The Project Gutenberg eBook of Világ folyása (2. kötet) by Károly Bérczy

Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

VILÁG FOLYÁSA.

TARTALOM.

NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI

Nógrád megye déli végrésze a Nasszál s a diósjenői hegyláncz közé szorultan keskeny csúcsba fut le a Dunáig.

E két hegyláncz közötti völgyrónán, mindkettőtől alig félmérföldnyire kerek szikladomb emelkedik, tövében kis mezőváros házai csoportosúlnak, tetején Nógrádvár romjai merengenek a múlt harczias századokról.

Az ötszegű erős bástyák nagyrésze még fennáll daczolva idővel és fergeteggel; egy egy évtized alig bir néhány lemezt a szilárd homlokzatról lebontani. Csupán a keleti oldal, honnan egykor a menedékes völgyre kapu nyilt, van egészen összerombolva, -4- s érthetően beszéli, hogy itt a pusztitásban az elemek dulakodásán kivül más egyéb hatalom is működött.

A nyugat-éjszaki másik kapunak omlatag boltíve téres udvarra visz, hol az elszórt kövek halmazai közt a vadrózsa terjengő bokra, a papsajt és ördögszekér évről évre háborgatlan parajzik fel.

A szögletekben tágas vizgyüjtő medenczék nyomai látszanak, s egy beomlott mélyedésé, mely roppant munkával rézsut furatva a hegy sziklagyomrába, hajdan rejtekfolyosó s menekvő ut volt, a vár megszállása és reménytelen védelme esetére.

A vár közepén magas romszál küzd az őt torkon ragadó szelekkel; alig képzelhető, mint állhata fen ily sokáig. Körzete alul igen keskeny, s mennél magasabbra nyúlik, annál inkább nyer terjedelmében, annyira hogy az egész tölcsér-alakot képez s az ember félve áll meg közelében, minden perczben várhatván összerogyását.

1685-ben e romszál büszke toronyként nézett le a vidékre; fényes rézfedeléről s a fölötte ragyogó félholdról vakitólag verődtek vissza a nyári nap sugarai. Öt emelete volt akkoron; a legfelső a toronyőr -5- éjnapi tanyája, a három középső diszes lakszobákból állott, melyekből csigalépcső vezetett le a legalsó, fürdőhelynek használt osztályba. Ennek ajtaja kőfallal elkeritett virágos kertbe nyilt, hol a cytizus, rózsa és jazmin-bokrok közötti gyepágyakra terepélyes hársak vetettek sötét hives árnyat.

E kényelmek élvezésére azonban az akkori időszak nem volt legalkalmasabb. Csatazaj hangzott mindenfelé, s ez, kivált a várakban, minden percz éber figyelmét s készültségét kivánta meg. Dunán innen Károly herczeg támadta és verte folyvást a törököt, s Esztergom és Visegrádot még a mult évben megvévén, most Érsekujvárt szállotta meg, tul a Dunán és Horvátországban Leszlei táborozott; a felvidéken pedig Schultz és Caprára tábornokok mindig szükebbé váló térre szoritották ellenségüket. A tiz év előtt sok szerencsével megkezdett Tökölyi forradalom s vele a töröknek uralma végére járt.

Nagy mozgásban volt e napon Nógrád várának török őrsége; minden kar minden erő olyszerű készületekkel foglalkozék, mik a várnak erős -6- védelmi állapotba helyezése által arra mutatának, hogy e munka épen oly szükséges mint sürgetős.

Lenn a várat környező harmincz láb mélységü sáncz munkára hajtott magyar parasztok által – fenn a gyöngébb falzat helyenkint értő kezekkel javittatott, mig ismét mások hangya szorgalommal épiték a magas tölgykarózatot, mely a hegy tövében lévő födött kúthoz nyulva le, megvédendő volt az innen felszolgáló vizvezetéket.

Az éjszaki kapun kenetlen hosszu szekereket vontattak fel iszonyu nyikorgás közt a vidékbeli pórok sovány gebéi és ökrei, némelyekről mindennemű élelmi szerek rakattak az éléstárba, másokról hadi készleteket, fegyvert, lőport, ágyugolyókat emeltek le s raktak gúlákba a katonák.

A keleti kapu, mely oldalról a vár legkönnyebben volt megtámadható, roppant terméskő darabokkal falaztatott el, kis nyilás hagyatván csak mit szükség esetére rövid idő alatt lehessen végkép elzárni.

Ezek a lő-réseket erősiték, azok öreg vagy imént érkezett ágyukat tisztitottak, mig egy harmadik és negyedik csoport a már alkalmasokat szögezé -7- ki a bástyafalakon s kellő készletet horda közelükbe. Az átalános zajon át, távolból elhaló szakadatlan ágyudörgés volt már több nap óta hallható.

A fő, mely e szervezést fegy- és műértelemmel rendezé, felváltva minden munkás csapatnál megjelent, parancsot osztva itt, korholva, biztatva, dicsérve ott.

Könnyü arabménen ülve, a keleti bő kaftán nem födheté el annyira termetét, hogy ennek delisége a karcsu paripán feltünővé ne váljék. A munka menetét intéző jobb kezében rövid kis pálczát tartott; bogláros övéből pár ékköves pisztoly-agy nézett elő; oldalán görbe kard lógott, mely ha néha néha érzékenyebben érinté a vérló oldalát, ez délczeg szökésekkel ágaskodott ismert terhe alatt, ki azonban kantárfogó baljával játszva adott irányt a tüzes állatnak, mindamellett, hogy e balkézről a mutatóujj egészen hiányzott, miért is a mellékneveket adni szerető magyar népség őt Csonka bégnek nevezte el.

Hófehér csalma ült az emelve hordott főn, s -8- még inkább kitünteté a déli nap által elsütött arczok férfias barnaságát. Ez arcz vonásai egyenként és összesen szabályosak, nyugodtak és parancsolók; a merészen domborult szemöldivek alól pár sötét szem tekintete sugárzik, melynek haragos villáma megdöbbent; elégült mosolya megnyer, megragad, kivált ha ilyenkor a kellemes hajlatu ajkak nyilása a benn ragyogó fogsort is láttatja. E szép arczélnek nemes kifejezését azonban ama rövid egyenes orr adja meg, melynek léhlzői a szenvedély hullámzásával tágulnak vagy huzódnak össze, s mely alatt keskeny vonalu bajusz foly le a szénfekete fényes szakálra.

Ilyen volt Hafiz bég, ki huszonnegyedik születésnapját még nem érte el, midőn két év előtt, Abdurrahman által Nógrádvár parancsnokává neveztetett.

A megtömött éléstár kapuját bezáratván, a délkeleti bástya azon helyére szökelt büszke harczi ménjén, hol az ágyuk körül sürgött forgott a legénység. Nagyobbára magyar fiúk voltak ezek, veres zsinóros kurta megyszin zekében, czombokhoz szorult bakancsba futó nadrágban, számra mintegy -9- harminczan. Közéjök ittott egyegy komoly muzulman vegyült, nem elegyedve a munka közben pajzánkodók vig beszédfolyamába.

– Na s Bangó, szólitá meg a tüzérek főbbjét tiszta magyarsággal Hafiz bég, sűrűn szól-e még az ágyu Esztergom felől? –

Dél óta gyérebben hallani, de közelebb: felelt a kérdezett; azt hiszem végeztek már valamit, s aligha rövid nap rajtunk nem lesz a sor beszélni.

– Nem lehetlen, mondá félhangon s inkább önmagának a parancsnok, ki imént érkezett futár által jól tudta már azt, mit a tüzértiszt még csak sejte, hogy t. i. a budai pasának Esztergomot ostromló serege az esztergomiaknak segedelmül jött császáriak által szétveretett s hogy a Dunántulról hallszó és közeledő gyér dörgés csupán a hátsereg fedező néhány ágyujából szóll.

– S mily kedvvel néztek e beszéd elé, ha erre kerülne a dolog? kérdé tovább, mialatt lováról leszállva a kiszögezett ágyukat rendre gondosan vizsgálá.

– Hát mi egyébbel mint a legjobbal; volt készen Bangó válasza; hisz megposhadunk különben -10- e heverő életben, mint amaz esőviz ott a medenczében. Minden jól menne, csak urunk Derencsényi Farkas volna itt; tevé hozzá halkabban.

– E sugár-ágyu itt rosz helyen van; szólt végig tekintve a hosszú csövön; ha az ellenség, mint hiszem, ama domb alá sánczolja el magát, e helyzetből mit sem árthatunk vele, mig oldalvást a legjobb kereszttüzet fogja szórni. Tegyétek amoda a hatodik lőrézsbe, s huzzátok helyébe ezt a hatfontost.

Mialatt e csere megtörtént, az ifju bég a meredek bástyafalról el-szétnézett a vidékbe, melyre a lemenő nap veté aranypárás sugarait. Csapongó tekintete egy Diósjenő felől közelgő ponton akadt meg, mi eleinte határozatlan porfelleg volt, s miből perczről perczre a várnak tartó lovagcsoport körvonalai bontakoztak ki.

Széparcza pillanatra kigyúlt, s néhány rendelet kiosztása után lovára pattanva ott hagyá az utána meredő magyar tüzéreket. -11-

Megjegyeznünk kell itt, hogy e korszakban Tökölyi Imre a törökkel Leopold ellen szövetkezvén, e szövetség birtokában lévő várak őrsége vegyest magyar és török katonákból állott. Ilyen volt Nógrád is; csak hogy itt az ozmanok száma aránytalanul meghaladta a magyarokét, miután ezeknek hadnagya Derencsényi Farkas, egyike Tökölyi legbuzgóbb párthiveinek s barátainak kétszáz vitézt vitt el innen Tokaj alá a hanyatló vezér seregébe: s mindössze harmincz tüzért s tizenkét huszárt hagyott a várban. A többi őrséget kétszázötven török tevé, naponkint váratván Budáról még egyszer ennyi.

Hafiz bég, maga után intve kiséretét, az éjszaki várkapun csendesen kilovagolt, s a hegy tövében találkozék a bástyáról megpillantott lovagcsapattal.

Tizenkét huszár és négy spáhi között, nyugodt lépésű ló hímes nyergében féloldalt ifju nő ült; hosszan lefolyó mély gyászruhája csak két kis kezet s a gyönyörü arczot engedve láthatni. Mellette jobbról vén férfi szolga, balról nőcseléd haladott, szinte lóháton, mindnyájan szó nélkül, némán, csak a patkók csattogása hangzék a szirtes talapon. -12-

A béget meglátva kétfelé nyilt a környezet, utat engedve neki a körbe jöhetésre.

Hafiz kezeit mellén keresztbe foná, aztán jobbja két ujját ajkaihoz vivé, s a legnagyobb tisztelet kifejezésével hajlott meg a gyászos nő előtt.

– Üdvözlöm kegyelmedet, szólalt meg érczes hangja magyarul s a sötét szemeknek egy végtelenül nyájas tekintete simult az érkezőre; üdvözlöm kegyelmedet Nógrádvár határvonalai közt, hol okvetlen nagyobb biztosságban leend, mint Diósjenőn, a védtelen faluban.

– Feleljen Hafiz bég mindenek előtt e kérdésemre: hogy mint vendég vagy mint fogoly lépek-e a várba? kérdé a hölgy sebesen és komolyan.

– Nem remélem, viszonzá a bég egy átfutó vad pillantást vetve a kissé hátramaradó kiséretre, hogy küldötteim viselete legkisebb okott adott volna az utóbbit gyanitani? különben hisz ezek férje huszárjai, kik jól tudják, mivel tartoznak tisztelve szeretett urnőjöknek.

– Nincs panaszom ellenök, mondá szeliden a szép lovagnő; de a kalitka, ha aranyos vesszőkből van is fonva, kalitka marad. -13-

Hafiz bég, ki már első üdvözlő szavainál a nő jobbján vőn helyet, hirtelen megállitá lovát.

– Tapodtat se menjünk tovább, szóla elboruló arczczal, ha kegyed nincs meggyőződve arról, hogy egyéb igényein kivül maga a Derencsényi név is elég hajának minden szálát életemmel megvédenem.

– Kegyelmed jó barátja férjemnek, s hiszem, hogy nekem is az leend; mondá engesztelő mosolylyal ajkain Derencsényiné, s kezét bizalomjelül nyujtá, mit az ifju török gyöngéden érinte.

– De szóljon, folytatá, miközben a várba felkanyarodó uton előre haladtak; mi fontos ok vihette önt arra, hogy ipam s második atyám uj sirja mellől ön védszárnyai alá hivjon meg? Igaz volna a kósza hir?

– Fájdalom, nagyon is igaz. Károly herczeg, Budának tavali sikertelen ostromáért Érsekujvár megvételével akart elégtételt szerezni, s körülkerité azt. Abdurrahman ez időpontot legalkalmasbnak hivé Esztergamot megszállani, de alig sánczolá el magát, midőn hátulról az érsekujvári ostromtábor segélyül érkezett feles elölről az esztergamiak által egyszerre -14- támadtatván meg, öldöklő kereszttüzben s roppant vesztességgel volt elvonulni kénytelen. Most már az elszigetelt Érsekujvár sem tarthatja magát sokáig, s mint értesültem, ezután rögtön Nógrád, Drégely, Gyarmath s a Buda előtti várakat fogják a császáriak megszállani, s igy a középponton eső Diósjenőn, a Tökölyiek ellen felbőszült németektől Derenesényi Farkas családja mi jót sem várhatna.

