hegy keletkezése.

Mikô Krisztus urunk fėlmėnt ȧ mėnyegbe, _ȧ főd utánnȧ mėnt_, emêkėdėtt
utánnȧ, osztán mikô montȧ (Krisztus urunk:) Ámėn! ȧkkô mėgállottȧk:
_ȧbbul lėtt ȧ hėgy_, ȧbbô vȧn ȧ Kȧrȧncs teteje is, osztán az Ȧngyȧlok
templomot építėttek rá.

(Ságujfalú.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


45. A hegyek nagyobbodása.

Mikor Jézus mönt föl a mönybe, a högyek is möntek fő utánna, domborottak
fő utánna; akkô mögfenyítötte Jézus és abba marattak.

(Szaján.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


46. Az Ördög el akarta rekeszteni a világot.

Ȧ hol ȧz endrefalvi tógát vȧn, ott ȧz Ördög el ȧkȧrtȧ rekesztenyi ȧ
világot. El is rekesztėtte vȧlȧmėgygyig; hanem ȧ gombot nem érkezėtt
fėltėnynyi: ȧ kȧkȧs mėszólât, (a tógát) êsülyett. (Akkor mondta Isten:)
Ha el bírja rekesztenyi (a világot) éfélig: nȧpfėlkőtő nȧpnyugatig, ȧkkô
neki is lėsz birodȧlmȧ, odȧ nemsüt ȧ nap (De a kakas megszólalt) ȧkkô (a
tógát) besülyett a fődbe; mindėnütt mėllátnyí ȧ (besülyedt) tógátot!

(Ságújfalú.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


47. Csak ėgy aszszony vôt.

Az aszszonyok közül kettő álat vôt (előbb), csak ėgy aszszony vôt, azé
mongyuk (az imádságban) az aszszonyi álatok között. Nójėnak csak ėgy
lánya vôt, nem vôt több, fija mög 3 vôt, sėhogy sė bírta űket
mögházasítani. Ėcczör osztán mögálmotta, hogy mönynyön tüskön-bokron
körösztül oszt a kit legelőször möglát, hîja oda: magáhon, a lösz a fija
felesége. Korán röggel elindult osztán Nojé, mönt erdőkön, tüskén-bokron
körösztül, még osztán látott ėgy disznót, intött neki, hítta oda:
magáhon, a disznó mingyá lányé változott, csak ojan lány lött, mint
Nójėnak a lánya. Azután mög ėgy kutyát látott, odahítta magáhon, abbul
is lány lött, csak ojan lány lött, mint a Nójėnak a lánya. Sütét este
vôt mán mikô hazaért Nójė, vacsoráltak osztán. (Vacsora után Noe)
öszszeatta osztán űket, de a lányok ojan _ėgyformák_ vôtak, hogy Nójė
nem tutta: mölik az ű lánya, mölik fijával atta öszsze az ű lányát.

Nójėt osztán otthatták a fijaji, másfelé möntek lakni, Nójė csak
szerette vôna tunni, hogy mölik fijának jutott az ű lánya, elmönt űket
fölkeresni. Mikor odaért az ėgyik fijáhon, kérdöszte tűle, hogy vannak.
„Mögvagyunk, jó feleségöm van, nem veszekszünk, csak mindön ojan
piszkos, hogy csak úgy ragad az embörhön, aszt nem szeretöm.“ Mingyá
tutta Nójė, hogy ez a disznó, de nem szólt sėmmit sė. Mönt osztán a
másik fijáhon, attul is kérdöszte, hogy vannak, „Amúgy mögvônánk, csak
az a baj, hogy egész nap csahol a feleségöm, mind a kutya, neköm köl
halgatni.“ Nójė mingyá tutta, hogy ez a kutya, de nem szólt a fijának
sėmmit sė. Elérközött azután a harmadik fijáhon is, a mög aszonta: „Jól
vagyunk, ojan mind az édösanyám, akár csak az édösanyámat látnám, még
mikor nevet is úgy áll a szája, mind az édösanyámnak.“ E vôt a Nójėnak a
lánya, a többi aszszony álatbul lött, ezé mongyuk, hogy csak ėgy
aszszony vôt.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


48. Az angol nyelv eredete.

Mikô Krisztus Urunk a nyelveket osztogatta, hogy ki milyen nyelven
beszéljen, a kezében bogrács volt, tele nyelvdarabokkal. Sorban jöttek
az emberek egymás után. Krisztus Urunk azután egyenkint adott
mindegyiknek: „Tė lögyél magyar, tė lögyél némöt, tė lögyél olasz, tė
lögyél török!“ így mentek sorban. Utoljára jött az angol; akkor már a
bogrács fenekén volt mindenféle nyelvből. Krisztus Urunk jól
összekeverte, kidűtötte, odatta neki: „No, tė lögyél angol!“ Van is az
angolban mindenféle nyelvből; azért olyan kevert nyelv: mert Krisztus
urunk mindenféle nyelvet belekevert.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa?

Mikor Heródes katonáji a kis Jézust keresték, akkor a
Boldogságosszüzmárija a szent fijával odaért a fűszfáhon, mán nem
meszsze vôtak Heródes katonáji, akkô monta a Boldokságosszűzmárija: „Tė,
fűszfa! hajolj lė a tė ágajiddal, hogy éngömet az én szen fijammal mög
nė tanájjanak Heródes katonáji!“ Akkor a fűszfa lėhajlott, a
Szüzmárijának és a kis Jézusnak a mögmöntőfája; azûta van szomorúfűzfa,
ezelőtt nem vôtak az ágaji möghajulva; akkô elszomorodott, hogy csak
mögtanálik a kis Jézust oszt öszszedarabojják. Akkô az ága is még sűrűb
lött, mint azelőtt vôt. Heródes katonáji elmöntek mellette, osztán nem
látták.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje?

Mikô Krisztusurunkat mögfokták, mögkötöszték: fűszfaveszszővê verték,
mert az vôt a legszúróssab, tele vôt tüsökkê. A fűszfa mögsajnálta
Krisztusurunkat, a tüsköt mind êhullajtotta, az ágajit többet (az
égfelé) föl nem eresztötte, mer mögszomorodott. Azûta van möghajulva mög
nincs neki tüsökje.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


51. Miből lett a gomba?

Mikor ȧz ȧszony úgy bănt ȧ lăngossȧl, hogy kitörölte ȧ kis gyerėk – –, ȧ
lăngost mėg elvetėtte, akkô lėtt ȧ gombȧ. Hogy ȧs sė veszszėn ê
hȧszontȧlȧnbȧ, ȧz Úristen gombănȧk teremtėtte, ȧzótȧ vȧn gombȧ.

(Galgahévíz. Pest vm.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Krisztusmondák:)


52. Mióta akasztják a betyárokat?

Mikor Krisztusurunk Szent Péterrel Szegedtáján járt, nagyon elfáradt,
bement a Putricsárdába pihenni; megvacsorált, azután lefeküdt egy
sarokba a fal mellé, Péter meg mellé heveredett. Éjféltájban nagy
kedvvel jöttek a betyárok, húzatták a szebbnél szebb nótákat s
tánczoltak s néha-néha odarugtak, Pétert is oldalba rugták. Mikor már
Péter kapott eleget, felkelt, Krisztusurunkat megfogta, elhúzta a fal
mellől, hogy majd ő fekszik a helyére, kapjon már Krisztusurunk is, ne
csak ő; Krisztusurunk tudta, hogy miben sántikál Péter, de nem mutatta,
úgy tett, mintha aludnék. A betyárok ezután hogy újra elkezdtek
tánczolni, eltalálta egy közülök, hogy ne mindig a külsőt rugdossák,
hanem kapjon a belső is és így megint Péter kapott ki. Reggel, mikor
felkelnek, kérdezi Krisztusurunk: „Hogy aludtál Péter?“ „Jaj, uram
teremtőm! nagyon rosszul, egész éjjel rugdostak a betyárok; hanem
büntesd meg őket uram teremtőm!“ Volt Péternél egy könyv, a melybe
beleírták, ha valami nem jó volt a világon, változtatni kellett rajta,
Krisztusurunk tudta, hogy Péter a faltól elhúzta, hogy ő is kapjon egy
pár rugást, azt is tudta, hogy a betyárok szeretik a halat, azt mondta
Péternek, hogy írja be a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután könyeret mög
halat,“ a mi Péternek se hogyan sem tetszett, mikor Krisztusurunk
másfelé nézett, azt írta a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután kötelet
mög vasat,“ azóta akasztják a betyárokat, azelőtt nem kaptak kötelet meg
vasat.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni.

Mikor Krisztusurunk Szentpéterrel a földön járt, bekéredzkedett egy
emberhez éjjeli hálásra, a kinek a felesége éppen akkor vajúdott,
nehezen bírta megszülni a gyermekét. Az ember a szomszéd szobában adott
Krisztusurunknak meg Szentpéternek helyet, honnan minden szó
áthallatszott hozzá. Krisztusurunk és Szentpéter hogy beszélgettek, azt
mondja egyszer Krisztusurunk Szentpéternek:

„Látod, Péter; menyit szenved ez a szegény asszony? hogy vajúdik? pedig
ez a gyermek nem érdemli meg, mert mikor nagy lesz, meg fogja apját,
anyját ölni!“

Az ember és a felesége mindezt jól hallotta a szomszéd szobában s mikor
a gyermek nevelkedett, ha reá néztek, eszökbe jutott, mit jósolt az öreg
ember: hogy még őket meg fogja ölni, ha nagy lesz, ezen elszomorodtak. A
fiú mikor már nagy volt, észrevette, hogy a szülei ha ránéznek,
elszomorodnak, faggatni kezdte őket, hogy miért szomorodnak el mindig,
ha ő reá néznek? mit vétett ő nekik? A szülők hímeltek-hámoltak, nem
akarták megmondani neki, de a gyermek nem maradhatott, addig kérdezte,
hogy egyszer megmondták neki az igazat: hogy mit mondott az öreg ember,
mikor az anyja ővele olyan sokáig vajúdott? „No! ha így van, akkor én
elmegyek világgá – mondta a gyermek – hogy én kendteket ne is lássam
többé, akkor majd nem ölöm meg kendteket.“ A legény – mert már az volt –
elment más országba. A hogy bemegy az idegen országba, látja, hogy az
emberek sokan vannak egy rakáson, az asszonyok meg sírnak, jajgatnak,
odamegy, kérdezi, hogy miért szomorkodnak? Mondják, hogy háború van,
mindenkinek el kell menni a csatába. „No! akkor – mondja a legény – én
is elmegyek, úgy sem sokat ér az én életem!“ s el is ment a többivel a
csatába. A legény hogy el volt keseredve, nem sokat törődött az
életével, ütötte, vágta az ellenséget rakásra; annyira kitüntette magát
a csatában, hogy nagy úr lett a katonák között s mint ilyen
megházasodott. A szülei sokáig várták haza a fiukat, de hogy nem jött s
nem birták felejteni, utána mentek, hogy felkeresik. Addig mentek,
mendegéltek, hogy a sok kérdezgetés után mégis csak megtudták, hogy hol
lakik. Bementek, elmondták, hogy mi járatban vannak, hogy a fiukat
keresik. A fiuk akkor is a háborúban volt, a felesége pedig, hogy maga
volt, nem akart nekik helyet adni. Ekkor a fiunak az apja a zsebébe
nyúlt és kivette a fia arczképét, mely éppen olyan volt, mint az
asztalon levő, melyet a fiuk magával vitt, mikor világgá ment és
körülményesen elmondott mindent: mi hogyan volt, miért ment a fia
világgá. A fiú a feleségének minderről sokszor beszélt, akkor azután az
asszony: az ő menyük örült, hogy megláthatta az apósát és az anyósát.
Éjszakára a dívánra csinált nekik helyet, a hol háljanak. Éppen akkor
bocsátották haza a katonákat, az ember éjjel ért haza, mikor a szobába
ment, a dívánon egy embert meg egy asszonyt talált; azt hitte, hogy a
felesége a szeretőjével van ott, kihúzta a kardját s elvágta az apjának
meg az anyjának a nyakát.

Mikor gyertyát gyujtott, akkor látta, hogy a felesége maga fekszik az
ágyában és az édesapjának meg az édesannyának vágta el a nyakát.
Keservesen megsiratta őket, akkor jutott az eszébe, hogy igazuk volt,
mikor azt mondták, hogy ő még meg fogja ölni az apját, anyját.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Őseinkről:)


54. A magyarok származása és lakóhelyei.

A magyarok és a törökök testvérek, a török a magyart ma is elfogadja
édestestvérének. Egy apától, de nem egy anyától származtak. A török volt
az idősebb, az első szülött s mikor az anyja elhalt, az apja feleségül
vette Delilát, a magyar édesanyját.

Hogy azután elszaporodtak, a török szolgájává tette a magyart, legyőzte,
alattvalója lett. Ekkor a magyarok a _Fekete-tenger_ tulsó oldalán,
_hegylábjában erdőségben_ laktak. Egyszer a törökök feje, mint
alattvalóinak azt parancsolta, hogy csináljanak a számára _kardokat_,
hogy legyen elegendő, ha csatába ereszkednek. A magyarok hozzá is
láttak, készítették a kardokat, mi közben a fejök: 18 éves nagy szál
fiatal legény odajött s kérdeszte: „Mit csinálnak?“ „Kardokat a
töröknek, hogy legyen, ha háborúba megy.“ „A töröknek? – mondta
bosszankodva – hogy még jobban alattvalójává tegyen bennünket? Ha már
csinálni akartok, csináljatok kardot, ne ilyeneket, hanem háromból
egyet!“

Éppen három volt már megcsinálva, a háromból azután egyet csináltak s
elvitték a töröknek megmutatni, hogy jó lesz-e ekkora? A török nézi,
forgatni akarja, nem bírja, haragra gyul s kérdezi: „Mit akartok ezzel a
karddal, ki birja ezt felemelni?“ „Akár én is!“ mondta a magyarok feje,
az a nagy szál legény. „Te, taknyos?“ Ennek sem kellett több, fogta a
kardot, összedarabolta a törököt. Csak hamar hírül vitték a törököknek,
hogy mit csinált a magyarok feje. A törökök mindjárt sereget küldöttek a
magyarok ellen; de a magyarok egy szálig elpusztították őket s _ott
hagyták az erdőt_ – mert még akkor _nem szántottak a magyarok –
elkerülték a Fekete-tengert_ s az innenső részén telepedtek le, hol
azután addig laktak: míg a török át nem jött a Fekete-tengeren: mert a
_török nem kerűlte el;_ hanem átjött rajta s újra el kezdte háborgatni a
magyarokat, mire a magyarok ott hagyták a Fekete-tenger innenső oldalát
is Magyarországba jöttek. Az a fiatal legény, ki a Fekete-tenger tulsó
oldalán a törököt összedarabolta, azért volt olyan dühös, vad, mert
farkastejet szopott.

Mikor a magyarok a törökök alattvalói voltak, a török úgy tett, hogyha
valami szép lányt, vagy asszonyt látott s megkivánta, erőszakkal is
elvitte. Annak a fiatal embernek az anyja szép asszony volt, mikor a
török meglátta, őt is el akarta vinni; de az asszony elszaladt. Hogy
jobban szaladhasson, letette a gyermekét egy fatörzsök mellé; de a török
utolérte s agyonütötte. A gyermeket azután farkas nevelte fel tejével,
mikor már nagyobbacska volt s észrevették, hogy anyaszülötte, _elvették
a farkastól_ a magyarok, felnevelték. Hogy farkas tejet szopott, mindig
vad maradt, erős volt, azért tették meg a magyarok fejöknek.

(Kis-Kunfélegyházáról és Majsáról Szegedre telepedettek után.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


55. Szolnok elnevezése.

Atilla Buda testvérét üldözőbe vette, mikor Buda várát megcsináltatta s
reáírta kivülről, hogy Buda vára. Buda menekült Atilla elől, de Szónok,
vagy Szolnok területén Atilla utolérte, akkor mondta neki: „Hova futsz
Buda? állj szónak!“ Innen kapta Szónok, vagy Szolnok a nevét: Szónakból
lett Szónok, máskép Szolnok.

(Zenta.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


56. Jász-Kunhalom eredete.

Jász-Kunhalmot Jász-Kunhalomnak azért nevezik, mer, Szentistván 20 kun
vitézt ott temettetött el, mer nem akarták fölvönni a keresztény
vallást. Nagy gödröt ásatott, lėhajtotta űket a gödörbe lovastû oszt
aszonta nekik: Ha a körösztén vallást fő nem vöszik, ott köl nekik
möghalni. Ezök mög készek voltak inkább möghalni, hogy sėm az ű hitüket
elhagygyák. Betemettette űket úgy, a hogy vôtak lóháton. Elevenen
betemettette űket. Onnan nevezik Jász-Kunhalomnak: mer jászok vôtak mög
kunok.

(Budáról Szegedre kerülttől.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


57. Vasas János.

Ezerháromszáznegyvenháromban már úgy fogdosták a legényeket, elfogták
Vasas Jánost is. Alkalmasnak találta a katonai vizsgálóbizottság,
bevették katonának. Mivel neki vagyona volt, arra kérte a bizottságot:
hogy időt adjon, hogy azt elintézhesse. A bizottság adott két katonát
mellé, hogy odább ne álljon. A vagyona egy házból álott. Mikor odaértek,
arra kérte kisérőit, hogy maradjanak kint, mig eladja a házat a benne
lakó szabónak, mert ha a szabó meglátja őket, mindjárt tudja, hogy
hányadán van? hogy kénytelen a házat eladni s nem veszi meg illendő
árért. A két katona igazat adott neki, kínt maradt a ház előtt. Vasas
János bement a szabóhoz és a ház felét csakhamar eladta neki, de a másik
felét nem akarta megvenni, ekkor Vasas János kiment, behítta a két
katonát, hogy elhigyje a szabó, hogy ő valóban katona: huszár. A két
katona bizonyította, hogy Vasas János csakugyan huszár. Vasas János
akkor azt mondta a szabónak: „A feleház a magáé, a fele az enyém; én az
enyémmel azt teszek, a mit akarok, ha nem veszi meg, az enyémet
felgyujtom s azután elmegyek katonának.“ A szabó kénytelen volt a másik
felét is megvenni a háznak. Vasas János elment azután a századjához.

Akkor az a szokás volt, hogy a katona, ha pénze volt, hogy el ne
lophassák tőle, odaadta a századosának s mikor kellett neki, kért a
pénzéből. A százados léha ember volt, elmulatta a más pénzét is, a
huszárét is. Mikor először kért Vasas János a pénzéből a századostól,
kapott száz forintot, hanem másodszor már száz forint helyett száz botot
kapott. A száz bot sehogy sem tetszett Vasas Jánosnak, mellé még
megtudta, hogy sok katonának a századosnál veszett a pénze s ha kérni
merte, pénz helyett bottal fizetett. Nagy bajban volt Vasas János,
elmondta a társainak, hogy ő nem hagyja annyiban, elmegy a királyhoz,
elmondja neki az egészet. A társai biztatták, csak menjen, mondjon el
mindent, ha faszolás lesz, segítik pénzzel, hogy legyen útiköltsége.
Vasas János mikor útiköltséget kapott, elindult. A hogy ment, a bakonyi
erdőbe beletévedt, itt azután a lova elpusztult: valami rezsdás
drótba(n) megsérült, ő is már majdnem éhenhalt, mikor azután
megpillantott messzire világ(ossá)ot, odatartott. A világ csárdában
volt, a csárdás a mint belépett, tudtul adta, hogy betyárok barlangja ez
a csárda. „Nem bánom én – mondta a huszár – ha az ördögöké is, csak
adjon enni! mert majd elveszek éhen.“ A csárdás egyre mondta, hogy baj
lesz, ha a betyárok eljönnek, de a huszár rá se hallgatott, hanem a
csárdás hogy főzött a betyároknak, meg se várta, hogy megfőljön a
paprikáshús, rakta befelé, egy betyár részét megevett. Félóra mulva jött
egy eltévedt vadász, ennek is megmondta a csárdás, hogy ez a csárda a
betyárok barlangja, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek. A vadász
nagyon szomorú volt, a huszár vígasztaltalta, hogy ő katona: „Ne félj,
vadászpajtás! katona vagyok én.“ de a vadászpajtás csak szomorú volt.

Éjjel a betyárok megérkeztek, egyik jobban káronkodott, mint a másik; a
rablóvezér kérdezte a csárdástól, hogy: „Jött-e valaki?“ „Egy katona és
egy vadász.“ mondta a csárdás. A betyárok bementek a kis szobába, a
csárdás meg terített a betyárok számára vacsorára. Hivták a betyárok a
katonát is, vadászt is enni, hozzá láttak mindannyian. A katona jóizűen
vacsorált, vadász keveset evett, lehangolt volt. Vacsora után vastagon
boroztak a betyárok a katonával együtt, de a vadász csak szomorú volt.
Mikor már jól ittak, a katona kijelentette: „Hozzanak egy nagy
kancsóbort! tegyék teli paprikával én ezt egy hajtókába megiszom.“ A
csárdás azután behozott egy nagy kancsóbort és paprikát, a betyárok úgy
tele öntötték paprikával, hogy a fakanál megállott benne, ekkor a
betyárok azt mondják: „Ni, ni! ez a katona milyen víg ės milyen bátor?“
Ekkor mondta a katona: „Nem félek én senkitől! eszem, iszom a magam
torjában.“ A közös asztalnál a huszár felállította a betyárokat sorban,
hogy „Mindenki itt legyen és ide nézzen, hogy lássa hogyan iszom meg a
paprikás bort!“ Azután felemelte a kancsót a szájához és körben
szembeöntötte mind a tizenkettőt, erre a szemökhöz kaptak, dörzsölték a
szemöket, a huszár pedig kirántotta a kardot, egymás után sorban
tizenegynek ledarabolta a fejét, a tizenkettediket: a rablóvezért
életben hagyta, megvasalták, ekkor már segített a csárdás is. A csárdás
haragudott a betyárokra, félt a bajtól, de nem mert a betyároknak
véteni, félt tőlük, hanem mikor látta, hogy a huszár hogy bánt el velök,
ő is bátorságot kapott, segítségére ment a huszárnak. Mikor a huszár a
kardot kirántotta, a vadászpajtás ijedtében az ágy alá bujt, csak mikor
a huszár a betyárokkal elbánt, akkor bujt ki az ágy alól, akkor
győződött meg, hogy a katona: katona. „Látod, vadászpajtás! katona
vagyok én, mondtam, hogy ne félj addig, míg engem látsz!“ Az öreg
rablóvezért vallatóra fogta a katona: „Hol vannak a kincsek?“ A
rablóvezér bevezette őket a kincses barlangba, hol temérdek kincs volt,
azután a hullabarlangba mentek, hol temérdek csont volt: ide vetették
azokat az embereket, a kiket legyilkoltak. Megkérdezték a rablóvezért:
„Vannak-e még bűntársak?“ „Tizenketten voltunk!“ mondta a rablóvezér.
Ekkor a katona a vadászpajtást és a csárdást az országútra kiküldte,
hogy a király nevében rendeljen ide két kocsit, majd két kocsikincset a
királynak visz. A barlang titkos útján ki is ért a vadászpajtás és a
csárdás, mondta is: „A kiráj nevében!“ de rá se hallgattak. Akkor ő ment
ki a rablóvezérrel a barlang titkos útján. A mint az első kocsit
meglátta, azt mondja: „Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva,
jöjj velem!“ A kocsis nem akart menni, hanem a huszár megkötötte a két
kezét, odahajtott a barlanghoz, ment a másikért, annak is mondta:“ Hó!
megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ Nem akart vele
menni, összekötözte ezt a kocsist is. Azután felpakoltak, hogy viszik a
királyhoz a kincset, el is indultak. Az indulás előtt az öreg
rablóvezért elpusztította a katona.

A katona nagyon szerette a bort, minden csárdáná megállott inni, a
vadászpajtás váltig nógatta: „Gyerünk már, huszárpajtás! gyerünk már,
huszárpajtás!“ de a huszárpajtás ivott tovább, míg csak bírta. Mikor
legközelebb csárdát értek, akkor már estefelé volt az idő, a huszár
ihatott, amennyi csak belefért, pénz volt bőven, ivott is. A
vadászpajtás és a csárdás lefeküdt idejében, a huszár még csak bírta,
ivott, azután ő is elaludt. Reggel felkel a katona, keresi a
vadászpajtást és a csárdást, nincsen; a katona magára maradt, hült
helyök volt, akkor mondta: „Megmentettem ennek a nyomorult
vadászpajtásnak az életét, most meg a kincset is ellopta, a mit a
királynak szántam, most másodszor vagyok kirabolva!“

Gyalogszerrel indult a királyhoz, két és fél nap meg is érkezett. Az
udvari portás nagyon szívesen fogadta a huszárt, kérdezte: „Mi
hiányzik?“ A huszár megmondta, hogy nagyon éhes, bevezették az udvari
szakácshoz, a ki szintén nagyon szívesen fogadta, megvendégelte. Vacsora
után az udvari-zászlósurak jöttek hozzá, kiknek elsorolta, hogy járt a
századosával, azután a vadászpajtással. Mikor már kibeszélte magát,
lefeküdt, kapott hálótársat is. Reggel, mikor felébredt, kereste a
ruháját, nem találta: ellopták a ruháit; követelte, hogy adják elő:
„Most már harmadszor rabolnak ki: először a századosom, másodszor a
vadászpajtás, kinek az életét mentettem meg, ez a kettő mind semmi, de
hogy a király udvarában is kiraboltak, még pedig katonát! ez már nagy
szégyen.“ Akkor visszaadták a ruhájit, vezették kihallgatásra. A mint a
fogadószobába bement, az ötödik szobában megpillantotta a vadászpajtást
abban a ruhában, a melyikben a csárdában volt. A katona rárivalt,
legazemberezte, odarohant, megfogta a vadászpajtást, markolászta, hogy:
„Még a két kocsikincset is elraboltad, pedig a királynak szántam, no, de
most a kezembe vagy!“ A testőrök közbe léptek, tudtára adták, hogy az:
Nagylajos király. A huszár mindjárt bocsánatot kért a királytól, a
király megbocsájtott neki, adott neki palotahölgyet is feleségül, nagy
birtokot is kapott és nemességet, kinevezte ráadásul ezredtulajdonosnak
és felhatalmazta, hogy a századossal akarata szerint tehet. Mikor
visszament az ezredhez, maga elébe hívatta a századost, megkérdezte,
hogy ismeri-e? A százados azt mondta: „Ismerem, ennek az ezrednek a
tulajdonosa“. A százados könyörgésre fogta a dolgot, a katona azt
mondta: „Én nem bántom, hanem a századra bízom, tegyen a mit akar.“ A
század hogy nagyon haragudott reá, összedarabolta.

(Makó)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Mátyás királyról.)


58. Mátyás király és a részeges huszár.

Mulatott a huszár javában, mikor Mátyás király bevetődött a csárdába.
„Gyere pajtás, igyál – mondta neki a huszár – most mulatunk!“ Mulatott
is a huszár, az övé volt a csárda, nyelte a bort a hogy csak bírta,
Mátyás király pedig csak a szájához emelte a poharat, mintha inna, de
alig ivott valamit. Mikor fizetésre került a sor, Mátyás király is
fizetni akart, de a huszár nem engedte: mert most a pajtás – a hogy a
huszár nevezte – az ő vendége, fizetett a huszár. Csakhogy a huszárnak
hamar elfogyott a pénze, ő pedig mulatni akart tovább is, szerezni
kellett.

Elment éjnek idején Mátyás királlyal egy kereskedőhöz, a mint
betörtetett, ott látta, hogy az öreg kereskedő fiatal asszony mellett
fekszik: fiatal felesége volt, a legénye pedig öreg asszony mellett van
az ágyban. „Nem jó van ez így!“ mondta a huszár s parancsolta a
pajtásnak: Mátyás királynak, hogy a 2 öreget tegye egymás mellé, a 2
fiatalt is, mert úgy kell, azután mondta a kereskedőnek, hogy mutassa a
pénzét, mert nekik pénz kell. A kereskedő, hogy nagyobb baj ne legyen,
odaadta a napi bevételt, mit a huszár 3 felé rakott s mondta: „Ez a tőke
– rámutatott az egyik rakásra, – ennyit adtál a portékáért, ez a másik a
fáradságodért van, ez a kettő a tied! Ez a harmadik rakás az enyém, ezt
csalásból szerezted.“ Azzal a harmadik rakást zsebrevágta s mentek a
csárdába mulatni tovább. Mátyás király vele ment, akarta látni, hogy
mire megy a mulatásával a huszár?

Egyszer azután beitta a huszár a kardját, csak a kardhüvelye marad nála,
Mátyás király azután elment, a huszár pedig hogy baj ne legyen, csinált
a hüvelyébe fakardot, hogy a kirukkolásnál észre ne vegyék, hogy nincsen
kardja, csak hüvelye van. Másnap, mikor a huszár kirukkolt, kiadta
Mátyás király parancsban, hogy a huszár nyakazza le a legkedvesebb
barátját most mindjárt. Rosszul volt a huszár, de csak hamar feltalálta
magát, mielőtt kihúzta volna a kardját hüvelyéből, felfohászkodott:
„Változtazsd, Uram! fává ezt a kardot, hogy az én legkedvesebb
barátomnak le ne vághassam a nyakát!“ azután kihúzta a fakardot s
odavágott a barátja nyakára; hanem azért a huszárt ki akarták végezni,
mert nem volt kardja, de Mátyás király megkegyelmezett a pajtásnak.

(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosiszöllő-be telepedett embertől.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


59. Mi van legtöbb a világon.

Mátyás kirájnál vôtak az urak, sok főúr vôt a társaság köszt, elkesztek
beszélgetni: mi van legtöb a világon? Tanálgatták: ez van, az van!
beszólt az udvaribolond is, aszonta: ű tugygya mi van legtöb a világon!
„Hát, mi van bolon?“ kérdözik tűle, ha mögmondod: 10 forintott kapsz, ha
mög nem tudod mondani, botot kapsz! no, hát mi van legtöb a világon?“
„Mi vôna más – mongya a bolon – mint orvos.“ „Az nem igaz! hanem möny be
a szobádba, gondolkozzál, asztán mond mög!“ Bemönt a bolon a szobájába,
alig hogy beért, elvetötte magát, keservessen nyögött. Viszik Mátyás
kirájnak a hírt, hogy: „Möghal mán a bolond!“ Mögijett Mátyás kiráj és a
főurak szalannak a szobájába, nézik, hát csakugyan el van terülve,
nagyon sajnálták mer sokat löhetött neki nevetni, mingyár komėndáltak
neki, ki mit tudott. Az ėgyik komėndálta neki a vizes borogatást, a
másik az érvágást, a harmadik a pijóczát, szóval minynyája komėndált
valamit. Mikô minynyáját kivárta, hogy mit komėndál? fölugrik és a kiráj
elébe fordul, aszongya: „Fölségös kirájom! kijé a nyereség? mer ha ėgy
palotába enynyi doktor van, hát akkor mönynyi van az egész világon?!“

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


60. Mátyás király és a jószívű szegény ember.

Mikô Mátyás kiráj elmėnt kerűni, ėgy kis tanyába érkėzėtt ėgy szėgíny
embėrhėz; elfáratt, ott mėgpihent. Vacsorát is adott neki a szėgíny
embėr lencse levest. A szėgíny embėr mėgszánta: ėgy kis füstölt kóbásza
vôt kímínbe, avval is mėgtraktálta mėg ėgy félliter bort is adott neki.
Nagyravėtte Mátyás kiráj eszt a dolgot, asz mondotta neki: mėnyėn fėl
Buda várába. A szėgíny embėr fėl is mėnt, (Mátyás király) mėgmonta neki
az ajtót is, hogy mėre kėl mėnni Budavárába. Mikor Buda várába fėlmėnt,
a kiráj nagyon fogatta, a többi urak mėg csak nészték, hogy micsoda
embėr ez? de a kiráj nem magyarászta ki mindaddig, míg mėg nem
ebídeltek. Mikor mėgebídėltek, adott neki nagy köntöst: mėgruhászta,
adott neki sok aranyat: a menynyit csak elbírt vinni. Akkor
elmagyarászta a vendígejinek, hogy járt vele.