– Ibrahim nagyvezir már utban van nyolczvan ezernyi haddal, egyébiránt, ha megszállatnánk, a közel Budáról is várhatunk felmentő segélyt.

– A kállói szerencsétlen ütközet óta, hol Derencsényi – mint ez kegyelmednek is irta – balkarján csekély sebet kapott, semmit. S épen ezért tartok tőle, hogy ügyeink ott sem állanak legjobban.

– Istenem! emelkedék mély sohajtással a hölgy kebele, – ő minden órán minden perczben veszélyben, s én nem lehetek mellette! határozott akarata volt, hogy beteg atyja mellett maradjak, hogy a táborba semmi ürügy alatt ne kövessem.

– Ezt én sem tartom tanácsosnak, mert az -15- út veszélyeit a mostani zavargós időkben nem számitva, a hős bátorsága is elveszti felerészét, ha szüntelen kedveseért kell rettegnie. – Atyja haláláról már értesült?

– Igen; de követem még nem érkezett vissza a válasszal. Ha szabad akaratom, mint ön erről biztositott, meghagyatik, e választól függesztem fel itt maradásom idejét.

Mondá határozottan Derencsényi neje, s könnyü mozdulattal szállt a földre aranyhimes nyergéből a vártorony előtt, hova e beszélgetés közben felérkeztek.

A paripák kantár szárait rabszolgák vették át, – Hafiz a torony lépcsőin kisérte fel bájos vendégét.

– E lakosztály kegyelmed rendelkezésére van, szólt, midőn egy szőnyegekkel födött s keleti pompával butorzott terembe léptek, – a mellékszobákban nő cselédje s ha tetszik, az öreg szolga lakhatik. A huszárok alól tanyáznak, s test-őrségét képezendik. Keresztény szakácsról is gondoskodtam.

Derencsényiné meleg szavakkal köszöné a parancsnok -16- figyelmeit s egy ablakszárnyat feltárva, ezen tekinte ki.

– Ah mily gyönyörü, mily édes illatu kert ez itt alant! kiálta fel meglepetve.

– Itt mulatása ideje alatt egészen használatára leend az, senki sem fogja magányát s kényelmét háboritani; jegyzé meg Hafiz, láthatóan örülve hogy vendégének tetszik a lak-rendezés.

– Most azonban a hosszabb lovaglás után nyugalomra lesz kegyelmednek szüksége. – Allah vegye oltalmába! mondá, s a szokott üdvözlési modorral hajtva meg magát, magára hagyá a terem uj lakosát.

II.

Ez alatt a nap a jenei hegyek mögé bukva átadá uralmát a keletről felmerülő holdnak; a vidékre röpkedő fátyolu éj ereszkedett, s a távoli utolsó ágyu-moraj is elnémult. A várparancsnok még egyszer megjárván a tért s megvizsgálván a körül elhelyezett őrszemeket lakrészébe vonula, mely a keleti bástyafalhoz ragasztott épületek egyikében, épen a börtönök felett katonásan egyszerü négy szobából állott.

Ezeknek elseje s legtágasbika a kihallgató és gyülésterem volt, hova az altisztek jövő éji és napi utasitásaikat venni egyenkint összegyülekeztenek.

Ez utasitás rövid, pontos parancscsal kiadva -18- lőn; – mindnyájan távoztak, csak egy főbb tiszt s a porkoláb maradtak.

– Parancsodat várjuk, hatalmas bég! szólt az első, a tegnapi kém iránt. Megfojtassék?

– Nem: felelt komolyan Hafiz; hajnalban Budára indultok vele. Ha valóban áruló, bünhödjék ott. Te Jusszuf! ezen iratot a hatalmas pasának adandod át, s élő szóval is fogod mondani mind a kém esetét, mind a naponkint sürgetőbbé váló szükséget a várőrség erősbitése iránt. Jelentsd mély hódolatomat.

Kezével inte ekkor s a terem üres lőn; ő pedig a benyilókon át az utolsó szobába menve, itt egy szőnyeggel bevont ajtón háromszor zörgete s oda hajoltan mondá ki e nevet: Fatime!

A szőnyegajtó azonnal megnyilt, s a bég belépve távozást inte a két rabnőnek, kik itt úrhölgyüket énekkel, mandolinjátékkal, gyöngyök, ékszerek s más csecsebecsék kirakosgatásával igyekeztek mulattatni, de látszólag sikertelen, mert Fatime gyermeteg arczán ború ült, s nem ügyelve a rabnők csevegéseire, egy pamlag felhalmazott vánkosaira állt fel s az ekkép elért kerek ablaknyiláson -19- át az udvarra nézett ki folyvást egész a perczig, midőn az ajtón hármas kopogást s nevét a jól ismert hang által kimondatni hallá.

Egy szökéssel ugrott le ekkor az utána hulló pamlagvánkosokról s engedelmes állásban hajlott meg a belépő előtt, ki őt kezénél fogva egy dagadó kerevethez vivé. Fatime azonban nem ült le melléje, hanem a padló szőnyegén két térdre omolva arczát a bég ölébe temeté.

– Mért e szokatlan viselet, Fatime? kérdé, magukra maradván, lágyszeliden az ifju, – vagy ellenére van tán szultánámnak hogy ez uj lakásba tőszomszédomba, szivemhez közelebb hoztam őt?

– Óh Hafiz! hiszen nekem panaszra nincs jogom, s tőled nékem a fájdalom is édes.

– Én okozom tehát fájdalmadat? Allahra mondom, akaratlanul. Szólj: mi által? folytatá kérdéseit a bég, s gyöngéden emelve fel öléből a nő finom -20- állát, ennek hosszasra hasadt s most könyekben uszó szemeibe nézett.

– Mondád, hogy ez uj lakásomban szivedhez vevél közelebb, felelt kisvártatva s félékeny hangrezgéssel, melyen azonban rejtett szemrehányás fonala vonult át, Fatime; óh Hafiz! én épen attól félek, hogy szivedtől távolabb estem, s ebben helyemet, régi toronyszobámmal együtt más foglalta el.

– Bohó gyermek! féltékenységed alaptalan, szólt engesztelőleg a bég, s szeretet-sugárzó tekintete a cserkesz anyától öröklött vonások varázs szépségében fürdött; – tudod-e ki ezen más?

– Egy büszke bájos magyar hölgy: válaszolá sebesen a féltékeny, – óh, jól láttam ez ablakból, mily nyájasan bántál vele, mily hódolattal kisérted őt fel a toronyba, honnan nekem e nő miatt kellett kimennem – –

– E nő barátomnak, Derencsényi Farkasnak neje, ki csak egy időre vendégem s ki –

– Ki téged szeret, vagy szeretni fog; zokogá faja indulatosságával a cserkeszvér; s ezt én nem fogom csodálni, mert hiszen te a legszebb férfi, a próféta képmása, te félisten vagy Hafiz, kinek szerelmét -21- birni a hetedik menny üdvössége, elveszteni ezer halál kárhozata.

– Ne vétkezzél Allah hatalma ellen, gyermek, szólt elkomolyodva a parancsnok; s csendesülj e lázas rohamból. Derencsényi neje szentebb előttem, mintsem gondolatban is vetélytársaddá tehetném.

– Szereted tehát őt mégis? riadott fel sértve emez; óh vedd el előbb életemet, mivel külömben is tartozom, mit egykor vesztemre megmentél, vedd el inkább ezt, mint a mai napig kizárólag nekem adott szerelmedet. S te szereted e hitetlent?

– Igen, Fatime, de egészen más, nyugodt nemével a vonzalomnak, mely az irántad hiven lángolót soha perczig sem fogja meglohasztani: monda a bég, miközben az epedve bugó galambot keblére voná. Eskümet kivánod? te eddig feltétlenül hittél szavamnak.

Fatime, az őt ölelő karok közé, a széles mellre simult s még egy pillanatig kétkedőleg, aztán a szemeiben maradt ragyogó könypáron át mosolyogva tekintett szerelmes ifjára.

III.

1685-ik év szent István napján Abdurrahman budai pasa a főkapu fölött egy magas póznára tüzette fejét Kurd agának, ki az érsekujvári háromezernyi őrségből alig két század magával szabadult vissza Budára.

Minden hibája az volt, hogy az Esztergam felmentése által megfélemlett érsekujvári parancsnok fehér zászlót tüzetett ki vele a falakra, mire azonban az ostromlók nem ügyelvén a várat rohammal bevették, s az őrséget leőlvén e nevezetes ponttal kilenczvenhárom ágyut foglaltak el.

Abdurrahman dühe nem ismert határokat legcsekélyebb vétséget, hiányt, mulasztást kegyetlenül -23- büntete; a várban mindenki rettegett s nyakát tapogatta.

Napról napra uj veszteségek hirei érkezének, s mindegyik uj ürügy volt a pasának Esztergam alól hozott szégyenét másokkal éreztetni.

A félénk hanyag Ibrahim nagyvezér folyvást habozott s késett az igért segéllyel. Tökölyi Imre szerencsecsillaga lemenő félben volt; Tokajt, Kállót, s hosszabb védelem után Eperjest elvesztvén, főserege Kassa falai közé szorult, mit Schultz és Caprára győzelmek által vérszemet kapott hatalmas erővel vett körül.

Nem lehetett kétkedni, hogy Kassa elestével Buda ostromához fognak a minden oldalról előre nyomuló császáriak s itt az őrség annyira le volt hangolva már, hogy a pasa csak rettegtetéssel birta fentartani a rendet és fegyelmet.

Augusztus 20-an a rekkenő hőség elől főtermének hives boltivei alá vonult az élet és halál ura Abdurrahman, kit a nép röviden Abdi pasának nevezett; előtte durva rajzu térképek feküdtek kiteritve, -24- oldalán jobbra balra iratcsomók hevertek, miket titkára, a magyar, német és franczia nyelvben egyiránt jártas Ahmed rendezett, kivonatban jelentve tartalmukat s gyorsan jegyezve fel a többnyire véleménye szerinti határozatot.

A titkár sovány kis ember volt s ellendarabja a termetes s övig érő tőmött szakálu pasának; aszott arczát alig lengé körül néhány gyér szála a göndörülő szőrnek, apró szürke szemeiből éles ész, ravaszság, hatalomvágy villogott. Látni lehete, hogy elméje uralkodik parancsnokának hajtható akaratán.

– Hafiz bég erősbitést kér a nógrádi várba: folytatá egy bevégzett csomót eltolva Ahmed, s ez a dolgok állásához képest épen oly szükséges, mint magát a várparancsnokságot más megbizhatóbb emberre ruházni át.

– Te Hafizt Kurd aga sorsára szeretnéd juttatni: szólalt meg kedvetlenül Abdurrahman mély hangja; s ez már régen meg is történt volna, ha reád hallgatnék Ahmed, s nem tudnám hogy csak az évek óta táplált ellenséges indulat beszél belőled.

– Belőlem a jó ügy elvitázhatlan okai beszélnek: -25- lőn a hidegvérű válasz; különben nem merném a kegyencz becsmérlésével saját fejemet koczkára tenni. Elmondom okaimat.

– Először s mindenekelőtt nem a legroszabb akaratot s makacsságot tanusitja-e az, hogy midőn néhány nap előtt Esztergam alól ostromágyukért küldék hozzá követet, ő ezt kém gyanánt börtönre vettette, s lánczon küldé vissza? Kurd kevesebbet vétett s most oly magasból pillant le Pestre.

– Hafiznak igazsága volt: mordúlt feddőleg az ingerlett; ő csak nekem tartozik engedelmességgel s nem a te követednek, ki tudtom és meghatalmazásom nélkül ment el. Aztán nem hagyhatá üresen a perczig nem biztos várat. Ez ok nem számít. Egyebet nem tudsz?

– Sőt igen, folytatá bosszuságát elfojtva a titkár, – ne feledd, hatalmas ur, ezen árulóterhes időkben perczig se feledd azt, hogy Hafiz bég magyar születés, s e hitetlen faj előbb utóbb nem tagadja meg származását. A Tökölyi pártján lévő magyar urakkal társalkodik; Derencsényivel meghitt -26- barátságban él; a magyar őrséget kitünteti s több kedvezésben részesiti mint az igaz hitüeket, mi az utóbbiak közt már is elégületlenséget, zúgolódást szült.

– Jól teszi, jegyzé meg most az egyszer hajthatlanul a pártfogó; többet is érdemlenek e bátor kitartó ficzkók, mint azok a gyáva nyomorult kutyák, kik ha csak mákonytól nem részegek, az első kartácslövésre szétfutnak, mint egy csirkehad.

– Mi származását illeti, szólt tovább, ő még gyermek korában tért a nagy próféta igaz hitére, s nem első példa, hogy renegát jobb szolgálatokat tőn a csatatéren, mint a legősibb muzulman.

Ahmed, mintha találva érezné magát, ajaktalan szájszélébe harapott, s hamuszinű arcza zöld lett az elfutó epétől.

– Én teljesitém kötelességemet, mondá fondor alázatossággal, s nem leend részem a támadható bajokban. Egyébiránt volt okom nem hinni a változó kegyű embernek, ki nem irtózik magas származásu nejét bazarban vásárlott rabnővé aljasitani. -27-

– Mi az? riadott fel rövid egykedvüségéből a budai várur; Fatiméről, leányomról beszélsz?

– Igen a nagy Abdurrahman leányáról, kivel egy méltatlan boldogittaték, s ki most mellőzve, elfeledve, eltaszitva sirja le napjait.

– Adatokat! adatokat! kiáltá az atya, tigris vad tekintetet szögezve a cselszövőre. Ez örülve, hogy a tapló végre szikrát fogott, szinlett nyugalommal folytatá:

– Hafiz bég szive egy dzsaur nő felé hajlott; jónak látta őt e napokban a várba hozni; s a torony legdiszesb serail-osztályába helyezve őt, jelenleg mindazon kényelem- és kegyben részesiti, mit a rabnőkkel egy kamrába zárt Fatime könyek közt nélkülöz. Ha szavaim hazugbeszéd: itt a fejem, szögeztesd ki az agáé mellé.

Ahmed e végsőt merő vád után játékát nyerve lenni hitte, s méreg és félelem forrt benne, midőn reményében csalódva a pasa felindulását csillapulni látta.

– Mielőtt ezt tenném, szólt ez, meg fogok győződni a valóról. Első a hivatalos ügy. Még ma induljon az Érsekujvárról menekült kétszáz ember, s -28- velük még egyszer ennyi, szükséges készletekkel ellátva, Nógrádba őrségnagyobbitásul. Folytasd a többi levelet.

A titkár kényszerüleg engedelmeskedék, s a szolnoki, drégelyi, szécsényi és egyéb erősségek parancsnokainak jelentéseit olvasá.

Trombita-harsanás szakitá félbe a hivatalos közlést. Ahmed kitekinte az ablakon s tolongó nép által körülvett hirnököt pillanta meg a kapu előtt, ki porlepett öltönyéről s tajtékkal boritott lováról itélve messze földről érkezhetett. A trombita másodszor és harmadszor is megharsant, jeléül, hogy a követség tárgya sürgetőleg fontos.

A hirnök rögtön bebocsáttaték, s miután az Ibrahim nagyvezértől hozott fermant utasitásához képest a pasának személyesen átadá, földig hajló hármas bók közt ismét távozott.

Abdurrahman felszakitá a fermán selyem zsinorját s tartalmát nyugtalan mohósággal kezdé olvasni. E tartalom nagyérdekü lehetett, mert halantékinak fokonkint dagadó érvonalai a szenvedély felhullámzását jelölék, arcza sötétveres lőn, hosszu szakálla -29- is szinte reszketett a dühtől, mely az utolsó sornál féktelen átkozódásokba tört ki.

Ahmed a szenvedély önfeledő perczeit nem hagyá használatlan s az asztalra vetett irat nagyjegyű czifra betűit ravasz gyorsasággal futotta át. Ezeknek értelme következő volt.

„E napon s ez órában indult parancs a nagyváradi pasához, hogy az áruló Tökölyi Imrét azonnal fogassa el. A felséges szultán magas kegyelmére méltatlan kormányzó, néhány vesztett csata által megrettentve, nem iszonyodott a bécsi udvarhoz Szirmay István által egy folyamodást nyujtani, gyáván és gazul igérve, hogy a még hatalmában levő várakat átadja s az elégületlenektől elszakadva, minden erejét a császáréval ellenünk egyesiti, ha kegyelembe fogadtatik. A bécsi udvar Felséges urunknak küldé meg e folyamodást, hogy megismerjük a pártolt hitetlent. – Mihez képest neked is meghagyjuk, és parancsoljuk, hogy kerületed erősségeiből a lefegyverzendő magyar őrséget azonnal kirendeld, tisztjeiket s különösen Tökölyi legbuzgóbb hivét Derencsényi Farkast, a nógrádiak hadnagyát elfogatván, lánczon küldjed Drinápolyba. -30- Vigyázat és szigorú büntetés a vétkesekre. La illah il Allah! Sietve. Ibrahim nagyvezir.“

– S a segélyhadról egy szó, egy emlités, egy gondolat sem! orditá keserű váddal Abdurrahman; ott tétlen hanyagság, itt lehangoltság és árulás: igy vesznünk kell! – s vérben forgó szemeivel az asztalon heverő fermánra meredve, hüvelyes kardjával oly erővel csapott le rá, hogy a megpattant hüvely csörömpölve hullott le a damaszki aczélról.

A titkár ravasz arczán alattomos öröm derengett, s mialatt a széthullott fermán darabjait szedegeté, mitsem-tudást szinlelve szóllt:

– Árulás történt, nagyságos uram? legkevésbé sem volnék meglepetve, ha e szót Tökölyi Imre s párthivei nevével egyszerre hallanám kimondani.

– Te imént Derencsényit emlitéd: dörgött reá a pasa; ki ez a Derencsényi?

– Hafiz bég testi lelki barátja, felelé gyors készséggel a kérdezett; Tökölyi leghivebb embere s a nógrádi őrség hadnagya.

– Olvasd a fermánt; parancsolá az előbbi s egy alacsony kerevetre veté magát.

Ahmed szörnyű alázatos képet vágott a jól ismert -31- tartalmu irat olvasásához, s bevégeztével sohajtva mondá:

– Régen tartottam ettől; bár alaptalan gyanúk lettek volna igaz okaim. Most már Buda elővára Nógrád is komoly veszélyben forog. Hafiz magyar születés, a keresztyén őrségnek az ozmanlik mellőzésével kedvez, megtagadja az Esztergam alá kért segélyt, a várba magyart hoz, ki talán Tökölyi küldöttje is lehet, leányoddal rabnőként bán, meghitt czinkosa az áruló Derencsényinek: ez mind összevág s gyors eljárást kiván, külömben ismét nem leszek meglepetve, ha pár nap mulva német őrség lesz az úr Nógrádon.

– Igazad lehet, Ahmed! szólt bőszülten a lábairól levett ingatag; tégy vizsgálatot s rendelkezzél mint jónak látod.

– Megyek; mondá örömvigyorogva a titkár, a kigyót, mielőtt harap, kell eltiporni.

– Megállj, kiáltott utána Abdi s mintha a titkár végszavai régi emlékeket költenének fel lelkében, -32- megbánólag tevé hozzá: teljhatalmad csak Hafiz életéig terjed.

– Az az, mit jobb kezeddel adsz, azt a ballal visszaveszed: morgá Ahmed elfordulva, hogy az arczán felküzdő boszuság látható ne legyen. Igy küldetésem sikertelen, sőt veszélyes, mert ha ő nincs hatalmamban, én vagyok az övében.

– Ő igéretemet, többet ennél, eskümet birja, hogy mig testének egy részét, mit érdekemben áldozott fel, ereklyeként, magamnál tartom, addig személye tőlem és általam bántatlan marad.

– Akkor is, ha a nagy proféta ügye az ellenkezőt követeli? akkor is, ha ez által a magas fermán – holtbetü marad?

Abdurrahman megérté az e szavakba rejtett fenyegetést, mi akárki másnak életébe fogott volna kerülni, csak Ahmednek nem. Jól tudta, hogy a cselszövő ügyes ember a portának kegyében áll, s mellette félkém gyanánt használtatik. Vele is az volt az eset, mi előtte és utána már sok hatalmas emberrel történt: gyülölé alárendeltjét, de – félt tőle.

– Mit tegyek hát? habozá szük térbe szoritott -33- feszengéssel; megszegjem-e Allah szent nevére tett eskümet.

– Egy eskü nem foglalhat magában minden esetet; okoskodék rábeszélő modorral a sovány emberke; s e fölött meg sem szeged azt, ha a védereklyét az én birtokomba bocsátod.

– Vedd, mondá Abdurrahman oly hangon, mely az erőködésbe kerülő eltökéléstől szinte nehézkes volt, s kicsided ébenfa szekrénykét nyujta át titkárjának: ha ezt Hafiznak előmutatod, tudni fogja hogy kezemet levettem életéről. De vissza ne élj vele, ember! mert ha csak puszta gyanura s ártatlan ellen használod, Allah legyen kegyelmes nyomoru lelkednek.

Ahmed alig hallá e szigoru dörgésü végszavakat, annyira elfoglalták a legközelebbi jövő eszméi. Győzelmes arczczal vevé át az aranyzott arabeszkü tokot, s midőn a pasa változékonysága elől elsietve, födelét szobájában kiváncsian felpattantá, perczre visszadöbbent tartalmától.

Emberi kézről tőből levágott s gémberedett mutatóujj volt ez, mely balzsamozottan évek előtt tétethetett a tok selyembélésü ürébe. -34-

– Ez tehát a csonka kéz kiegészitő része; jó, elviszem neki, hogy mindene együtt legyen a feltámadás napján: gondolá, s bosszuvágyó képzelmében a mutatóujj egykori tulajdonosának véres fejét is maga előtt látta.

IV.

Hafiz bég óránkint várta a kért őrséget, s távoli sejtelme sem volt a Budán történőkről.

Derencsényiné megnyugodott új helyzetében s szép vonásain a mosoly gyakrabban megjelent; mert azonkivül hogy a parancsnok leggyöngédebb figyelemmel előzé meg legkisebb vágyát, pár nap előtt követe is visszaérkezék férjétől s levelet hozott, melyben ez irja, hogy a kormányzó részére új sereget gyüjteni, rövid nap eljövend Nógrád vidékére s ekkor Rózsáját is magával viendi.

Csak Fatime, a szerelmes epedő gyermek volt -36- nyugtalan; borongó előérzetei mondák, hogy nem tarthat sokáig boldogsága, mi eddig Hafiz egyetlen nejének részeül jutott. Tudta ugyan, hogy az izlam megengedi a soknejüséget, de minthogy ez engedélyt Hafiz soha nem vette igénybe, a megszokás lelki követeléssé lőn, s mióta Derencsényi neje a vártoronyban lakott, keblét féltés gyötrelmei pihegteték. A bég megnyugtatá ugyan a szenvedély-zaklatottat, de mihelyest távozott, az irtott polyp annál terjengőbb karokkal ágazott szét.

Szobájának magas, kerek ablaka a vártoronyra nyilt; ennél lakott ő szüntelen, s borus szemekkel leste, mikor teszi a magyar hölgynél látogatását szivének ifja.

Épen az ablaknál állt egy reggelen a perczben is, midőn Hafiz a virágos árnyas kertben szent könyv olvasásánál lepte meg a vetélytársának hitt nőt. Derencsényi Rózsa a nagy ezüstcsatu bibliát őlébe tevé le, s nyájas beszédet folytata a béggel. Mennyire szerette volna a szegény Fatime hallani ezt! Azt hivé, hogy minden szó, minden pillantás egyegy szerelmi ömlengés kifejezése, mi jogaival -37- együtt lelkét is mélyen sebzi. Gyötré a látvány s nem birt tőle elszakadni.

A toronyőr hosszu vontatott kiáltással jelt adott a magasból, hogy a váron kivül különösnek kell történni. E jelre a bég röviden bucsúzott a hölgytől, s a délkeleti bástyafokra sietve, Nasszál felől porfelhőt látott balra tartó irányban s mindig közelebb felkavarodni a több hét óta esőtlen földről. Ez a Budáról érkező várt erősbités volt.

Óra mulva Hafiz és Ahmed szemközt álltak az elfogadó teremben, s ez utóbbi csaknem kirivó kárörömmel mondá el Tökölyi árulását, fürkésző szemjárattal kémelve az előbbinek vonásait, ki már nyilt ellenségének váratlan megjelenéséből mi jót sem jósla s most ez uj kedvezőtlen hir hallatára rendkivül megütődött. Csak azon egy körülménynek örült titokban, hogy Derencsényi Farkas, kit nem hihetett árulónak, nincs a várban s igy még menekülhetését reménylheti.

Ahmed mindenek előtt a magyar őrség lefegyverzését s Budára kisérését sürgeté.

– Mit? kiáltá fel Hafiz, s szemei haragos tüzben villantak meg; katonáim legjobbjait, az ügyes -38- magyar tüzéreket s huszárokat veszitsem el, s helyüket tudatlan állatokkal pótoljam, kik e fölött egy ostromolt s elfoglalt várból félelmet hoznak lelkükben, s azt a többiekébe is elöntik? Ez nem kevesebb, mint a várat az első megszállónak önkényt kezére játszani!

– Igy és nem különben, szól a hatalmas pasa fermánja, mely ismét csak a nagyvezir parancsát foglalja magában: felelt hidegvérűen Ahmed.