(Tiszakürt.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában.

A czinkotai kántor a kocsmában ivogált, mikor Mátyás király bement s a
kántor mellé telepedett, azt mondta a kántornak: hogy ő a Mátyás király
iródeákja, parancsolt is mindjárt 10 iccze bort. A kocsmárosné akart is,
nem is hozni, gondba esett, hogy a fiatal deák ki birja-e fizetni? mert
a deákoknak nem szokott pénzök lenni. Azt mondta Mátyás király: „Csak
hozzon, van sárgacsikó.“ Alig hozta be a kocsmárosné a bort, odavetődött
két szálczigány. Ittak mindnyájan, jó kedvük lett, Mátyás király elhúzta
a szép kocsmárosnét tánczolni. Tánczközben megmondta a kocsmárosnénak,
hogy ha majd fizetni kell, azt mondja, hogy elveszett a sárgacsikó (=
arany), de ezt csak _képlag_ mondja. A táncz után csakugyan mikor
fizetni akar Mátyás király iródeákja, keresi a sárgacsikót, nincs sehol,
azt mondja: tánczközben elvesztette. Hozzá fognak keresni, mindenki
kereste, a kántor négykézláb is, nem találták sehol. A kocsmárosné azt
mondta, hogy itt marad az iródeák zálogban, de a kántor – szerette a
kocsmárosnét, féltette, azt mondta, hogy ő nem hagyja a deákot, hazamegy
pénzért, kiváltja. A czigányok, mikor fizetésről volt szó, kereket
oldtak s mikor a kántor ment hazafelé, akkor már a földön feküdtek, be
voltak rugva s a kántor felbukott bennök a nagy setétségben. Mikor a
kántor nagynehezen feltápászkodott, végighúzott a botjával a két
czigányon, hogy a czigányok el kezdtek jajgatni s kijózanodni. A
kántornak otthon pénze nem volt, az apja mentéjét zálogosította el, úgy
fizette ki a szép kocsmárosnét: 5 húszast kellett fizetni.

Mátyás király látta a kántor jószívűségét, azt mondta neki: Jöjjön fel
Budára Mátyás király palotájába a feleségével; őt szereti Mátyás király
legjobban, ő az íródeákja. A kántor azután nemsokára készült Budára,
mondta a feleségének, hogy ő is jöjjön fel Budára, mert Mátyás király
íródeákja azt mondta, hogy őt is felvigye! A kántorné szidta a kántort,
hogy nem elég volt, hogy azért az íródeákért az apja mentéjét
elzálogosította, most meg azt a pár krajczárt, a mit azóta szerezett,
akarja elkölteni! de a kántor nem engedett, a kántornénak is fel kellett
menni Mátyás király íródeákjához Budára. „Nagy ember az – mondta a
kántor – őt szereti Mátyás király legjobban.“ Felmentek azután Budára
Mátyás király palotájába, a katona már várta őket, bevezette Mátyás
király szobájába. Mátyás király a kántor apja mentéjét vette magára, a
melyiket elzálogosított; a kántor és a kántorné csak néztek hogy került
a mente Budára? A katona azután egy másik szobába vezette őket, itt már
Mátyás királyon a királymentéje volt: tele arannyal, drágagyöngyökkel.
Mátyás király ott ült a trónusán, a bárók meg a herczegek ott álltak
kürülötte, akkor már tudta a kántorné is, hogy Mátyás királyhoz jöttek.
Mátyás király akkor felállt, elmondta az uraknak, hogy ez a jószívű
ember még az apja mentéjét is elzálogosította, csak hogy őt kiváltsa s
az ő drága mentéjét akasztotta a kántor nyakába és azt mondta a
kántornak, hogy kérjen amit akar! A felesége egyre súgta, hogy aranyat,
gyöngyöt kérjen, de a kántor csak azt kérte, hogy Czinkotán kétszer
akkora legyen az iccze mint máshol! Mátyás király meg is adta még azt
is, hogy a kántor, mert olyan jószívű volt, ingyen ihat, azután
megvendégelte s útnak bocsájtotta őket. A kántorné mikor kijöttek is
durúzsolt, hogy miért nem kért a kántor aranyat, ezüstöt! csak mikor
kikutatta a mentét, hallgatott el, mert televolt minden zsebje arannyal.

(Gyopárosi szőllők.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


62. Mátyás király a czinkotai kántornál.

Utazásba indult Mátyás kiráj, bevetődött a czinkotaji kántorhon,
szállást és vacsorát kírt, de nem volt ėgyebe a kántornak, csak 3
tojása, aszt is mėgsüttette Mátyás kirájnak a czinkotaji kántor,
kérdėszte Mátyás kirájt, hogy: „Ėgy kis bor jó vôna?“ „Nė tessík hozni!“
monta Mátyás kiráj. „De kírėm hozatok, mer ín is szeretėm.“ monta Mátyás
kiráj. Mátyás kiráj ellenire hozatott bort, píze nem vôt, êkűtte a
bibliját és mégis hozatott bort Mátyás kirájnak, osztán elbúcsúzott.

Mikor Mátyás kiráj hazaírt, mingyá eszibe jutott a czinkotaji kántor,
levelet írt, hogy keresse fėl Budán a lakásán Mátyás Sándort. Útnak
vėtte magát a kántor, hogy fėlkeresi aszt a Mátyás Sándor pajtást, fėl
is mėnt, fėl is találta Mátyás Sándor házát, nem akart bemėnni, mer a
kiráji palotába útasították, hogy itt lakik, de mit vôt mit tėnni, csak
bemėnt. Mátyás kiráj már akkor kiráji ruhába vôt és tévesztéssê nem
merte ráfogni, hogy ez a Mátyás Sándor. Kérdeszte Mátyás kiráj, hogy mi
járatba van? A czinkotaji kántor aszonta: „Mátyás Sándornak ėgy
ícczakára szálást attam mėg vacsorát: mėgėvėtt három tojást, aszonta,
most nem fizetėk, maj eljön hozzám Budára látogatásra, akkor
mėgfizetėk.“ Mátyás kiráj osztán öszszehítta a főtanácsosokat, hogy
őtözzenek a lekszėbb ruhába, jőjjenek el ebídre. Akkor elmėntek ebídre a
czinkotaji kántort felesígėstöl fėlültette az első helre, amazok mėg
csak csodálkosztak rajta, hogy mifíle embėr lėhet? A czinkotaji kántor
osztán mėgköszönte a szívessígėt. Mikor fėlálottak, Mátyás kiráj kihítta
a palota közepire a főtanácsosokat, aszonta: „Vessék lė magukrol
ėgyenkint a fėlső ruhájokat, tėgyék a czinkotaji kántor hátára!“
Görnyett mán alatta a czinkotaji kántor, nem tutta, hogy mit akarnak
véle? Ėcczėr csak aszonta Mátyás kiráj, hogy: „Mindėnki válcsa ki a maga
gúnyáját!“ A mi írtíket írt a ruha, az asztalra kėllėtt lėtėnni
mindėnkinek a Mátyás kiráj elébe a ruha árát. Odahítta osztán az
asztalhon, a píszt neki atta, de mėghatta neki: hogy a mihėnthaza ír, a
bibliáját kiválcsa.

(Öcsöd.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


63. Mátyás király bögréje.

Mikor Mátyás kiráj Tiszakürtön járt, kért inni vizet, bėgréböl adott
neki Pósta Sándor, az a bėgre ma jis mėgvan Pósta Sándor utógygyajiná,
Pósta Sándort mėgjutalmaszta Mátyás kiráj a mé inni adott neki.

(Tiszakürt.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


64. Szamár a csillagász és csillagász a szamár.

Mikor Mátyás kiráj kiindult a kiséretével, mėgkérdėszte a csillagászt,
hogy: „Lėsz-ė, eső?“ A csillagász fėltolta a szėmüvegit és monta:
„Fėlségės kirájom! nem lėsz eső, mer nagyon szép idő van, indulhatunk!“
Mikor mėntek, a juhásznak a szamara mėgszólalt, háromszor a szavát
hallatta; Mátyás kiráj oda hívatta a juhászt, hogy mi ennek a
jelentősége? Aszongya a juhász: „Fėlségės kirájom! szamaram valahányszor
a szavát hallatytya, bőven hull az esőnek harmatytya!“ Akkor is
mėgkérdėszte a csillagászt, akkor is asz monta: „Szép idő lėsz.“ A
juhász csak monta: „Fėlségės kirájom, nė indûj el! mer nagy eső lėsz“,
de a csillagász csak asz monta, hogy nem lėsz. Nem halattak ėgy fél
órányira, mikor nagy zivatar és nagy eső lėtt, még a csillagásznak a
pápaszemiról is csurgott a víz, akkor monta Mátyás kiráj: „Szamár a
csillagász és csillagász a szamár.“

(Mezőtúr)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


65. Mátyás király és a mutatványos.

Mutatványos mutogatta Mátyás királynak: mit tud: kulcslukon egy szakajtó
borsot áthajigált a nélkül, hogy csak egyszer is megütötte volna a
kulcsluk oldalát. Mikor vége volt a mutatványnak, majd nem a földig
hajtotta meg magát, gondolván most nagy ajándékot kap Mátyás királytól.
Azt mondja Mátyás király: „Ha maga minden hajigáláskor ennyi borst
elhajigál, sok borsra van szüksége, ugy-e?“ „Sokra felséges uram!“
mondta a mutatványos. „Adjatok neki tiz zsák borst!“ parancsolta Mátyás
király a szolgáinak – „Hadd legyen mit elhajigálni!“

(Szeged)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


66. Mióta csizmadia a csizmamester?

Azelőtt a csizmadiát nem csizmadiának, hanem csizmamesternek mondták,
csak Mátyás király óta nevezik így.

Mátyás királyról csakhamar elterjedt az a hír, hogyha valaki ajándékot
visz neki, az ajándéknál sokkal többet érőt ad neki. Gondolt egyet a
csizmamester, elvitt egypár csizmát ajándékba Mátyás királynak, hogy
majd Mátyás király jól megajándékozza. Mátyás király meghallotta, hogy
mily számítással küldte a csizmamester a párcsizmát, szolgájával a
csizmát telerakatta piszokkal s így küldte vissza a csizmamesternek,
hogy ez a csizma díja, azóta hivják a csizmamestert csizmadiának:
csizmadíja, csizmadia.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni?

Mátyás király mikor az országban le- s feljárt, hogy igazságot tegyen,
egyszer két rossz gebén ment. Meg volt a kocsija rakva teherrel. A mint
ment az országúton, jött szemközt hat lovas hintón egy herczeg. Nem
akart a terhes kocsi elől kitérni. Mátyás király azután felkelt, oda
ment, kigombolta a felső kabátját, mutatta az aranyos ruháját, hogy ő
király. Mondta mindjárt, hogy fogjanak ki két lovat, fogják oda az ő
kocsijához, elég oda az üres hintó elé négy ló is, azután térjen ki!
Azóta az üres kocsinak ki kell térni a terhes kocsi elől.

(Magyarkanizsa.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


68. Mátyás király és a részeges bíró.

Volt egy részeges bírónak egy lánya és egy fogadott fia, a fiú ügyelt
mindenre, hogy baj ne legyen, ő volt a bíró jobbkeze, mégis a lányát
mással jegyeztette el, pedig a fogadott fia élt, halt érte. Mikor az
eljegyzést tartották, akkor is a fogadott fiú vigyázott a községházán,
hogy a falunak mikor hozták a fáját, híja ne legyen, az öregbíró a
választott vejével bent mulatott a szobájában: jó _borjuk_ volt, ittak,
a fog dott fiú meg szomorkodott; a leány is ott hagyta a mulatságot,
kiment a kertbe sírni, mert a fogadott fiút szerette. Mátyás király
akkor mint hajdú járta be az országot, éppen akkor ment a községházára,
mikor a fát hordták az emberek s a fiú szomorkodott. Mátyás király
kikérdezett a fiútól mindent; bement megnézni, hogy mit csinálnak
odabent: tartották az eljegyzést, ittak javában, mikor bement, azt
mondta a bíró a hajdúnak a községházán a helye! Mátyás király azután
elment s hintón jött a bíróhoz, behívatta a bíró fogadott fiát s a
leányát, kijelentette, hogy ezután a fogadott fia lesz a bíró, az öreget
elcsapta, mert részeges, mikor a részeges bíró beszélni kezdett, Mátyás
király kigombolkozott, a bíró meglátta az aranyos ruhát, mindjárt
elhallgatott. A fogadott fiút pedig a leánnyal összeadta.

(Békés.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


69. Mátyás király vette le a rabigát.

Mătyăs kiră vėtte lė a rabigăt, mer azelőtt szăntottȧk ȧz emberek ȧz
ȧszonyon. Hȧ ȧz embėrnek ȧz aszony nem tecczėtt, elȧttȧ; hȧ ê nem birta
anynyi, ȧgyonütte. Mikor Mătyăs kiră lăttȧ, hogy ȧz ȧszony húzzȧ ȧz
igăt, lėszălt ȧ kocsijăról, monta, hogy ȧz ėmbėrt fogjăk bė, bėfoktăk,
ȧz embėrėn szăntottȧk. Mătyăs kiră ȧkkor nȧgy törvínt tȧrtott ellenök,
hȧ úgy cselekszenek, mind kipusztítytyȧ őket, eltörletyi őket. Ȧzútȧ
bėcsülyik (az emberek) ȧz ȧszont.

(Gȧlgȧhévíz Pestvm.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Hőseinkről.)


70. Balázs.

Élt ėcczör ėgy szögén özvegy aszszon a gyerökivê, ott laktak az erdő
szélin, a kis gyerök tartotta föl az anynyát. Ėcczör elmönt a kis gyerök
az erdőbe szamóczát szönni, gondolta: „Még édösanyám alszik, szödök ėgy
csomót.“ Hát a mint mén, möndögél bejjebb, bejjebb az erdőbe, ėcczör
csak eltévett, lėült a fojópartjára, várta, hogy az édös anynya
mögkeresi; az édösanynya kereste, de nem gyütt a nyomára. Hát, a mint
ott üldögél a kis gyerök a fojó partján, hát! ėcczör csak mén âra ėgy
hajó, kérdözik a kis gyeröktű: „Mijé sírsz? kis fijam!“ „Mer nem tudok
hazamönni!“ mongya a kis gyerök. „Hát, hol lakol?“ kérdözik. „Édös
anyámnál,“ feleli a kis gyerök. „Hát, édösanyád hun lakik?“ „Hát a hun
én!“ Gondolták, hogy evel nem sokra mögyünk, mögkérdöszték, hogy hítták
az édösanynyát? „Zsuzsa néni.“ mongya a gyerök. Fölvötték a hajóra, majd
elviszik, ėgy halásznak átagygyák. Úgy is lött. Hát, a mint a halásznak
átagygyák, ráparancsolnak a halászra, hogy visejje a gongyát.

Másik hétön âra járt a kiráj, möglátytya a gyerököt a gunyhó előtt,
kérdözi a kis gyeröktül: „Itthun van-ė az édösapád? kis fijam!“ „Neköm
nincs édösapám, csak édösanyám“ mongya a kis gyerök.“ „Hát aszt hogy
hîják?“ kérdözi a kiráj. „Zsuzsának“ mongya a kis gyerök. „Hát a hol
lakik?“ kérdözi a kiráj. „Aszt nem tudom, asz keresném“ mongya a kis
gyerök. „Hát az öreg halász mêre van?“ „Odabe van a kis gunyhóba.“
mongya a kis gyerök. Bemén a kiráj mögkérdözni Nem a kendé ez a kis
fijú?“ „Nem ám! úgy hoszták ide“. Kimén mögén a gyerökhön, mögén beszél
vele, ád neki ėgy aranyat: „No, kis fijam, jô viseld magad, majd idővel
még halász lösz belüled!“ „Én belülem nem lösz halász sosė“ mongya a kis
gyerök. „Hát mi löszöl? kis fijam!“ „Mátyás kiráj katonája, még pedig
huszár.“ Mögtecczöt ez a felelet a kirájnak, adott a halásznak aranyat:
„No, halász! viseld gongyát ennek a kis fijúnak és mához ėgy évre hoszd
föl hozzám Budára, tudakozógygyál a kiráj iródėjákja után!“ A névjegyit
odatta: „Majd esztet agygyátok oda!“ A halász mökköszönte az aranyakat
is, a jegyöt is és elbúcsúzott a kiráj: „De gongyát viseld a kis
Balázsnak, hogy mához ėgy évre föltugygyad hozni Budára!“ A halász
ígérte, be is tartotta az ígéretöt, csináltatott a kis fijúnak csinos
ruhát, fölvitte Budára. Kérdözik Budán a várba az ajtón állók: „Kit
keresöl? szögén embör!“ „A kiráj iródėjákját!“ Nagyot néznek az
ajtónállók, mikor odatta a jegyöt, mer az a jegy a kirájhon szólott.
Bevezették a szögén embört a kiráj elébe, a gyerököt átvötte, a szögény
embört pedig mögjutalmaszta. Balázst pedig fölőtösztették úri ruhába,
kitanították, derék katona vált belőle. Idővel mögházasodott, êvött ėgy
gróf kisaszszont, boldogul éltek.

Történt ėcczör, hogy szögén embörök jártak nála, hogy engegygye mög a
nacságos úr, hogy azerdőbül fát vigyenek, a mivel a gunyhójukat
fölépicscsék. Vôt kösztük ėgy embör, ki a szögén aszszon részire fát
kért. „Szeretném látni aszt a szögén aszszont – mongya Balázs úr – hogy
nem gyün, ha szüksége van fára!“ „Szögén, özvegy, beteg aszszon! kéröm.“
„Ha nem gyühet, odamegyek én!“ monta a nacságos úr, odamén a szögén
aszszonhon, benéz az ajtón, látytya, hogy ott térbetyül, imátkozik. „Mi
csinál? jó aszszon!“ „Imátkozok az elveszött gyerökömé!“ mongya az
aszszon. „Hát mikor veszött el a gyeröke? jó aszszon!“ „Régön vôt a!“
mongya az aszszon. „No, akkor mögadom a ház hejet is, de mőre lögyön?“
„Csak ezön a hejön lögyön a fa tüve előtt, mer mikor elveszött a fijam,
ebbe a fába töttem bele a jóságos szüz Márija képit, elmult már 25 év,
azûta mindég imátkozok lėtérbetyülve, hát a mint beszéli a szögén
aszszon, sírva borult a nyakába Balázs: „Én vagyok ez a 25 év ûta
elveszött fija!“ De hogy ű mögörült a találkozásnak, a felesége nem,
aszonta: „Neköm nem köl koldus aszszon anyós! Mit vôt tönni, mit nem,
Balázs fölépítette aszt a házat és az anynya ott lakott, még mög nem
halt. _Eddig siratta a fiját, hogy mög nem tanálta, most mög azé
siratytya, hogy mögtanáta._

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


71. Kinizsi.

Mikor körösztülmönt a katonaság azon a falun, a hun Kinizsi lakott,
Vastag Balázs lánya kért tűle vizet. Kinizsi ott hevert a fűbe az apja
_malma mellett_, fővött ėgy _malomküvet_, âra tötte a _mihókot_ (a mibül
vizet isznak), úgy kinálta mög. „Ez osztán az erős legény!“ monták,
mikor látták. Kinizsi mög anynyira elbámult a lánra, hogy _lėcsúszott_ a
kezirül a _kű_, êre a katonák elkeszték csúfolni, monták: „Ez az az erős
ficzkó?“ Kinizsi akkor fővötte a küvet, a _fejük fölött_ suhintotta el.
Mátyás kiráj mikor halotta, hogy mijen erős Kinizsi, mikor az országban
álruhába járkálgatott, elmönt Kinizsihön is, ott hagyott ėgy _zacskó
aranyat_ mög ėgy _czédulát_, a czédulára rá vôt írva, hogy a zacskó
arany azé van, hogy az apjának mög az anynyának lögyön mibül élni, ű
neki pedig ha kedve van, gyűjjön el a kiráj hadseregibe katonának. A pap
olvasta el, mer abba az üdőbe kevés embör tudott olvasni. Kinizsi osztán
a nyakába akasztotta a tarisznyát, ėgy _mônárczipót_ tött bele, útnak
vötte magát, hogy êmén katonának Mátyás kiráj hadseregibe. A mint mönt
ėgy erdőbe, ott vadásztak az urak Vastag Balázszsal ėgygyütt, itt az
inasokkal öszszeszólalkozott, ėgyet a mônárczipóval úgy hátba vágott,
hogy mingyá ôra bukott; akkor ėgy _kutya_ rászalatt, aszt mög ėgy fával,
a möliket fölhúzott az erdőbe, úgy ôdalba ütötte, hogy mingyá
_mögdöglött_, akkor rárohantak a hajtók, de Vastag Balázs aszonta:
„Mögájjatok! Sok lúd disznót győz.“ Látta, hogy markosgyerök, odamönt
Vastag Balázs, hogy kicsoda? hogy és mint? Monta, hogy ű katona akar
lönni Mátyás kiráj hadseregibe: beált katonának, lött belüle vitéz embör
Akkor vôt a törökkel nagy ütközet, Vastag Balázs vôt a fővezér, Kinizsi
akkor a tömösvári várba vôt, gyütt az üzenet, hogy mönynyön segíteni.
Mikor Kinizsi odamönt, a magyarok mán be vôtak kerítve. Kinizsi betört a
törökök karéjába, mikô Vastag Balázs möglátta Kinizsit, odamönt oszt
Vastag Balázs ráborult, hogy végünk van! Aszongya Kinizsi, hogy nė
vérözze be: „Nincs végünk!“ Széjjelverte az egész hadseregöt: egyik
kezivel parulázott Vastag Balázszsal, a másik kezivel kardal csapkotta a
törököt agyon. Akkor széjjelverték az egész török hadseregöt. Mikor
lėverték a törököket, áldomást ittak; törökökbül csináltak asztalt,
Kinizsi ėgy _törököt fővött a fogával_, úgy járta a toborzót. Kinizsi
vötte el asztán Vastag Balázs lányát, a kinek vizet adott.

(Deszkimajor.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


72. Toldi.

Mikô Vastag Balázs mönt az ű hagygyával, ėgy erdő szélin vôt a Toldi
Miklós apjának _vízimalma_, mikor Vastag Balázs odaért az ű hagygyával,
Toldi Miklós ott fekütt a malom előtt. Vastag Balázs odakijátott: „Hej,
te ficzkó! agy ėgy kis vizet!“ Miklós oszt főkelt, fővött ėgy
_malomküvet_, rátött ėgy _korsót_, teli hideg vízzel, oda kénálta Vastag
Balázsnak, Vastag Balázs lánya aszonta: „Ez ám oszt a vitéz!
sajnálnivaló, hogy itt van ebbe a vízimalomba. Jobb vôna, velünk gyünne
a csatába!“ Akkor oszt mögszólalt Vitéz Balázs: „Van-ė, fiju, kedved
hadba gyünni?“ Aszongya Miklós: „Elmönnék én magukkal, de van ėgy öreg
apám mög öreg anyám!“ Vastag Balázs hítta, hogy mönynyön el velük, de
akkô nem mönt el. Vastag Balázs osztán mögfúvatta a trombitát, hogy
indujjunk! Elindultak, möntek Buda fele. Itt oszt vôt a Vastag Balázs
lánya mellett ėgy hadnagy, szerelmet akart vallani a lánnak, de úgy
vötte észre, hogy a lán beleszeretött a Miklósba. Mikor Vastag Balázsék
elhatták a malmot, hozzá hívatta a dėjákját, kezibe nyomott ėgy _acskó
aranyat_ és mögmonta neki: „Mond mög Miklósnak, hogy gyűjön utánunk!
eszt mög ad oda az apjának mög az anynyának, hogy éjjenek belüle!“
Viszszavitte a dėják az aranyat, aszongya: „Miklós öcsém! eszt a vezér
úr kűtte: az aranyat, hogy ad oda az atyádéknak, tė mög gyere el utánunk
Budára, ott oszt kapsz fegyvert, ruhát, lovat!“ Miklós odatta az aranyat
az atytyának mög az anynyának: „Hát, mos mán elmögyök édösatyám,
édösanyám! maguk mög ebbül az aranbul éljenek, még viszsza nem térök,
elmék a csatába!“

Útnak indult, elbúcsúzott az apjáéktû, mönt, möndögét az erdőn körösztű.
Itt oszt a hadnagy az erdőbe elmaratt a többitül tizėnketted magával,
hogy majd Miklóst valahogy êfődelik, mer észrevötte, hogy a lán
szerelmes a Miklósba. Miklós ballagott az erdőbe, ėgy nagy _bojhos
kutya_ rárohant, ű oszt ėgy gajjat fővött, hogy a kutyát êtéríti, de
ojan gaj vôt az a gaj, mind ėgy embör dėrék, úgy mögsuhantotta a kutyát,
hogy _főfordût_; ez a hannagynak a kutyája vôt. Itt oszt a hannagy
odakijátott: „A kutyámat agyonütötted, tė haszontalan! mögáj, maj
lakolsz ezé, rajta legényök! üssétök agyon!“ Itt oszt Miklós sė vôt
röst, êhajintotta aszt a vékony gajat, kiszakajtott ėgy vastagabbat,
mögsuhíntotta a levegőbe, közéjük csapott a katonáknak úgy, hogy _hat
halva esött_ öszsze. A hannagy osztán öszszerözzent, futni keszdött, ėgy
katona elejtött ėgy _prófontot_, Miklós úgy hátba vákta vele a
hannagyot, hogy a csak órra bukott, a többi társai is futni kesztek, nem
bántották a Miklóst. Lóra ültek, utána váktak a vezérnek, mikô utôlérték
a vezért: „Vezér úr kéröm – aszongya a hannagy – Miklós hat katonámat
agyonvert.“ „Hát oszt mé verte agyon?“ kérdöszte. „Hát gyüttünk az
erdőszélin, Miklós kiszakajtott ėgy vastag fát, közénk vágott, hat
holtan esött (a földre).“ „Tán valami roszszat szóltatok neki?“ „Nem
szóltunk mink – aszongya – sömmi roszszat sė neki!“ „No, mögájjon, a
ficzkó! csak gyűjön a kezem alá, majd mögbűntetöm.“ Űk asztán csak
halattak továb Budára. Mos mán fordujjunk viszsza Miklóshon.

Nagy gonba ereszködött Miklôs, hogy mos mitévő lögyön: mönynyön ė
Budára, vagy ne? „Mék – aszongya – nem félök én az egész hadtû sė!“
Mönt, möndögét, beért ėgy városba, ott mindönütt be vôt csukva a kapu: a
tulsó végin ėgy _veszött bikát_ kergettek a mészárosok, de azé Miklós
csak ballagott az út közepin. Mindön ablak telivôt néppel, kijabált a
Miklósnak: „Gyün a veszött bika, ficzkó! eregy az útrû!“ Miklós csak
ballagott, ėcczör csak elébe került a bika, mérgesen nekifordût, ű csak
nekirohant, elkapta a két szarvát a bikának, az út közepire vákta, ráült
a nyakára. Itt oszt a _mészárosok_, bámulták, hogy möjen legén ez! A
mészáros oszt kivött ėgy _marék aranyat_, aszonta: „Nesze, ficzkó! möjen
jót töttél a városnak.“ Miklós zsebébe tötte az aranyat, elindult Buda
fele. Mikor odaért a kiráj lakásáhon, – Mátyás királ vôt akkô a királ –
jelöntötte az őrnek, hogy itt van ėgy katonának való legén, be akar álni
katonának. Mátyás királ aszonta: „Bocsásd be hozzám!“ Miklós mönt befelé
a szobába, odaért, aszongya: „Agygyon Isten jó napot! királ őfölsége.“
„Agygyon Isten fijam, mi a neved?“ „Toldi Miklós a nevem.“ „Hát tė vagy
az a nallegén, a ki minap hat katonámat agyonütött?“ „Én vagyok, királ
űfölsége, de kéntelen vôtam vele!“ „Hát mi részrű – kérdözi Mátyás királ
– vôtá kéntelen?“ „Rám rohantak tizėnketten, az életömet reszkírosztam
vôna, ha nem bántottam vôna űket: mer ėgy hannagy vôt kösztük, az asz
monta, hogy: „Üssétök agyon!“ „Vagy úgy! az vôt az a hazaáruló, ű asz
monta, hogy tė csak orozva ütötted lė, embör vagy fijam! maj elbánok én
a gazficzkóval.“ Csöngetött a vezérnek: Vastag Balázsnak. Vastag Balázs
belépött: „Itt vagyok! királ parancsára.“ Elmesélte neki, hogy mit mond
Miklós, hogy járt a hannagyal. Mingyá ruhát attak neki. Vastag Balázs
osztán magamellé vötte és elindultak a csatába. Mikor odaértek a
csatáhon, Miklós ėgygyik szélin, Vastag Balázs a másik szélin, úgy
êverték a csatát. Miklós kitünően harczolt. Itt oszt gyütt ėgy új
ellenség. Előgyütt ėgy _vasas, tiszta pánczélba_ odakijántott: „Ide
gyűjjön, a ki vitéz!“ Miklós oszt fölugrott a lovára, odarohant mellé,
_kezet nyûtott neki_, úgy _mögszorította a vaskesztyűt_ a kezin, hogy
kicsücsürödött az újjain a vér. Fölordított bele: „Többet soha nem
gyüvök a magyart bántani, csak enged el a kezem!“ Ez osztrák vôt.
Elengette oszt mögesküttette, hogy nė próbájja többet bántani a magyart.
Viszszalovagôt Vastag Balázshon, Vastag Balázs kezet nyûtott neki:
„Embör vagy, fijam! neköd adom a lányomat, ha köll. (Miklós elfogatta a
lán kezit, nagyon mögszerették ėgymást. Átatta Vastag Balázs a
vezérségöt) Mátyás királ hatalmával. Miklós oszt vezér lött, sok vitákon
mönt körösztül.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


73. Szömölcs.

Mikor a törökök Magyarországon voltak, – Vásárhely még akkor nem volt
olyan nagy mint most –, a város szélén lakott egy szegény ember, kinek
volt egy szép leánya, csikós volt a szeretője. A csikós ott legeltetett
a városszélén a szegény ember háza előtt. Egyszer beállított a szegény
emberhez egy török, _kereket_ kért tőle. A szegény ember hajlandó is
volt adni, de a török arra kérte, hogy legyenek olyan jók, vigyék a
kereket a város tulsó szélére meg egy tengelyt is vigyenek magukkal,
mert a kocsi kereke eltörött, emelőrud is kell, majd ő utánuk megy
lóháton. A szegény ember gurította a kereket, a fiának pedig mondta,
hogy hozza a rudat. Alig ment el a szegény ember a fiával, a török
bement a szegény ember leányához s kezdett vele enyelegni, majd felkapta
a lovára, vitte Szeged felé.