A parancsnok jól tudta, kivel van dolga, sejteni kezdé az ármányt, s azt, hogy legkisebb ellenszegülés által életével játszik. Nehéz szivvel bár, de teljesitenie kelle a rendeletet. A fegyverek azon ürügy alatt, hogy uj kiosztás fog történni, beszedettek, az egész őrség felállittatott a várudvaron, az uj kiosztás megkezdetett, a hiányosak helyett épek adattak s midőn már minden török el volt fegyverrel látva, a puszta kézzel álló magyarok felszóllittattak, hogy hasztalan ellentállás nélkül adják meg magokat.

Bangó tüzérei e nem várt kifejlés által meglepetve, védtelen helyzetükben egyszerre körülfogva s négyszeres számtól elnyomva lőnek. A kör szélén -39- álló tizenkét huszár azonban, hirtelen feleszmélve a ló-ólak felé rohant, s az általános zavarban sikerült is közűlök ötnek lóra kapni, s elgázolva a gátolni akarókat, nyereg és kantár nélkül kiszáguldani. Az utánuk vágtató spáhik fáradtan tértek meg a sikertelen üldözésből.

Ahmed könnyebben lélekzett, midőn a harminczhét összebilincselt kezü magyart Buda felé kisértetni látta; Derencsényiné pedig, ki ablakából nézte s nem érté a történteket, szorongó kebellel sietett a béghez felvilágositásért.

– Ez tehát az ok, mutatott a belépőre Abdi titkára, melyért te a torony megvizsgálása ellen tiltakozol? Ki e szép teremtés?

– E nő sajátom, jogszerű sajátom, rabnőm, kit életveszély nélkül kivülem senki nem illethet; felelt rögtön s kitérőleg Hafiz, nem akarva Derencsényinét kiléte elárulásával veszélyezni.

A nő azonban a török nyelven mondott, de megértett szavak hallatára elsápadt, s a magyarok -40- elfogatásából keletkezett gyanuját igazolva hivén, léhlszakadva sikolta fel:

– Nem igaz! nem igaz! én nem rabnő, én szabad magyar asszony, Derencsényi Farkas neje s itt vendég vagyok, és kérdezni jöttem, mi jogtalan eljárás ez férjem embereivel?

– Igen? vigyorgá sátáni mosolylyal Ahmed, Hafiz bég tehát árulók nejeit akarja előlem rejtegetni? Bájos hölgy! e percztől kezdve egymásnak leendünk rabjai; s apró szemeinek buja tekintetével kigyujtva Rózsa tejvér arczait, szemtelenül keze után nyúlt!

– Vissza! riadott rá keményen s kőzbelépve Hafiz; mig én vagyok Nógrádban parancsnok, addig a benlevőkkel Allahon kivül más nem rendelkezhetik. Asszonyom, folytatá a nőhöz fordulva magyarul, térjen vissza lakába nyugodtan s a meggyőződéssel, hogy mig élek, lehelletének sem leend porszemnyi bántalma.

Derencsényiné, a nőknek saját finom tapintattal tüstént belátá, a kettő közül melyik ellensége, s bár fel nem foghatá a tényeket, gépszerűleg engedett Hafiz bizalomgerjesztő szavainak. -41-

Távoztával Ahmed jónak látta elfojtani gyülöngő dühét, s modort változtatva engesztelőleg szólt:

– Igazad van Hafiz, kár volna egy hitvány némberért barátságos egyetértésünket megzavarni. A dolog jelen állása azonban mindenesetre megkivánja, hogy e magyar nő gondos őrizet alatt tartassék.

Hafiz bég sem ohajta egyebet, vendége személyes bátorsága tekintetéből is, s parancsot adott, hogy a nő a toronyból ki, s viszont hozzá a szolgálattevő rabnőkön kivül senki ne bocsáttassék.

A két halálos ellenség aztán egymást szem elől elbocsátani nem akarva, tovább is együtt maradt. Hafiz méltán tartott a fondor eszü titkár alattomos működéseitől, ez pedig amannak népszerűségétől. Ahmed nappal kezdeni nem merve, az éj leszálltát várta pokoli terve kivitelére.

Igy ültek sokáig szemközt s mindegyik más czélpontot keresett nézetének mint ellenének arczát. A csendet alig szakitá meg néhány közönyös kérdés s kelletlen válasz.

Kimenni a kiállhatatlanná vált délutáni hőség -42- miatt nem lehetett. A világos kék égbolton parányi felhőfolt sem mutatkozott; a megsürűdött léget legcsekélyebb szellet sem ingatá, a madarak elültek, csak a naptányér feküdte meg gyulasztó sugaraival az izzó földet és falakat. Egyike volt ez a magyar égalj ama forró napjainak, melyekre az égiháboru kimaradhatlan.

A toronyőr csak néha bujt elő rejtekéből, szétnézni a környéken, s midőn egyszer igy tőn, alig nehány száz lépésnyire lovagot látott meg szélsebesen száguldani a vár felé.

Mire a lovag a bennülőknek jelenteték, ez már a várkapun nyargalt be. Hafiz szive hangosan dobogott a kaftán könnyü szövete alatt; mitől tartott bekövetkezék: a lovag Derencsényi Farkas volt.

– Szerencsétlen! gondolá, a belépő szálas termetre esvén tekintete; balsorsod hoz ide a hyéna torkába.

– Bég! csengett az ifju szilárd érczes hangja; mióta lett az jog és igazság, hogy más emberek nejét rabúl zsarnokold magadnak, s hogy Magyarország kormányzója Tökölyi Imre vitézeit kopóként összefüzve hajtasd Budára? -43-

– Nőd nem rabom, de tiszteletben tartott vendégem: felelt Hafiz telhető nyugalommal; mi az őrséget illeti, erre nézve én csak a fermánnak voltam végrehajtója.

– Mely egyszersmind azt is rendeli, szólt közbe Ahmed, hogy az áruló Tökölyi és czinkos társai fogságra vettessenek.

– Ki merészeli itt Tökölyit árulónak nevezni? riadott előre lépve az ifju, mialatt válláig omló fekete fürteit veritékben fürdő nemes arczáról félre simitá.

– Én, rikácsolá felugorva Ahmed; Derencsényi Farkas, a felséges szultán kegyelmére add meg magad!

– De ki itt hát az ur! kérdé ez, kardja markolatához kapva; Hafiz, nem vagy többé Nógrád parancsnoka?

– Csendesülj Farkas, mondá komolyan a bég – az egész félreértés lehet; de most javadra kérlek, ne szegülj az erő ellen, s add át nekem kardodat.

– Soha, ocsmány rablók ti! kiáltott a lovag végsőig elkeseredve; ti gonoszul költött ürügy alatt szabadságomtól akartok megfosztani, hogy a védtelen -44- árva nőnek senkije se maradjon, ki megboszulja – de elébb látjátok véremet s én a tieteket! végzé, kirántott kardját halálos csapásra emelve.

Mielőtt azonban az izmos kar levághatott volna, a bekisérő csauszok által hátulról megragadtaték az. Pár percznyi kétségbeesett védelem után Farkas hátrakötött kezekkel s szótlanul lihegve állott bakói közt.

Hafiz bég nem titkolhatá el arczán és hangjában a levertséget, melyel a fogoly számára a börtönt kijelelé.

Az udvarra kiérve, Derencsényi saját nevét hallá egy szivrázó sikoltás kiséretében élesen felhangzani. A vártoronyra, honnan a sikoltás jött, tekinte s nejét látá, szőke hajának szétömlő tengerében a széles ablakpárkányzatra roskadni.

– Rózsa! kedves édes Rózsám! kiálta fel hozzá a fogoly; él még az igaz Isten fölöttünk!

Többre nem volt ideje, mert a feltárult börtönajtó rozsdás sarkain csikorogva csapódott be mögötte.

E napon-augusztus 22-ike volt ez – szokottnál korábban s mielőtt a nap lemenne, beesteledett. A keletről és nyugotról szemközt érkező vészterhes fellegek okozák ez időelőtti éjt, melyek két elenséges táborként közelegve egymás ellenébe a nyomasztó légkörben üték fel roppant idomu sátoraikat. A megtört napsugarak eleinte aranyos biborral szegélyezék a felhőtorlaszok szabálytalan prémeit, később ezek is elenyésztek a sötét lepel fölött, melylyel az elterülő légi tábor az eget bevoná.

A fényében imént ragyogó természet oly szomoru, oly halottias lőn; lenn egy egy szélroham söprötte végig portverö szárnyaival a völgyrónát; -46- fönn szemvakitólag czikázott a futosó villany, s a nasszáli s diósjenői rengeteg távoli dörgéseket viszhangozott.

Mennél közelebb jöttek e dörgések, Fatime annál szorosabban olvadt a gondolatokba mélyedt Hafiz kebelére. Gömbölyü karjait a bég nyakán kulcsolta át, fél fekvő helyzetéből édes odaengedésben tekintettek fel ábrándos nagy szemei ifjának borongó arczára, mintha a bút, a gondokat akarnák onnan lágyszeliden elsimitani. A boltiv közepéről hármas vékony lánczolaton függő edényben keleti illatos ambra égett, s ennek rózsaszin lángja kétesen világitá meg a félhomályos szoba körvonalait.

– Bocsáss meg Hafiz, sipegé a tölgy derekán reszkető folyondár; bocsásd meg szerelmemnek ha talán méltatlan aggodalmakkal kinoz. Szólj, mit vétett e férj és nő, hogy egymástól ily kegyetlenül szakasztatnak el? Ablakomból láttam a lélekrázó jelenetet, s félig nyugodt vagyok, mert bensőm mondja, hogy csak a legmagasztosb, leghübb szerelem sikolthat igy fel, midőn kedvesét veszélyben tudja. Szólj Hafiz, miért történt ez, s téritsd meg vesztett nyugalmam másik felét is. -47-

– Fatime, tőled függ e nőt férjének, az életnek a szabadságnak visszaadni.

A cserkesznő hosszan kérdőleg merűlt a komor vonásokra, mintha mondaná: – Nem te vagy e itt az egyetlen ur és parancsnok?

– Figyelj reám Fatime, folytatá a bég, s felelj mindenek előtt, emlékszel-e a napra, melyen először láttad arczomat?

– S melyen életemet mentéd meg? vágott közbe élénken Fatime; sok sok éve már, s igen kicsi voltam még akkor, de ugy emlékezem mint a tegnapra. Anyám, a szép Zulima, Abdurrahman első hölgye, sétálni vitt a pasa sztambuli kertjébe, örvendve futostam a virágbokrok közt, midőn ezekből egy irtózatos rövid kigyó felsziszszenve üldözőbe vett, s már már belém ereszti halált hozó mérgét, ha e pillanatban a mellék bokor mögől egy gyermek ifju elő nem ugrik, s merész elszántsággal kapva fel a szörnyet, ennek rút fejét saját kezével nem zúzza szét. E védangyalom te voltál Hafiz, s életemet majdnem sajátoddal váltád meg; a kigyó -48- balkezed ujját marta meg, te azonban, mielőtt a méreg elterjedhetne, tőkére téve egyetlen csapással vágtad le azt tövéről. Atyámnak tudtára esett s rendkivül tetszett e hősies viselet, kegyeibe fogadott, neveltetett, pártfogóddá lőn, s a megmentett leányt később neked adá boldogitani. Oh Hafiz, örök időkig élve nem feledhetném e napot!

– Emléked hű, Fatime, mondá a bég – az enyém is az. Tiz nappal azelőtt atyám halálos ágyánál térdeltem. Tudod, hogy atyám és én is e magyar hazának voltunk fiai; történetem részletei azomban ismeretlenek előtted. Fölvévén az Izlamot nem szerettem ezekről szóllani, s most is csak azért említem, mert tervem indokolására szükségesek. Atyám Székhegyi Mojzses egyike volt azon protestans papoknak, kik a keresztyén számitás szerint 1673-ban, az az tizenkét év előtt, a császár elleni izgatásokról s a törökkeli titkos egyetértésről vádoltatván, gályarabságra itéltettek. Ezen iszonyu sorstóli megszabadulását egy jó barátjának s az általa nyujtott azon alkalomnak köszöné, melyel a büntetés elől törökföldre menekülhetett. Engem, kit akkor tizenötödik évembe léptem, magával vitt; hé -49- évű nővéremet Rózsát pedig barátjának gyámkezeire hagyta. Fáradalmas hosszu úttal érkeztünk Sztambulba: bennem az erőt ifju vérem fris pezsgése hamar megujitá, az övé végkép ki volt meritve. Lefeküdt s többé föl sem kelt betegségéből. Haldokló órájában egy nevet kötött lelkemre, barátja megmentője nevét, s könyeim közt, térden állva kelle igérnem, hogy e név iránt az élet minden viszonyaiban háládatos leszek. E név: Derencsényi.

– A lovagé, ki most itt alattunk, a börtönben senyved? kérdé csodálkozva Fatime.

– Igen; ő árulás vádjával terheltetik, s ha az Ahmed által hozott elfogatási parancsot nem teljesitem, én is sorsára jutok, s mindketten veszve vagyunk. Igy azonban még megmenthetem; meg fogom menteni atyám jótevőjénék fiját s férjét – hugomnak.