A leány elkezdett jajgatni, sikítani, mit meghallott a csikós, de mikor
a szegény ember házához ért, a török elvágtatott a lánnyal, mingyárt a
pányváslóra kapott s a török után vágtatott s be is érte szerencsésen a
törököt. A török azt mondta neki: menjen vissza míg szépen van, de a
csikós a pányvakötelet a török nyakába vetette s lerántotta a lóról s
odakísérte, a honnan a leányt elrabolta. Akkorra már a leány apja és
testvére is haza ment s elkezdték a törököt ütni. A török fiatal ember
volt, azt monta: Ne verjék, mert őt úgy küldték Szegedről, hogy a leányt
elrabolja, őt is úgy rabolták el Vásárhelyről, mikor még gyermek volt. A
szegény ember mikor azt hallotta, hogy Vásárhelyről rabolták el, eszébe
jutott, hogy neki is elraboltak egy fiát, azt kérdezte tőle, hogy melyik
részéről rabolták el Vásárhelynek? A fiatal török azt mondta, hogy ő azt
nem tudja, csak annyit tud, hogy Vásárhelyről rabolták el és hogy a
hátán jegy van: egy nagy _szömőcs_. Mikor azt hallották, hogy szömőcs
van a hátán, nem bántották, hanem megnézték, hogy igaz-e? Akkor ismerték
meg, hogy ez az ő fijuk. A fiú nem ment vissza, hanem a lovászát küldte
Szegedébe (nem szegediek így mondják), mondja meg, hogy máskor ne
küldjenek testvért testvérét rabolni! A csikós azután elvette a leányt:
Juliskát feleségül.

(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosi-szőllőkbe került embertől.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


74. Toronyi Tamás pihenőhelye.

Toronyi Tamás eltívett az erdőbe, lėheverėdėtt osztán: a lovát
mėgkötötte ėgy fáhon, maga mėg míjen elalutt, el vôt törődve. Vastag
Balázs, a legínye nem tutta mán mire vélni, hová van az ő ura? elmėnt
keresni, az erdőbe nyilván eltívett? de ő addig fogja keresni, míg fėl
nem találja Ėcczėr rábukkant, hogy ott feketíllik valami! kivont
fegyverrel mėnt âra: „Akár mi vár rėám, mėgnízėm, hogy mi van ott?“ Hát
az ura ott fekszik, a lova mėg van kötve, odamėnt, kőtötte, Toronyi
Tamás fėlugrott és nyakába ugrott Vastag Balázsnak, hogy: „Hol jársz
itt!“ kérdėszte. „Én, uram! magát kerestem, mert azt hittem, hogy magát
elfokták a törökök.“ Annak a hejin, a hol fekütt, ojan nagy _kútat_
ástak, hogy ėgy ökör is mėgfordulhat benne, nagy tőgyfákkal van fėlróva,
a nevit (Toronyi Tamás) ėgy nagy fára írta, mos mán ki van fôrva. A
somontaji és tamásdaji erdő közepibe van az a hej, a hol Vastag Balázs
rábukkant Toronyi Tamásra.

(Öcsöd.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


75. Jumėrcsák.

Régön, mikor a törökök Magyarországon vôtak: szötték a magyarokat rabbé:
lányokat, aszszonyokat, gyerököket, ėgy kis lány mög ėgy kis gyerök is
rabul estek. A gyerök mög a lán nem vôtak mögkötözve, mikor vitték
kifele űket, főtötték űket ėsz szekérre. Möntek az országúton, rájuk
estelödött, bemöntek ėgy nagy erdőbe. Itt osztán tüzet gyûtottak,
kesztek vacsorálni; a mi aranyat elraboltak a magyaroktul,
szétosztották. Itt osztán a Gergőnek vôt ėsz szürke lova, aval rabolták
el, ez a szürke ló oda vôt kötve a Jumėrcsáknak (vezér vôt Jumėrcsák) a
lováhon, a lován vôt nyerög, oda eresztötte be az aranyat (Jumėrcsák), a
_nyerögkápába_ vôt luk, oda eresztötte be; eszt a Gergő mind látta.
Mikor a törökök elaluttak, Gergő mögrászta Viczának a válát: „Viczuskám!
nem gyüsz haza?“ „De mék – aszongya – atyámhon.“ A kis lán 7 éves vôt, a
gyerök mög 10 éves vôt. Lėszáltak a szekérrű és szépen, lassan ballaktak
kifele: Gergő igenyöst a szürkéhön, odamönt, el akarta ôni a Jumėrcsák
lovátul, de nem bírta elônni, hanem fölűtt a szürkére. A szürke húszta
emeszt is, Vicza mög csak ballagott mellette. Az utolsó őr is alutt.
Mikor êhatták űket, Gergő főhítta Viczát is a lóra, ballaktak hazafele.
Mikor hazaértek, a városba vôt száz katona, látytyák, hogy ez a két
fijatal gyün lovon. A Gergőnek az anynya mán kereste a Gergőt, ríva
szalatt körösztül a katonaságon, kérdözi: „Hun vôtá Gergő fijam?“ Ez
osztán meséli, hogy ű hun vôt mög a Vicza. Ėgy hannagy mög halgatta
asztat, hogy a Gergő mijen vitéz. A hannagy mögszólalt: „Hun vannak,
fijam! azok a törökök?“ „Itt vannak az erdőbe, de sok magyar fogoj is
van.“ Itt oszt a hannagy odalépött Gergőhön: „Az én szolgám löszöl, csak
gyere, vezess el engömet.“ „De elsőbb anyámnak odadom az aranyakat!“ Itt
osz Gergő rámutatott a nyerögre, az anynya odamönt, főfordították a
nyergöt, sok aran kifordult a nyerögbül. Aval kardot kötött az ôdalára
Gergőnek, fölült a lóra. Gergő Jumėrcsák lovára ült. Váktatott száz
katona, Gergő előre mönt mög a hannagy.

Mikor odaértek, Gergő möglátta Jumėrcsákot, rámutatott: „A lopott el
engöm az erdő szélirül!“ Itt oszt möktámatták a katonák, mind
agyonverték a törököket, csak Jumėrcsákot nem bírták, eszt nem fokta sė
gojó, sė a kard. Oszt fölakasztották, de míg onnan is a hogy
fölakasztották, esött lė. Háromszor is fölakasztották, _mindég
talpraesött:_ ėcczör aszongya Gergő: „Nem köl, laszt bántani, el köll
ereszteni!“ Itt oszt Jumėrcsák útnak indult, ballag oj röngetek nagy
erdőbe. Ėcczör rátanát ėgy nagy tisztásra, a tisztáson mögált, az a
tisztás a haramijáknak vôt a tanyájuk. Tekínget ott, néz, hogy mi löhet
ott? Látytya, hogy 12 haramija van ott, möghökkent Jumercsák. A
haramiják közrekapták, hogy miféle embör? Mögfokták, mökkötöszték,
bevitték az ű vesztőhejjükre. Itt oszt rátötték a nyakát a tőkére,
_ráváktak_ a _fejszével_, csak _nem vágta el a nyakát_. Itt oszt
mögválasztották Jumėrcsákot vezérüknek. A hogy jártak lopni, rabolni,
elrabolták a lengyel kirájnak a lányát, Jumėrcsák nagyon mögszerette a
lengyel kiráj lányát. A lán kérte Jumėrcsákot, hogy bocsássa űtet
viszsza a szülejihön! „Elbocsátalak – mongya Jumėrcsák – ha én is elmék,
elválalsz engöm uradnak.“ Mögesküttette a lánt, elszöktek a többi
haramijáktúl, de nem a szülejihön szöktek; hanem a Jumėrcsákékhon, a
Jumėrcsák hazájába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


76. Bocskai.

Mikor Rákóczitul elpártoltak a kuruczok, mer a némöt kinek eszt, kinek
aszt adott, Bocskai is hűtlen lött hozzá. Bocskai asztán főmönt Bécsbe
kihalgatásra. Bemönt ėgy kávéházba magyarruhába, a fokossát
fölakasztotta a fogasra. A némötök ėgy darabig nészték, hogy ki löhet
ez? Látták asztán, hogy csak ėgy füle van, pedig Bocskai úgy fűsülte a
haját, hogy nė lácczon, nótát kesztek a némötök Bocskairul, hogy csak
ėgy füle van. Bocskai nem tudott némötül, de aszt mögértötte, hogy rúla
danúlnak, lėvötte a fokossát, mind kiverte a némötöt a kávéházbul, csak
maga maratt bent.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Örökéletűekről:)


77. Kiszabaditás a tömlöczből.

Rákóczinak vôt ėgy lány szeretője, mikor Rákóczi a tömlöczbe vôt, az
szabadította ki. Rákóczit elítélték halálra, papot hívattak, hogy
gyónjon meg. A tiszteletes az erdőn ment körösztül kocsin, Rákóczi
szeretője az emberekkel mögállította. Aszt monták a tiszteletesnek,
agygya ide a ruháját a lánnak! Ruhát cseréltek osztán: a lány mönt a pap
ruhájába a tömlöczbe. Mikor a lány mönt be a tömlöczbe, a katonák
tisztölöktek, a mint szokás. Az őrt lėrészögítötték: _álomport_ töttek a
borba, anynyira álmos lött tűle, hogy elalutt. A lány monta osztán
Rákóczinak, hogy: „Ütött az óra! nincs mit tönni, mönekülni köl.“ A
katonárul lėhuszták a ruhát, Rákóczi vötte magára, úgy mönt a lánynyal
az erdőbe, úgy szabadult ki. Az erdőbe osztán a papnak odatták a
ruháját.

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


78. A mákostészta hatása.

Mikor Rákóczit hajszolták, negyed magával volt egy erdőben, volt
közöttük egy menyecske is, a szomszéd faluban pedig németek voltak, kik
el akarták fogni Rákóczit, kivált a vezérük volt rajta, hogy elfogja.
Rákóczi azután beküldte a menyecskét a faluba, hogy főzzön a németeknek
szárasztésztát, mert a németek nagyon szeretik a száraztésztát és jól
bemákozza, hogy bátorságot kapjanak a németek és mondja nekik, hogy
Rákóczi az erdőben van, ott megfoghatják könnyen. A menyecske úgy tett,
mint Rákóczi mondta: elment a faluba, főzött nekik száraztésztát, jól
_bemákozta_ s mikor jóllaktak, biztatta őket, hogy jöjjenek, fogják meg,
majd ő elmegy előre, visz neki italt, álomport dült bele, majd Rákóczi
iszik belőle s elalszik tőle, akkor megfoghatják. Rákóczi mondta neki,
hogy így mondja. A menyecske megmondta, hogy erre és erre jöjjenek, ott
találnak egy kis gunyhót, abban van Rákóczi; s azután elment előre
Rákóczit leitatni. Mikor a németek a kis gunyhóhoz értek, Rákóczi végig
volt már nyujtózva egy padon, a keze lecsüngött, úgy tett mintha aludt
volna, még hortyogott is. A németek feje odament hozzá, nézte, hogy
alszik-e? a kezét Rákóczi kezébe próbálta tenni. Rákóczi megfogta a
német kezét, felugrott: „No, most itt vagy! te akartál engem elfogni,
elfogtalak én téged.“ Körülkapták a németet, a kik vele jöttek,
elszaladtak, elhagyta őket a bátorságuk, hiába ettek mákos tésztát.

(Hódmező-Vásárhely.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


79. Rákóczi lova fordított patkója.

Rákóczi lovának olyan patkója volt, hogy más lónak olyan nem volt,
mindjárt rá lehetett ismerni a patkó nyomára. Hogy ne arra keressék a
merre ment, reá ne találjanak, _megfordította a patkókat_ a lova lábán.
A német el szerette volna fogni, de nem birta, mikor ment ki
Törökországba. Orsován már nem lóháton, hanem _hintóban_ ment, ott majd
elfogták, hanem túljárt az eszükön. Hoszszú haja volt, lenyíratta, pedig
szép haja volt, a bajúszát is leborotváltatta, sem bajúsz, sem hosszú
haj, olyan volt, mint a _pap_. Orsován megállították a hintóját,
kérdezték, hogy nem ő-e a Rákóczi? Mikor megnézték, látták, hogy sem
bajúsza, sem hosszú haja, tovább eresztették; azt mondták, hogy pap.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


80. Miért kell Rudolfnak bujdosni?

Rudolf trónörökösnek azért nem szabad kijelenteni magát mig az apja él:
mert ha megtudnák odafent, hogy él, baj lenne. Rudolfnak most bujdosni
kell; mert a Rocsild fiját agyonütötte. A Rócsildnak a fija azzal
dicsekedett, hogy annyi a pénzök, hogy akármerre lép, mindenütt
őfelségének a _képire hág_. A pénzen rajta van őfelségének a képe, náluk
meg a pénz annyi mint a szemét: mindenütt van; így azután akármerre lép,
mindig őfelségének a _képire_ hág. Rudolf, mikor ezt hallotta, méregbe
jött, agyonütötte a Rócsild fiját: miért hág az ő apjának a képére! Meg
volt a baj! Őfelsége azt mondta: Életet életért! Most mit csináljanak?
Rudolfot a jó emberei mindjárt elküldték bujdosni: bujdosson addig míg
Őfelsége él, azután úgy is ő lesz a király. Csináltak azután gipszből
embert, azt temették el Rudolf helyett, azt mondták, hogy Rudolfot
agyonlőtték, oda van! Pedig Rudolf él, most is bujdosik. Édesanyám
beszélte, hogy Kanizsán is járt, minálunk is volt. Mikor hírement, hogy
Rudolf eljön Kanizsára, édesanyám tisztába tett mindent. Egyszer nyílik
a nagykapu beköszöntött Rudolf, kérdezte, hogy vagyunk? Szülém mondta,
hogy szegényesen, másnál lakunk: Takács Jánosnál, de nagyon jó ember.
Majd lesz ez még máskép is, monta Rudolf, majd ha ő lesz a király! –
Azután egy garast kért édesszülémtől, akkor még a garasok jártak.
Édesapám mindjárt mondta szülémnek, hogy agygyon neki! Hát a mint tette
be a pénzt, a felsőruhája felbillent, látszott, hogy _aranyos ruha_ volt
alól; felől pedig rossz, vadász ruhája volt, zöld vadászkalap
_fáczántoll_ volt rajta. Nem telt bele 10 nap, már a szomszéd falvakban
beszélték, hogy Rudolf Kanizsán járt.

(Magyarkanizsa.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


81. A bőkezű Rudolf.

Besenyőn a kubikusok köszt mögjelönt Rudolf, ėgy kubikusnak kivötte a
kezibül a tajicskát, föltaszította a tőtésre, osztán asz monta ėgy
kubikusnak, hogy híja öszsze az öszszes kubikusokat, a kik itt dôgoznak.
Mikor öszszegyüttek rakásra, _kigombolta_ aszt a rossz ruhát rajta,
mögmutatta, hogy ű Rudolf. Kérdöszte asztán: „Mönynyit kereshetnek ėgy
nap?“ Monták, hogy ėgy forint ötvenkrajczárt, némölik csak ėgy forint
harmincz krajczárt. „Ez nagyon kevés ezér a munkájé!“ monta Rudolf.
Kivötte a bugyėllárissát és mindėgygyik embörnek adott öt-öt forintot,
oszt elmönt. Asz monta: „Eszt sönkinek nė mongyák!“

(Egyházaskér)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


82. Menekülés.

Aszt beszílik Rudolfról: mikor Vėcsėra Mári mėktutta, hogy ojan nagy
tėttű rab van a tömlöczbe lėcsukva, sopánkodott, hogy miféle rab lėhet?
nem tutta, pedig ő vitt a raboknak ėnni; csodálkozott azon, hogy őt hogy
nem eresztik be? Vôt ennek a Vėcsėra Márinak ėgy kedvese lakatosmestėr
embėr vôt, mėgbeszíték a sort, hogy mitėvők lėgyenek? nagy úr lėhet,
hogy ő neki nem szabad bemėnni? Aszongya a lakatos: „Csinájon sárból
mėntát, majd ojan kûcsot csinál!“ Mikor mėgcsinálta a kûcsot, aszt
terveszték ki, hogy mikor lėhet oda mėnni? Ėcczėr törtínt az eset, hogy
elmėnt a rabőrző, Vėcsėra Mári hítta a lakatost, hogy nízzék mėg aszt a
rabot! Bemėntek, kírdėszték: kiféle? de nem merte mėgmondani, hogy
kicsoda? Rudolfnak lába ereji nem igėn vôtak, mėgfokták, a lakatoshon
vitték, mindėnt adtak neki, a mit kívánt ėnni. Rudolf érzėtte az
izmajit, hogy erősödnek, aszonta a lakatosnak: hogy mėnekülhetne el? Asz
monta a mestėr: „Êre mėg êre, ekkor mėg ėkkor (menekülhet) ícczaka.“
Aszonta a mestėrnek: ícczaka nem mėhet, Rudolf osztán hajnalba mėnekült
mėg, ekkô mán mėgmonta, hogy kicsoda Rudolf osztán levelet írt a
lakatosnak, hogy: „Vėcsėra Márival írtekėzzėn, mer Vėcsėra Márit be
fogják fogni, meneküljėn énhozzám!“ A kölcségėt duplamossan mėgkűtte,
Vėcsėra Mári el is mėnekült. Harmadnap mulva nísztík a rabot, hogy most
mán mėghalt, mert nem attak neki sė ėnni, sė inni, de nem találták. A
tömlöcztartót befokták, de nem tudott sėmmit sė vallani, kúrėntálták,
hogy hol van? de nem tudott róla sėnki. Mikor kimėnt Vėcsėra Mári
Rudolfhon, mėgbeszíttík, hogy a lakatos is jőjjön, mert neki is baja
lėsz, ha ott marad és szípen elmėnekült az is. Ėgy hét mulva kerestík a
lakatost, mert ő volt Vėcsėra Márinak a szeretője, annak tunni kėll, de
nem taláták sėhol sė, Rudolfot pedig azé zárták be a tömlöczbe, hogy
Rôcsing fiját agyonlőtte, mer öszszevesztek, hogy ki a nagyobb úr?

(Öcsöd.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Márialegendák.)


83. A haramia és a szentcsalád.

Mikor a Boldokságosszűz Szentjózseffel a legnagyobb haramijáhon mönt
szálást kérni hogy mögfüröszsze a kis Jézust, a haramija adott neki,
gondolta majd mögöli, asztán a mije van, elvöszi. Vôt a rablónak oj
gyeröke, hogy nem vôt sė keze, sė lába. Mikor mögfürösztötte a
Boldokságosszüzmárija a kis Jézust, monta, hogy űs füröszsze mög a
kicsikéjét! Mikor _mögfürösztötte_, azonnal _lött keze, lába_. A ház elé
öntötte a _vizet_, a lekszöb _virágok terömtek_. A rabló asz gondolta:
Ez mégis csak csuda!

Nem hogy nem bántotta, – pedig mög akarta ölni –, hanem még el is
kísérte az erdőbe, hogy sėnki sė báncsa. Mikor az erdőbe möntek, a
vadállatok, mán mint róka, farkas, medve, ijesfélék, anynyijan vôtak az
erdőbe, hogy azelőtt még soha sė vôt anynyi vadállat az erdőbe. A
vadállatok _lėtérbetyűltek_, mikor mellettük möntek el.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


84. Szüzmária a fonyásával kereste a kenyerét.

Ȧ boldoksăgosszűz ȧ fonăsăvâ kereste mėg ȧ mindėnnȧpi kinyerit. Font ȧz
ȧszszonyoknȧk, ȧ kis Jézus pegyig hortȧ hȧzȧ ȧ fonălt ȧz ȧszszonyoknȧk,
ȧ kiknek font ȧ Boldoksăgosszűz. Hȧ ojȧn helyre mėnt ȧ kis Jézus, ȧ hol
otthon vôt ȧ _rosz embėr_, sírvȧ mėnt hȧzȧ, mer nem ȧttȧk nėki semmit;
hȧ pegyig ȧ _jó_ vôt otthon, örömê mėnt hȧzȧ ȧ kis Jézus.

(Gȧlgȧhévíz Pestvm.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


85. Mióta rakják keresztbe a búzát.

Mikor a Boldokságosszűz Heródes elül mönekült a kis Jézussal, odaért a
szántóvető embörhön, aszonta neki: „Tė szögén embör! _vess el ėngöm,
mint a búzádat!_“ Aszonta a szögén embör: „Hogy vesselek én tégöd a
kisdeddel el, mikor embörnacscság vagy?“ „Majd _elváltozok búzának_ az
én szen _fijammal_ oszt csak vess el mind a búzát!“ A
Boldokságosszűzmárija a kis Jézussal _elváltódzott búzaszömnek_, akkor
elvetötte a szögén embör. Odaért Heródes a katonájival, kérdöszte a
szögén embört: „Nem láttá ėgy fehércseléddê ėgy kisdedöt? êre gyütt,
nyomasztuk, de nincs sėhun!“ Aszongya a szögén embör: „De láttam, mikor
vetöttem eszt a búzát!“ De mán akkô aratott. Aszongya Heródes: „Mos mán
mit keresünk? Viszszafordultak. Mikor Heródes elmönt, a szögén embör mán
köröszbe rakta a búzát, _azé_ rakta _köröszbe_, mer a
Boldokságosszüzmárija möghatta a szögén embörnek: „De _köröszbe
rakjad!_“ _Attul kezdve köröszbe rakik a búzát._ Hogy jó termés vôt, a
búza hullott, akkor látta a szögén embör, hogy a búzán Márijának az
_arcza_ mög a szent fijájé lácczik azûta lácczik rajta. Akkor elmöntek
Ėgyiptomba.

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




Adomák és rokonneműek.


(Közönségesek.)


86. Hivták az esőt a lakodalomba.

Férhönatta a szél a lányát, êmönt az esőhön, hogy möghîja násznagynak.
Az eső ajálkozott is, hogy êmén ha töheti. „Hanem – aszongya – tudod,
hogy én nem möhetök mindönkor, maj mögnézzük mingyá! mikor is lösz a
lakodalom?“ A szél osztán mögmonta, hogy ekkô mög ekkô, vasárnap.
Aszongya az eső: „Mögájjé ken! aszszony! hosz be csak a kalėndárijumot.“
Az aszszony beviszi a kalėndárijumot, láti, hogy Szögedön éppen akkô
vásár lösz, aszongya: „Nem möhetök, mer Szögedön vásár lösz. (Innen a
szólás: „Hítták az esőt lakodalomba, de aszonta: hogy nem möhetök, mer
Szögedön vásár lösz,“ ha vásárkor esik.)

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


87. A subadarab ura a szélnek.

Mikor a szél elindult útazni, hogy majd az egész világon körösztül mén,
így szólt: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül!“ A szél mindég
aszongya: dújj, fújj! Mönt is a szél még a legsűrűbb röngeteg erdőkön is
körösztül, a hova sė a nap, sė a hôd, sė a csillag be nem világit, ha
valakit möglátott, csak rákeszte: „Dújj, fújj! még a kűfalon is
körösztül.“ A mint mönt, rátanát ėgy subadarabra, ki vôt vetve a
faágakra és eszt möghallotta a subadarab, hogy monta a szél: „Dújj,
fújj! még a kűfalon is körösztül.“ Asz mongya a subadarab a szélnek:
„Mögáj, szél! még én rajtam sė.“ Akkor monta a szél: „Nem a nacságos
úrhon szóltam!“ Így oszt a szél mögcsöndesödött, mikor a subadarab
mögtámatta. Úgy is van! Lögyön az embör kűépületbe, a szél oda csak
bemén, de a subán, vagy ködmenyön nem bir körösztülmönni, azé monta,
hogy: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


88. Kappan köpönyeggel.

Az ablakon nézett ki az uraság, az ablak alatt két koldus találkozott,
egymást kérdezték, hogy telt el a karácson? mit evett ezen a nagy napon?
Az egyik azt mondja: semmi különöset, a másik eldicsekedett, hogy
kappant evett köpönyeggel. Az uraság mindezt kihallgatta, ők azután
elváltak, mentek koldulni. Az uraságnak szeget ütött a fejébe a kappan
köpönyeggel, milyen lehet az? még sohasem hallotta, mondta a
feleségének, hogy a napokban neki is csináljanak kappant köpönyeggel. A
felesége megvallotta, hogy még ilyent nem is hallott, kiment a
szakácsnéhoz s mondta, hogy holnap ebédre csináljon kappant köpönyeggel.
A szakácsné sem tudta, hogy miféle étel az, tudakozódott, hogy kicsoda
evett már kappant köpönyeggel? Mondták, hogy ez és ez a koldus, elment a
szakácsné hozzá és megkérdezte, hogyan készítik el azt? A koldus
elmondta, hogy a pulyka száraz, nem zsíros étel, bele kell a kövér
kappant tenni, úgy megsütni: ez a kappan köpönyeggel, a szakácsné azután
sütött kappant köpönyeggel, bevitte, nagyon is izlett, akkor mondta az
uraság a feleségének: „Látod! mi gazdagok vagyunk, még azt sem tudtuk,
mi az a kappan köpönyeggel? a koldusoktól kellett megtanulni.“

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Gúnyolódók.)


89. Kitájékozás.

Három – – –ji embör abba a régebbi időtájt mögrakodott széksóvâ aval a
szándékkal, hogy êmönnek Bánátra cserélni. Ėgy tál búza ėgy tál széksó
(volt a csere) ėgy tál kukuricza ėgy tál széksó. Vôt ėgy-ėgy lovuk:
egynek ėgy nagy sárga lova vôt. A nagyszentmiklósi járásba
Csanád-közeltájt, kierösztöttek legelőre mög űk maguk is pihenőre ėgy
kis vacsorakép. A lovak legelésztek, űk beszélgettek osztán neki
feküttek pihenőre, alunni. Éféltájt hajnal fele fölébrettek, hogy maj
tovább mönnek. Mönnek a lovaké, kettőt mögtanátak, a nassárga mög
hiányzik, Elkesztek tanakonni, hogy: „Hun a sárga? hun a sárga!“ Nem
tutták kigondolni, kettő mög van, de ėgy nincs: a nassárga. Asz mongya
az ėgyik: „Hé komăm, szomszéd urȧm! tăjékozzuk ki ugyan hovȧ lėhetett ȧ
nȧgysărgȧ?“ Asz mongya az ėgyik, valamik: „Ȧsz tudom, hogy embėr vôt.“
(a tolvaj.) Aszongya a másik: „Hȧ embėr vôt, ȧkkor nȧgy vôt.“ Aszongya a
harmadik: „Hȧ embėr vôt mėg nȧgy vôt, ȧkkor vėrės vôt.“ Mikor mán
_kităjékoszták_, elmöntek keresni a nagy, vörös embört.

Csanád-tájt az országút szélön rátanátak a nassárgára fáhon vôt kötve.
Fön az országúton a nagy, vörös embör az útat igazgatta. A három embör
rajta mönt hogy: Hê! êloptȧ ȧ lovunkȧt!“ Az útkaparó szabatkozott, hogy
ű nem lopta el a lovat, csak azé kötötte mög, hogy êtévett (a ló) êgyütt
êre, ha keresi valaki, mögtanájja. De a három embör nem engedött neki:
„Mer kităjékosztuk, hogy nȧgy embėr lopta el ȧ lovȧt, mėg is tȧlăltuk
kêdet!“ Behajtották Csanád-kösségbe a lóval ėgyütt a bíró elé. A három
embör be is mönt a bíró elé, hogy ȧ lovukat êlopták, de a lopót
mėgfoktuk, ide hosztuk ȧ bíró úr elé! A bíró mingyá hívatta maga elé a
lopót; hát kit lát? A kösségnek az útkaparóját! Kikűtte a három – – –ji
embört, az útkaparót pedig kihallgatták. Gondolkozóba estek, hogy mög
van csalatkozva az a három embör. Hát az útkaparót êkűtték, hogy
mönynyön a dôgára. A három embört behívatta a bíró, kérdöszte, hogy
hunnan tugygyák űk, hogy az embör lopta el a lovat? A három embör
aszonta, hogy űk kităjékoszták, ârû tutták mög, hogy ű a lopó. Aszongya
a bíró nekik: „Hát kentök boszorkányok! kentök tájékozni is tunnak? A
boszorkányokat mög szokták égetni! Mingyá vasra veretöm kentöket! Nem
igazembörök kentök!“ Kikűtte asztán űket. A bíró fijatal embör vôt,
aszongya a jedzőnek mög az esküttnek: „Ugyan, mivel tréfáljuk mög űket?“
Valamöjik êtanáta, a könyvszekrénynek a tetejin piros almák vôtak főtéve
– ėgy êtanáta aszt, hogy: „Ėgyet vögyünk lė, boríjjuk lė bögrévê,
tájékozzák ki; mi van alá téve a bögrének?“ Behivatták űket, asz mongya
nekik a bíró: „Maj möglátytyuk, hogy mijen embörök kentök, mit tunnak
kentök! Tájékozzák ki, mer mögégetteti űket, mint boszorkányokat.
Aszongya az egyik nasz szomorún lėcsüggesztött fejjel: „Aszt tudom, hogy
gėmbėlű.“ A másik mán így bátrabb lött, aszongya: „Hȧ gėmbėlű, ȧkkô
ôma.“ A harmadik mán egész bátorsággal mongya: „Hȧ gėmbėlű! (ha) ôma!
ȧkkô vėrės“. Elnevették magukat: a bíró, jedző, eskütt, tuttukra atták,
hogy a lovat nem úgy lopta el az útkaparó; hanem úgy tévett oda: „Máskor
jobban vigyázzanak kentök a lovukra!“ Útnak bocsájtották űket.

(Szeged)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


90. Gyermekköltés.

A tatárjárás ideje előtt a Tátra-högység tüvibe létezött ėgy Zengő nevű
kösség, de a tatárjárás alatt ez a kösség elpusztult, máma nincsen
nyoma. A _Zengő_ kösség szélibe ojan tanyaformába lakott ėgy házaspár.
Itt az egész kösség juhjószágokat tenyésztött. Az a házaspár mindég
sopánkodott, hogy csak ėgy gyerök vôna, csak ėgy gyerököt anna az Isten!
családtalanok vôtak.