– Testvérem, egészité ki Hafiz; de nem tudja, nem sejti, hogy az. Az öreg Derencsényi fölnevelte s fijához nőül adta őt. Végzetem az Izlam hitéhez és honához köt, minek felujitani a régi emlékeket? E fölött irigyeim, kik bennem a magyar születésűt -50- gyülölik, folyvást kutatnak, nincsenek-e hazámhoz vonzó kötelékeim? Ezektől s közöttük a kigyó-ravasz Ahmedtől őrizkednem kell. Nem kétlem, ő most is lesben áll, s ha az őrök által környezett toronyba, honnan Rózsát azonnal el kell hozni, mennék, ez gyanút gerjesztene, s könnyen meghiusithatná szökésüket. És ez a pont az, hol segédkezet nyujtva bebizonyithatod Fatime, hogy ömlengéseken kivül szerelmed áldozatra is képes.

– Bebizonyitandom, felelt határozottan a nő; mutass alkalmat, parancsolj velem Hafiz!

– Vedd tehát kiséretül rabnőidet, menj velük a toronyba Derencsényinéhez, s mondd neki nevemben, hogy ha férjét s mindkettőjök szabadságát visszanyerni óhajtja, cserélje fel rögtön öltönyét veled, igy bántatlanul fog jöhetni hozzám; további sorsa az én gondom leend.

– Még egyet, hivta vissza Hafiz az indulót, – ha kétkednék, ha ez ajánlatot ujabb cselnek tartaná, add át neki e fél arany szivecskét s mondd, hogy bizalomjelül küldöm. Midőn egész volt, anyánk viselte -51- azt, halálakor gyermekei megosztoztak az emléken.

Ez utóbbi szavait már csak inkább önmagához mondá, mert Fatime néhány lépéssel az ajtó felé haladott. Itt azonban megállt, visszatekintett, aztán nyilsebesen repült a bég kebelére, s fuldokló zokogás között borúla reá. De percz mulva erőt vett magán s nehéz sejtelmektől szorongó szivével elsietett.

Hafiz bég ekkor egy szekrényből kulcs-csomót s fáklyákat szedett elő, s az ambra mécset lebocsátván, lobbadozó lángjainál meggyujtá azokat. Künn a vihar sebesen kőzelgett, a szél borzasztóan üvölte, s úgy tetszett, mintha a sürű villámlásokat követő hosszu recsegések alapjaikban rengetnék meg a szikla-falakat.

Rövid óranegyed mulva nyilt az ajtó s ezen lefátyolozott töröknő lépett be, a Fatime által viselt bő fehér muslin nadrágban, s kék szövetü felöltönyben.

– Derencsényi Rózsa vagyok, igazitá ez meg, elháritva fátyolát – hittem szavaidnak, s a küldött -52- szent emléknek. Szólj, az égre! mint jöttél ennek birtokába.

– Nincs idő, nincs egy veszthető percz most erre felelni, később – máskor – szólt az előbbi; – fogja kegyelmed e két szövétneket s jöjjön velem. S ezzel a szobapadlónak szőnyeggel bevont egy lapját, hol nyilást a legfürkészőbb szem sem birt volna kikémelni, ismerő fogással felrántva, az alatta levezető keskeny csigalépcsőre világitott.

– A börtönökbe – férjéhez – ki a várból, felelt gyorsan a bég; Istenére, kiben hisz, kitől üdvét várja, kérem, ne habozzon e határozó perczekben; igy-igy – menjen előre, én követem.

A hölgy előre tartott fáklyákkal kúszott le a szük lépcsőzeten; Hafiz eloltá a mécs lángjait; utána ment, s lebocsátá a padló lemezt, mely előbbi helyébe ismét tökéletesen viszszaillett, mint egy mestermü szekrénybe tolt sejthetlen fiók.

Alig hangzott el a mélyedésben a ritkán tapodott lépcsőzet nyikorgó nesze, midőn ezt a lakosztály ajtaja mögől hallszó moraj váltá fel. Az ajtó -53- hirtelen felszakittaték, s szövétneket tartó két muzulman nyomában, más négy jött kivont karddal; közöttök Ahmed, balkezében a kis ébenfa tokot, a jobban ezüst tálczát tartva, melyen veres selyemből fonott zsinór volt kör-rétegekbe összehajtva.

– Hafiz bég! rikácsolá a küszöbön; jelenj meg elfogadni s megérteni a hatalmas pasa ajándokait!

Semmi válasz, semmi hang nem jövén a felhivásra, kellő óvatossággal a második, harmadik, az utolsó szoba, a rabnők kamrája is átkutatva lőn – sikertelen, mind üres volt, s a keresett vad sehol.

Ahmed első eszméje Derencsényiné s az vala, hogy a bég loppal ennek ment látogatására. Megbizottait előre parancsolva, a vártorony felé rohant, s az első őrt, ki a bemenetet utasitásához képest gátolni akará, szó nélkül leszurva, a vendég által lakott szobákba rontott.

A rabnők ijedve futottak szét előtte, csak egy füzött magyar mellény- és hosszan lefolyó szoknyába öltözött asszony lépett bátran előre.

– Dzsaur nő! kiáltott erre Ahmed; a bégnek nálad, e szobában kell – – -54-

A szó torkában fult el, midőn a dzsaur nőnek vélt alakban Fatimét ismeré meg.

– Itt sem dzsaur nő, sem a bég nem lakik, – mondá ez, itt a hárem van – távozzál!

A titkár, gyanitani kezdve a valót, legott Derencsényi börtönét rendelé megnyittatni, s maga lépett be első. A penészes falak közt azonban egy lelket sem talált; a földön leoldott bilincsek hevertek, s a büzhödt léget szurok füst tevé még nehezebbé.

– Megszöktek! orditá percz mulva sakál-dühösséggel az udvaron; még nem messze lehetnek, utánnuk minden irányban! tiz erszény piasztert annak – –

– Tiz erszény piasztert annak, ismétlé, ki élve vagy halva visszahozza a hitetleneket! lóra ti lomha kutyák – gyujtsatok fáklyákat – fel a kapuval! vesszek el, ha e nyomoru ebek kisiklanak kezeimből.

A hang- s tett-zavar a sietségben átalános lőn. Arasznyira sem lehetett látni a pokoli sötétben, s több időbe telt, mig a fáklyák meggyujtattak. Aztán -55- ezekkel futostak össze vissza az udvaron, viszfényeül a vészes égen felkigyózó villámszalagoknak.

Fatime lelkében ezalatt két ellekező érzelem küzdött. Bánatos kétely volt az egy, mit újolag ébredő féltékenység költött fel benne, azt sugván neki, hogy Hafiz elbeszélése a nővérről talán nem egyéb mese-ürügynél vele megszökhetni; a másik remegő félelem vala ifjának az üldözés által veszélyezhető életéért.

A küzdésben ez utóbbi lett erősebb, s a feláldozólag szerető nőkebelben elhatározás fogamzott e kedves életről minden áron elháritani a fenyegető csapást. Miként teendi azt? maga is alig tudta még, s a zajgó tömegben egy égő szurokfáklyát ragadva fel, a várkapu felé sietett, mely a lőportár közelében, az üldözni készülőknek épen akkor nyilt meg.

VI.

A csiga-lépcső melyen Hafiz Derencsényinét kisérve a mélyedésbe tünt, nehány lépésnyi kerek térre vezetett le, hol erős pántokkal elrekesztett vas ajtó volt a sziklafalba alkalmazva. Ez ajtó, a börtönnek hátsó kijárása, régi idők óta egyedül a várparancsnok által ki a kulcsokat magánál tartá ismerten, rendszerint csak akkor nyilt meg, midőn a bekötött szemü bakó a halálra szánt fogoly itéletét végrehajtani s hulláját elásni szállt alá.

– Várjon itt kegyelmed kis ideig, szólt ide érve Hafiz a nőnek; s ha majd kijövünk, mérsékelje és lehetőleg fojtsa el örömét, hogy zajt ne üssünk s időt ne veszitsünk. -57-

A vas pántok leemelése s a mesterséges zár felnyilása után a bég egyetlen rántással tárta fel az ajtót, hogy a feltárulás nesze mentül csekélyebb s rövidebb legyen. Fáklyájának gőzkörben uszó fénye penészlepett falakra s a fogolyra veté ködös világát, ki a nyirkos szalmán félkézre támaszkodva, tenyerét a szemeibe ütődő szokatlan világosság ellen tartá. – Életemért jöttök? kérdé keserüen, nem láthatva a belépő arczát.

– Igen, életedért, hogy megtartsam azt hazád és nőd számára, felelt a bég; gyorsan, kelj fel Derencsényi, e kulcs felzárja békóidat.

– Minő rejtély ez? szólt az, miközben hosszu bilincsei leoldatának; elébb zsiványként elfogatsz, s most magad, a vár ura, titokban jösz szabaddá tenni?

– Ne kérdezz, sietteté Hafiz, a várban jelenleg nem én, de a cselszövő Ahmed az úr – menjünk, nehány percz mulva minden késő lehet.

– És nőm, szegény elhagyott nőm? veté közbe nyugtalanul az előbbi; nélküle tapodtat sem megyek, őt nem hagyhatom itt a farkas torkában – vesszek inkább! -58-

E szavak villanyos hatást gyakoroltak; a fogoly a szövétnek után tapogatózva elhagyá büzhödt üregét, s megdöbbenve hátrált a törökmezű hölgy látására.

– Derencsényi! tört ki ebből egy remegő sikoltás; jól mondád, hogy él még az igaz Isten fölöttünk.

– Feleségem, édes szép Rózsám – viszonzá a férj, forrón, szorosan borulva össze nejével, – e nap eseményei oly sebesen, oly meglepőleg követik egymást, hogy alig tudom, mi történik velem.

Hafiz bég ezalatt ismét bezárta s elrekeszté a börtönajtót, aztán kardja markolatával kezdé veregetni körül a falakat, élesen figyelve az okozott hangra, s midőn ezt a többinél kongóbbnak tapasztalá, feszült erővel dölt a kijelelt helynek, mintha a sziklából akarná azt kimozdítani.

A feszitett lap ropogott ugyan, de keményen daczolt az erőködéssel. Hafiz kénytelen volt az ölelkezők viszontlátási örömét zavarni, segélyre hiván fel Derencsényit. – Vastag tölgy ajtó ez itt, mondá neki, mit a lecsorgó nedvek penészburka a szirtéhez -59- hasonló szinnel vont be. Két egész év óta nem volt nyitva már, de most kell hogy táguljon, – ez az egyetlen menekvést nyujtó rézs.

A két férfi homloka gyöngyöző veritékcseppekben fürdött, mire, már csaknem kétségbeesett munka után, a siker megnyerve lőn. A tölgyajtó recsegve fordult befelé – s a menekvők az előbbinél még fojtóbb légkörbe léptek.

Ama főnebb emlitett földalatti út volt ez, mely a megszállt vár reménytelen védelme esetére végső eszközül tartatott fen, s melynek nyomai ma is látszanak, mind a várban, mind a diósjenői hegyek lábát képező völgyek egyikében, hol az akkori kijárás most több ölnyi barlangként nyulik be a domboldalba.

Eleinte csak lassan és vigyázva lehetett haladni a meredek kanyarulatú folyosón, mely öt lábnál nem volt magasabb, s oly keskeny, hogy a három egyénnek egymást kelle követni. Pedig a sima kőlemezek a lépteket könnyen elcsúszhatókká tevék, s e fölött a fáklyákra is szorgosan kelle ügyelni, miután ezeknek sestergő szurok tüze minden perczben -60- kialvással fenyegetett a ritka levegőben, s a füst is kiállhatlanul fulasztóvá kezde gyűlni.

Azonban a tér egyszerre tágasabb lőn és magasabb, s hogy itt a természetnek is kelle segiteni, bizonyiták a csepegő stalaktitek, miknek szögletei a feltartott szövétnek fényénél millió brilliantként ragyogtak.

Itt már két egyén is mehete együtt, – Hafiz előre tartott, Derencsényi s neje követték, szaggatott beszélgetésben mondva el egymásnak távollétük idejének történetét, mit a lovag azzal végze be, hogy nejének Nógrádon létéről s a magyar őrség lefegyverzéséről a várból kitört huszárok egyike által értesült.

A stalaktit sikátorból ismét más szükebbe értek, melynek domborúbb boltozata emberi kéz művére, a kövecses fal és földréteg pedig arra mutatott, hogy mélyen a hegy alatt kell lenniök. A hideg fokonkint érzékenyebbé vált, még inkább növelve a föld nedvessége által, mely a néhol felszivárgó forrásvíz által okozva, helyenkint meggyült, s átgázolást igényelt. -61-

Majd – ujra változott föld és légzet, amaz szárazabbra, ez lanyhábbra, a mint a mélységből fölfelé vezetett, a mindig lágyabb alapot nyerő ut, mig végre egészen egyenessé s pinczeszerüvé lőn, hol léhlt könnyebben venni s járni is biztosabban lehetett.