Hát ėgy napon, ėgy kiszôgált katona gyütt hozzájuk éjjeli szállást
kérni. Kapott éjjeli szállást, vacsorát is. Beszélgetésbe gyüttek, de a
többi beszéd köszt a panasz is előgyütt. Sóhajtozott az aszszony is,
sóhajtozott az embör is, hogy nincs gyerök, csak ėgy gyerök vôna! csak
ėgy gyerököt anna az Isten! Itt a kiszôgát katona látta, hogy kivel van
dôga, főhasználta a dôgot ėgy kis cselfogással, aszongya a gazdának a
kiszôgált katona: „Üm! gazduram, ezön legkönyebb segíteni! gyerököt
legkönyebb szörözni!“ Hát olyan kukoriczatörés tájon vôt az idő a katona
szėtnézött, látott az udvarba ėgy nagy rakás tököt. Ėgyet kiszömölt, ėgy
fehéret, nagyot, aszongya: Ölêje mög aszt a nat tököt, gazduram! osztán
vigye föl a högyôdalba, hejözze el, űjjön rajta tíz, tizėnkét, vagy
tizėnöt napig! maj möglátyya, hogy milyen szép gyerök fejlődik belüle!“
Az aszszony mögörűtt a katona tanácsának, bísztatta az embört: „Jó lösz
hé, apjuk! fogagygyé ken szót! mer a katona uram jobban tugygya mint
münk!“ Az embör az aszszony biztatására mög a katona bisztatására
mögölelte a nat tököt, fővitte a högyôdalba osztán ráűlt. Itt a katona
ráparancsolt az embörre, hogy önnivalót, mög innivalót vigyön öleget!
addig lė ne gyűjön, még a gyerök ki nem fejlődik! Tėhát élelömmê mönt
fő. Az embör ülte a tököt, nocsak hagy űjje! A katona hogy maga maratt,
gazdákodott: sütetött-főzetött, mint a katona szokta, az aszszon pedig
késséggê kiszolgálta, mulattak, az embör mög űlte a tököt. Igy telt az
üdő, êmult mán nyôcz, tíz nap, a katona észhön kapott, hogy az embör mán
ráún a tökön ülni, maj haza is gyühet, a mit tudott, az aszszontû
kérögetött úgy, hogy a prótszak mögvôt mán tömve, odább álott; az embör
mög csak űlte a tököt. Azon a tájon juhász legeltetött, ėsz szamár csikó
elmaratt a falkátul, nem meszsze az embörhön, a hun a tököt ülte,
lėfekütt, elszöndörödött. Az embör is keszte únni az ülést a tökön,
fészkelődött. A hogy fészkelődött, valahogy a _tök_ kiugrott alula.
Gurûtt a tök lėfelé a högyrű, a szamárcsikó mögijett a töknek a
gurulásátul, főlugrott, szaladásnak vötte a dôgot. Az embör möglátta,
hogy fölugrott a szamárcsikó oszt szalad, torka szakattábul el keszdött
kijabálni: „Mögáj, kedves fijam! én vagyok a tė apád! Mögáj kedves
fijam! én vagyok a tė apád! kedves fijam huva szalacz?“ Mindön erejibül
szalatt, a szamárcsikó után mög kijabált: „Mögáj, kedves fijam!“ Nagy
űzés-zavarás után nagy kínnal mökfokta a szamárcsikót, ölelte csókolta:
„Gyere, kedves fijam! én vagyok a tė apád!“ Az aszszony mög a tanya
udvarába nészte, hogy az apjuk zavari a gyerököt, a kezeit csapkotta,
hogy van mán gyerök. Aval vôt, hogy a gyerök mögszalatt. Nagy huza-vonya
után haza vezette: „No, aszszony! van mán gyerök; de még ilyen vadat nem
láttam. „Csakhogy möggyütt ken!“ monta az aszszony. De másrészrül főtünt
az aszszonynak, hogy nagyon hoszszú füle van a gyeröknek: „Hé, apjuk!
nagyon hoszszú füle van ennek a gyeröknek!“ mondja az aszszony. „Nė,
törőgyél aval, csak hogy van!“ „De mégis nagyon formátlan!“ „Aval sė
törőgygyél! Maj mögformálódik, ha nyől.“

Szeged.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


91. A lótojás.

Fehér _tököt_ találtak a baranyiak a szántóföldön, találgatták, hogy mi
az? mert még akkor nem ismerték a tököt az egyik azután eltalálta, hogy
lótojás, ha ülik csikó lesz belőle. Közös költségen fogadtak azután egy
embert, hogy ülje a lótojást még ki nem kel: átaljában fogadták az
embert, nem napszámban. Ülte is az ember egy hónapig, de akkorára már
elrohadt a tök, összeesett, az ember pedig a földre esett hanyatt, a
háta megett legelt egy csikó, a hanyattesett embertől megijedt,
elszaladt. Ment az ember utána, de nem birta elfogni, felment azután a
faluházára jelenteni, hogy kikelt a lótojás, de a csikó elszaladt.
Kiment a deputáczió, hogy lássa, hogy igaz-e, hogy kikelt a lótojás?
hogy kifizessék-e az embert? A mint vizsgálják a rohadt tököt, ott
látják a tökmagot, egy azután eltalálta, hogy tovább kellett volna ülni,
mert abból a sok magból mind csikó lett volna, de most már nem jó, mert
kihült.

(Szentes.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


92. Subák a templom alatt.

Templomot csináltak a – – –iak mikor már készen volt, valamelyiköjük
eltalálta, hogy a templom fara nem jó helyen van, arább kellene neki
tenni. Tanácskoztak, hogy mit csináljanak? Abban állapodtak meg, hogy
odább tolják: összeszednek vagy tíz-tizenöt embert s arább tolják, tél
volt az idő, subában döltek neki a templom farának. Már sokáig
nyomkodták, mikor az úton szemközt jött rájuk egy atyafi, azt mondja:
„Mėgăjȧnȧk kêtėk bătya! mă tovăbb is tėtték, mint kėllėtt vôna.“ Az
embereknek, hogy melegök volt az erőlködés után, a subájukat rakásra
hányták, úgy mentek a templom másik oldalára, hogy visszatolják a
templom fȧrăt. Még ők a tulsó oldalon dülekedtek, arra jött egy ember
kocsival, meglátta a gazdátlan ruhákat, felhányta a kocsira s odább
áltt. Mikor azután gondolták, hogy most már jól van, visszamentek, hanem
nem látták a subákat, egy azután azt mondja közülük: „No, mos jô nézünk
ki! rătėttük ȧ subăkrȧ ȧ templomot.“ Vissza akarták azután megint tolni,
de nem birták s ott hagyták, abban a hitben oszlottak szét azután, hogy
a subák a templom alatt vannak.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


93. A hibások.

Ėgy aszszonnak vôt 3 jánya, mind a 3 hibás vôt: ėgy vôt szuszka (orrábul
beszélő) a másik nagyot hallott, a harmadik sejpės vôt, de mind
szeretėtt vôna fírhėn mėnni. Ėcczėr ėgy jánnéző jött, az édėsanynyuk
roppant rájuk parancsolt, hogy akármi történik nė merjenek szólni, mer
akkor otthon marannak, nem tunnak férhėnmėnni. Mikor a jánynéző mėg a
násznagy odamėnt, pók mászott a násznagy bundáján, elkeszte az ėgyik:
„Násznagy uram! mók mászik a bundáján.“ Aszonta a másik: „Mėmmonta
édėsanyám: nė szôjunk!“ A harmadik aszongya: „Lám, én nem szójtam
sėmmit!“ Igy osztán mind a 3 otthon maratt, êszólták magukat.

(Mezőtúr.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


94. A sejpössek.

Vôt ėgy aszszonnak 3 sejpös lánya: az ėgyik sejpösebb vôt, mint a másik,
nem is kérték űket. Ėcczör mégis gyüttek lánynézőbe hároman is, az
anynyuk mögmonta nekik, hogy nė beszéjjenek, csak szépen üjjenek. Éppen
akkor sütöttek tojást (mikor a legények lánynézőben voltak,) parázsba
tötték, a tojás nagyot durrant, aszongya az egyik: „A! mi bôt? A másik
ráfeleleli: „Tutmony“ (tyúktojás.) A harmadik aszongya: „Tapajd ki!“ ott
hagyta őket mind a 3 legény.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


95. Időcsináló kántor.

Az egyszeri kántor azt mondta a – – –aknak a kántorválasztáskor: „Ha
_őtet_ megválasztják kántornak a faluba, olyan időt csinál, a milyent
akarnak. A falu népe gazdálkodással foglalkozott, ilyen ember kellett
nekik, megválasztották egyhangulag. Jött a vasárnap egyik a másik után,
a hívek szorgalmatosan eljárogattak a templomba, hogy meggyőződjenek
róla, hogy igaz-e, hogy a kántor ért az időcsináláshoz? ilyenkor
legalkalmasabb idő megmutatni, hogy mit tud, de a kántor még a fülét sem
mozgatta. Megúnták már várni, hogy mutassa be, hogy hogy csinálja az
időt? felszólitották, hogy az igéretét teljesítse. „Jól van, jőjjenek el
kendtek jövő vasárnap a templomba! akkor megmutatom, hogy kell az időt
csinálni, de mindenki itt legyen!“ mondta a kántor. A következő vasárnap
azután ott volt a templomba az egész falu népe, kicsije-nagyja, Mikor
kijöttek a templomból, annyifelé állitotta őket a hányféle időt akartak:
„A kinek szép, napos idő kell, ide álljanak! – mondta a kántor – A kinek
eső kell, ide állnak! emide a kiknek szél kell!“ és igy tovább. Mikor
már fel voltak állítva az emberek, felszólította őket: „Nohát, most már
határozzák el kendtek, hogy milyen idő legyen holnap?“ Kinek milyen
időre volt szüksége, a mellett kardoskodott, annyira mentek már, hogy
majd egymás hajába kaptak, akkor azután a kántor igazságot tett köztük,
azt mondja: „Bizzuk az Úristenre! ne veszekedjenek kendtek egymás közt!
legjobban tudja az!“ A – – –ak is azután rámondták, hogy: „Legjobb is
lesz: bizzuk az Úristenre!“

(Kövegy.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


96. Mióta hivják a szabót kecskének?

Megbetegedett a szabó, gyomorbaja volt, ki kellett a belét venni,
megtisztítani s bevarrni. Az orvos miután elaltatta, a belét kivette s a
kerítésre tette. Mig ő azután a szabó gyomrával el volt foglalva, a
kecske a szabó belét megette. Fogja az orvos a kecskét megöli s a belét
teszi a szabó hasába. Mikor a szabó felébredt, felment a fára levelet
enni, azóta hivják a szabót kecskének.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


97. Mijé hijják a csizmadiát Nyehónak?

A kisteleki vásáron árult a majiszter a legényivel, oda álitott hozzájuk
ėgy öreg parasztembör, hogy van neki ėgy rosz gebéje, nem vönné mög a
bűre kedvijé, neki bűrre van szüksége! A majiszter, hogy rá nė fizessön
a vásárra, elkűtte a legényit, hogy kerícsön elő ėgy kaptafát, mölik a
legnagyob, mög plajbászt, a mijent az ácsok használnak! maj mögmérik,
hogy körül-belül mönynyi bűr van rajta? Majd osztán kikészíttetik. Mikor
előgyütt a legénye, fokta a nagy kaptafát osztán körülplajbászolta. A ló
még a hátán mög a nyakán plajbászolta körül a kaptafáját, addig csak
álta türelmesen, de mikor a hasáhon értek, a gebe rugdosódott. Hogy
engödelmességre bírja a lovat, mögverögette a hátát, mindég asz monta:
„Nye! nye!“ A legénye pedig fokta a száját, a mög mindég asz monta: „Hó!
hó!“ A mérés alatt a sokadalom öszszegyütt, nészték, mi csinálnak a
csizmadiják a lóval, hogy osztán hallották: „Nye! hó!“ elkörösztölték
Nyehónak, azûta úgy is hijják űket, „Nyehó!“ hanem harakszanak érte.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


98. A cservelyi kantár.

Mikor a magyarok hóditották az országot, oly erős helyre is találtak,
melyet nehéznek találtak bevenni, a jól megerősített városban, vagy
várban lakott a tótok feje is. A magyarok látták, hogy a tótnak fehér ló
kell kantárral, úgy gondolták, hogy legjobb lesz, ha fehér lovakat
küldenek veres kantárral felszerszámozva a tótok fejedelmének s a
lovakkal együtt maguk is bemennek a megerősített városba és elfoglalják.
A tótok mikor a fehér lovakat a veres kantárral felszerszámozva
meglátták, nagyon megörültek, de mikor azt látták, hogy annyi magyar
jött be a lovakkal, hogy meg kellett magukat nekik adni, hogy túljártak
a magyarok az eszükön, síró hangon hajtogatták: Cservelyi kantár,
vėlikó, Odavan az ország, bozsė moj!

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


99. Mióta nem ember a tót?

A kuruczkorban történt, hogy az ablakostótot Pozson tájékán elfogták a
labanczok s kérdezték tőle: „Hé! mi vagy, kurucz, vagy labancz?“
Akkoriban azon a tájon a kuruczok nyakra – főre verték a labanczokat, a
tót azt hitte, most már a labancznak nem is szabad magát mutatni, nagy
bátran rámondta: „Hȧj, hȧj, zurȧm zistenem! zídės vitéz urȧkok! szėgín
zárvȧ tótocskȧ, hogy ü izs mėglėhetne más, mint kurucz?!“ A labonczoknak
sem kellett több: alaposan elpáholták a tótot s megfogadtatták vele,
hogy az életében ki nem ereszti a száján a kuruczszót, hanem mindenütt,
a merre csak jár, labancznak vallja magát: azután elbocsájtották. A mint
tovább mendegél, mentében Érsekújvár felé keveredik, ott meg a kuruczok
fogták el s vonták kérdőre: „Hát, kend miféle szerzet: kurucz, vagy
labancz?“ A tótnak még élénken az emlékezetében volt, hogy a
kuruczszóért verték meg, azt mondja: Hȧt sȧk kírom szípony zín szėgíny
zȧblȧkos tot zembėr ȧz ȧ lȧbȧncz mėgvȧgyom!“ „Tyű, adta vakapád! majd
adunk mi neked labanczot!“ Még jobban elverték, mint a labanczok s úgy
bocsájtották útnak remélve, hogy többet nem lesz kedve magát labancznak
mondani. Nem sokára megint elfogta egy tábor s újra elkezdték faggatni a
tótot, micsoda: kurucz-e vagy labancz? A tót halálra volt rémülve, hogy
mit mondjon? Úgy sem volt jó, hogy labancz, úgy sem, hogy kurucz,
ijedtében azt mondja: „Zȧrányos Jėzuskȧm! zídės zurȧm zistenėm! kírom
szípony nemės és nemzetės vitéz urȧkok! ín sė lȧbȧncz, sė kurucz nem
vȧgyom, mėg zembėr sė nem mėg vȧgyom sak tót“. Azóta mondják, hogy a tót
nem ember.

(Szeged)


100. A német és a teremtés.

Mikor a népek meg voltak már teremtve, keresték a hibát, hogy mi nem jól
van teremtve. A német csak azt a hibát, találta, hogy az embernek az
orrát teremtette az Isten rosszul, mert lefelé van: „Fordítva kellett
volna teremteni – mondta a német – hogy az orrluk lett volna felfelé,
hogy ha az ember tubákol, mindjárt egész kanállal lehetne beledűteni
tubákot.“

(Szeged)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Kópéságok.)


101. A forrókása és a csizmadiainasok.

_Kását_ evett a két csizmadiainas, nagyon meleg volt, szinte égetett,
mikor a mesterné, szűkösen tálalva oda adta nekik, hogy egyenek. Az
evésnél a ki gyorsabban tudott enni, annak több jutott, míg a másik
kevesebbel volt kénytelen megérni. Bevág mindjárt az egyik nagymohón egy
kanállal s miután összeégette a száját, elkezd sírni, mit látva a másik,
kérdezi: „Miért sírsz?“ „Siratom az öregapám halálát, eszembe jutott,
hogy most esztendeje halt meg“ „No, csak sirasd – gondolta a másik, majd
én addig megeszem előled!“ ő is bevág egy kanállal s ő is úgy jár, mint
a társa: összeégeti a száját, kiköpi a kását s mondja: „Hogy a fene ette
volna meg az öregapádat, minek halt meg!“ és segített a társának
könnyezni.

(Szeged)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


102. A huszár pénzt szerez.

A huszárnak nem volt pénze, kért a pajtásától egy forintot kölcsön, míg
szerez valahonnan. Elment a kereskedőkhöz s a boltokba bekukucskált,
egyik boltos azt kérdezte: mit keres? A huszár azt mondja: „Ilyen szürke
ruhás boltostól kaptam tegnap előtt egy forintot, mint maga, azt hoztam
meg“. A boltos kapott az alkalmon, hogy mindjárt könnyű szerrel keres
egy forintot, azt mondja, hogy: „Én voltam az, én adtam magának a
forintot.“ A huszár odaadta a boltosnak a forintot s várt egy kis ideig,
hogy mentül többen legyenek a boltban, azután mondta a boltosnak, hogy
adja ide az óráját?“ „Micsoda órát?“ kérdezte a boltos. „Hát azt a 30
forintos órát, a melyiket itt hagytam az úrnál, hogy egy forintot
kölcsön kaphassak.“ „Én nálam nem hagyott.“ mondja a boltos. Addig ide,
addig oda! felmentek a bíróhoz. A bíró azt kérdezte, hogy megadta a
katona a forintot? a boltos nem tagadhatta, mert látták többen, a bíró
azután megítélte a katonának a 30 forintot, ha az órát nem tudja
visszaadni, mert katonának senki sem ad kölcsön egy forintot, ha csak
zálogban nem hagy valamit.

(Békés)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


103. A pokol létszáma emelése.

Mikor a pokolban nagyon megcsökkent a létszám, az Ördög azon törte a
fejét: hogy kell ezen könnyű szerrel segíteni? Utoljára arra a
gondolatra jutott, hogy legjobb lesz a földre lemenni s az embereket
valami módon a hálójába keríteni. Magához vett egy tubákos pikszist,
hogy megtanitja az embereket tubákolni és ha majd nagyokat és sokat
trüszentenek, bosszankodni fognak azután meg káromkodnak: szidni fogják
az Istent. Csakhogy ez a terve nem sikerült, mert barátok (szerzetes)
szerették meg a tubákolást s a helyett hogy ha trüsszentettek,
káromkodtak volna, az Isten nevét jó czélból emlegették, valahányszor
trüszentett az egyik, a többi mind egészségére kívánta, azt mondta, „Adj
Isten egészségére!“ „No, ez nem vált be!“ mondta az Ördög és földhöz
vágta a tubákos pikszist, mást próbált.

Addig törte a fejét, eszébe jutott a _pipa, aczél, kova, tapló_, „No ez
jó lesz!“ gondolta magában. Felöltözött szépen, ment kocsmáról kocsmára,
elővette a makrapipáját, hogy majd rágyujt, az emberek nézték, hogy mi
ez? Mikor megtömte a pipáját, elkezdett csiholni s rágyujtott, a kivel
beszélt, dícsérte neki, hogy milyen üdvös dolog, a füstje milyen
kellemes illatú, odaatta az az embereknek, hogy szívják; ezt meg a
szegény emberek szerették meg, szereztek is mindjárt pipát, füstöltek,
mint a kémény. De az emberek ügyetlen része mikor csiholni akart, a
helyett hogy a kovára ütött volna az aczéllal, az ujját verte le,
elkezdett káromkodni. „No, ez már sikerült!“ – mondta az Ördög – ez már
bevált!“ de a pokol létszáma lassan növekedett, csak törte az Ördög a
fejét, mit csináljon még, hogy elegen legyenek a pokolban? Eszébe jutott
végre a kártya, sorra járta vele a vendéglőket, mutogatta, milyen szép
képek vannak rajta, tanította az embereket kártyázni, engedte őket
nyerni, dicsérte, milyen jó, milyen könnyen meg lehet gazdulni, csak egy
kis ügyesség kell hozzá. Az emberek kaptak rajta, hogy dolog nélkül is
meg lehet gazdagodni, nekiszoktak a kártyázáshoz, elvesztette egy része
a pénzét, más része a vagyonát is, egymást szidta, gyilkolta. „No, ez
már nagyszerűen bevált!“ mondta az Ördög, a pokol létszáma is
visszanyerte csakhamar a régi nagyságát, még hajazta is.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


104. Csizmadijahal.

A csizmadijának vôt ėgy legénye. Tavaszszal már a munka mögszűnt, a
legént nem akarta elkűdeni, mert jó munkás vôt, aszonta neki: „János! én
nem kűdöm el magát, de látytya: nincs munka, majd a szőlőbe is
dôgozgatunk ėgyet-mást: a mi előagygya magát! Maragygyon itt, maj
kimögyünk a szőlőbe kapálni!“ A legény beleėgyezött, mer munka máshun
sincs, mit barangoljon? inkább dôgozik a szőlőbe is. Kimöntek a szőlőbe
kapálni, asz monygya a mestör: „János, iparkogygyunk, estére halat
öszünk!“ János nagyon szerette a halat, iparkodott kapálni. Este, mikor
hazamöntek, nagy tál bablevest vitt be az aszszony, János ėgy tányérrâ
mögövött, a kanalat lėtötte. A mestör asz mongygya neki: „János, mé nem
öszik? nem lakott még jô!“ János asz feleli: „Akkor maj halat nem birok
önni!“ Aszongya a mestör: „Hát e nem hal?“ Aszongya János: „Hogy vôna
hal, hiszėn bab.“ „Hátha nem hal, János! akkô odadom a könyvit,
elmöhet!“ János asz gondolta, akárhova mén, most nincs munka, fokta a
kanalat, mögkeverte a bablevest, nészte, aszongya: „Hal ez csakugyan,
csakhogy még apró!“ Igy oszt János mögmaratt.

Őszszel, mikor mán vôt munka elegendő, ėgy ebéd alkalmával János
kinézött az ablakon, ez is szólott a mestörnek: „Majiszter úr, nézze
csak a szomszédház tetejin a medve hogy sétál!“ Kinéz a mestör asz
mongya Jánosnak: „Maga mög van bolondulva, János! a macskát medvének
nézi?“ „Hát nem medve a’ majszter úr?“ a János kérdözi. „Hát, hogy vôna
medve, macska az!“ „Hát ha nem medve, akkor agygya ki a könyvemet!“
Akkor könynyen beszélt, mert a munka mögindult. Aszt mongya a mestör a
feleséginek: „Hoszd be anynyuk az okulárijumot a műhelbűl, maj főtöszöm,
mögnézöm jobban!“ Föltöszi, aszongya: „János! magának igaza van! medve
a, csak még kicsike!“ Igy oszt János mögmaratt.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


(Nagyokatmondó adomák.)


105. A szabadságos katona és a czigány.

A szabadságos katona ment hazafelé, találkozott az úton egy czigánnyal,
azután együtt útaztak. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy zacskó
aranyat, a szabadságos katona ügyeseb volt felvenni, mégis megakarta
osztani testvériesen a czigánnyal, mert – mint mondta – együtt találták,
de a czigány magának követelte az egészet. Addig osztozkodtak, hogy a
czigány eltalálta, hogy legyen azé az arany, a ki nagyobbat tud hazudni,
a szabadságos katona beleegyezett.

Elkezdett a czigány hazudni, elmondta, hogy volt az ő apjának olyan szép
háza, hogy a királyok megírígyelték a annyi pénze volt, hogy már nem
talált helyet, a hova tegye. Azt mondja a katona: „Ez mind meglehet, de
én nekem volt olyan lovam, hogy az egyik esztendőben csikót ellett, a
másikban czigányt.“ „Az már nem igaz!“ mondta a czigány s a zacskó arany
a katonáé lett.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


106. Nagyotmondó huszárok.

Mikor a huszár hazajött Talijányországból, elmesélte hogy olyan nagy
_káposztát_ látott, hogy az egész ármádia ha meleg volt, aláment, hogy
hűvösbe legyenek és akkora _méhet_ látott mint egy ló. „Hát a kaptár
mekkora volt?“ kérdezték tőle. „Hát csak akkora, mint nálunk,“ felelte a
huszár. „Hát akkor hogy ment be a méhecske?“ kérdezik tovább; de a
huszár nem hagyta magát zavarni, azt mondja: „Akkor már eljöttem.“ „Ez
semmi!“ mondja a másik; „Mikor mink Pojákországba vôtunk, ojan nagy
_üstöt_ láttam csinálni, hogy mikor a kovácsok az egyik feliben
kalapálták, azok, a kik a másik feliben dolgoztak az üstnek, nem
hallották a kalapálást.“ „Mit csináltak azzal a nagy üsttel?“ kérdezi a
Talijányországban járt huszár. „A te káposztádat főzték meg benne“ volt
a válasz.

(Szeged.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be.

Mikor még a katonák 10 esztendeig szolgáltak s kivitték űket idegen
országba, akkor történt, hogy egy szabadságos katona, betért egyik
útjába eső kocsmába és elkezdte mondani, hogy mit látott Pojákországból
hazajöttében. A többi közt elmondta, hogy olyan nagy madarat látott,
hogy a szárnyával, mikor szállt, 4 óráig elborította a napot, mire a
kocsmáros kijelentette, hogy ő nem hiszi. Szóról-szóra annyira mentek,
hogy egy akó borba fogadtak, a katonának be kell bizonyítani, hogy igaz,
a mit a nagy madárról mondott. A katona elment, hogy majd embereket
keres, a kik bizonyítják, hogy csakugyan igazat mondott.

Telt az idő, a katona megint betért a kocsmába, de már nem katona
ruhában, hogy a kocsmáros meg ne ismerje. Elkezdi beszélni, hogy mikor
jött, a falu tulsó végén annyi ember ment ki a mezőre, hogy alig bírt
tőlük ide jönni, vittek magukkal egy öt öles létrát is. Kérdezte tőlük,
hová viszik azt a nagy létrát? Azt mondták, hogy a mezőn akkora _tojást_
találtak, hogy öt öles létra kell neki, hogy a tetejét betörhessék,
azután szétkanalazzák maguk közt a tojást; mert ha az oldalát beütik,
szétfolyik mind. Azt mondja azután a katona: „Én nem hiszem, hogy van
akkora tojás.“ Azt felėli rá a kocsmáros: „Lehetséges az! a multkor volt
nálam egy szabadságos katona, jött Pojákországból, az beszélte, hogy ő,
mikor jött hazafelé, akkora madarat látott, hogy a szárnyával, mikor
szállt, négy óráig elborította a napot, lehet, hogy ennek a madárnak a
tojása.“ „Hát maga hiszi azt, hogy van olyan nagy madár?“ „Hogyne
hinném! ezek a nagy madarak tojják a nagy tojásokat, hogy 5 öles
létrával lehet csak a tetejébe menni.“ „Bravó! emlékszik-e, mikor
fogadtunk egy akó _borban_ s én azt mondtam, hogy be fogom bizonyítani,
hogy elhiszi, fizesse meg az akó bort! az a szabadságos katona én
voltam.“

(Szeged.)




A jegyzetekben idézett művek megjelelése.

A többször idézett műveket a szerző, vagy gyűjtő, illetőleg a
szerkesztőt-megbízó társaság, a folyóiratoknál pedig a folyóirat nevének
_dűlt betűkkel_ szedett részével idézem; ha azonban a gyűjtő vagy a
szerző különféle nevű műveit kell felemlítenem, akkor a neve mellett a
később kiadású művei elnevezésének kezdőbetüit is _dűlt betűkkel_
jelelem.


_Aarne_ Antti jeleléssel a F. F. Communications N: o 5-ben Hamina 1911.
megjelent _Finnische Märchenvarianten Verzeichnis_ művét idézem. Hiszem
hogy jön idő: mikor a finnek tekintettel Aarne dolgozatára kéziratban
levő meséikből fognak ki is nyomatni, akkor összehasonlításokat tehetünk
a magyar mese-kincsekkel.

_Abafi_ L.: _Figyelője_. Irodalomtörténeti közlöny, Bpest 1876–

_Arany_ L. Magyar népmese gyüjteménye. Bpest 1901.

_Dähnhardt_ Oskar: Natursagen 1907– Leipzig und Berlin,

_Dähnhardt_ O.: _Schwänke_ aus aller Welt 1908. Leipzig u. Berlin.

_Erdélyi_ J.: Népdalok és mondák Pesten 1846–

_Etnographia_, Budapest 1889–

_Ethnologische Mitteilungen_ aus Ungarn, herausgeben von Anton Herrmann.
Budapest 1887–

_1001 éj:_ Die Erzählungen aus den Tausendeinnachten, Felix Paul Greve
erschienen im Insel-Verlag zu Leipzig MDCCCCVII.

_F. F. C_ommunications Helsinski 1911. Hamina 1911–

_Gaal_ Gy.: Magyar népmese-gyűjteménye. Pesten 1857–

_Gonzenbach_ L.: Sicilianische Märchen, Leipzig 1870.

_Grimm_: Kinder und Hausmärchen Berlin 1822.

_Hahn_: Grichische und albanesische Märchen Leipzig 1864.

_Ipolyi_ A. _kézirat_-ban levő gyüjteménye.

_Ipolyi_ A.: Magyar _mythologia_ Pest 1854.

_Istvánffy_ Gy.: Palóczmesék a fonóból, Liptó-Szt.-Miklós 1890.

_Jókai_ M.: A magyar nép élcze, népszerü kiadás 72–73. szám. Bpest 1911.

_Katona_ L.: Irodalmi tanulmányai, Bpt. 1912.

_Kálmány_ L.: _K_oszorúk az Alföld vadvirágaiból, Aradon 1877–

_Kálmány_ L.: _Sz_eged népe Aradon 1881–

_Kálmány_ L.: _Világunk_ alakulásai, Szegeden 1893.

_Kisfaludy_-Társaság: Magyar népköltési gyüjtemény, Pest 1872–

_Köhler_ R.: Kleinere Schriften, Weimar 1898.

_Merényi_ L.: _E_redeti népmesék, Pest 1861.

_Merényi_ L.: _S_ajóvölgyi eredeti népmesék Pest 1862.

_Merényi_ L.: _D_unamelléki eredeti népmesék, Pest MDCCCLXIII.

_Munkácsi_ B.: _Vogul_ népköltési gyüjtemény Bpest 1892–

_Pap_ Gy.: Palócz népköltemények Sárospatak 1865.

_Róna–Sklarek_: Ungarische Volksmärchen, Leipzig 1909.

_Sklarek_ E,: Ungarische Volksmärchen, Leipzig 1901.

_Tóth_ B.: A magyar anekdotakincs. Bpest 1901.

Ha a gyüjtemény nincsen különösen megnevezve, csak a kötet száma van
idézve, akkor a _Hagyomány_-gyüjtemény értendő alatta, hacsak valamely
megnevezett műről nincsen szó, melynek a köteteit érintem. A római
számjegyek a kötetek számát jelelik, a füzetek arab számmal vannak
idézve. Rövidítve említem még:


f. = füzet,

– = folytatólag,

j. = jegyzet,

k. = kötet,

l. = lap,

m. = mese,

sz. = szám,

U. O. = ugyanott.

A zárójel közé tett sor: vagy a meséből van kifelejtve vagy a
drasztikus, olykor sikamlós kifejezés szebb alakban való elmondása, mely
ha nem a nyelvjárás nyelvén van, akkor az enyém.




Jegyzetek.

=1. Köles.= _Az elrejtett erőnek titkos úton való elvételét_ lásd a
_Kisfaludy_: XIII. k. 142. l. _Juhenes_ meséjében s jegyzetében
megjeleltekben és alább a 2. számú adatunkban. A finnekét _Aarne_ a 302.
sz. jegyzetében sorolta elő.

A _vérivásról_ az _Ethnographia_ XXIII. évf. 100. – lapján van szó; itt
a 101. lapon a 15. sorban _vérrel_ helyett _vizzel_, a 28. sorban
_idézetekben_ helyett _idézetben_ teendő.

_A bűvős vesszőről Kisfaludy:_ XIII. k. 1. sz. jegyzetében s alább a 2.
6. 7. 9. 108. sz. adatunkban; a _fentjáró szárnyasok lábán forgó
várakról_ a _Kisfaludy_ XIII. k. 7. számú jegyzetében; a _kardról_
ugyancsak ott a 16. sz. jegyzetben s alább a 2. 3. sz. mesében van szó.

Mint nevezetes mesét, többször is leírtam, hogy hátha a vérivásról
egyebet is megtudhatok. Egyik mesélésében így kezdte emberem: Vôt égy
kirájnak 3 fija, ėgygyet híttak: _Árpa, másikat Zabnak_ stb. Az 1. lap
4. sort emígy: A lekkiseb fija aszt tudakolta bátytyaitul, hogy az
atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? A bátytyaji
nem tutták neki mögmondani, de aszonták, hogy addig _igálkonnak_ (=
néznek utána), még ki nem tudakolik akárhogy is! Mos mán mind a hároman
azé _leledzöttek_ (= arra volt kivánságuk), hogy mögtugygyák stb. A 3.
lap 2. sor végéhez: Köles fölkészlelte (= biztatta, tüzelte) öket stb. A
8. lap 20. sor utolja helyett: Akkor hun, hun nem, vött ėsz száraz
lófejet, oda álította űket a lófejire, körűkerítötte űket szénakötéllel,
mögesküttette űket stb.

=2. Zirínyi Miklós.= Változatait a megelőző mese jegyzetében találjuk
felemlítve. Mesénkben szereplő _Toronyi Tamást_ nemzeti hősnek mutatja
be 74, számú adatunk. Hagyományunkban _Toronyi Meduza_ (Medusa)-féle
_kővéváltoztató erővel_ van felruházva, még inkább a 112. sz. mesénkben
van ilyen _nőről_ szó: a 19. sz. m. jegyzetében.

=3. Csinosomdrága.= _Égitesttel_ díszlő, elrabolt ló visszahozásáról
_Kisfaludy_: XIII. kötet 17. számú _Kampó táltos_ meséje szól, melyben –
nem számítva a más tipusú meserészek beékelését – a hős visszahozza a
lovat s ezzel vége szakad a mesének. _Aranyszőrű_ paripát hoz vissza a
hős _Kisfaludy_: IX. k. 294. l. _Borsszem Jankó_-ban; ez a mese átcsap a
_másféle hozása másféléért a túlzott nagyfélék segítségével_ mesébe,
hasonló hozzá az _Ethnologische Mitteilungen_ szerkesztőségéhez
_Kolumbán_ Simon beküldte _Estők_ mese. Estók, miután az elrablott
égitesteket és a 2 zsoltármondó madarat visszavette, a tőle elvett
kardért és lóért királyleányt, ezért köpönyeget hoz a
_Világmehetéje-_féle = _túlzott nagyféle sajátságúak segitségével_.
Csinosomdrágában nyoma látszik a meséinkben otthonos _rangkülönbségnek_:
többféle feladatot kell az alacsony származású hősnek telyjesíteni, hogy
a lány kezét elkapja, lásd a 6. sz. jegyzetünkek az alacsony származású
hősön való segítés harmadik módját.

A _túlzott nagyféle sajátságúakkal_ telyjesített feladatok a
fentemlítetteken kívül _Merényi_: S. I. k. 1 sz., _Kisfaludy_: II. k.
II. sz. meséjében is előjönnek, az idegeneket _Sklarek_ 291. lapján 29.
sz. jegyzetében említi.

A _nehéz feladatok telyjesítése_ _Kisfaludy_: XIII. k. 12. sz. m. _A
három fiú_ jegyzetében van elősorolva s alább a 9. 10. 12. 18. 19. sz.
mesében fordul elő.

Az _üldözés közben hátra vetett tárgyak_ ugyancsak _Kisfaludy_: XIII. k.
_Az aranyhajú_ mese jegyzetében vannak felemlítve, lásd még a 4. 8. 9.
10. a 11. sz. m. a papucsból felhajtással krokodil lesz.

A _kardról_ 1. sz. mesénkben szóltunk.

=4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút.= _Elrabolt tárgy_ elhozásáról
a kisasszony kezéért több mesénk szól, de nem az ellopásáról. _Tárgyak
lopásáról_ is van szó meséinkben, de nem egyúttal kisasszony kezéért.
_Az üldözésközben hátra hajtott tárgyak_ a 3. sz. m. jegyzetében vannak
említve. _A bivalybőr lórahúzása_ több mesénkben előfordul; így _Gaal_:
III. k. XXVII. sz., _Pap_: I. sz., _Kisfaludy_: VI. k. 331. l. IX. k.
23. 43. sz. X, k. 36. sz., alább a 8 sz. mesében; idegen változatait
_Köhler_: I. k. 469. lapján idézi. Hasonló vonás fordul elő a vogul
teremtő mondában is: _Elmpi_ ha elérhetetlen fenekű tenger vizében alá
akar úszni, _kácsabőrre_ van szüksége; mikor pedig _kúszó tehetségre_
van szüksége, _evetbőrt_ vesz magára. (_Hunfalvy_ P.: Reguly A.
hagyományai 123. l.)

=5. Pézös.= Meséink némelyikében a kelepczébe került mesehős, ha
ellenfelével rendes úton: megvívással nem boldogulhat, _csellel_
szabadul meg, melynek sikerülésére közreműködik az ellenfele számára
hozott feleségnek való nő. Ilyenek az elrejtett erőnek _titkos úton_
elvételét tartalmazó meséink közül _Merényi_: S. I. k. 1. l., _Kálmány_:
Sz. III. k. 160. l., _Kisfaludy_ IX. k. 60. l. található égitesteket
hozó mesék és kötetünk 1. 2. sz. meséje. Ezekben szörnyetegfélékkel (=
testi erő) van a mesehősnek baja, kik _Merényiét_ és _Kisfaludy_: IX.
kötetjét kivéve: _királyfiak_. Itt a csel az elrejtett erőnek
kitudásában van alkalmazva, a feldíszítésében annak a tárgynak, melyben
először az erejét elrejtve levőnek állítja a szörnyeteg; hacsak a
mesemondó bele nem únt már mesélni, a mesét össze nem rántja, a cselt ki
nem hagyja, mint a _Kisfaludy_: IX. k. 67–68. lapján látjuk.

Most bemutatott mesénkben: _Pénzösben_ is a _cselt_ a feleségnek való nő
eszközli az által: hogy a mesehős ellenfelét reábeszéli annak
elhozatalára, ki a vesztét okozza a parancsolónak (= hatalmas úr,
király). Ha a mesehős szegény _emberfia_: szolgálni megy; a _királyfiak_
mint hozzájuk illik: vitézséget mennek tanulni.

_Csel_ van használva azokban a mesékben is, melyekben a feleségül hozott
nő a mesehős ellenfelét reábírja, hogy a _lótejben megfürödjék_. A
_lótejben való fürdés_, mint erőtönkretétel jön elő _Gaal_: III. k.
XXVII. sz., _Pap_: I. sz., _Merényi_: E. II. k I. sz., _Istvánffy_: 7.
sz., _Kisfaludy_: IX. k. 23, 43. sz. X. k. 36. sz. meséjében. Megvan a
_Kisfaludy_: VI. k. 14. sz meséjében is, de a hős leendő felesége
segítsége nincs feltüntetve, pedig az eddig elősoroltakban a cselt ő
_eszközölte ki_. Ha szemügyre vessszük ezt a cselt keresztülvivő nőt,
azt látjuk, hogy nem közönséges ember leánya. Van köztük Vasorrúbábák,
magyarul _Ördöngős vénasszonyok_, Sárkányok _aranyhajú_ lánya, _Halak
királyának_ a leánya, mind több a közönségesnél; azért követelik a csel
telyjesitését, mert előre látják a mesehős ellenfelének megsemmisítésére
szolgáló dolgokat.

_Cselnek_ vehető mesénkben: _Pézös_-ben, a _koporsópróbálás_ is, mely
_Ipolyi kéziratos gyüjteményében_ a 495. számot viselő _Ilonka_: az
_Ethnologische Mitteilungen_ szerkesztőségéhez beküldött: _Oszvát és a
pogány király_ mesében is előfordul. _Idegen_ mesékben Köhler: I. k.
410., 306. lapján van róla szó, mely utóbb említett lapon levővel, mint
vele legjobban megegyezővel, vesd össze adatunkat.

A _lopással teljesíthető feladatok_ _Hagyományok_ II. k. 20. sz. mesénk
változataiban jönnek elő; lásd a jegyzetét.

=6. A kiskanász.= Változatait _Kisfaludy_: XIII k. 31. sz. meséje:
_Bendebukk_ jegyzetében soroltuk elő, újabban a finn változatokat
_Aarne_, 306. számú jegyzetében említette meg.

Adatunk azt mutatja, hogy hajdan a Sárkányoknak _nem kellet nőket
rabolni_, mint II. kötetünk 1. sz meséjében, _Jufijankó_-ban s
változataiban van: de akkor a hozzájuk járó _királykisasszonyok sem
voltak_ földi lények: _emberek_. A kisasszonyoknak a Sárkányokkal való
összeköttetését más mesénk is bizonyítja. _Ipolyi_-nak 41. számú,
_kéziratban_ levő meséjében, _A pernyepöpöjké_-ben _a föld alá mennek a
kisasszonyok_, a 108. számú alább közlött mesénkben pedig: a
_Kisgubá_-ban a mesehős a szavára _megállani nem akaró várakban_ találja
a kisasszonyokat; mindakettő oly vonás, melyet a Sárkánylakások
leirásában találunk meséink egyrészében; lásd _Kisfaludy_: XIII. k 7.
számú meséje jegyzetét.

Mesénk mást is mutat: tiszteletben tartja a szerzett jogokat, javakat,
mit őseink a történet lapjai szerint hazánkba jövetelökkor nem tartottak
meg, mi azt mutatja, hogy mesénk újabb kialakulata: a kereszténység
hatása szerint valót tükröz vissza. A szerzett jogok tiszteletben
tartásával szoros kapcsolatban van a _rangkülönbség_ elismerése, mit ha
meséinkről nem lehetne is leolvasni, multunk: a nemes- és a nem-nemes
között való különbségtétel eléggé bizonyít. Ezt a rangkülönbséget
mesénkben a _királykisasszony hangoztatja_, mikor a kiskanászhoz nem
akar királylány léttére férjhezmenni; a mesék azonban segítenek rajta
azáltal, hogy a különben alacsony származású mesehőst emelik.

Ilyen, mikor – mint mesénkben is el van mondva – a mesehőst
furfangosságból származó ügyesnek, magát feltalálónak mutatják be, mi az
_ész dicsérete_. Külön szobába teszik az alacsony származású mesehőst, a
királykisasszonyt és a királykisasszonynál kevésbbé alacsonyabb rangú
kérőt s reájuk bizzák a következményt, mi _Gaal_ XLIV. számu meséje
végén a drasztikusságát tekintve, elég illedelmesen van előadva. Emberem
így nem tudta elmondani, azért van kurtítva, zárójel közé téve ez a
jelenet. Ezt a jelenetet akarta utánozni _Erdélyi_: III. k. 5. sz.
meséje is, de csak a mesehőst és a királykisasszonyt záratja egy
szobába, a harmadikról megfelejtkezett, jobban mondva: nem ismerte
meséinket, hogy – mint más mesében is látni fogjuk – reá is szükség van.

Másik módja az alacsony származású mesehősön való segítésnek: a
_királykisasszonyt a mesehőssel mentetik meg az Ördögtől_. Az
Ethnologische Mitteilungen szerkesztöségéhez küldött egy mesét _Márton
József_ tanitó _Sorkitótfaluból_: _Az elátkozott királyleány_-t, melyben
tárgyunkat érdeklőleg el van mondva, hogy a minden este 12 pár czipőt
elszaggató királyleány, miután az _obsitos_ katona kileste, hogy 12
Ördöggel tánczol, ezért szakad el a czipő s előadott mindent, a leány
mérgében _megpukkadt_. Az oltár alá temetett királyleány a sírjához
rendelt katonát minden éjjel megeszi, mig végre az _obsitos_ megmenti.
Mikor pedig mint feleségével sétálni megy, ennek kérésére a királylány
nyakát levágja s a nyakból _3 fekete varjú_-féle Ördög repül ki, miáltal
az Ördögöktől szabadítja meg, feleségével azután boldog életet él.
Ezáltal a mesehős érdemes lesz a királykisasszony kezére: megmentője.

Harmadik módja az alacsony származású mesehősön való segítésnek, _az
ember erejét meghaladó cselekedetek által való emelés_: t. i. a mesehős
ilyeneket végez, mire az azelőtt vonakodó királyleány nem tartja magához
méltatlannak a mesehőst, mint _Ipolyi kéziratos_ gyüjteménye 9. sz.
meséjében a _Tetűbőrköntös_-ben látjuk. Ez a mese már nem a
czipőszaggató királyleányok meséjéhez tartozik; bővebben szólunk róla,
ha közölni fogjuk; lásd fentebb a hasonló mesénk 3. sz. jegyzetét, hol a
napholdas paripa elhozása után egyebekről is kell gondoskodnia a
mesehősnek.

A rangkülönbséget némely mesénkben az atya hangoztatja a szegény
mesehőssel szemben; itt a _gazdagság is rangkülönbséget_ okoz, milyen
_Gaal_ II. k. XVII. meséje: _A szerencsés óra_ és több változata. Az
ilynemű mesékben, az idegenekben is többször a _levélhamisítás,
kicserélés_ fordul elő, melyről _Kisfaludy_: XIII. k. _Malmeduczi
József_ meséjében szólottunk – s nem is mindegyikben találjuk oly
nyiltan kifejezve, mint _Gaalnál_, azért választottuk _Gaalét_.
_Berzéjében: Kisfaludy:_ IX. k. 93. lap, _A tollas ördög_-ben már a
sorok közül kell kiolvasni. A gazdagság okozta rangkülönbségnek elmésen
való kiegyenlítéséről II. kötetünk 16. sz. jegyzetében van szó s alább a
19. sz. mese is ide sorozandó, de ebben a rangkülönbséget nem a
gazdagság teszi.


108. Kisguba.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 lánya, azok
mindön écczaka ėgy-ėgy pár czipőt elszaggattak. A kiráj ezön nagyon
boszszankodott, hogy az ű lányaji a czipőket écczaka szagatytyák, kiatta
parancsba, hogy a ki möglesi, hogy hová járnak, hol szagatytyák el a
czipőket, annak agygya a legszöb lányát fele kirájságával ėgyütt. Sokan
leskelőttek mán utána: kirájfijak, főrendű úrfijak, de mind hasztalan
vôt. A kiráj nagy boszszankodással vôt, hogy már nincs sėnki, a ki
möglesse az ű lányajit.

Volt a palotába ėgy Kisguba nevű udvaribolond, a jelöntötte magát a
kirájná, hogy ű möglesi a fölségös kirájkisaszonyokat. A kiráj aszt
monta neki: „Ha mög nem lesöd, êcsaplak!“ A Kisguba osztán nekikészült,
estefelé rávötte a kis gubáját, öszszehúzódott, lėfekütt a
kirajkisaszszonyok ajtójába, a hálószoba ajtójába, úgy tött, mintha
alunna: hortyogott. Mikor mindönki elcsöndösödött, ėgy _Vénboszorkán_ az
ajtóhoz lépött, látya, hogy ott fekszik valaki, viszszamönt, elővötte a
_mestörségit_, aszt mongya: „_Bár ki vagy, itt köll maradnod! el köll
alunnod! a lányoknak az én fijajimhoz el köl gyünni!_“ Oda mönt osztán
az ajtóhoz, mongya; „Kêj föl, Guba! Nė alugy Guba!“ de a Guba alutt, a
Vénaszszony osztán rugdalta Gubát, de a Guba mög sė mozdult, annál
jobban hortyogott. „Megájj, rád hintöm eszt a kis port! itt marathacz
röggelig.“ Kisguba mög aszt gondolta, hinthetöd, én azért utánatok álok!
A Vénaszszony az ajtót lassan kinyitotta, bement a szobába, a lányokat
főkőtötte: „Készűjetök, mink mán bátran möhetünk, a strázsákat
_lėporosztam, lėfojtottam_.“ A lányok indulnak, hogy kijutnak az
úcczára, a legkisebbik lány a többinek aszt mongya: „Nem hiszöm én, hogy
a Kisguba alunna, mer nagyon hortyog, töteti a magát! hanem mönynyünk
viszsza, nézzük mög, forgassuk mög! a porunkkal hincsük be! így majd 4
_bolondítóportól_ alszik röggelig, mulathatunk virrattig!“
Viszszamöntek, möghintötték a porral osztán csiklantották, talpát
vakarták, körme alá tűt szurkáltak, a Kisguba csak alutt.

„Most mán möhetünk!“ monta az ėgygyik, elmöntek. A hogy kiértek az
úcczára, a Kisguba is főkelt, utánuk az úcczára mönt. Hogy mi vôt, mi
nem vôt? aszt nem látta sėnki, úgy elmönt a Vénaszszony a három lányal,
hogy még a madár sė érte vôna utol. „No, most Guba, Vigyázz magadra.!
Utánnuk möny a lányoknak, Mert möggyûtalak máma!“ monta a Kisguba,
osztán nekiindult, ėgy nagy erdő szélijig mönt, hajja, hogy az erdőbe
nagy lárma van, az erdő gazdája, ura kijabájja: „Mög köl fogni! nög köl
égetni! idegön embör van itt!“ de a Kisguba evvel nem gondolt, mintha
nem is hallaná, lėtört ėgy gajjat ėgy fárol, aval êkijátytya magát:
„Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Aval
osztán csak mönt a Kisguba a hogy csak bírt. Mögint ėgy erdő szélire
ért, itt is kijabálta az erdő gazdája: „Mög köl fogni!“ de ő itt is
lėtört ėgy gajjat, itt is êkijátotta magát: „Aló, guba! Lódúj, guba!
Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ oszt mönt tovább ahogy csak
bírt. A harmadik erdő szélire ért, itt is kijabált az erdő gazdája, de ő
csak lėtört ėgy gajjat, mėgint êkijátotta magát: „Aló, guba! Lódûj,
guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“

Mén, mén, ėcczör csak ėgy _kerek várhon_ ér, a vár mögindult, oszt
forgott felé sebössen, a Kisguba asz mongya: „Áj mög, vár! urad
parancsára.“ „Nem vagy uram!“ mongya a vár, oszt forgott továb. A
Kisguba nagy mérgessen rácsap az első _veszszővel_, a vár mögállott.
Mönt tovább: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak
máma!“ Most elért az _ezüstvárhon_, a vár forgott felé sebössen, monta
neki: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ de ez is aszt monta neki: „Nem
vagy uram!“ oszt forgott továb. A Kisguba erre már az _ezüstveszszővel_
csapott rá, rávágott mérgessen a várra, monta: „Áj mög vár! urad
parancsára.“ Ekkorra mögállott, mönt továb: „Aló, guba! Lódûj, guba!
Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Elért osztán az _aranvárhon_,
a vár forgott felé sebössen, monta neki: „Áj mög, vár! urad parancsára.“
„Nem vagy uram!“ oszt forgott továb. Erre már az _aranveszszővel_
csapott rá: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ Ekkor a vár mögállott, így
szólott: „Sijes, sijes! mer az _arankaput_ becsukják előtted, be nem
möhecz, elveszöl örökre!“ A Kisguba elkijátytya: „Aló, guba! Lódûj,
guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Mönt, mönt, mikor az
arankapuhon ért, az arankapu mán be vôt zárva, de a Kisguba az eszihön
kap, a harmadik veszszővel a kapura csap, rákiját: „Nyijj föl, kapu!
urad parancsára.“ A _kapu fölpattant_, a Kisguba beugrott, hát látytya,
hogy nagy vendégség van ott, asztalok körül ülnek, ösznek-isznak,
vígadoznak. A Kisguba möglátta a 3 kirájlánt, az asztalok alá bújt. A
mint mulattak, az öregebbik lánya a kirájnak lėejtötte a gyűrűjit, a
Kisguba fővötte, a második lánya lėejtötte a karpereczit, a legkissebb
lánya mög a függőjit, a Kisguba fölvötte, mind a guba újjába tötte. A 3
kirájlány osztán kereste a gyűrűt, függőt, karpereczöt, de nem tanáta:
látták, hogy ėgy _fekete kutya_ van ott, rugdalták, kijabálták, hogy:
„Kutya van itt, csiba ki!“ de a gyűrű, függő, karperecz, nem vôt sėhun.
Kijabálták, hogy: „Az ajtót nyissák ki! a kutyát hajcsák ki!“ akkor
osztán kinyitották, a Kisguba kiszalatt elkijátotta magát: „Aló, guba!
Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ A Kisguba osztán
hazaért, lėfekütt, alutt.

Röggel gyünnek a lányok, látytyák, hogy alszik a strázsájuk, vigan
mönnek alunni, hogy nem tugygya mög sėnki, hogy mulattak, hogy vígattak.
A Kisguba osztán beszámolt a kirájnak: hogy vôt, mint vôt, a kiráj
osztán hívatytya a 3 lányt: „Hol a gyűrű, karperecz és a függő?“ Akkor
ijetttek mög a lányok! „Nem jô vigyásztunk magunkra mög a Kisgubára,
kilesött bennünket, többé mán nem mulathatunk!“ A kiráj osztán mögatta,
a mit ígért Kisgubának: feleségöt, az ország felit, vigasságot. A lányok
osztán nem möntek többet mulatni.

(Pusztaföldvár.)

Kisguba mesénkről meg kell jegyeznünk, hogy a _rangkülönbség hiányzik_;
a benne előforduló váraknak a Sárkányvárakhoz hasonló vonásáról feljebb
szólottunk; de a legszembetűnőbb, hogy az egész büntetés nem azért
történik, hogy éjszaka odajártak, – tehát nem keresztény szempontból:
erkölcstelen viseletük miatt, hanem _gazdasági_ szempontból, a mikor még
drága volt a czipő s abból áll, hogy tovább ne szaggathassák oly hamar
el a czipőket, többé nem mulathatnak. Figyelemre méltó adat.

=7. Legeltetés a Sárkány pusztáján.= Tipusából kivetköztetve,
összezsugorítva _Kisfaludy_: IX. k. 1. 3. sz. meséjében a 10. és 103.
lapon olvastuk. Ezzel a jelenséggel, hogy egyes meséket másikba szőnek,
mi rendesen a beleszőtt mese kárára történik, még többször találkozunk.
_Sainénu_ – betük hiján így írom – (Ethnographia: XXIV. évf. 72. l.) a
_zárt helyek_ tipusa _a)_ betűje alá sorozza. A benne előforduló
_csiholás_-ról II. kötetünkben szólunk, az _Állatsógorok_ mese
jegyzetében. A _másféle szem_ betevéséről több változatot közöl _Grimm_:
118. sz. meséjének a jegyzetében, _Köhler_: I. k. 434. 436. l. _Aarne_ a
660. sz. jegyzetében: _Die drei doktoren_ felirással szól, milyen a 109.
számú adatunk is, mellyel _Zingerle_ I. (Kinder und Hausmärchen aus
Süddeutschland. 1854. Regensburg) 32. l. levő _Die drei Soldaten und der
Doktor_ egyezik legjobban.


109. A 3 orvos.

Volt, hol nem volt, volt egy városban 3 orvos: az egyik szemorvos volt,
a másik belorvos, a harmadik külorvos. Egyszer összetalálkoztak egy
kocsmában, beszélgettek egyről-másról; a beszéd közben eldicsekedtek
egymásnak. A szemorvos elmondta, hogy ő már annyira vitte, hogy a szemét
úgy ki tudja venni, hogy három napig álljon itt az asztalon, harmadnap
tegye vissza, csak úgy lát, mint azelőtt. „Az semmi! – mondja a belorvos
– én a gyomromat tudom úgy kivenni, hogy ha 3 napig a teknyőben van s
harmadik nap visszateszem, csak olyan jó, mint azelőtt volt.“ A külorvos
pedig azzal kérkedett: hogy ő a karját vágja le s ha harmadnap
helyreteszi, csak olyan jó, mint azelőtt volt. A kocsmáros
végighallgatta az egészet, fogta magát, kiment, behozott egy nagy
teknyőt, odavitte az orvos uraknak hogy megmutathassák: mit tudnak. A
szemorvos, mikor meglátta a teknyőt, kivette a félszemét, beletette a
teknyőbe; a belorvos a gyomrát fektette a szem mellé! a külorvos pedig,
hogy megmutassa, hogy ő is tud valamit, levágta félkarját, odatette a
belorvos gyomra mellé. Azután ráparancsoltak a kocsmárosra, hogy
vigyázzon rá, hogy valami baj ne történjék, majd harmadnapra eljönnek,
azután hazamentek.

A kocsmáros, hogy jó helyre tegye, bevitte a teknyőt mindenestől a
kamrába, hogy legyen ott harmad napig. Éjjel egyszer csak azt hallja,
hogy zörög valami a kamrában! Benyitja a kamraajtót, látja a nagy _kani
macskáját_, hogy húzza a külorvos karját; már akkor a szemet, gyomrot
megette, a karral bajoskodott a kani macskája, már azt is jól
össze-visszarágta. Megijett a kocsmáros, hogy most bajba jön,
ijedtségében agyonütötte a kani macskát. Törte a fejét, hogy mit
csináljon most? Elgondolta, hogy a macska szeme is olyan, mint az
emberé, kivette a kani macska szemét, beletette a teknyőbe. Hallotta
valamikor, hogy a disznó belső része is olyan, mint az emberé, levágta a
nagy disznaját, kivette belőle a puczorját (= gyomrát), kitisztította,
beletette a teknyőbe. „Kettő már megvan! de hát még egyet hol vegyek!“
kérdezte magától. Nem sokáig kellett gondolkozni, csakhamar eszébe
jutott, hogy a kocsmában beszélték, hogy a szomszéd városban most
akasztottak egy embert, felkerekedett, odament, levágta az akasztott
embernek a félkarját, hazahozta, eligazította a teknyőben, hogy sorban
legyenek.

A kitűzött időre megjelent a 3 orvos, hozzá fogott a munkához. Legelsőbb
is a szemorvos tette a szemegödrébe a szemet, azután a belorvos helyezte
el a puczrot, legutoljára a külorvos bánt el a karral, azután elment
ki-ki a maga dolgára.

Máskor, mikor mind a 3 orvos összetalálkozott egymással a kocsmában,
kérdezte tőlök a kocsmáros, hogy hogy sikerült a próba? „Nagyon jól! –
mondta a szemorvos. – Igaz, hogy azóta a szemem mindig egerész: csak egy
egér szaladjon végig a szobában, mindjárt meglátom; de azóta a setétben
is látok.“ „Az enyém is nagyon jól sikerült! – mondja a belorvos – Igaz,
hogy azóta nem győzöm magam kukoriczával, de azóta nem válogat a
gyomrom, mindent megeszik, még a kukoriczacsutkát is; de legjobban
szereti a kukoriczát.“ „Az enyém nem sikerült – panaszkodot a külorvos –
mert ha olyas valamit látok, a mi nekem tetszik, mindjárt nyúl utána a
karom, nem bánja ha a másé is. Az eszem meg azóta mindig az akasztófán
jár.“ Azt mondja a kocsmáros: „Hála Istennek, hogy így is sikerült, meg
voltam már ijedve, hogy sehogy sem sikerül.“ „Oda van a kani macska!“
gondolta magában.

(Pécska.)

=8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya.= Kiskorában magát rosszul
viselésért tündérnőt felkeresni köteles a hős _Merényi_: D. I. k. 98. l.
_Sárhány Rózsa_-ban; a kötelezettség a mesékben az arra átkozás
kötelezettségével bír, lásd _Kisfaludy_: XIII k. 22. sz. m. Tündér
rabolja el a szépasszonyt – miután a hőst elaltatták _Merényi_: D. I.
24. l. _A három gyűrűben;_ tündérmesének tetszik a mienk is, de a mese a
szobalányt a rablás után már boszorkánynak festi. _Az üldözést gátló
hátra hajtott tárgyakat_ lásd a 3. sz. jegyzetben.

_A fejbekeresés_ _Kisfaludy_: VIII. k. 559. l. _Molnár Anna_
változataiban, _Abafi_: Figyelőjének 1. k. 326. l., _Kálmány_: Sz. II.
k. 170. lapján, _Kisfaludy_: XIII. k. 32. 42. 57. sz. m. jön elő.

_A mosdóvíz-tartást_ lásd _Katona_: I. k. 263. l. – _Igazolt jóslás_ van
53. sz. adatunkban is.

=9. A szép kocsmárosné.= _A csókon alapuló_ elfelejtés változatai
_Merényi_: D. II. k. 49. l. _Ráró Rózsa_, _Kisfaludy_: IX. k. 138. l.
_Rózsa meg Viola_, 149. l. _Miska meg Juliska_ meséje; idegen
változatait _Róna-Sklarek_ 292. lapján, a finneket _Aarne_ 313. C. számú
jegyzetében említi. _A hármas nehéz feladat_-ról és az _üldözést gátló
hátrahajtott tárgyak_-ról a 3 sz. jegyzethen fentebb van szó, a mesét v.
ö. a következő két jegyzetben említettekkel, az _üldözés közben
átváltozás_ megvan a 10. 11. mesében is, lásd _Kisfaludy_: XIII. k. 21.
sz. jegyzetét.

Az 54. oldalon a hatodik sorba a faluházán után irandó: és a papnál a
templomba.