Félóráig haladtak igy, midőn Hafiz előre tartott szövétneke kemény földhalomba ütődött, mely a tovább mehetést végkép elzárta. – Czélnál vagyunk, szólt ekkor, itt nyilik a völgyi kijárás, mindössze fél ölnyi agyag választ el tőle, melyel az, hogy észrevehető ne legyen kivülről, berakatott. Át kell furnunk ezt, im itt az e végre mindig készen álló eszközök. Fogjunk az utólsó munkához, Derencsényi!

A férfiak felfogták a szögletben álló csákányokat, s erős vágásokkal csaptak a könnyen engedő agyagba, – a nő két kezében fáklyákkal világitott. A csákányok nem sokára fagyökereket metszettek át, annak jeléül, hogy a felszin nincs messze már. S valóban ez, hamarább mint remélték, beomlott, -62- – a nyert nyiláson tiszta fris levegő-vonal folyt a benlevőkre, kik a kellőleg tágitott résen át csalitos völgy-hajlásba léptek ki, hol a vak éjszakában csak az egymást szakadatlanul felváltó villámlások fényénél tájékozhaták magukat.

Előttük mint egy sötét rém a diósjenei rengeteg, viszhangozva a sürün hulló menykövek csattogásait, mögöttük kis félórányi távolban Nógrád tornyai és bástyái voltak minden égnyiláskor láthatók a reájok nehezedő vihar-zilált felhők alatt.

– A zivatar nem tarthat sokáig, tanácsolnám, hogy várják be csillapultát kegyelmetek, kezdé komoran Hafiz; üldözéstől e helyen s időben nem lehet tartani. Merre veendik tovább utjokat?

– Huszárjaim a jász-teleki csárdánál várják jöttemet, onnan Szécsény vidékére megyünk, hol Petneházy új sereget gyüjt a kormányzónak, viszonzá Derencsényi.

Hafiz bég röviden elbeszélé, mit Tökölyi Imre -63- árulására nézve Abdurrahman fermánjából tudott, de nem végezheté be előadását, mert a kormányzó hive indulatosan vágott szavába: – Rágalom, czudor kokolmány az egész, melylyel titeket jégre vittek, hogy Tökölyi buktával uralmatok is gyengüljön. Ti elhittétek s magatok vertétek le általa Buda tornyairól a félholdat. És ti elhihettétek, folytatá a meggyőződés keserű szemrehányásával, hogy Tökölyi Imre, ki, midőn három év előtt Ibrahim akkori budai pasa s Apafi által szultántok nevében Fülek alatt magyar királysággal kináltatott meg, ezt határozottan visszautasitá: hogy ez a Tökölyi Imre most vert ebként meghunyászkodva, alacsony árulással kegyelemért folyamodjék? Rajtatok a szégyen és közelgő romlás, ha elhittétek – mert utánna vesztek!

– A nógrádi bégnek nincs joga fejtegetni, s csak kötelessége van hinni a fermán szavait, a többit az idő választja meg, felelé sötéten Hafiz. Most válnunk kell, talán örökre; égáldása reád nemes hölgy, isten veled Derencsényi, vezéreljen jó sors mindkettőtöket!

– Nem, igy nem válhatunk, kiálta Derencsényi megragadva karját a távozni akarónak, hogy ne -64- vidd magaddal örök hálámat nőm megvédése és szabadságunkért.

– Igy nem válhatunk, mondá férjével egyszerre a hölgy; mielőtt nem fejtenéd meg a fél aranysziv történetét. Mint jött az birtokodba?

– Egy magyar ifjutól, ki tizenkét év előtt török földre bujdosott; lőn az elfordult fővel adott válasz.

– Ezek atyám és testvérem voltak; atyám elhalt, Pálról azóta legkisebb hirt sem hallék; mint válhatott ő meg e becses anyai emléktől, s mint tudhatád te, hogy az engem érdekel?

Hafiz, a kérdezőtől még mindig elfordulva, hallgatott. Ez, mintegy sejtelemlepetten, eléje került, s egy kezét vállára téve, a mással a bég jobbját erősen szoritva, mélyen hosszan nézett szemeibe, s lélekbe ható szózattal kérdé:

A testvérek egymás karjaiba omlának, Derencsényi -65- a nem várt kifejlés által meglepve, meghatva lépett a villámfényben magát sajátszerüen rajzoló jelenethez.

– Pál, gyermekkorom barátja! szólt, ily későig birtál előttünk rejtekezni?

– Czéltalan, sőt veszélyes leendett felfedni kilétemet, engem tőletek más irányban ragad végzetem; mért okoztam volna akkor e fájdalmas szakadást? most, mert hiszem hogy utólszor láttuk egymást, nem tagadhatám meg lelkem vágyának e boldog perczet. Isten veletek, Isten veletek! – s ezzel kifejtekezni igyekvék az őt ölelve tartó karokból.

– Nem bocsátlak, többé nem válunk el, velünk kell maradnod Pál – esdeklett szenvedélyesen Rózsa, – nem egy hazának, nem egy anyának vagyunk-e gyermekei? nem egy Istent imádtunk-e egykor buzgó ájtatos énekkel?

– Atyám gályarabságra itéltetett, mondá, mit várhatna fija? Tökölyi s véle a remény más jövőre elenyészett – nekem az eddig futottnál egyéb pálya nem marad. E fölött, mig Nógrád falai fennállanak, -66- férfiúi önérzetemen kivül esküm is kötelez, azokat utolsó vércseppig oltalmaznom.

– Vedd fontolóra Pál, jegyzé meg Derencsényi, hogy alig titkolható részességed szökésünkben ha kiderül, léted veszélyezve van. – –

– A jövőt Allah tartja bölcs kezében; jőjjön minek jönnie kell, a legroszabb ellen Abdurrahman pasánál lévő talizmánom biztosit; s mit elébb kellett vala emlitenem, fenn a várban van egy élet, mely nélkülem a fájáról letört ágnál nyomorúbban hervadna el; egy csak szerelmében élő sziv, melyet eltépnem lehetlen.

– A szép török leány, ki velem ruhát cserélve, oly hő szavakkal beszélt nemes lelkedről? mondá Rózsa, – óh bátyám, láttam e nő szemeiből s arcza minden vonásáról, hogy téged végtelenűl kell szeretnie – –

E pillanatban siketitő hosszas ropogás, mely az ég dörgő szavát meghaladta, a vidéket több mérföldnyi körben rázkodtatá meg, – a menekvők mellszoritó légnyomást éreztek, s elfogódtan hallgaták a zajt, mit a körülök rövid időszakonként magasból hulló kődarabok okozának. -67-

Pár percz mulva sebesen terjedő lángnyelv gyult ki keletről, s rémes világitással szinezé Nógrád halvány romfalait.

– A lőpor-torony légbe röpült, volt első Hafiz, ki megszóllalt, – Nógrádvár nem létezik többé!

– És igy nincs, mit oltalmazni esküd kötelez – tevé hozzá Derencsényi; testvérünk, Pál engedj az őrködő végzet intésének, s kövesd a rokonvér szerető szavát!

Hafiz bég csüggedten, mint a fészkét vesztett madár, tekinte fel a lángoló tetőkre.

VII.

A törökök baljóslatunak tartották s tartják mostan is a helyet, hova a villám ütött le és igy (mert átalánossá s most is fenállóvá lőn a hit, hogy a lőpor-bástya ez által lobbant fel) az őrségnek életben maradott része rögtön kivonúlt az égni hagyott s szétrombolt várból.

Másnap hajnalban, midőn Hafiz Fatime sorsát megtudni felmerészkedett, puszta volt az már: az elharapózott lángok gátlan dulakodtak, a várudvarban a szétbomlott s vetett falrészek miatt járni nem lehete.

Egy töröktől, ki sulyos ütődés által eszméletét vesztve a holtak közt maradott, annyit tudhatott ki Hafiz, hogy az utolsó perczekben egy magyar öltözékü hölgy láttatott égő fáklyával kezében -69- e lőpor-bástya felé sietni s itt Ahmed által üldözve hirtelen eltünni.

Ezek voltak Nógrádvár végnapjai, miket Derencsényi, ki Tökölyi Imrét drinápolyi fogságába önkény követte, hiven jegyze fel.

1685-ik évi augustus 23-a óta csak a napsugár és vihar, s a multak emlékein merengeni szerető látogatja meg a kerek szikladomb romjait.

Hafiz bég vagy Székhegyi Pál további nyomai elvesztek Magyarország történeteiből, csak a nemzeti muzeum bir egy név és esztendő szám nélkül latin nyelven szerkezett kéziratot, mely Csonka bégről mint Nógrádvár utolsó parancsnokaról tesz emlitést s tőle származtatja a gróf Szeckenberg családot.

TALÁLKOZÁS A VEZÚVON.

1804 év első napjait, irja egy nagybátyám ki sokat utazott és jegyzett, jegyzeteiből azonban – minthogy akkor még hazánkban gabonán kivül egyebet s kivált utleirást nyomtatni épen nem volt szokásban – sajtó útján egy betüt sem közlött s hátrahagyott irományaiból ezt tehetni nekem tartá fel; 1804 év első napjait Nápolyban s vidékén töltém, még pedig igen kellemes társaságban, egy franczia utazóéban, kivel négy hét előtt a római Dória képcsarnokban ismerkedtem meg.

Idegen és utas lévén, mint magam, e fölött életkor és hajlamra is meglehetősen hasonlók, csakhamar egyike alakult közöttünk ama barátságos viszonyoknak, melyek minden igény nélkül a multból vagy a jövőre, utazás közben oly rögtön s csupán -74- a jelenre szövődnek s utófájdalommal nem zavart kellemes emléket hagynak magok után.

Uj ismerőmben a franczia közlékeny jellem megtagadta magát; inkább magába zárkozó volt ő mint beszédes – észrevételein azomban s minden szaván magas szellemi miveltség, tiszta kedély s nem ritkán költői magasztosság ömlék el. Politikáról, hazájáról nem örömest beszélt s rögtön más irányt adva a társalgásnak, sejthető lőn, hogy az ottani viszonyok nem épen ínye szerintiek. Én egyikét gyanitám benne ama főbb ranguaknak, kik a Bourbon-házhoz hiven, Bonaparte uralmát jogbitorlásnak tartják, s vagy mert e kormánynak magokat alárendelni nem akarják, vagy kényszerüségből, utaznak.

Minthogy kilétét kissé titkolni látszék, ezt kéz alatt is feszegetni gyengédtelenségnek hivém irányában, s bár igen sokszor volt módomban nevét az utazók jegyzékéből vagy a rendőrséghez láttamozás végett küldött útleveléből kitudni: ezt, viszontlagosságból (minthogy ő sem tudakolá kilétemet) vagy talán hogy ismeretségünk különszerűségét tovább is fenntartsam, soha sem tevém. Egyébiránt -75- ez nem is tartozott a dologhoz, annyit tudtam, hogy franczia, ő hogy én magyar vagyok, mindketten: hogy a classicai föld szellemi kincseit kibányászni, nevezetességeit megszemlélni, vidékeiben gyönyörködni, szóval utazni jöttünk. A bérszolga, pinczér, cicerone stb. mindkettőnket: „Signor“, a lazzarone: „Eccellenza“ mi pedig egymást „Monsieur“ czimeztük.

Rómát nehány nappal hamarább hagyván el, mint ő, a nápolyi albergo lioneben egy szobát foglaltam le számára, hova ő, igéretéhez képest s nem csekély örömemre az év első napján meg is érkezett. Nem csekély örömemre, mondom, mert marchese B… kihez ajánló levelem volt, nem lévén épen akkor Nápolyban, egészen ismeretlenül állottam a roppant város tömkelegében s igen jól esett valakivel bizalmasb szót válthatnom. E perczben, talán az ellentét által kiemelve, ugy tetszék, mintha három hét előtt először látott francziámat évek óta ismerném.

– Hozta Isten, kezdém, szivélyesen kezet rázva az érkezettel; a Vezuv már napok óta erősen -76- füstöl, mintha csak önre várna, hogy magát egész nagyszerüségében mutassa.

– S hiszi ön, hogy még mindig oly udvarias az öreg ur a francziák iránt?1) Ah hisz ez dicső volna: felelt ő; mint tetszik önnek Nápoly?

– Alig volt még időm körültekinteni; s csak, átalában tapasztalám, hogy elüt minden eddig látott olasz varostól, épitészetben ugy mint szellemben.

– Hogy ne? Görög a régi rómaiak idejében, azóta szaraczén és norman, franczia és spanyol és német volt, minden korból felvett és megtartott valamit, s mig a középkori Italiában a Guelfek és Gibellinek pártjai minden ügyet tőrheggyel végeztek, addig Nápolyban s egész Siciliában a lovagiasság a jellemmel volt összeforrva, s még a néplázongásnak is meg volt saját hősies szinezete.