=10. Rózsa és Ibolya.= _Átkon alapuló_ elfelejtéses változatai: _Gaal_:
III. k. 35. l. _Ördög leánya_, _Arany_: 66. l. _Ráadó és Anyicska_,
_Kisfaludy_: XII. k. 75. l. _Szép Palkó_, lásd ennek a jegyzetét. Mesénk
nem ily telyjesen megvan a ponyván, Rózsa Kálmán: _Ibolya és Nefelejts_
1884. Budapest, lásd még a megelőző és következő jegyzetet. Ha
mindezeket összevetem, azt látom, hogy _Aranyé_ kiválik a többi közül,
nem az emher beszéde hozza a kedvest az emlékezetbe, hanem a _gyűrű_; a
mesét neve: Ráadó és _Anyicska_ után itélve _tót_ eredetűnek kell
tartanom; nem birt meséinkhez hasonlóan átalakulni. Már _Kisfaludy_:
XIII. k. 34. sz. m. _A Zöld disznó_ jegyzetében felemlítettem, hogy míg
a külföldi mesékben a _ráemlékezést_ tyúk, kakas, galamb idézi elő,
addig nálunk _álmában_ jelenik meg az elfelejtett. Mesénkben s
változataiban szó van ugyan olykor a galambról stb. de az ember beszédje
az, a mi figyelmezteti.

Nem elfelejtésre, hanem soha _haza ne juthatásra átkozza_ a leány anyja
a szerelmeseket _Kisfaludy_: XIII. k. 21. sz. meséjében: _Rózsa
János_-ban.

=11. A lusta gyermek és a bűbájos leánya.= Vesd össze a megelőző két
mesével.

=12. A szögén árva legén.= _A boszorkánypatkolást_ _Merényi_: E. II. k.
147, l.; az idegeneket _Köhler_: I. k. 586. 220. l. az utolsó változata
a mienk.

_A hozzáférhetetlen körről_ és az _elátkozásról_ II. k. 3. sz. m.
jegyzetében szólunk. Mesénk elátkozásához hasonló jóslás teljesedik be a
_dán_ költeményben: _Esben és Malfréd_-ban: Malfréd a _tizenkettedik_
gyermekágyban meghal, _Abafi_: Figyelő I. k. 33. l. _A nehéz három
feladatot_ feljebb a 3. sz. jegyzetben említettük.

=13. Miklós.= _A többféle számú szeműek_ magyar változatai _Kisfaludy_:
X. k. 445. l. 2. sz. jegyzetében vannak előszámlálva; az idegenekről
_Köhler_ I. k. 101., 259. l., _Aarne_ 511. sz. jegyzetében szól.

=14. Aranykacsa.= _A czipőpróbálást_ _Kisfaludy_: XIII. k. _A mostoha
testvérek_ jegyzetében említettük, v. ö. _Köhler_: I. k. 419. 554. l. a
_nyillövéssel keresett menyasszonyról_ szóló mesékkel. Mesénk ugyan
_nyílvetést_ mond, mely ma az osztozkodásnál használatos, de végső
eredményében egy: mindkettővel menyasszonyt keres. Aranykácsának mondják
a gyermekek, ha a vékony jeget lábbeli sarkukkal megrepesztik s az oda
sütő napsugártól többféle színt játszik. Ha a gyermek elesik s fejével a
jeget megrepeszti, akkor is csúfságból azt mondják, hogy aranykácsát
csinált. (Szeged.)

=15. Őzike.= Változatait _Kisfaludy_: XIII. k. 61. sz. m. _Józsika és
Mariska_ jegyzetében találjuk, az ott elősoroltakhoz vedd _Gonzenbach_
48. 49., _Aarne_ 450. sz. jegyzetét. _A holtból virágnyőlést_
_Kisfaludy_: XIII. k. 40. sz. m. _Az ördög szerető_ jegyzetében,
részletesebben _Kisfaludy_: XII. k. 418. l. _Kádár Kata_ jegyzete
utolján találjuk.

=16. A medve.= használtabb neve: a f-s-s medve. _Boszorkány
tűzbevetéséről_ _Gaal_ III. k. 15. l., _Arany_ 207. l., _Kisfaludy_ IX.
k. 83. lapján levő mese szól. _Aarne_ a 327. sz. jegyzetében _Köhler:_
I. k. 414. lapon említi.

=17. Miska.= _Ragadósfára_ más mesénkben a halál megy; lásd _Kisfaludy_:
XVII. k. _Az öreg katona_ jegyzetét, az _egymás ruhájához ragadókat_
alább a 18. sz. m. jegyzetében. A _fára való ragadás_ idegen
változatairól _Köhler_: I. k. 105. l. szól.

=18. Trikkum-trákum.= _A hármas nehéz feladat_ 3. sz. mesénk jegyzetében
van elősorolva. A _ragadásról_ szó van a megelőző mesében, de a
_Kisfaludy_ XII. k. 463. lap IX. számu meséjében s változataiban _hozzá
tánczolnak is_. A gyermekektől lejegyzett 110. számú dalamos változata
mutatja, hogy hajdan az egész versbe volt foglalva.


110. Gyöngyösszőrű kis kecske.

  Gyila, gyila
  Gyöngyösszőrű kis kecském
  Kiráj udvarába,
  Kecskeszőrin a lėjány,
  Lėján csėcsin a barát,
  Barát farán a lapát,
  Lapát végin az aszony,
  Aszony farán bíróbot,
  A bot végin a bíró.
  Kík kő, török gyerėk,
  Tarka farkú töröktyúk,
  Amoda mén hat pap,
  Utána hat bak;
  Hatot ütyi,
  Bakot ütyi,
  Hat papot
  Bottal ütyi
  Hat bak,
  Vége van.

(Pécska.)

=19. Százat egy csapásra.= Idegen változatairól _Bolte_ 21. sz.
jegyzetünkben idézett műve I. k. 148. l. –, a finnekről _Aarne_ 1640.
sz. jegyzetében szól. _Hahn_ 39. m. tipusából _Aarne_ kiszakajtotta az
1049. sz. j. elősoroltakat; a magyar meséket tekintve több
megkülönböztetést is tehetünk. Mesénkben, a 19. számúban, hol a mesehős
a királyleány kezéért kénytelenségből győzedelmeskedik furfangjaival a
démonon, hogy a közte és a leány között levő _rangkülönbséget_
megszüntesse, melyet az _atya hangoztat_. Lásd 6. sz. jegyzetünk
utolját. Több vitézcselekedet színezetű feladatot végez _Merényi_: S. I.
k. 183. l. _A vitéz szabó_ is, hogy a mesehős a trón különböző értékű
garádicsán való állásra s így a leány kezére az _atya szerint_ érdemes
legyen; vagyis a rangkülönbség megszünjék. Itt az atya teszi feladatai
végzésével a hőst leánya kezére méltóvá; II. kötetünk 16. sz.
jegyzetében oly adatot is mutatunk be, melyben a rangkülönbség
eloszlatása a mesehős találmánya. _Merényi_ meséjére meg kell
jegyeznünk, hogy nem a magyar sajátságokat őrző nép valamelyik tagjától
írta le: mert a 189. lapon olyant említ, mit a nép nem mond, mikor az
oroszlán _meghalásáról_ beszél, még ha ő mondja a népnek, akkor is a nép
kiigazítja, hogy az oroszlán döglik s az állatok közül a _méh hal_,
nagyon elvétve hallottam a _fecskéről_.

Csillaggal jelelhetjük a _Hahn_ 39. sz. m. tipusa azon meséit is,
melyekben a mesehős furfangjaival megszabaditja a királyleányt és a
kezét nyeri el, mint _Kisfaludy_: I. k. 383. l. _A czigány az égben és
pokolban;_ IX. k. 518. l. _A három örökség_. Alább a 111. sz. ujjat
_odaékelő_ adatunkban a _templomot_ szabadítja meg a király leánya
kezéért furfangjaival; _Kisfaludy_: X. k. 403. l. _A szabó és az
Óriások_-ban a _falut_ az Óriásoktól pénzért. Mindezt összevonva,
mondhatjuk: A mesehős furfangjával _valamit megszabadít_ az embertől
különböző _démon-féle lénytől valamiért_.

Ezek mind hősködnimenő mesehősök; vannak azonban meséink melyekben a
mesehős ellentétje _a vitéz szabónak_ és változatjainak abban, hogy a
mesehős nem bántana senkit, csak őt, vagy az övét ne bántsák s csak
mikor ellenfelein kezd diadalmaskodni, akkor kerekedik felül. _Aarne_
1049. sz. FFC 3. meghatározását aligha fogjuk használhatni, mert –
miként II. k. 6. sz. jegyzetében is említjük – meséinkben a különféle
furfangosságok össze vannak keverve. Könnyebb összevetés végettitt
közöljük a 112. sz. mesét, melyre vonatkozólag meg kell jegyeznem: hogy
a benne előjövő _vérivás_ úgy került bele, hogy mikor 1. sz. _Köles_
mesénket sokak jelenlétében s egyes részeit többször is leírtam és a
vérivás jelentőségét előttük kiemeltem, mindjárt került emberem, a ki
párját vállalkozott mondani. Igy jött létre mesénk a jelen alakjában. A
nevezetes helyet többször hallotta, többször elmondattam a _Köles_
mesében, nála a _vérintvaló testvérek_ azért mégis csak _czimborák_
lettek s hogy a _vérhez bor_ is kell és az _igéknek_ sem szabad
hiányozni, nem bírta magának megjegyezni és a vérivása a népnél is
divatba jövő _pertu_ pohárra olvadt össze.

_A nehéz feladatok_ 3. sz. jegyzetünkben vannak elősorolva.


111. Ėgy csapásra százat.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén szabólegén, ojan szögén vôt: ėgy
krajczárja sė vôt, mönt az országba. Ėcczör bemönt ėgy csárdába,
aszongya a csárdásnénak: „Ád-ė neköm hitelbe ėgy köcsög aluttejet?“
Aszongya a csárdásné: „Adok! ha mán ojan szögén, hogy nincs péze.“ Övött
a szabólegén, borzasztó sok légy vôt az asztalon, a tenyerivê rácsapott
az asztalra, ėgy csapásra százat agyonütött. Osztán ėgy dėszkára ráírta,
hogy: „Ėgy csapásra százat.“ Aval oszt fölkötötte a dėszkát a hátára.
Mönt, möndögélt a városba, möglátta a kiráj, hogy a hátára van írva,
hogy „Ėgy csapásra százat.“ Utánna kűdött ėgy katonát, hogy hîja viszsza
aszt a ficzkót! Viszszamönt a szögén szabólegén a kirájhon. Fölért a
palotába, aszonygya neki a kirá: „Igaz-ė, hogy tė ėgy csapásra százat
agyonücz?“ Aszongya szögén szabólegén: „Igaz.“

„Van neköm itt ėgy templomom, abba nem löhet misézni, mer mindön éjjel
ėgy vitézömet elfődelnek, ha tė aszt a templomot fölszabadítod, neköd
adom a lányomat.“ „Fölmöntöm – mongya a szabólegén – csak ėgy hónapig
pihenést agygyon és inni, önni, hogy erős lögyek.“ A kirá oszt adott
neki ėgy hónapot, mikô lėtelt az ėgy hónap, asz mongya a kirájnak a
szabólegén: „Agyon neköm ėgy hordó hároméves bort és hordó sűtthúst,
tizėnkét kinyeret és ėgy hordóbort tizėnkétéveset és ėgy hordó törtküvet
és ėgy hegedűt mög ėgy asztalt, két karszéköt mög ėgy nagy száraztőkét,
aszt szállítassa a templomba!“ A kiráj eszt mind mögatta neki és
elszállitotta a templomba. A többi vitézök gúnyolották; hogy: „Tés csak
oda vesző, mind a többi vitéz!“ De a szabólegén rá sė halgatott, csak
bemönt a templomba. Leült a karszékre, ötte a sűlthúst, itta a hároméves
bort, így ivogatott egész féltizėnkét órájig. Ėccző lėesött a pallatbul
ėgy embörláb, lėesött a másik, a szabólegén csak nyugottan nészte.
Lėesött a dėrėka, lėesött a két keze, lėesött ėgy feje, lėesött úgy
sorba tizėnkét fej, osztán 12 fejű Sárkán lött belüle, aszongya a
szabólegénnek: „De iszô, de ösző?“ Aszongya a szabólegén! „Igyál tés,
ögyél tés!“ „Hát agygyál! mongya a Sárkán. „A hun van a hordóba, csak
ögyél, igyál!“ A Sárkán oszt nekiesött a törtkűnek és a tizėnkétéves
bornak, ėgy ivásra mind mögitta, a küvet mögötte. A szabólegén oszt
fölvötte a hegedűt, elkeszdött szépen muzsikálni, a Sárkán főkereködött,
elkeszdött tánczolni. Mikor jô kitánczolta magát, kifáratt, lėült a
karszékre. A karszék mellett vôt ėgy száraz tuskó, rávetötte a két kezit
a tuskóra a Sárkán. A szabólegén szépen odahúzódott a tuskó mellé, a
tuskón vôt két hasidék, a Sárkán elalutt, a szabólegén pedig
beleigazította az újjajit a hasidékba, elővött két nagy éket, beékelte
az úját a tuskóba, kihúzott a csizmaszárábul ėgy élös, nagy kést,
lėvagdosta a Sárkánnak mind a tizėnkét fejit oszt lėfekütt, elalutt.
Röggel mán jó fönn vôt a nap, a szabólegén mégis alutt; a kiráj nem
győszte mán haza várni, elmönt a katonájival a templomba. Mikô benyiti
az ajtót, láti, hogy a tizėnkétfejű Sárkánnak lė van vágva a feje, az
ėgycsapásraszázat, a mög alszik jóizűen. Oda mönt, mögrászta, aszongya
neki: „Kêj fő, fijam! látom, hogy embör vagy, tijéd a lányom és a
korona!“

(Egyházaskér.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


112. A czigány és a Sárkány.

Vôt a világon ėgy czigán, nagyon szögényök vôtak, asz monta a felesége
néki: „No, hé! csinájjon ken gamót, maj kap ken a juhásztû mindönfélét
azé a gamójé!“ 8 félét attak neki, de a kilenczediket: a birkát elvitte
a Sárkány, aszt akarták a czigának anni. Hazamönt a czigány, aszonta a
feleséginek: „Ad ide a gombos nadrágot mög a gamós botot mög a csacsira
ráülök, elmék, maj elfődelöm én!“ Mikor odaér közel a Sárkánhon, a
szamár elkeszd bőgni, a czigán mög elkeszdi: „Jaj, möghalok!“ Aszongya a
Sárkány: „Látom mán czigány, mit akarsz; hanem igyuk mög ėgymás vérit,
lögyünk czimborák!“ A Sárkány a job kezin a kisújját vágta mög, a
czigány mög a balkezit, oszt köröszbe (tették a kezöket) mögitták ėgymás
vérit. Aszongya a Sárkány: „Mos mán czimborák vagyunk! űj a hátamra,
elviszlek, a hun az én anyám lakik.“

Annak az anynya ojan vôt, hotyha vasvillávâ főnyitották a szömit, _a
kire ránézött: kűjé vált_, aszt monta a fijának: „Nyis föl a szömömet,
hallássam, ki van itt?“ „Nem nyitom, szögény embör e’! eszt is el akari
ken pusztítani?“ Hanem nézzük mög, hogy mijitök erősseb, mijitök bir 7
akó vizet elhozni?“ A czigány búnak esött. A hogy mönnek, a czigány
tanát ėgy kis rosz ásót, belegyukta a jankli újjába, mikor lėmönt a
Sárkány a hordóval a kútba, addig a kis ásóval körű ásta a kútat, a
möddig a dėszka vôt. Nézi a Sárkány, aszt kérdözi: „Mit akarsz?“ Aszonta
a Sárkánnak: „Én nem fogom mög a hordót, hanem elviszöm kútostul,
föltöszöm a putri tetejire.“ „Csak nė báncsd, had itt az egészet, mert
ha a putri tetejire töszöd, a putri öszszedül!“ Elmöntek haza, kérdözi a
Sárkán anynya: „Mijitök többet birt elhozni?“ A Sárkány aszongya: „A
czigány többet bírt elhozni!“ „Látom mán, hogy a czigány erősseb, de
mijitök nagyobbat bír durrantani?“ Akkor a Sárkány nagyot durrant, úgy,
hogy a Sárkány anynya lėfordût ágyastul ėgygyütt a fődre, aszongya a
czigány: „No, tés nagyot lüttél, de én nagyobbat lüvök, közsd be a
szömöd! kiesik.“ Akkor a czigány möktőtötte a puskát apró (serét)
szömökkel, mikor a szömibe lűtt, a két szöme igazán kiesött (a
Sárkánynak). Mikor bemöntek, kérdözi a Sárkány anynya: „Hát mijiktök
durrant akkorát, hogy ágyastul lėfordultam?“ Aszonta a Sárkány, hogy a
czigány vôt. Aszongya a Sárkány anynya: „No, mán látom, nem birod
elpusztitani, hanem vid ki a ződ erdőbe, a vaddisznók majd szétszödik!“
Kivitte a Sárkány a czigányt, a czigány tanát ėn nagy kalapácsot, a
_Sárkány elszált_ onnan, hajtotta a vaddisznókat. Vôt ott ėgy kis fa, a
czigány fölugrott rá, ėgy vaddisznó nekiszalatt a fának, beleakatt a
foga a fába, a czigány a nagy kalapácscsal a fejire ütött, hogy mingyá
mögdöglött, asztán aszonta a Sárkánnak: „Tė halsz mög, hogy meröd a
disznókat én rám hajtani?“ „Hé, czigány pajtás, gyere, inkáb űj a
hátamra! elviszlek haza.“ Este lėfeküttek, aszongya a Sárkánynak az
anynya: „Tüzesd mög a buzogánt – a czigány mög halgati az ajtóba – ha
lėfekszik, majd ráérsz, töd a czigányra, égesse öszsze!“

A czigány lėvetötte a ruháját, bemönt mesztelen a kuczkóba, a ruháját
mög eligazította, mintha alunna. Bemén a Sárkány 9 órakor, aszongya
neki: „Halod-ė czigány pajtás, kêj föl!“ Nem kelt föl, ráeresztötte a
buzogánt (a czigány ruhájára), a czigány mög a kuczkóba vôt. Bemén
röggel a czigány a Sárkányhon, mongya, hogy az écczaka úgy éröszte,
mintha 3 bolha mökcsípte vôna. „No, fijam! – aszongya a Sárkány anynya –
vid haza, inkáb adok 2 zsák aranyat, mert úgy is elpusztít.“ Fölvötte a
Sárkány a hátára a 2 zsák aranyat mög a czigánt, mikor közel értek a
határjuk felé, mikor haza ér, szalad elébe 40 czigánykölök: „Avandséra
dádé.“ Aszongya a czigány: „Ha azok möktunnák, hogy bántá te énvelem
mingyá szétszönnének.“ Mögijett a Sárkány, lėhajította a czigányt
pézöstül ėgygyütt, êszált, a czigány bordája eltört, úgy vonczolták be a
czigánygyerökök. Egészen kin vôt a sátor a gyöpön, mikor a Sárkány mönt
viszsza felé, tanákozott a rókával az erdőbe, aszongya: „Hogy vagy tė
Sárkány pajtás, hun vôtá?“ „Vittem haza a czigányt, hanem 40
czigánygyerök gyütt elémbe, aszonta a czigány: ha azok möktugygyák, hogy
bántam vele, minygyá neköm gyünnek.“ Aszongya a róka: „Ó, Sárkány
pajtás! hiszėn te tucz szálni, sátorjuk van kint, fölfordíthatod.“ A
czigány hogy möglátta, hogy gyün a Sárkány széllel, vôt ottan 40
kalapács, aszt hajigálták föl, mikor a Sárkány möglátta (a hajigálást)
elszált.

(Magyarszentmárton.)

=20. A kis macska.= Lásd a _Kisfaludy_: XII. k. 466. l. a XVII. meséje
jegyzetét, a X. k. 289. lapján a _Rogozsin király_-t. Idegen változatai
_Köhler_-nél a _Kater, der gestiefelte_ jeleléssel vannak érintve,
_Bolte_-nál I. k. 325. l. – a 21. j. idézett művében, _Aarne_nál az 545.
sz. jegyzetben. _Munkácsi vogul_ meséje IV. k. 1. f. 376. l. A macska és
_nagybácsija_, a _szász Der Federkönig_ (Josepk _Haltrich_: Deutsche
Volksmärchen aus dem Sach senlande in Siebenbürgen Wien 1882, 13. sz.)
arra hivják fö figyelmünket, hogy a változatokban is az állatokat
eredetileg embereknek tartsuk, mert a _vogul_ban a macska nagybácsija
_ember_, mint már a mese neve is mutatja! a _szász_ változatban a
_vadmacska_ a mesehősének az _anyja_, szinte ember. A meseirodalomban
többször előfordul, hogy az elárvultakat – ilyenek a most emlitett mesék
hősei – valamely közellevő rokona _állatképében_ segiti, így _Arany_nál
36. l. _A veres tehénben_ az édesanya árva fiát mint _tehén_ táplálja, a
_szerbek_nél (_Wuk_ Stephanovitsch Karadschitsch: Volksmärchen der
Serben, Berlin 1854. 32. sz. mese) hasonlóképpen _tehén_ alakjában jön
segitségére leányának, de ezek közül: miután jót tett gyermekével, egy
sem kivánja gyermekétől a viszonzást. Nem így a magyar mesék közül a a
fentemlitett _Rogozsin királyban, Ipolyi kéziratos gyüjteménye_ 450. sz.
_János úrfiban_ és a szicziliai _Vom Conte Piro_-ban: _Gonzenbach_ 65.
sz. meséjében az állatok: miután a hősnek menyasszonyt szereztek s
gazdaggá tették, követelik, temettesse el őket szėpen; _Rogozsin
király_ban a macska azt is követeli, hogy pappal temettesse el, mit meg
is volt kénytelen a hős tenni neki, eltemettette oláh pappal. Ez a három
mese is arra enged következtetni, hogy az _eltemetést követelő állatok
emberek:_ állatot pappal nem temetünk, de miféle emberek? Az eddig
felszínre került, ide tartozó meséinkből azt látjuk, hogy az állatok
hálás állatok, ilyen a _Csihán királyurfi Krizá_nál, a mónár eldugja az
üldözött rókát s ezért a jóságáért menyasszonyt szerez a mónárnak.
_Kisfaludy_: XII. 202. l., ugyanígy tesz a _kis ürge_ is _Kálmány_nál:
Sz. I. 124. l., miután az üldözőjétől megszabadul, jót tesz a molnár
legénnyel; ezek érthetők, de nem ilyen a _Rogozsin király_, noha közlője
_Kisfaludy_: X. k. 460. l. 35. sz. jegyzetében azt írja róla, hogy a
most említetteknél a „csángó változat… ügyesebb“, pedig, mint látni
fogjuk, érthetetlenebb; ha megértenők, akkor úgy lehet, hogy a feleletet
is megadhatnók, hogy miféle ember lehetett eredetileg a benne
előforduló, pappal való temetést követelő macska? Ez a csángó változat
úgy nézem: alakulásnak volt kitéve, eljutott a mostani alakjáig, tovább
fejlődni nem bírt, innen az érthetetlenség, hogyha nem a mesemondó
nemtudásának a következménye! Szegény czigánynak van macskája, mely azt
mondja, hogy: „Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet
szerezzek neked“, mire a czigány elseprűzte a macskát, de a macska ekkor
sem nyughatott, azt mondta: „Még ės én fehérnépet szokotálok neked.“
(_Kisfaludy_: X. k. 289. 1.) A mesékben az állatok az emberen, ha
megbántja őket, bosszút állnak, nem hogy kiseprűzze őket, de kevesebbért
is életével lakol az ember; igy az állatokat éjjeli szállásra be nem
eresztő korcsmáros e tettéért életével lakol (_FFC_ 11. sz. 64. l.)
Kötetünk 15. lapján a hőst tátos-féle lova, – mikor oly gyenge volt,
hogy vezetni kellett s felbukott, mert ekkor gazdája végigvágta, ezért
későbben, mikor ráült, – elhajította. Ez a mesében az _érthetetlen_,
hogy _rosszul_ bánik a macskával s a macska mégis _jóval_ fizet. Azt
kellene mindenek előtt tudni, hogy miért kell a macskának, még ha
rosszul bánik is vele a gazdája, a gazdáját megházasítani? Ha mint
_állatot_ tekintjük a macskát, eljárása megfejthetetlen. Van a
_dánoknak_ meséjök, melyben a _hálás halott_ – kit a hős temettet el, –
éppen úgy házasítja a hőst, mint a _macska_ Rogozsin királyban s mikor a
hős birtokát mennek nézni, a hálás halott csak úgy előre szalad, hogy a
pásztorok, ha kérdezi az öreg király, hogy kié a jószág? mondják, hogy a
hősé; _Köhler_: I. k. 27. l. – más, ily dán mesét is bemutat, mint a
_gestiefelten Kater_ vagy nálunk a _A kismacska_-féle mesékkel
érintkezőt, kérdés: az érthetetlen _Rogozsin király_ nem ily hálás
halottféle mese volt-e eredetileg?! Nem ezért erőlteti-e, miután jót
tett a hőssel, a minden áron pappal való temettetést? nem azért
mondja-e, hogy: „Úgy _kéne_ stb.“ s az _elseprűzés_ után is azt mondja:
„_Még ës_ én fehérnépet szokotálok neked“ hogy hálával tartozott
eredetileg a hősnek? Ily szempontból tekintve a mesét, a macskát
eredetileg embernek fogadva el, _macskává vált ember_-nek, megfejthető
az eljárása: a _seprüzés után_ való _menyasszonyszerzés_ s a _pappal
való temetés követelése_: jót tesz, hogy eltemessék. Igaz, hogy a hálás
halottak-féle mesékben fordítva van: a hős tesz először a halottal jót,
azután a halott a hőssel, csakhogy nem szabad felejtenünk, hogy nekünk,
alföldieknek hálás halottakra nem nagy szükségünk van. Van nekünk egy
hiedelmünk, mely azt mondja, hogy a halott (=egyed =én) halomása után
egy ideig a föld felett van, a miben hátramaradása van, végezheti. A
halott végeznivaló teendői közt mindenesetre első helyet foglalja el,
hogy eltemessék, ha lehet, szépen. Igy látjuk ezt a „_Megöltek egy
legényt_“ (_Kálmány_: Sz. II. k. 15. l. s. j.) kezdetű románczban: a
felköltöttnek mondott holt legelőször is _eltemetéséről_ kérdezősködik
babájától, hogy eltemetteti-e szépen? Ez a hiedelem az alapja – miután a
halott az eltemettetéséről halomása után is gondoskodhatik – hogy nálunk
a hálás, vagy háladatos halott-féle mesék eddigelé ismeretlenek s ha
kerül is majd a jövőben, elterjedt nem lesz, míg a hiedelem a nép közt
élni fog, át fog alakulni, ha sejtelmünk nem csal, _hálás álattá_. A
mondottak alapján ilyennek kell tekintenünk: _Krizá_nál a _Csihán
királyurfit_, _Kálmánynál_ _A kis ürgét_ (Szeg. népe I. k. 124. l.),
kötetünk _kis macská_-ját, _fejlődésében_, vagy _átalakulásában
megakasztottnak_ kell mondanunk a _Rogozsin királyt_ s a fentebb
említett _János úrfit_ és ha okoskodásunk helyes, akkor a
_székelyek_nél, _csángók_nál is _kell_ a halottakról ilyféle hiedelemnek
lenni, hogy a halott halomása után egy ideig még a föld felett lehet s
ha keresik, most még meg is találják. Nem így vagyunk a _palóczok_kal,
náluk a hálás halottak szerepelnek (_Istvánffy_: 28. l. A
mészároslegény, _Kisfaludy_: IX. k. 492. l. Szegény János.) még pedig
_Istvánffy_ nál a mese elég magyaros színezetű. _Gaal_ II. k. XXI.
számú, III. k. LI. sz. meséjéről nem szólunk, a hős idegen országban
csatangol, idegen színezetét nem bírta elveszíteni, nem alakulhatott; a
szintén _Gaal_nál található III. k. XXXIX. meséről pedig nem tudjuk,
hogy az ország melyik tájékán – értjük a falut, nem a kaszárnyát –
mesélgették, azért nem is szólhatunk hozzá. Érdekes volna tudni, hogy a
hol a két palócz mesét lejegyezték, a halottról fent közölt hiedelemről
tudnak-e, a mesék azt mutatják: hogy _nem_.

=21. Jágėrfa.= Változatait lásd az _Ethnographia_ XXV. évf. 14. lapján
említettekben. _Ipolyi kéziratos gyüjteménye_ 603. szám alatt van egy
számbaveendő változat; az idegeneket _Bolte_ (Joannes Bolte u. Georg
Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- u. Hausmärchen der Brüder Grimm.
1913. Leipzig I. kötet 260. l. –) sorolta elő.

=22. Szüz Mária és Mári keresztlánya.= Változatai _Kisfaludy:_ VII. k.
573. l. 9. sz. az idegenek a megelőző jegyzetben említett _Bolte_ műve
1. k. 13. l. – vannak felemlítve. A most közlöttben, mindvégig
állhatatosan tagad a keresztleány, de azért a mesetipusnak megfelelőleg:
jól, nem szomorúan végződik a mese A 113. számú _Nánika_ változatában
feltünő vonás, hogy Krisztus, mint asszony szerepel. Neve után itélve
_Nánika_ idegenből származottnak: mutatkozik.


113. Nánika.

Innet-onnat, hetedhét ország ellen vôt ėgy embör, annak nagyon sok
gyeröke vôt, mikor mögént születött ėgy kislánya, êmönt komát keresni,
mer mán Szőregön nem tanát komát. Mönt, möndögélt, előtanát ėgy embört;
öreg _Őszembör_ vôt mán, kérdözi: „Hova mégy? tė!“ aszongya az embör:
„Êmék _komát keresni!_“ Aszongya az Őszembör: „Maj êmék én!“ Aszonta az
embör: „Nem köllesz!“

Akkor mögén mén, mén, előtanát ėgy kútat, ėgy _aszszony merte_ (belőle)
a vizet, kérdöszte az Aszszony, hogy hová mén? Aszonta: „Êmék komát
keresni.“ „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Maga jólösz!“ „No, hozza el
a kis gyerököt – mongya az Aszszony – hozza el ide a kúthon, maj itt
mökkörösztöjjük!“ Êvitte az embör a kis lányát, mökkörösztőték:
Nánikának. Aszongya az Aszszony: „No, jó lösz ez a kis lán énneköm! maj
hozok föl ėcs csomó ruhát,“ osztán lėmönt a kútba, hozott föl ėcs csomó
ruhát, aszonta: „Esztet vidd haza a feleségödnek, add oda az ágyba, hogy
ógygya ki.“ Mikor főbontotta a felesége, ruha vôt benne mög péz; a
ruhábul _mindég vartak: osztán sosė fogyott, a pézbül mindég kőtöttek,
osztán sosė fogyott._ Az az _aszszony a Krisztusurunk vôt_, aszonta
Nánikának, mikor mán nagy lött: „Nánikám lelköm! ne ez a _bögre, ebbe nė
nyûcsd az újjadat_, mer ha belenyûlsz, akkor bajod lösz, hanem csak
őrizzed!“ Elik, hogy kimönt, Nánika mingyá belenyûtotta az újját a
bögrébe; mikor kivötte türűgette az újjárû, de nem mönt lė a vér, akkor
bekötötte az úját. Haza gyütt Krisztusurunk, möglátta az újját: „Nánika,
lelköm, mi lelte az ûjadat?“ Aszonta: „Mögváktam!“ Oszt nem akarta
mutatni. „Nánikám, lelköm, aszonta _Krisztusurunk_: „Mutazsd mög, mer
főviszlek ėgy nagy, magos fára, oszt akkô néma lösző, nem tucz
beszélni!“ Nánika csak nem akarta mögmutatni.

Oszt fölvitte ėgy nagy, magos fára, âra mönt ėgy úr, ėgy kiráj vadászni,
kutyája âra szalatt, a fáhon, oszt vonyított föl. A kiráj êkűtte a
kocsissát, hogy nézze mög: mi van odafönt? A kocsis êmönt oda, oszt
nėszte, mikô viszszamönt, mingyá monta, hogy nagyon szép kis lány.
Odamönt a kiráj, híta lė, oszt nem tudott beszélni, csak úgy mutatta,
intött, hogy nem bír beszélni. Akkô a kiráj öszszeszödött létrákat,
öszszekötöszte, oszt maga mönt föl érte; lėhoszta, oszt hazavitte ű
hozzá. Mikô mán mögnyőt, êvötte feleséginek.

Ėccző a kirájnak háborúba köllött mönni, ekkô mán mög akart lönni a kis
gyerök oszt a kiráj vigyázókat álított a felesége mellé, hogy sėnki sė
möhessön oda. Odamönt Krisztusurunk, hát Krisztusurunk mind elaltatta,
odamönt Nánikáhon: „Nánikám, lelköm, mutazsd mög az ûjadat, maj elviszöm
a kis gyeröködet, oszt nagy kést töszök melléd oszt aszt gondojják, hogy
mögölted.“ Aszonta Nánika: „Nem bánom én!“ Oszt Krisztusurunk nagy vérös
kést tött melé, elvitte a gyerököt, de azért a kezit nem mutatta. Mikô
fölébrettek, nészték, hát nagy vérös kés vôt mellette oszt az aszszony
nem tudott beszélni. Minygyá irtak a kirájnak, hogy a felesége mögölte a
gyerökit. Akkô a kiráj hazagyütt, otthun vôt ėd darabig oszt mögént el
köllött neki mönni, oszt akkô mögént mög akart lönni a gyeröke, mögént
fogattak vigyázókat, oszt aszonta a kiráj: ha még ėcczör nem vigyáznak,
akkô minynyájinak fejvesztesége lösz. Mikô möglött a gyeröke, mönt
Krisztusurunk, minynyájan aluttak, aszonygya: „Nánikám, lelköm mutazsd
mög az ûjadat, mögént êviszöm a gyeröködet oszt nagy vérös kést töszök
melléd, aszt gondojják: hogy mögölted a gyeröködet!“ Aszongya: „Nem
bánom én, nem mutatom mög!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy, vérös kést
tött mellé. Fölérzöttek a kik őrözték, mögijettek, hogy mögént mögölte a
gyerökit. Akkô mögírták a kirájnak, hogy eszt mög nem löhet őrizni, mê
mindég mögöli a gyerökit. Hazamönt a kiráj, otthun élt ėgy darabég, oszt
mögént el köllött mönni, mögént fogadott mellé, hogy vigyázzanak rá.
Krisztusurunk mögént bemönt: „Nánikám, lelköm mutazsd az ûjadat, mer
mögén elviszöm a gyeröködet!“ Nánika csak aszonta: „Nem bánom én!“
Elvitte a gyerökit oszt nagy kést tött mellé. Mögirták a kirájnak, hogy
eszt nem löhet mögőrözni. Mikô hazagyütt a kiráj, csinátatott házat,
ahun az álatok vôtak oszt az egész várost öszszehîták, hogy gyűjjön
csudájára, mer Nánikát beledobik. Akkô mán minynyájan ott vôtak, még ėgy
hintó gyütt sebössen, csillámlott, még aszt mögvárták. Mikô odaért, akkô
lėszált Krisztusurunk, aszongya: „Nánikám, lelköm, mos mögmutatod-ė az
ûjadat? Aszongya: „No, mos mán mögmutatom, mê látom, végem lösz!“ Mikô
mögmutatta, a zsebkendőt kivötte a zsebibül, möktörűte, oszt minygyá
lėmönt a vér: _az a vér Krisztusurunk vére_ vôt. Krisztusurunk oszt
odatta neki a 3 gyerökit, hogy visejje gonygyát, úgy oszt nem dopták
bele Nánikát abba a hászba, azután beszélni is tudott. Akkô még ėccző
mögesküttek, most is élnek, ha mög nem haltak.

(Szőreg.)

=23. A 3 szent királ.= Az _1001 éj:_ XI. k. 260–288. l. _Die geschichte
Khwadschah Hasans al Habbal_ feliratú, terjengős meséjének elég szépen
elmondott változata. Másként tárgyalja az alább közlött 114. sz. adat,
melyet főként a _Boldog_ szaváért közlünk – melynek változatait a
_Kisfaludy_: XII. k. 460. l. XII. sz. meséje és _Aarne_ 495. sz.
jegyzetében keresd. _Munkácsi_ (Bernát: Árja és kaukázusi elemek. 1901.
Bpest. 173. l.) említi, hogy a boldog, bódog, bodog felix, glücklich
érteményben is előfordul; így mondják a szótárak is a Félix = Bódog
keresztnévnél, de ez idegennek látszik. E szerint az okoskodás szerint
alakítva mesénk nevét, így szólana: melyik jobb, a Szerencse-e, vagy a
Szerencse? A _boldog_ szóhoz fűzött megjegyzésekre ide jegyzem, hogy
bôdog, vagy bódog, bodog alakban nem emlékszem, hogy a néptől hallottam
volna az _ö-ző_ magyaroktól; nálunk mindig boldog. A tóteredetű
Csanádpalotán hallottam először a _szolda_-t, hol _Pelpás_-Kovács is
van; lásd Munkácsi sorait. A _boldog_ inkább gazdag érteményű: „Istenöm,
de boldog, mindöne van.“ (Szeged) A kinek mindene van, a mire szüksége
van, az gazdag.

A _kerek kőfogás_ a mennyiben vele szerencsés lesz, ennyiben ide
számitandó, változata _Merényi_: E. I. k. 143. l. változatait lásd
_Kisfaludy_: XVII. k. Hogyan ajándékozott Mátyás király? jegyzetében!
ilyen alább a 115. sz. adatunk is.

A Szerencsét személyesítve _Gonzenbach_ II. k. 52. sz. jegyzetében
emliti; a szerencsegolyót U. o. 21. sz. jegyzetben.


114. Mijik job: a Szöröncse-jė, vagy a Boldokság?

A Szöröncse mög a Boldokság tusakottak, hogy mijik job: a szöröncse-jė,
vagy a boldokság (itt = gazdagság)? Amint tusakottak, mönt âra ėsz
szögény embör: söprűt vitt a hátán a pijaczra elanni, aszonta a
Boldokság a Szöröncsének, hogy ű boldoggá töszi eszt a szögény embört!
oda hítta magáhon, adott neki 100 forintot, hogy nė köjjön neki többet
söprűt hordani, lögyön boldog! Viszszavitte a szögény embör a söprűt,
neki mán péze van, nem köl söprüt kötögetni! (Szegények foglalkozása.)
Örűt a szögény embör, hogy a felesége sė tanája mög, főtötte a pallásra,
beletötte ėgy zsák kórpa közé, aval ê mönt dôgára. A felesége mer nem
vót péze, fokta a zsák kórpát, átvitte a szomszédba, odatta ėgy fazék
aluttéjé. Keresi a szögény embör a korpát, hogy hun van? Az aszszony
aszt vallotta, hogy el vitte a szomszédba, odatta ėgy fazék aluttéjé.
„Hisz abba 100 forint vôt!“ monta a szögény embör. „Mé nem monta ken?“
mongya az aszszony. Mögint a szögény embör mit cseleködött? kötötte a
söprüt, vitte a pijaczra mögint. A Szöröncse mög a Boldokság mögint ott
vannak a pijaczon, láti a Szöröncse, hogy hozi a szögény embör a söprűt,
aszondi: „Nészd, Boldokság! ott van a tė szögény emböröd, mögin hozi a
söprüt!“ Oda híta a Boldokság, hogy huvá tötte aszt a 100 forintot, hogy
mögén söprűt árul?“ Elmonta a szögény embör, hogy beletötte ėzs zsák
kórpába, a felesége odatta ėgy fazék aluttéjé. Mögin adott neki a
Boldokság 100 forintot, aszongya neki: „Többet mög nė lássalak a
söprűvel!“ A söprűvel viszszamönt mögént, de a 100 forintot a
feleséginek csak nem monta, beletötte ėsz szakajtó kukuriczalüsztbe.
Szinte mögén átvitte a felesége a kukuriczalüsztöt a szomszédba,
kicserélte búzalüszté, mer nem vôt nekik búzalüsztyük oszt köllött.
Kereste a szögény embör a kukuriczalüsztöt, hogy hun van? „Átvittem a
szomszédba búzalüszté, mer köllött.“ A szögény embör ėtürte, mögint csak
hozzá fogott söprűt kötni, vitte a pijaczra. A Szöröncse mög a Boldokság
möglátta meszszirül, hogy a szögény embör hozi a söprűt, aszongya a
Szöröncse: „Nész Boldokság! a hun gyün a te szögény emböröd, hozi mán
mögint a söprűt! Odahítta a Boldokság a szögény embört, aszonta: „Mos
mán 200 forintot attam, nem adok többet!“

A Szöröncse mög aszonta: „No, nészd szögény embör! én csak ėgy krajczárt
adok, evel kezgyél kereskönni, _lögyön hozzá szöröncséd!_“ Az 1
krajczárhon adott ojan szöröncsét, hogy gazdag embör lött: elsőbb is
masinát vött ėgy krajczáré, elatta, oszt mán 2 krajczárja vôt, úgy oszt
2 krajczáré vött, elatta, úgy tovább, mögazdagodott, mer vôt hozzá
szöröncséje.

(Magyarszentmárton.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


115. Kerek kő.

Hol vôt, hol nem vôt, vôt a világon ėsz szögén embör, vôt annak 6 fija,
de ojan szögén embör vôt, hogy a gyerököket sė merte az úcczára
ereszteni, mer ruhájuk nem vôt. Vôt ennek a szögén embörnek ėgy gazdag
bátytya, de fösvény vôt, hijába mönt hozzá a szögén embör, nem kapott
sėmmit sė, aszonta: „Én is keservessen kerestem, keressél tė jis!“
Kimönt a szögén embör halászni, nem fogott sėmmit, hazamönt nagy búsan,
sírtak a gyerökök mög az aszszon, mögesött a szögén embör szíve, kimönt
viszsza, halászni. Hát, amint halászgat, halászgat, hát, ėcczör
mögmozdul a háló, kihúzza a szögén embör, nem hal van benne, hanem csak
ėgy kerek kő: „No! – gondolta magában a szögény embör – ha mán nincs
hal, hazaviszöm eszt a követ, legalább lösz mivel jácczani a
gyerököknek. Hazavitte, mögörültek neki a gyerökök, mingyá elkeszték
gurigázni, hát ėcczör csak elkeszdött fényösödni, éfél fele mán az egész
szoba világos vôt. Gondolt ėgyet a szögén embör: „Feleségöm! fölviszöm
én eszt a kirájnak, hátha ad érte ėgy harapnivaló kinyeret a
gyerököknek.“ El is vitte a szögén embör. Kikérdöszte a kiráj: „Mi
járatba vagy tė, szögény embör?“ „Én bizon ide gyüttem vôna, három nap
úta nem tuttam halászni ėgy halat sė, hát! eszt a kerek küvet
kihalásztam és elhosztam ajándékba, hátha ad ėgy falat kinyeret érte,
mán 3 nap ûta nem öttek a gyerökök ėgy falatot sė.“ A kiráj mögnészte a
küvet és aszonta a szolgáknak: „Tőcscsetök mög ėzs zsákot ennek a szögén
embörnek, legaláb lösz mit harapni a gyerökejinek!“ Mikor haza mönt a
szögén embör, mongya az aszszonnak: „Eregy, kérjé a bácsitul ėgy vékát,
mérjük föl eszt a pészt! mönynyi löhet?“

Elmönt a szögén aszszon a vékájé, hazavitte, mongya otthun az urának: „A
bácsi mög csúfolódott! Még aszonta, hogy nem hamut mérünk-ė?“ „No, majd
viszöl ėgy párt mutatóba!“ mondja az embör. Mögmérték, hát éppen 2 véka
lött. Hazavitte az aszszon a vékát, töttek bele 2 aranyat mutatóba.
Mikor oda ér a szögén aszszon a vékával, hát csak nézi a bácsi az
aranyakat! Kikérdöszte a nagybácsi, hogy: „Hát hun vöttétök az
aranyakat?“ Elbeszélte a szögén aszszon, hogy hát kerek kűjé kapták a
kirájtul! Gondolta a fösvény bácsi: „Ha tik ėgy kerek kűjé 2 véka
aranyat kaptatok, akkor én 2 czimörös ököré menynyit kaphatok?“ Másnap
útra készült, elhajtotta a 2 lekszöb ökrit a kirájnak. Bevezették osztán
a gazdag embört a kiráj elébe, kérdözi a kiráj: „Mit hosztál? gazdag
embör!“ Aszongya a gazdag embör: „Hosztam fölségödnek 2 szép ökröt.“
Mongya a kiráj; „Tė hoszhattál, gazdag embör! mer van; hanem vidd el
annak a szögén embörnek, oszt ad oda neki, mer ű neki ús sincsen!“ A
gazdag embör mögszégyölte magát, elgyütt a kirájtul, többet sömmiféle
ajándékot nem vitt a kirájnak; a szögén embörbül pedig gazdag embör
lött.

(Hódmező-Vásárhely.)

=24. András: a kitett gyermek.= _Hahn_ 10. mesetipusából kevés példát
találunk bemutatva, azért vettem fel gyüjteményembe e nyomtatványból
kerülhetett adatot, melyben az anya csak közvetve teszi ki törvénytelen
gyermekét.

=25. A czigány, a pap és a bíró.= _Aarne_ 1700. számmal jeleli meg a
finn változatokat.

=26. A fájóslábú mester a harangozó hátán.= Pár sora _Kisfaludy_: IX. k.
528. l. van. Változata a 116. számú hiedelem, _Aarné_nál 1791. számú.


116. A lelkek esznek.

Régönte, mikô a roszlelkök főkeltek a sírbul, birkákat loptak,
mögfőszték oszt mögötték, a juhász nagyon panaszkodott a temetőcsősznek,
hogy sok birkája elvesz. A temetőcsősz gondolta, majd elbánik ű a
lelkökkel, majd kilesi az apjával ėgyütt, Az apja sánta vôt, fővötte a
hátára, úgy vitte ki, hogy maj segit neki az apja. Mikô mán âra vitte a
temető felé, az ėgyik lélök aszt gondolta, hogy lélök hoz birkát, mindég
aszt hajtogatta: „Hozzad hamâ, hagy vágom a nyakát! Hozzad hamâ, hagy
vágom a nyakát!“ A temetőcsősz apja mög asz gondolta, hogy az ű nyakát
akarik elvágni, lėugrott oszt biczögött a városba, hogy az ű nyakát nė
vágják! elmönt a városházára, főjelöntötte. A városbul osztán kimönt ėgy
regemönt katona a sírok közé, lėbûtak a sírok mellé. Mikô gyüttek a
lelkök, tüzet gyûtottak, _öttek javába_, akkô főkeltek a katonák, oda
lüvődösztek közéjük, a hun a tűz vôt, ėgyet möglűttek, lėesött. Akkô mán
testye is vôt, úgy oszt êtemették.

(Csóka.)

=27. A koma.= A _Kisfaludy_: IX. k. 528. l. _Futyika János_ és a X. k.
384. l. _Az ördög mint szolga_ mesébe van beékelve.

=28. A nagygusztusúak.= Változata a 117. számú: _A vereshajma és a lusta
asszony. A lusta asszony megtanításáról_ a _Kisfaludy_: XII. k. 137. l.
_A rest macská_-ban van szó, lásd jegyzetét. A beszélni nem akaró
asszony szavát gyertyavilágnál való keresést _Arany_ János is
felhasználta _Jóka ördöge_ költeményében.


117. A vereshajma és a lusta asszony.

Az egyszeri embernek lusta volt a felesége, mikor összekerültek,
próbálta az embert, nem főzött vacsorát, mit szól? hátha így is jó lesz,
ha nem esznek fölt ételt!

Az ember erős munkát dolgozott, éhes volt, megmondta a feleségének, hogy
ez többet elő ne forduljon, mert akkor vereshajmát eszik, a vereshajma
pedig bolonddá teszi. Az asszony oda sem hallgatott, mit beszél az ura,
pár napra rá megint nem főzött, az ember behozott 2 vereshajmát, odaült
az asztalhoz s ette. Mikor már megette, felkelt, elkezdett düllöngélni,
addig düllöngélt, hogy megtalálta a botot, akkor az asztalra ütött,
azután a falra meg az asszonyra, jól elverte az asszonyt. Az asszony
azután főzött rendesen.

Mikor már hosszú ideig szépen, békességben éltek, az asszonynak az
eszébe jutott, hogy meg kellene próbálni, hogy mit csinál az ember
mostan, mikor már annyi ideje, hogy békességben élnek? Az ember nagyon
szerette a paprikást, azt főzött az asszony, beletette a kemenczébe,
hogy el ne hüljön, a tűzhelyt, konyhát kitakarította, hogy nyoma se
legyen, hogy főzött. Az ember hazajött, látja, hogy a tüzhelyen nem ég a
tűz, kérdezi az asszonyt: nem főzött? Az asszony elszámlálja, mi mindent
csinált, milyen sokat dolgozott, nem ért rá főzni, majd ma nem esznek
fölt ételt; nincs, jól lesz úgy is. Az ember azt mondja: „Hát akkor hozz
be 3 vereshajmát!“ „Van fölt étel! van fölt étel! csak ne egyék
vereshajmát – mondja az aszszony s hozta be a paprikást – van paprikás,
mert megint bolonddá teszi a vereshajma!“ Azután főzött rendesen.

(Gyopárosi-szöllők.)

=29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs.= _Andersen_ ismeretes meséje
valamelyik forditás útján hatolhatott le a magyar nép közé, melyet
azután az egyházaskériek kevéssé községük viszonyaihoz alakítottak,
honnan máshova járnak templomba, mi a mesében kifejezést is nyert.
Gyüjteményeinkből eddig elé _Kálmány_ Sz. I. k. 182. 1. _János mög a
Jakabok_: Sz. II. k. 128. l. A _szögény ember jövendőmondója_ változatát
ismertük. Furfangosságából találunk változatot _Szeged népe_ II. k. 127.
l., utolját _Jókai_ 42. lapján: _Csalóka Péter kalandjaiban_, melynek
_Bohó Misi_ néven Hódmező-Vásárhelyt telyjesebb változatát jegyeztem le
– ilyenből kerekíthette ki _Jókai_ is _Csalóka Pétert_. Kárnak kell
mondanom, hogy a _Bohó Misiben_ előforduló sikamlós és drasztikus
helyeknél fogva, még zárójel közt sem közölhetem, pedig elmésebb, mint
_Jókaié_.

Kolozst a _Gyopárosi-szöllőkben Kuluzsnak_ hallottam mondani. _Idegen_
változatait _Köhler_: I. k. _List und Leihtglaubigkeit_ felirással jelzi
a tárgymutatóban, _Andersen_ meséjét a 242. lapon. _Aarne_ az 1535. sz.
jegyzetében emliti a finn változatokat.

=30. Tréfás Jankó.= Vesd össze _Jókai_: _Csalóka Péter_ és _Kisfaludy_:
XVII. k. _Paprika Jancsi_ kópéságaival s jegyzetében emlitettekkel.

=31. A kitanult katona.= A _bolond keresés_ _Kisfaludy_: XIII. köt. _A
szükség_ és a _Kisfaludy_: XII. k 467. l. XIX. m. jegyzetében van
elősorolva, megvan a következő sz. mesében is.

=32. Kire marad a kis ködmön?= Változata _Arany_ 61. lapján: _A kis
ködmön_, melyet éppen úgy hallottam _orosházi_ elmagyarosodott tótoktól.
_Aarne_ 1450. számot adott finn változatainak. _Bolte_ a 21. sz. j.
említett műve I. k. 335. l. ír róla. _A bolond keresést_ a megelőző
jegyzetben említettük.

=33. Ügyetlenek.= Az eleje _Kálmány_: Sz. II. k. 131. l. _A róka
keresztelése_ állat meséhez van fűzve.

=34. A bárgyú ember.= _Jókai_ 70. lapján közli a változatát: _Az
elveszett csibék_ felirással; lásd _Kisfaludy_: VIII. k. 444. l. _Csacsi
csicsa_ I. meséjét, _Aarne_ 1408. j.

=35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr?= Az _Ethnographia_ XIV. évf.
425. lapján _Brunszvik_ 2. pontjának változa.

=36. A róka szabadulása a kútból.= Változatai _Aarne_ 32. sz. j. alatt,
_Köhler_: I. 107. lapján vannak említve.

=38. A német és az ürge.= Németből kerülhetett népünk ajkára német
hallja németül beszélni az állatokat.

=39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija.= _A bagoly és a sas
egyezkedését_ _Dähnhardt_ II. k. 243. l. –; a _legszebb gyermek_-et
_Ugyanott_ a 246. lapján találjuk.

=42. Mé harakszik a kutya a macskára?= Vesd össze _Arany_: 274. l.
_Miért haragszik a disznó a kutyára_ stb.: _Krisztusurunk átvitelét a
vízen_ _Kisfaludy_: I. k. 507. l., _Kálmány_: Sz. II. k. 140. l.,
_Világunk_. 37. lapján találjuk. Lásd a mese kezdetére _Kisfaludy_:
XVII. k.: _Mijûta öszik az ökör ėgy pár óra hoszszájig_ jegyzetét.

=43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul.= Adatunk két
állatmeséből van egybefűzve: az eleje a _Farkas-tanya_, _Arany_: 117. l.
töredéke; az utolja _Kálmány_ Sz. II. k. 132. l. _A szarka mög a róka_
mese; _Aarne_nál 56. _A_.-val jelelve. Mesénk _első_ felében is
teljesült a legtöbb mese összekapcsolásánál tapasztalható eljárás: hogy
az egyik mesét tíl-túl, nagyjából czéljához igazítva, töredékesen
alakítva meséli a mesemondó. Ha szabad a változatok összevetéséből
következtetni, akkor a töredéket úgy kell kiegésziteni, hogy az inni
ment állatoknak a kocsmáros helyet nem adott s az állatok megbosszulták
magukat rajta: _FFC_ 11. szám 1. lap, Aarne: _Die Thiere auf der
Wanderschaft_ dolgozata.

=44. A hegyek keletkezése. 45. A hegyek nagyobbodása.= Lásd _Dähnhardt_.
II. k. 234. l. s _Kálmány_: _Világunk_ 27. lapját, hol az 1. számú
adatunk nyelvjárásilag hibásan van közölve. Elkeresztényesedett
változatokkal van dolgunk, eredetileg nem a hegyek keletkezéséről szólt
adatunk s változata: a _Nyelvőr_ XXXVII. k. 45. lapján levő hagyomány,
hanem a _hegyek nagyobbodásáról_, mint a 2. számú töredékben van s nem
is Krisztusurunkkal összekötve. Az _Arbuc_-hegyről olvassuk, hogy
először ez a hegy kezdett emelkedni s így nagyobbodni is egyúttal, utána
a többi: _Windischman_: (Zoroastrische Studien Berlin 1863.) 69. lap.

=46. Az Ördög el akarta rekeszteni a világot.= _Kálmány_: _Világunk_. 7.
lapján szóltunk róla, a _kakas szó ereje_ a _Kisfaludy_: XIII.
kötetében: _A dubricsoni oltár keletkezése_ jegyzetében van felemlítve.

=47. Csak égy aszszony vôt,= tudniillik a ki leányból lett asszony, a
többi állatból. Változata _Kisfaludy_: XVII. k. _Mé monygyák emböri
nemzet, aszonyi álat?_ jegyzetében van felemlítve.

=48. Az angol nyelv eredete.= Jelen alakjában adatunk adomának, nem
kosmogonia-töredéknek tetszik. Menetére nézve hasonló _Dähnhardt_: III.
k. 185. l. 5. sz. adata, melyet Szegeden is ismernek.

=49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa?= Változatait lásd _Dähnhardt_: II.
k. 40. l. – IV. _Schutzspendende Bäume_.

=50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje?= _Az ághajlást_ v. ő a
megelőzővel, _Kálmány_: Sz II. 139. l. és a _Világunk_ 40. lapján
levővel.

=51. Miből lett a gomba?= Változatait _Kálmány_: Sz. II. k. 142. l.,
_Ethnographia_ XXI. évf. 302. l., _Dähnhardt_ II. k. 108. l. v. ö.
_Kisfaludy_: XVII. k. _A czipó_ eredetéről szóló adattal.

=52. Mióta akasztják a betyárokat?= Lásd a _Kisfaludy_: I. k. 500. l.
_XXVI._ számút. V. ö. _Kálmány_: _Világunk_. 27. l. hola pogány isten
sem nem bölcs, sem nem mindentudó, mint hagyományunkban van festve,
melyben a rosszul, hibásan teremtett dolgokon való újitásról van szó: a
demiurg Péter nyúl az anyaghoz itt is a feljegyzésben, de Krisztus
mondja mit írjon. Rosszul teremtésről szól 100. gúnyolódónk is.

=53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni.= _Ödipusz mese_ alakú
mondája keresztény alakban, a _vérfertőzés_ helyett _testi halál_ van az
anyát illetőleg, csak az a kár, hogy muzsikus czigánytól jegyezhettem le
s ha keresni kellene a párját, a szláv czigányoknál keresném. Az eleje
megvan _Krauss_ (Friedrich: Sagen und Märchen der Südslaven Leipzig) II.
67. lapján: _Der Eltermörder;_ _Aarne_ a 931. számot adta neki.

=54. A magyarok származása és lakóhelyei.= Meséink hősei farkast nem
szopnak, _medve, ló, tehén, juh_ tejével erősödnek, kéziratomban van egy
hős, a ki _kutyának a fia_, de farkast szopót másikat még eddig nem
találtam. A farkasok az _orosz_ és _oláh_ mesékben játszanak szerepet.
Az oroszban csak olyan _tanácsadója_ a mesehősnek, mint a magyarban a
tátos ló. _Gubernatis_ (Die Thiere in der indogermanis-hen Mythologie) a
XII. fejezetében a 451. lapon felhoz _eszt-et_ is. _A Romulus és Rémus_
monda idevágó vonását, lásd _Ipolyi_: mythologia 153. l., valamint a
német _Wulfingeket_ azért nem említem, mert a kunok, kik e vonást
megőrizték, sem a latin, sem a germán eredetű népekkel nem érintkeznek
ma s ha kölcsönvételről van szó, keletre kell a szemünket vetnünk. Ide
látszik mutatni mondánk ama figyelemre méltó helye is, mikor a magyar
kovácsoktól azt kérdezi a török: ki birja ezt a nehéz kard ot forgatni?
mire a farkast szopó vezér vállalkozik, miből baj keletkezik s a vezér
agyonvágja a törököt; a monda e részét vesd össze az arab _Antar_-féle
kard megforgatásával, hol azonban a király a kovács fejét vágja le.
(Ethnographia XXIII. évf. _Isten kardja_ 337. l.) _A kardról_ lásd 1.
sz. jegyzetünket.

=55. Szolnok elnevezése.= Erőltetett, mint _Battonya_-ból – (kiejtés
szerint _Batonya_) – a _Batu-tanya_ kiokoskodása: e szerint _Batu_ (kán)
_tanya_-ból van összevonva, csak hogy akkor is _Batu tanyája_ és nem
Batu-tanya. A mult század hatvanas éveiben sütötték ki ezt tanult
emberek, nem is a nép. Batonya a régi iratokban Bathona szláv jövevény
szó (_Melich_ János: Szláv jövevény szavaink Budapest l. k. 2. rész 101.
lap.) Erőltetett a 118. számú is, melyet a néptől jegyeztem le és a 119.
számú, melynek változata az _Ethnographia_ XVII. évf. 229. lapján van.
_A szláv jövevény szavaink_ közé tartozik _Szolnok_ is: (Melich J. i.
műve 127. l.)


118. A dohányszó eredete.

Régebb időben még a dohányt nem úgy hivták, hogy dohány, hanem levél.
Egyszer az Ördög a mint megy, összetalálkozik egy emberrel, kit Dohnak
hívtak. A mint együtt útaztak, azt mondja az ember: „Hallod, pajtás!
csináljunk pipát, pipázzunk!“ „Helyes: – mondja az Ördög – nálam van
levél.“ Addig mentek, mig egyszer találnak pipának való görbe fát,
szépen kifaragták a fát pipának, tüzes dróttal kisütötték a makját és a
szárát, a tűzszekrényét pedig bicskával kivájták. Mikor készen volt, azt
mondja az Ördög: „Nesze, pajtás! levél, meg van vágva, csak gyújts rá!“
Doh rágyujtott, szívta és elszédült a levéltől. Akkorára odajött egy
másik Ördög is, kérdezi: „Mit csináltok? pajtás.“ Elmondták, hogy milyen
jól sikerült a pipacsinálás, a pipázás, azt mondja az Ördög a másiknak:
„Nézd csak, pajtás! Doh hány a levéltől!“ Ebből eredt a dohány, hogy Doh
hány a levéltől.

(Dombegyháza.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


119. Félegyháza elnevezése.

A hun most Félegyháza van, ott azelőtt csak ėgy ház vôt. Mikor ėgy
herczegné útazott âra, nagy bajba vôt, hogy hun köl itt möghálni?
Aszonták, hogy itt köll möghálni! A herczegné aszonta: fél ėgy háznál
möghálni, onnan lött: Fél-ėgy-háza.

(Szeged.)

=56. Jász-kunhalom eredete.= Az _elevenen eltemetésről_ _Kisfaludy_:
XVII. k. _Az ingyen nem temető pap és Mátyás király_ jegyzetében van
szó. Hagyományunk változatáról, a besenyőnek mondott _Thonuzobá_ról
_Ipolyi mythologiája_ 168. lapján emlékszik meg, kisallangozva _Jókai_
M.: _Mesék és regék_ művében találjuk.

=57. Vasas János.= Találkozik _Kisfaludy_: XIII. k. _Mátyás király és a
szökött huszárjával_. Lásd _Aarne_ 952. számú jegyzetét. Emberem a monda
végén magyarázgatta, hogy a palota hölggyel – a kit feleségül kapott,
mikor a király udvarában étellel, itallal, mindennel ellátták – vele
hált. Az évszámot azért tudja, mert Makón a nekik tetsző történeti
szinezetű hagyományokat az emberek le szokták irni szóról-szóra
egymástól _állitólag_.