– Nagy emberek lehettek és lángeszek; azok valának iróik és müvészeik tengerészeik és kereskedőik -77- is, ott van Grimaldi és Gradenigo, Scaligieri és Spinola, Dante és Petrarca, Machiavel és Cardan, Michel-Angelo és Raphael, Ticzián és Correggio és a Médicisek, s ki ne ismerné Ugolino és Francesco di Rimini, Romeo és Othello kalandjaikat; de hol van ezek közt Tancred és Tasso, kiket Nápoly mond magáéinak, hol van Mazaniel és az utolsó Guise herczeg, és nápolyi Johanna, ki, mint történetüket érdeklő, nem kétlem, több magyar dráma vagy regényben szerepel.

Hogy úti társam magas fogalmait irodalmunk állásáról megczáfolni ne legyek kénytelen, örömest más térre vivém a beszélgetést. Kirándulási terveit kérdém, ő közlé s felhivott ezekhez csatlakozni, mibe én szives örömest egyezém.

Másnap reggel a muzeumot látogattuk meg, hol a fatörzshez támaszkodó Hercules, aztán Venus és az afrikai Scipio szobra, a festvények közt Raphael anyjának fia által, s Michel-Angelonak önkezűleg festett arczképe, továbbá Armida és Renaud, remekmüvek.

Délben Puzzola és a Solfatare vidékére kocsiztunk ki. Megállottunk a nagy latin költő sirjánál. -78-

– Nézze ön, szólt társam a távolból előfehérlő Sorrento felé mutatva; Virgil sirjáról Tasso bölcsejére látni el!

Megnéztük aztán Neptún és a Nymphák templomainak romjait, s a helyet hol egykor Cicero háza, melyet ő Puteolánjának nevezett, később pedig Ádrián császár pompás palotája állott. Ezek helyét most gyümölcsös kert foglalja el. Itt egy harmadik látogatóra bukkantunk, kivel én már pár nap előtt Liternumban ismerkedtem meg; s ki magát nekem akkor rögtön bemutatá, mint egy németországi egyetemben volt tanárt, több tudós társaság levelező vagy tiszteletbeli tagját, orvos és bölcsészet tudort, vegyészt, zoologot, ornithologot, entomologot, mineralogot, botanicust, természetvizsgálót, régiségbuvárt sat. s ezt mind saját zömök kövér személyében.

Most is épen egy régi siremlék előtt állott, s az avult felirást igyekezék arról lebetűzni.

– Nem hajborzasztó hálátlanság-e ez, szólt hozzánk fordúlva; mit az utókornak az emelkedő tudományok nevében és érdekében nem kellene tűrni; méltatlansága egy fejedelemnek, ki, hogy örökké -79- nem élhetett, az orvosokon s ekként tölté boszuját!

– Ez itt Ádrián síremléke; szólt közbe a magunkkal hozott cicerone. Ő itt halt meg, s végrendeletileg e szavakat véseté sírkövére:

– Dr. Katzenau ur! vevém át én a szót, bemutatva társamnak a német tudóst, – több tudós társaság tagja.

Katzenau ur azonban fölmentett a fáradságtól, czimeit s tulajdonait elősorolnom, s látható nem kis öntetszéssel maga tevé azt, a nélkül, hogy viszontbemutatásra legkisebb igényt látszanék tartani. Aztán ismét valamennyi orvos társa nevében a sírkő felirás ellen protestált.

– Sőt én az ellenkezőt tartom, engesztelé őt francziám, s azt hiszem, hogy e felirás legfényesebb tanubizonysága az orvosi tudományok azóta -80- történt előhaladásának. Ily epitáph jelenleg nem volna többé alkalmazható.

Katzenau ur ezzel hozzánk csatlakozott, s oly hévvel és oly kifogyhatlanul ömlött belőle a tudományos handabanda, mint a Solfatare (kén-mező) forrásaiból az előbugyogó hévviz. Ily emberek eleinte mulatságosak, kivált ha Katzenau urnak nem mindennapi külsejével is birnak, később azonban borzasztó unalmasokká válnak azon örökös egyhangu csevegés által, mely a hévviz források egyhangu morajaként fárasztó a fülnek s a szemre álmot hoz.

Miután már Katzenau ur külsejét érintém, nem lesz felesleges azt nehány tollvonással vázolnom: –

Egy, jó seréről hires német tartománynak lévén gyermeke, hazája fő terményczikkét pártolni annyira kötelességének tartá, hogy ez viszont háládatosságból termetét csaknem oly szélesre terjeszté, mint a minő alacsony vala az. Az olasz égalj alatt azonban nélkülözni kényteték az áldott italt, mit néki a legjobb lacrima Christi sem pótolhata ki. -81- Egy pohár ebből tökéletesen nyakba ejté őt, mig ellenben a jóféle Doppel- vagy Märzenbierből tiz tizenöt iczcze mindennapi rendes mennyiségül járt ki, vagy inkább be. E hiány – mint nekünk mondá – igen érezhetőleg hat alkatára, mely napról napra fogy s jelenleg már csak két mázsát és negyven fontot nyom, holott tiz hó előtt kedves hazájában három mázsát ugy felbillentett mint a semmit.

Megvallá egyszersmind, hogy a serhiány s rendkivüli nyári hőség káros befolyásán kivül még egy szellemi búja is van, mi lelkét szüntelen epesztve, testét is módnélkül apasztja. Másfél év előtt megházasodott, házi boldogságát azonban nem élvezheté sokáig, mert szegény kedves Pepikéjét három rövid hó mulva elragadta mellőle – egy utazó angol, s bár mennyit járt és kelt is utánna azóta, mindeddig nyomába nem akadhatott. Leirta ezután kedves Pepikéje sok szép és szeretetreméltó tulajdonait, tizenkilencz évét, nagy kék szemeit, tengernyi szőke haját, jóságát, szelídségét melyel atyja akaratának hódolva kész lőn őt boldogítani. S ő valóban boldog is volt s az is marad egész életén át, ha az az átkozott angol lord nem vetődik városukba, -82- ki, hű életpárját kétségkivül erőszakkal ragadta el, s most bizonnyal fogva és rejtve tartja a Franczlijához vissza epedőt. – Ezen emlékezéseknek keserűsége két almányi könnyet sajtolt ki tudósunk érzékeny szürke szemeiből.

E jelenet tragi-comicai hatással birt. Minden részvétünk mellett is alig nyomhattunk el egy felküzdő mosolyt németünk boldog hitén, ki Pepikéjét erőszakkal elragadottnak s hozzá visszavágyónak hivé. Ezt, csak egyetlen tekintéssel a döczögő serhordóra, képzelni lehetlen volt egy tizenkilencz éves, szőke haju, kék szemű szép nőről, ki minden kétségen túl csupán szülői parancsszónak engedhetett, midőn Katzenau ur által oltár elé hagyá magát vezettetni. A dologban az volt a legbámulatosb, hogy három hónapig is kitartá mellette.

Mert – félre téve minden hizelgést – egy bival bornyú alakján több kellemet lehete fölfedezni mint tanárunkén. Arcza terjedelméről, csak annak lehet fogalma, ki saját magáét nagyitó tükörből már látta. Ez arczon nem volt soha egyetlen szál szőr de volt annál több himlőhely, s hihetőleg ez gátolta az előbbinek kinőhetését. Tapasztalás szerint, a -83- nagy himlőt szerencsésen kiállott egyének rendesen szerfölött egészségesek szokván lenni, ez Katzenau urnál sem hiányzott, sőt hallatlan étvágygyal is párosult. Rémületévé lőn az olaszvárosi fogadók table d’hôte-jainak, mert azon asztalnál, hol ő ebédelt, az utolsó négy számára mindig ujra kellett tálalni. De volt is látszatja; két pofája ugy kihizott, mintha mindig trombitába fújna, s tökéletesen eltemeté a kis galuska orrot, mely ugy nézett ki, mintha csak ugy véletlenül pottyant volna oda arcza közepébe. Hát még mikor nevetni kezdett: apró szemei egyszerre elvesztek, ugy elfödék arczainak feltoluló dombjai, s csak gyanitani lehetett hova bújtak el. Orr, szem, egyaránt láthatlanná lőn s egyedül a száj-barlang szerepelt, melynek két vége ilyenkor a veres fül-tányérok tövéig nyult el. Nyaka szinte nem létezett vagy legalább szerényen elleplezve rejtőzött az arasznyi toka alatt, mely mellére lógva le, első pillanatra amaz opticai csalódást idézé elő, mintha ez embernek kettős arcza volna. Ily terheket kellvén czipelnie, nem csoda ha szünet nélkül izzadott, s hármat szusszant addig, mig egyet szólt. -84- Szólt pedig igen sokat, s igy képzelhető, mily épületes volt hallgatni előadásait.

Részemről, egy cseppet sem csodáltam, hogy Pepike oly könnyen engedé magát mellőle elragadtatni; én nem voltam neje s három hó helyett csak három óráig élvezém társaságát, de már szinte várva vártam egy angol lordot, ki közeléből elragadjon, s hasonló interventio nélkül is rövid uton megszöktem volna tőle, ha ő maga végetlen sajnálkozások közt, hogy válnia kell tőlünk, nem bucsúzik, Portici felé vevén utját, honnan másnap reggel a Vezuvra – már hatodszor – menend fel folytatni természet-buvárlásait. Mi egy betüvel sem emlitők, hogy ugyanakkor mi is oda készülünk, nehogy tervéről lemondva, hozzánk szegődjék, s együtt akarjon velünk menni Nápolyból.

Sok szerencsét kivántunk neki a tudós értekezéshez, melynek irásával a Vezuvról geologiai, mineralogiai, s még sokféle logiai tekintetből, épen foglalkozott, s visszahajtattunk a veturinóval Nápolyba. Itt tudtuk meg, hogy dr. Katzenau úr már a pompeji romokról is adott ki foliantot, hol a többi közt mathematicai bizonyossággal azt is kimutatta, -85- hogy a rómaiak akkoron még nem ismerték az ablaküvegeket. Két héttel később azonban egy ház ásatott ki, minden ablakában a legszebb üveggel.

Következő reggelen felhőtlen tiszta égről kelt fel a nap, midőn mi már útban valánk Portici felé s szemközt a Vezuvval, melynek csúcsa mindig ködben áll. Épen egy cicerónéval, ki a hegy tűztorkolatához vezessen fel, állottunk alkuban, midőn egy négyes fogatu pompás utazó hintóban uj vendégek érkezének. A bakról leugró livréés inas kinyitá a hintó ajtaját s egy középkoru szálas férfit segíte kiszállani, ki ismét izmos karjaival egy pehely könnyű szőke hölgyet emelt le a selyem vánkosokról a láva rétegű földre. Aztán nehány szót váltának francziául, de kiejtésök rögtön elárulá, hogy e nyelv egyiküknek sem anya nyelve.

Azonban egy cicerone tolakodott hozzájok s felajánlá szolgálatait. A mienk már ekkor bérelve volt s konczát féltve, szinte oda ugrik igénybe venni vezetői jogát, s már már késre kerül a dolog a két collega és vetélytárs közt, ha az ügy akként nem intéztetik el, hogy mind a két társaságot külön egyén vezesse. E szerint mindkét vállalkozó nyert -86- alkalmazást, a harmadik – mint mondák – már korán napkölte előtt ment fel egy dottore tedescoval.

A peres ügy kiegyenlítése után a kicsiny asszonyka a magas úr karjába csimpeszkedett, a cicerone három öszvért nyergelt meg s vitt vezetéken előre, az inas a negyedikre ült, s a kis karaván utnak eredett. Mi még maradtunk, reggelizni vagy talán hogy ne kelljen érintkezésbe jőnünk a magának is elég házas vagy szerelmes párral.

Óranegyeddel később mi is indulánk. Az eleinte eléggé széles út magas nyárfákkal szegélyzett szőllők közt vezete, miknek élősövényzetében itt ott egy egy aloe mutatkozott. Később, a mint egy nyilt térre értűnk, megszünt minden növényélet, egyetlen madár sem volt látható, mindenfelé kopár sivatag, melyen a szél halvány felhőket kerget. – Ezeken át fel-feltünik a Vezúv két csúcsa, balra a Somma, jobbra a mostani tűztorkolat, előttük ama falszerű láva halom, mely Herculánumot temette el.

Szótlanul merültünk az annyira emlékdus látványba; képzeletünk azon időpontra szállt vissza, midőn a most megkövülten elterülő réteg tűzfolyamként -87- ömlött alá a hegyről s eltemette a két virágzó várost.

– Nem, nem, szólt társam, itt a képzelet szárny-szegetten hull alá. Oly hideg lehet az a valóhoz képest, mint e lávatömeg most, a kitörés perczében voltához képest. Dante-nek látni kelle ily kitörést, midőn „Poklában“ amaz égő fövenyt vagy örökös lángokat festi, melyek lassudan és némán folynak alá:

Perczre megnyiltak a felhők s gyönyörű szemlét engedének az alattunk elterülő tájképre. A sima tengeren száz és száz halászhajó dagadó vitorlája fehérlett; Portici, Caprea, Ischia, Pausilippe kibontakoztak a reggel ködéből; balra a nápolyi öböl tünt fel árboczos hajóival s narancsfa szegélyü partjaival; az egész – mint társam mondá: – paradicsom, a pokolból nézve.