=58. Mátyás király és a részeges huszár.= _A házastársak kicserélése_
_Kisfaludy_: VI. k. 289. l.; a most bemutatott forditottja II. kötetünk
26. sz. adatának.

=59. Mi van legtöbb a világon?= Adománk Csokonaival is össze van kötve
_Tóth_: II. k. 168. lapján.

=60. Mátyás király és a jószivű szegény ember.= _Köntösével ajándékozza_
a 61. számú adatban.

=61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában.= _A köntösével
való ajándékozás_ megvan a megelőzőben; a _czinkotai iccze
megnagyobbitását_ _Jókai_ 4. l. _A czinkotai kántor_-ban közli.

=62. Mátyás király a czinkotai kántornál.= _A más köntösével való
ajándékozást_ lásd a _szesztai történet_ben, melyet _Kiss János_ után a
_Kellemetes időtöltésre való Elmés Nyájasságok_: 10. 1. művéből _Tóth_:
I. k. 119. l. közöl.

=65. Mátyás király és a mutatványos. 66. Mióta csizmadia a
csizmamester?= _A különös ajándékozásról_ _Kisfaludy_: XVII. k. a
_Hogyan ajándékozott Mátyás király?_ adoma jegyzetében szóltunk. A 65.
sz. adatunkat versben _Tóth_ I. k. 113. l. közli.

=67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni. 68. Mátyás
király és a részeges bíró.= _A kigombolkozásról_ _Kisfaludy_: XVII. k.
Mátyás király és a _juhászbojtár_ jegyzetében van szó és alább a 81. sz.
adatunkban.

=71. Kinizsi., 72. Toldi.= _Mátyás király_-féle adomákkal látjuk
felruházva _József_ császárt II. kötetünk 24. sz. jegyzetében, mint ezt
már _Kisfaludy_: XVII. k. _József császár Temesközön_ jegyzetében
felemlítettem: Rózsa Sándort a rablóvezért, Ugyancsak _Kisfaludy_: XVII.
k. _Az ingyen nem temető pap és Mátyás király_ jegyzetében van róla szó;
Ugyan így megtisztelte a nép Csokonait az udvari bolond szerepével: lásd
feljebb az 59. sz. jegyzetet; Eötvös Józsefet –: II. k. 38. sz.
jegyzetben – a pesti urak helyett pipálja le a nép, mikor a paraszt
kérdésére, hogyan hivják az ő komáját? nem tud megfelelni. A felsorolt
adatokat lehetne még szaporítani, de – azt hiszem – elegendők annak a
bizonyítására, hogy egyes dolgokat nem lehet a népnél egyes személyekkel
kizárólagosan összekapcsoltaknak tekinteni. Igy vagyunk Toldival és
Kinizsivel is. Sem nem Toldié, sem nem Kinizsié a hozzáfűzött
vitézkedés, erőmutatás, hanem a népé s mielőtt őket felékesítette vele a
nép, kire alkalmazta? ma már ki mondja meg? Hogy a röghöz kötött nép nem
küldi hőseit szomszéd népekhez kaput döngetni, mint Botondot hajdan,
életviszonyaiból következik. A kapu döngetés-féle cselekedetek helyett
használatba vesz más vitézséget, erőtbizonyitó cselekedeteket, milyenek
helyzetének megfelelők snemis kell a szomszédba menni kölcsön kérni,
ilyen, hogy példát is hozzunk fel, a birkozás, mely nálunk nem csak az
_állatfiak_ (II. k. 1. sz.) meséjében van napirenden, hanem a
gyermekeknél is. Soraink nem Ilosvai s Arany Toldijára vonatkoznak,
hanem a most közlött adatokra. A műköltés Toldiját – melyről elég
szélesen foly az eszmecsere (Ethnographia XXIV. évf.), – még csak az
irástudó emberektől hallottam, az irástudatlanoktól a jelen alakban,
pedig Aranyét az iskolákban is tanítják s a ponyván is szerepel Toldi.

Majd ha idevágó adataink, a népnél dívó, vagy esetleg dívott szokások
ismeretesebbek lesznek, akkor jeleljük meg: mire volt szüksége akár
Ilosvainak, akár Aranynak más népekhez menni kölcsönért.

=73. Szömölcs.= Az anyajegyről más adatunkban emlékezünk meg, itt csak a
szemölcsféle jegyet hozzuk fel, mely az új görög _Viszontlátás_-ban is
előfordul: _Olcsó könyvtár_ Bpest 884. szám 98. lap.

=79. Rákóczi lova fordított patkója.= Fordítva verni fel a patkót a
lóra: az elejét hátra, hogy az üldözők, ha nyomoznak, útat veszítsenek,
nálunk sem ismeretlen. _Ipolyi_ mitologiája 238. lapján szól róla.
Nemcsak Rákóczi lova, hanem Gyulafyé is – mind a kettő tátos – azt
tanácsolja a gazdájának, hogy _patkoltassa viszájára_, így azután meg is
menekednek az üldözöttek. Útvesztés előidézésére üti fel fordítva a
patkót a rabló _vend_ király, _Schulenburg_: (Wilibald: Wendische
Volkssagen und Gebräuche. Leipzig 1880.) 1. és 7. lapján; _Köhler_ pedig
I. k. 481. lapján az ily adatok elterjedtségéről beszél.

Van azonban a magyarban másféle patkó felverésről is szó, melyről meg
kell emlékeznem: 1880-ban Szajánban több ízben lejegyeztem Biczók
barkácsoló embertől egy népiesedő: Rákócziról szóló dalt: _Szeged népe_
II. k. 43. lap, melyet törmeléknek mondhatunk. Több ízben jegyeztem le
abban a reményben ringatodzva, hogy emberem időközben majd újabb és
újabb sorokat mond, melyek a törmelékben nincsenek meg. Az eredmény az
lett, hogy többet nem tudott, mint a mennyit 1882-ben közlöttem is.

_A patkó felverésére_ vonatkozólag meg kell jegyeznem, hogy emberem,
mikor először dalolta, hogy a magiszter miért forditsa meg a patkót, igy
dalolta: „Az elejit hátra, Nė fordûjon viszsza!“ Csak mikor
megmagyaráztam neki, hogy a patkó nem fordulhat vissza, akkor dalolta a
„Nė fordûjak viszsza!“ alakban, melyet azután, mint az imént emlitettem,
közlöttem is.

Ilyféle patkóforditásról szó van Thalynál is, még pedig a most emlitett
dal első lejegyzése szerint _Rákóczi búcsújában_, mely valóságos
műköltemény, melyet _Riedl_ Frigyes: _A kurucz balladák_
(Irodalomtörténet II. évf 450. l. – _Pintér Jenő_ szerk.) jeles
értekezésében Thaly szerzeményének mutatott be. Bemutatásában
hivatkozott reám is „Kálmány szerint a ballada ellentétben áll a nép
felfogásával, amely a ballada közlésekor is Rákóczit nem siratta, hanem
várta – mint felszabaditót“ (Irodalomtörténet: 451. 1) Kerültek azután,
kik jónak látták állitásomat megtámadni s néppel mindenáron sirattatni
Rákóczit, mint igazságot megkisérlették bizonyitgatni. Jegyzetbe az ily
dolgok fejtegetése nem való, elég rámutatnom az _Ethnographia_ XIX. évf.
12. és _Ipolyi_ mythologiája 356. lapjára, ebből a két idézetből
megalkothatja magának az ezen a téren nem jártas is, hogy az _örökletűt_
_nem siratni_ szokta a nép, hanem mint szabaditót várni, _reménykedni_,
hogy eljövetelekor megszabaditja nemzetét és hogy a nép – mint már
Ipolyi is megírta – _Rákóczit őrökéletűnek_ veszi. Mindebből pedig az
következik, hogy a mely adatban Rákóczi, mint nem örökéletű, hanem
örökre meghaló szerepel, az az adat nem a néptől eredt, nem a népé.
Mondom, elég volna ennyit idejegyeznem, ha Rákóczit mindenáron a néppel
sirattatni akarók a többi közt nem hivatkoznak _Szeged népe_ II. kötet
181. lapján közlött jegyzetemre, hol én is a dal népies sorait tekintve,
Rákóczi siratóról beszéltem. Tény, hogy a most emlitett dal, ha csak
népies sorait vesszük figyelembe, könnyen útvesztőbe visz, mit megtett
velem is; de az is tény, hogy ha jobban szemügyre vesszük,
összehasonlitjuk az ősiséget fenntartó és ápoló nép hiedelmeivel, akkor
azonnal látjuk, hogy a dalt nem a nép költötte, hanem csak a szájára
vette, kezdte alakitani, sorait népiessé tenni, de többre menni nem
bírt. _Nem birta_ hidelme: _sajátsága szerintvalóvá tenni_.

A magyar nemzetnek az a része, a melyik az _ősiséget fenntartja_,
ápolja, népköltésről lévén szó, _ez a része a nép_, melynek _ismeretes
hiedelme_ bizony sokszor _ellentétes a mi ismeretünkkel, hiedelmünkkel_,
kik az ősiséghez sokban hűtlenek lettünk. Igy pl. hogy tárgyunknál
maradjunk, a nép hiszi, hogy egyesek örökéletűek, milyen _Rákóczi és
Rudolf_, én nem hiszem; íme a kettőnk hiedelme közt levő külömbség! Ha a
nép Rákócziról és Rudolfról, mint most is élőről beszélt Rákóczi
holtteste hazahozatala előtt, akkor a szerint költötte dalait és regélte
el kötetlen, ide vonatkozó nyelvhagyományait is; ha nekem kellett volna
róluk hiedelmem szerint beszélni, akkor mint holtakról szólottam volna.
Ez a _néphiedelem_ tehát _ismertetőül_ szolgál, hogy valamely adatot a
nép költött-e? vagy a nemzetnek az a _része_, a melyiket _nem vehetünk
népnek_. Lássunk példákat, mert Rákócziról van szó, Rákóczira
vonatkozókat.

_Rákóczi örökéletűségére_ vonatkozó Ipolyi adatáról már volt szó. Ipolyi
az idézett helyen: _mithologiája_ 356. lapján azt irja: „Köztudomásu,
hogy az utóbbi háborús időkben népünk Rákóczit feltámadottnak vélte.“
Ilyen _Kálmány_ kiadásra váró _Alföldi gyüjtésében_: _Rákóczi keresztje
fordulása_ is, mely adatban – Rákóczi holtteste hazahozatala után
jegyeztem le, – már némi alakítás van; de a _Kisfaludy_: XVII. k. a
hazafias dalok elején van egy dal, mely ily alakitástól ment s azt
mondja: Visszajön még Rákóczi stb. Ilyen a _Független Hirlap_ 1904. I.
23. megjelent számában _(r.)_ közleménye. Azt írja, hogy a mult század
ötveneséveiben, a franczia-osztrák háború alkalmával, Félegyházán egy
ősz öreg ember politizálás közben azt mondta:


120. Foggal ellett csikók.

„Bizony uram, most már én is bizom, hogy kiüt a szabadság. Haza jön
Rákóczi. Mindig azt hallottam az apámtól, fiam, akkor, mikor a _csikók
foggal jönnek_ a világra, nem sokára haza jön a magyar _nép vezére_
Rákóczy Ferencz, a ki messze országokba bujdosik. Régóta vigyázom, tens
uram, az idén minden világra jött csikónak fogat találtam a szájába.“

(Kis-Kunfélegyháza.)

Azt hiszem elegendő adatot összehoztam annak a bizonyítására, hogy a nép
Rákóczit, mint örökéletűt, mint szabadítót _várta_. Ez a _hiedelem a nép
tudatává vált_, ő igy tudja és _hagyományait e szerint költi_, vagy ha
meglevő adatot kap és Rákóczira alkalmazza, az alkalmazása hiedelme
szerint történik. Ha tehát valamely dalt említenek, hogy benne
Rákócziról, mint olyanról van szó, a ki többet vissza nem jön és azt
mondják, hogy a dal Rákóczi holtteteme hazahozatala előtt már ismeretes
volt, akkor nekem nem kell még a dal sorait sem hallanom, már előre rá
kell mondanom, hogy a dalt nem a nép költötte, de még a billegét – hogy
az övé – sem sütötte rá, vagyis nem a népé, Nemcsak _Thaly Rákóczi
búcsújára_ kell tehát rámondani, mely „csillag lehanyatlik, ott nyugszom
én már“-ról beszél, hanem _Kálmány Rákóczi-siratójára_ is, – mely ily
kifejezésekkel él: Ú’ sė gyüvök viszsza!“ „Sirat Magyarország“ hogy nem
a népé. A Rákóczi edjik szomorú nótája“ stb. – vagy a „Mikor Rákóczi
Lengyel Országba ment“ – féle nem is népies sorok annak a bizonyitására
jók, hogy a nemzetnek ez a fia, a ki szerzette, nem tartozik a néphez,
nem hisz Rákóczi örökéletűségébe, mint nem hitt a _Thaly Rákóczi_
búcsúja és _Kálmány Rákóczi-siratója_ szerzője sem, vagyis nem a nép
költötte.

Népköltés-tárunkban van már egypár Rákóczi örökéletűségével ellenes
nem-népdal s nálam is van kéziratban egy kiadatlan, majd ha közlöm, az
imént leírt soraimnak igazságát példákkal is bemutatom s akkor látni
fogjuk, hogy a népköltésében rendszer van, olyant a népének mondani, mi
nem tőle eredt, bajos dolog.

_Thaly_, illetőleg _Kálmány_ szóban forgó adatára nézve van más
ismertetőnk is, nem csak az örökéletűségbe való néphiedelem, meg ha e
jelzett hiedelmünk nem volna ismeretes, még akkor is ki lehetne mutatni,
hogy a _Thaly_, illetőleg _Kálmány_ szóban forgó adatát nem a nép
költötte. A magyar az ősöktől örökölte – de mint fentebb kimutattuk –
más népek is így örökölték a tudatot, hogy a fordított patkó útvesztőbe
visz. Vagyis a patkó megfordításához azt a hiedelmet kötötték hozzá,
hogy azért kell megfordítani a patkót, hogy a nyomozókat útvesztőbe
vigye. Egyszerű, következetes gondolkozása az észnek: ha a patkó
rendesen van a lóra verve, megmutatja a nyomozónak, hogy merre ment; ha
fordítva van, vagy mint Ipolyinal van mondva: visszájára van a ló
patkolva, akkor a fordított irányt mutatja, ezért az okoskodásért nem
kellett a szomszédba menni, hogy egyik nép a másiktól eltanulja. Mint
láttuk _a patkófordítást az üldözötteknél_ nem csak a magyarok
használják, Rákóczinál és Gyulafynál, hanem más népek is. Ha már most
üldözöttről van szó és _más czélból való patkófordításról_, mint
_Thaly_nál, illetőleg _Kálmány_nál van: akkor azt kell mondanunk: itt a
patkó nem azért van fordítottan felverve, mint a miért a nép szokta
felveretni ily esetben, ez az adat nem a néptől származott. Csak így, ha
lassankint megismerjük a nép sajátjának ismertetőit = billegét, melyet
mindarra a hagyományra reányomott, melyet ha nem tőle eredt is, de
sajátjává alakított, vagyis kilökte – ha nem tőle eredőt az ajakára vett
–, a mi nem az övé és hozzáadta, a mi szerinte belőle hiányzott, csak
akkor fogjuk látni, hogy mennyi adatot tartottunk a népének, mely
valójában soha sem volt az övé.

=80. Miért kell Rudolfnak bujdosni?= Máskint magyarázza a 121. számú
adatunk. _A király képéről_ _Kisfaludy_: XVII. k. _József császár
Temesközön_ adatban van szó. A gipszből csinált alak eltemetését, Rudolf
helyett II. Józsefét, kit viaszkból utánoznak s temetnek el, lásd
_Ethnographia_ XIX. évf. 22. lapon.


121. Miért lőtte agyon Rudolf Rócsilt fiját?

Rócsilt fija mėg a Rudolf komásztak, nagy komások vôtak, elejtėtte a
páczáját a Rócsilt fija, monta Rudolfnak: „Agygya fėl a páczát!“ „Hogy
adnám fėl? én fejedelėmnek a fija vagyok, nekėd szolgád csak nem
lėszėk!“ „Hát nagyob úr vagyok ín (mert az ín apámnak tartoztok.)“
Szólásközbe öszszevesztek, Rudolf akkor agyonlőtte, azír kėll Rudolfnak
bujdosni; ín így hallottam.

(Öcsöd.)

=81. A bőkezű Rudolf.= A kigombolkozást lásd feljebb a 67. sz.
jegyzetben.

=82. Menekülés.= Máskint tudja a menekülést 122. sz. adatunk:


122. Rudolf Amerikában.

Rudolf kimėnt 40 kutyájával ėgy ismerős úri hejre más országba; rėggelre
elveszėtt a kutya is, Rudolf is. Aszongyák kiment Amėrikába, ha az
atytya mėghal, akkor viszsza fog útazni.

(Tiszakürt.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

=83. A haramia és a szentcsalád.= Vesd össze _Dähnhardt_ II. k. 28.
lapjával.

=85. Mióta rakják keresztbe a búzát?= _Kisfaludy_: XVII. k. _Mióta
látszik Jézus képe a búzán_ jegyzetében említettük a változatait.

=90. Gyermekköltés., 91. A lótojás.= Lásd a _Kisfaludy_: VIII. k. 464.
lapján _A rátóti csikó-tojás_-t és a jegyzetét.

=93. A hibások., 94. A sejpössek.= _Jókai_ 59. l. _Három selyp leány_
változatát közli, ilyen a 123. számú is. _Aarne_ 1457. sz. adta a finn
válozatainak. _Dähnhardt_: Schwänke. 16. sz. alatt közöl egy változatot
Németországból.


123. A sejpös lányok.

Hol volt, hol nem volt, volt világon ėgy özvegy aszszon, annak vôt 3
nagy lánya, de nagyon sejpítöttek, ennélfogva nem is vôt kérőjük.
Történt ėcczör, hogy gyütt ėl legén lánynézőbe, az anynyuk ráparancsolt
a 3 lányra, hogy: „Nė szôjatok, ha elgyün a kérő, csak incsetök neki!“
Mikor bemén a legén, hejet foglal, bemönt utánna a kutya is. Aszongya az
ėgygyik lán, az öregebbik: „Nini! a tutya mög begyutt.“ Aszongya a
másik: De mán jisztös is a sája!“ Aszongya a harmadik: „Ugyan, mé nem
tuttok hajgatni?“ A legén vötte a kalapját, ott hatta őket.

(Hódmező-Vásárhely.)

=95. Az időcsináló kántor.= _Kisfaludy_: VIII. 475. lapján van a
változata.

=96. Mióta hivják a szabót kecskének?= A kecske gyomra helyett a
szeméről van szó a _Gesta Romanorumban_ (Régi magyar könyvtár 18. szám
Budapest 1900. LXXVI. Rész.); lásd fentebb a 7. számú jegyzetet, a
hivatkozott művek némelyikében kivett gyomorról is van szó. A 124.
számú, Napoleont Komárom alá vivő adat másként tudja, hogy miért hívják:
szabót kecskének.


124. Napoleon és a kecskék.

Napoleon már sok ideig ostromolta a komáromi várat, de sehogy sem tudta
bevenni, gondolta: majd kiéhezteti a várban levőket. Éheztette is már
egy ideig, mikor egy szabónak az a gondolata támadt, hogy jó lesz, ha a
kecskebőröket összeszedik, magukra terítik s mászkálnak a vártetején,
hogy lássa az ellenség, hogy van még elegendő ennivalójuk: pedig már
akkor minden eleség elfogyott. A szabók azután sokan magukra terítették
a kecskebőröket s a vártetején mászkáltak, mintha legelnének. Mikor
Napoleon meglátta, hogy mennyien vannak, azt mondta: „Mit akarunk mink?
annyi a kecskéjük, az ennivalójuk, hogy 300 esztendeig sem éheztetjük ki
őket!“ azután ott hagyta Komáromot. Azóta hivják a szabókat kecskének.

(Szeged.)

=98. A cservelyi kantár.= A trójai falovat és az: Ének Pannonia
megvételéről-t, _Tóth_: I. k. 13. lap, hozza emlékezetünkbe.

=99. Mióta nem ember a tót?= _Jókai_: 26. l. _Miért mondják azt, hogy a
tót nem ember_: _Tóth_: I. k. 325. l. _Kuruc-e vagy labanc?_ felirással
közli változatát. Gyermekkoromban Szegeden atyámtól hallott változatban
Kassára igyekezett a tót, s mikor Kassa alatt a kuruczok kérdezték, hogy
hova megy s micsoda: kurucz vagy labancz? Előbb már kikapva, azt
felelte: Kása (= Kassa) nem étel, tút nem zember (Szeged.)

=101. A forró kása és a csizmadiainasok.= Elmés változatát közlötte
_Dähnhardt_: _Schwänke_: 15. számú adatában, lásd a 125. számú
változatunkat is.


125. A kása.

Kásaevéshez fogott 3 szűcslegény (= segéd), de a _kása_ nagyon meleg
volt. A mint a szájába vesz belőle az egyik egy kanállal, megégeti a
száját s a helyett, hogy figyelmeztetné társait, a fogát összeszorítva s
a fejét rázva, azt mondja: „Jaj, de magas az ég!“ A másik gondolva, hogy
tudja ő azt gyermekkorától fogva, mintha nem is érdekelné, ő is bevesz a
kásából egy kanállal, megégeti a száját, fogát összeszorítja, fejét ő is
rázza s mondja: „De még széles is!“ A harmadik hasonlóképpen jár, azt
mondja: „De sok hunczut lakik alatta.“

(Szeged.)

=105. A szabadságos katona és a czigány.= _Verseny hazugságokról_
_Aarne_ 1920. szám alatt ír.

=106. A Nagyokatmondó huszárok.= _Aarne_ 1960. D. F. szám alatt lásd
finn változatait.

=107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be.= Változatai _Aarne_ 1960.
szám alatt vannak.




Javító.

Az irodalom nyelvén közlött adatok sajtóhibáit csak akkor jelelem meg,
ha az értelemre zavarólag hatnak; a nyelvjárás szerint lejegyzett
hagyományban, a hol az egy-en nincs pont, vagy êgy, égy van, vagy _szsz_
helyett _ssz_ van, nem mutatom ki, hasonlóképpen, a hol a _sír_ helyett
_sir_ van szedve.

    1. lap  4. sor  Arpának helyett  Árpának teendő
    2. „  22. „  dėrékab „  dėrėkab „
    16. „  23. „  lova „  lovat „
    16. „  28. „  magada „  magadat „
    16. „  30. „  feledd „  feleld „
    22. „  3. „  mögláttatak „  mögláttalak „
    22. „  2. „  lo „  ló „
    26. „  7. „  öszí „  öszi „
    32. „  3. „  sürű „  sűrű „
    32. „  5. „  vaslo „  vasló „
    34. „  14. „  aranyhajû „  aranyhajú „
    37. „  6. „  tėsis „  tésis „
    39. „  17. „  kíkísírte „  kikísírte „
    40. „  2. 8. 10. sor  hidat „  hídat „
    40. „  4. sor  kiskanás „  kiskanász „
    42. „  17. „  aczélat „  aczėlat „
    43. „  33. „  Kígyóbőrü „  Kígyóbőrű „
    45. „  2. „  Ugy „  Úgy „
    45. „  22. „  Écczör „  Ėcczör „
    45. „  39. „  Világszépaszszonyának „  Világszépaszszonya „
    50. „  31. „  akarta „  lė akarta „
    51. „  16. „  balképen „  balképem „
    51. „  31. „  üle „  belüle „
    52. lap  6. sor  sűrü helyett  sűrű teendő
    54. „  3. „  köpööyegit „  köpönyegit „
    54. „  5. „  tis „  tís „
    54. „  31. „  gongolota „  gondolata „
    55. „  19. „  a „  aszt „
    56. „  15. „  myergölni „  nyergölni „
    57. „  4. „  Vėnboszorkány „  Vénboszorkány „
    57. „  8. „  Hátranėz „  Hátranéz „
    58. „  15. „  Rózsi „  Rózsa „
    58. „  23. „  3 „  3 lábú „
    59. „  19. „  csuoa „  csupa „
    60. „  9. „  Őreg- „  Öreg- „
    60. „  17. „  szöreti „  szereti „
    61. „  12. „  dêrék „  dėrék „
    61. „  23. „  váltódzdott „  váltódzdzott „
    62. „  8. „  mögên „  mögén „
    62. „  16. „  mulacscágnak „  mulacscságnak „
    62. „  19. „  nėszte „  nészte „
    63. „  35. „  kőtöszködésig „  kötöszködésig „
    64. „  12. „  körükerítőtte „  körűkerítötte „
    65. „  32. „  mindönfėle „  mindönféle „
    66. „  5. „  kėrdöszte „  kérdöszte,
    67. „  5. „  öggyél „  ögygyél „
    69. „  8. „  Eddíg „  Eddig „
    74. „  19. „  né „  nė „
    75. „  9. „  szêpön „  szépen „
    75. „  22. „  meg „  mög „
    77. „  5. „  arul „  ârul „
    78. „  39. „  azė „  azé „
    79. „  3. „  Odanėz „  Odanéz „
    80. „  6. „  fėlórájig „  félórájig „
    92. „  12. „  mög „  röndölt oda, mög „
    95. „  19. „  e „  a „
    95. „  35. „  polota „  palota „
    97. „  12. „  árêndás „  árėndás
    97. „  24. „  mögkėrdöszték „  mögkérdöszték „
    105. „  12. „  ugyis „  úgyis „
    106. „  25. „  Ėcczö „  Ėccző „
    109. lap  14. sor  kerdözi helyett  kérdözi teendő
    109. „  24. „  lészögeszte „  lėszögeszte „
    113. „  23. „  – „  (Egyházaskér.) „
    122. „  11. „  mögégyeztünk „  mögėgyesztünk „
    123. „  23. „  szėlibe „  szélibe „
    124. „   4. „  elmėk „  elmék „
    125. „   7. „  ekėt „  ekét „
    125. „  16. „  büszkėn „  büszkén „
    125. „  24. „  né „  nė „
    126. „   2. „  ecször „  ėcczör „
    126. „   6. „  fėkötőjibe „  fékötőjibe „
    127. „  16. „  ményegbe „  mėnyegbe „
    127. „  17. „  emêkėdett „  emêkėdėtt „
    127. „  27. „  45 „  46 „
    130. „  10. „  hagy „  hogy „
    130. „  12. „  ákkô „  akkô „
    130. „  12. „  gombă „  gombá „
    130. „  12. „  hȧszotȧlȧnbă „  hȧszontȧlȧnbȧ „
    130. „  13. „  gombănăk „  gombănȧk „
    131. „  24. „  vájúdik „  vajúdik „
    132. „  24. „  mindett „  mindent „
    141. „  14. „  mögpihent „  mėgpihent „
    141. „  24. „  még „  mėg „
    144. „   3. „  ís „  is „
    144. „  25. „  dė „  de „
    145. „   8. „  mėnték „  mėntek „
    147. „  21. „  rabigăt „  rabigát „
    147. „  24. „  hă „  hȧ „
    148. „   4. „  ėcször „  ėcczör „
    149. „  29. „  míkor „  mikor „
    150. „   9. „  Kinizi „  Kinizsi „
    150. „  32. „  disznôt „  disznót „
    151. „  18. „  Miklôs „  Miklós „
    151. „  26. „  van-é „  van-ė „
    152. „  17. „  êtėríti „  êtéríti „
    157. „  17. „  Jumėrcsákat „  Jumėrcsákot „
    161. „  20. „  Bemėntėk „  Bemėntek „
    161. „  23. „  érzette „  érzėtte „
    161. lap  25. sor  még helyett  mėg teendő
    161. „  32. „  nísztik „  nísztík „
    161. „  34. „  salálták „  találták „
    161. „  35. „  até „  sė „
    162. „   6. „  agyonlűtte „  agyonlőtte „
    163. „  10. „  szögėn „  szögén „
    163. „  30. „  mindonkor „  mindönkor „
    164. „   8. „  utazni „  útazni „
    166. „   3. „  kítăjé- „  kităjé- „
    166. „   7. „  Ha „  Hê! „
    166. „   8. „  lovunkát „  lovunkȧt „
    167. „   4. „  évett „  tévett „
    167. „  14. „  égy „  ėgy „
    168. „   2. „  Tehát „  Tėhát „
    172. „   9. „  bőre „  bűre „
    173. „  15. „  labanczoknak „  labancznak „
    173. „  16. „  Haj „  Hȧj „
    173. „  18. „  más „  mâs „
    173. „  27. „  zin „  zín „
    173. „  32. „  ujra „  újra „
    174. „   4. „  vágyom „  vȧgyom „
    174. „  18. „  találva „  tálalva „
    180. „  28. „  albanische „  albanesische „
    186. „   7. „  legszeb „  legszöb „
    186. „  36. „  reggelig „  röggelig „
    187. „  20. „  Tűzet „  Tüzet „
    189. „   9. „  sszezsugorítva „  összezsugorítva „
    193. „  34. „  jelhetjük „  jelelhetjük „
    194. „  13. „  modtam „  mondattam „
    200. „  35. „  ; „  : „
    202. „   6. „  odamont „  odamönt „
    207. „   9. „  lėbûak „  lėbûtak „
    208. „  30. „  1553 „  1535 „


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VIII |figyelembevėtelével |figyelembevételével

4 |kėrdözi |kérdözi

22 |mintha kélfelé |mintha kétfelé

24 |êgygyik |ėgygyik

41 |gödribe!„ |gödribe!“

42 |k ibelüle |ki belüle

47 |csak Kigyóbőrú |csak Kigyóbőrű

49 |éty kis |ėty kis

57 |legėnynyé |legénynyé

58 |embröhúsbul |embörhúsbul

59 |“Nem látok |„Nem látok

76 |ojan szêp |ojan szép

78 |becsapsz!„ |becsapsz!“

92 |aza szszony |az aszszony

115 |kêt kis |két kis

115 |né bújjon |nė bújjon

115 |Vôt ėcezėr |Vôt ėcczėr

133 |haggták az |hagyták az

134 |azėrt volt |azért volt

141 |csakugyau |csakugyan

148 |beszėl vele |beszél vele

154 |oszt vezėr |oszt vezér

157 |Jumércsák hazájába |Jumėrcsák hazájába

174 |halt meg„ |halt meg“

174 |előled!„ |előled!“

175 |a többi-mind |a többi mind

180 |betűkket jelelem |betűkkel jelelem

181 |L.; Sajóvölgyi |L.: Sajóvölgyi

184 |különhen |különben

185 |királyteány-t |királyleány-t

194 |különfélef urfangosságok |különféle furfangosságok

198 |ugyangíy tesz |ugyanígy tesz

206 |fínn változatokat |finn változatokat

208 |eml.tettük |említettük

212 |113. l. köz i |113. l. közli

214 |Alfötdi |Alföldi]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67491 ***