Tovább haladánk öszvéreinken, mig nem a meredek hegycsúcs aljához értünk, hol le kelle szállanunk; a vezető hosszu botokat adott kezeinkbe, melyek segélyével s a meredek sikamlós talapon sok helyütt kúszva jutánk fel a csúcsra. A hideg fokonkint élesebb, a köd sürűbb s homályosabb lőn.

Az előttünk megindult társaság egy részét, az az a magas urat és kis szőke nőt, pompás persa szőnyegen lehető kényelembe helyezkedve találtuk. A csípős hideg ellen amazt fényes asztrakán béllésü köpeny, ezt a legfehérebb és puhább hermelin prémzetű bársony kaczamajka védte; előttök válogatott hideg étkek közől pár sötét palacz nyujtotta fel hosszu nyakát. Az inas és a cicerone tiszteletteljes -89- távolban állongtak, mig uraik az izlelés élvét vidám beszéd- és nevetéssel fokozák.

Röviden köszöntők őket, s mielőtt a craterbe lemennénk, nagyobb kődarabokra pihenni ültünk. A magas ur magához szólitá inasát s ez halk hangon kapott utasitása szerint, egy palacz s két kis pohárral közeledett felénk.

– A kegyelmes herczeg – szólt – azt hiszi, hogy e nyirkos légkörben nehány korty rosztopcsin nem teend rosz szolgálatot. Azonban, ha szarvas gomba-pástétomját nem utasitanák vissza, utánna első minőségű malagával is kedveskednék.

Köszönetünket fejezők ki a herczeg figyelmeért s egyelőre a rosztopcsinnal is megelégedénk, melynél – közbevetőleg mondva – jobbat sem azelőtt sem azután nem izleltem. Módjában is volt az illetőnek a javából tömni meg pinczetokját, minthogy az, mint ezt később tudtuk meg, Cs....eff orosz herczeg volt.

– Messieurs, szólt ő, a karjára fűzött nővel felénk közeledve – önök valószinűleg a craterbe szándékoznak lebocsátkozni, mi is; ha ugy tetszik együtt tehetjük a partiet. -90-

– Legalább, folytatá feleletünket sem várva be s vidor mosollyal az asszonyka, ha egy szeszélyes kitörés lenn a mélyben ér utól, társaságban teendjük a hosszu utat – a más világra.

– Akkor is csak mi nyernénk, válaszoltam én, bár ily bájos Aegid alatt nem lehet veszélytől tartanunk. De nagysád nem fél a sötétség országát meglátogatni?

– Ah, Josephine! vette át a szót a herczeg s büszke gyönyörrel tekinte végig a nőcskén, – Josephine ily vállalatoknál a legbátrabbakon túl tesz s nem ismeri a remegést. Schveiczban hajborzasztó merényeket vitt végbe s oly keskeny magas sziklákra hágott, hol eddig csak gazella járt.

– S aztán annak, ki Aetnáról jő, Vezuv csak egy kis vakandtúrás: tevé hozzá tréfásan negélyzett fitymálással a hősies Josephine, s nagy kék szemeit oly nyájas csintalansággal emelé ránk, mintha már régi ismerősei volnánk.

A kék szemekben rendesen méla ábránd s nem ritkán érzelgős kifejezés szokott epedni, de itt eltérés volt a szabálytól, s bátran mondhatom, hogy a legfeketébb olasz szemekből sem láttam annyi -91- gyújtó erőt, annyi villanyos tüzet elősugárzani. Társalgásunk kezdetén első rendű kaczérnak hittem e szemek szép tulajdonosát, később tapasztaltam, hogy azok ugy születtek s nem is tudnak másként, mint hóditóan pillantani.

E közben a torkolat szélét jártuk körűl, keresve a helyet, hol a lemenet legkevésbé meredek. A cicerónék csakhamar oda vezettek.

– Corpo di mezze luna! kiáltott fel az egyik, a craterben látogatókra fogunk találni. Ez itt Giacomo köntöse, ki még tegnap este jött fel a dottore tedescoval, bizonyosan lenn vannak: – szólt, mialatt levetett felöltönyét s kalapját pajtásának megismert ruháihoz tevé le.

– Nevét nem s csak annyit tudok, hogy midőn nehány hét előtt én vezettem a hegyre fel s a craterbe le, a legiszonyúbb félelem és szorongás között tökéllé el magát a leszállásra s miután ötvenszer is megkérdezte volna, nem tarthatni-e valami véletlen kitöréstől? Mikor pedig már lenn valánk, a legkisebb kőgördűlésre, mely lábaink alól a -92- mélységbe hullva neszt okozott, halálra rémüle s nyakrafőre igyekezett fölfelé, azt hivén, hogy már kezdődik a kitörés. Pedig igen nehezen mozog, minthogy boldog testalkatából négy oly egyén kitelnék mint magam: – felelt a bőbeszédü de sovány olasz.

S valóban, a mint hosszasban letekintve, szemeink a homályt kissé megszokták, lenn pár mozgó alakot véltünk megkülönböztetni.

A hölgynek azonban bátorsága vagy kedve a vállalathoz csökkenni látszék; visszatérést emlegete, okul vagy ürügyűl azt hozván fel, hogy nőruhában illemsértés nélkül lehetlen e meredeken lecsúszni, s hogy még egyszer és ekkor férfiruhában jövend.

Mi nem halaszthatók máskorra a torkolat megtekintését s már épen az előrement vezető után akaránk bocsátkozni, midőn nehány lépésnyi távolságról e szavakat: „Te be sure, here they are Mylord!“ (kétségkivül, im itt vannak ők Mylord!) hallottuk előhangzani. E szavakat rögtön három férfi követte, kik a sűrü ködből kibontakozva előttünk állottak meg.

– Reméllem, Monsieur le duc, s ön is Madame, -93- emlékeznek még vonásaimra! kezdé az érkezettek egyike, merőn tekintve a megszólítottakra.

– Ah Mylord, mily véletlen találkozás! sipegé, elfogulatlanságot akarva erőltetni szavaiba, Josephine. Arczáról azonban minden pirosság, a természetes azzal együtt mit a hűs légzet szítt fel, egyszerre eltünt.

– Önnek az, de nekem nem: felelt nyugodtan a lord; öt hét óta várok már e szerencsére. Herczeg! ha ugy tetszik végezhetünk.

A két férfi több lépésre távozva, élénk párbeszédet látszék folytatni, – Josephine némán maga elé meredett, s szemeiből és ajkairól a mosoly is az arczok pirja után ment.

A lordot hirnévből már ismerém, legalább nem kételkedtem, hogy ő ama különcz angol, ki Nápoly legszebb hotel-jának első emeletét egymaga számára öt hét óta béreli, komornyikján kivül mással nem beszél, egész napokon át alszik, sehová nem jár, mit sem olvas, kivévén az érkezett idegenek jegyzekét, mit minden reggel és este a fogadokból rendesen és pontosan elhozat. Személyesen azonban csak most láttam először s francziául mondott -94- nehány szavának angolos kiejtése nélkül is azonnal kitaláltam volna, hogy a lehajtott szárú csizmába s borsózöld makintoshba öltözött szikár ember, kinek éles vonásu bajusztalan arcza alig látszik ki a szemöldekig lehúzott kalap s nyakára burkolt kendők közül, nem lehet egyéb mint valami utazó lord.

Jötte czélját is csak akkor kezdém sejteni, midőn Josephine percznyi feszült csend után véletlen hozzánk fordulva minden szentre kért, igyekeznénk a két vetélytárs közötti ügyet lehetőleg kiegyenliteni.

Hogy e kiegyenlités eszközölhető legyen, mindezek előtt a viszály okát kellett volna tudnunk, de ezt már kérdeni is késő lőn, mert a herczeg és a lord sebes léptekkel közeledve félbe szakiták a kezdett beszédet.

– Uraim, önök gentlemanek – szólt hirtelen a lord – s igy nem kételkedem válaszukról, midőn a köztem s a herczeg közötti ügy elintézésére párbaj segédekül kérem fel.

– Készségüket annál kevésbé lehet kétségbe vonnunk, folytatá a herczeg, ha kijelentem, hogy a viszály tárgya e bájos nő. -95-

A bájos nőn látszék, hogy szeretne nagyot sikoltani vagy elájulni, de hogy egyikét sem tenni fontos okai vannak. Jobbnak látta, némán esdő arczát ránk emelni.

– Uraim, felelt kis vártatva utitársam a franczia; elvonva attól, hogy ez ügy, melyért önök életükkel játszanak, előttünk egészen ismeretlen, s hogy mi ezt a helyzet gyöngédsége miatt nem is tudakolhatjuk: be fogják önök látni, hogy ily hirtelen, távol minden orvosi segélytől…

– E fölött, folytatá mylord, komornyikom James a legügyesebb borbély, vérzést elállitani, sebet lekötni, senki sem tud jobban, s erre minden kellékkel el van látva. Holla! James! ide a szekrényt!

James, ki a kalauzul jött portici-i fogadóssal csekély távolságban hátramaradt, kis szekrénynyel kezében előre jött. A lord átvevé tőle, felnyitá s két pisztolyt vőn ki a tokból. -96-

– Im uraim, sziveskedjenek egy perczre átvenni a fegyvereket, aztán a herczeg választ, önök meghatározzák a barrieret s jelt adnak. – –

Vonakodtam a nyujtott pisztolyt elfogadni; különféle ellenvetésekkel iparkodván elháritani a kellemetlen szerepet. Arra ohajtám birni őket, hogy halaszszák másnapra a párbajt.

Sikertelen. Az eleinte hideg nyugodt angol, fokozatosan tűzbe kezdett jönni, s még inkább ellenünk mint vetélytársa ellen.

– Az ügy huszonnégy óra mulva is épen ugy fog állani mint most – viszonzá keserűn, – aztán regényesb helyet sem választhatnánk meghalni mint Vezúv tetejét.

– Ugy van, mondá egykedvüen az orosz herczeg, s ha ezen urak nem akarják kötelességüknek ismerni a segédséget ily gyöngéd ügyben, nélkülök is végezhetünk. Lőjjünk kendőn át – akármelyik inas vagy cicerone is tud számolni jelül: egy, kettő, három.

– Szent szűz segits! kiálta fel most a kis -97- szőke nő, siránkozólag fedve kezeivel arczát – még meglövik egymást!

– Ne féljen Madame, vigasztalá őt ő kegyelmessége, egyikünk csak életben marad ki önt birtokába vegye, önnek pedig ugy látszik mindegy, akár melyikünk leend a szerencsés.

Soha sem volt azelőtt fogalmam, hogy valaki ily szenvedélytelen hidegvérrel ölni vagy halni akarhasson. Láttam hogy itt minden további szó a pusztába hangzik el, s emberi kötelességemnek tartám közbenjárásunk által a halál esetét legalább kevésbé valószinűvé tenni. Röviden értekeztem erről társammal, s elfogadtuk a felhivást.

Átvettük a fegyvereket s megvizsgálók a töltést. Az orosz herczeg az én pisztolyomat választá s véle engem segédének. Francziám tehát a lord részére jutott. Erre kimértük a távolságot, mely nem lehete nagyobb a köd miatt tizenöt lépésnél, ennél előbbre lépni azonban nem volt szabad.

Josephine a szinhelytől el a crater felé fordult, hol a két cicerone, ugyanannyi inas s a portici-i fogadós suttogó csoportozatot képeze. A lord komornyikja -98- tépést s köteléket szedett elő, a fogadós egy kőpalacz vizet húzott ki oldalzsebéből.

A szegény nőcske e készületeket nem nézhette örömest, mert szemeit behunya s alsó ajkát beharapva, füleit két mutató újjával bedugta, s e feszűlt helyzetben várta a sorsa fölött határzó durranást.

Az első lövés természetesen a herczegé volt. Ez röviden czélzott s kissé magosan, mert golyója a lord feje fölött négy hüvelknyire ennek kalapján fúrt lyukat.

Ő lordsága ezt érezheté, minthogy kalapját rögtön levéve, megnézte az okozott eredményt.

Erre ismét feltevé a megsebzettet, állást vőn, biztos kézzel czélzott s – lőtt.

– Tökéletes épségben, felelt ez, csak balfülem cseng kissé, igen közel talált mellette elmenni ön golyója. Kivánja ön ujra kezdeni? -99-

Mi azonban a sértett becsületnek már eleget téve hittünk lenni, s határozottan tiltakozánk az ismétlés ellen.

– Csakhogy itt nem csupán sértett becsületről, hanem arról is van szó, kié legyen a pályadíj, melyet mindkettőnk magának igényel: jegyzé meg a herczeg.

– Én, bár csak sejtem a viszonyokat, igazságosabbnak találnám, ha maga a nő választana önök közt: igyekvék középutat találni segéd collegám.

– Mit gondol ön? veté ellen mylord; egy mivelt nőt ily választás kényszerűsége által zavarba hozni, gyöngédtelenség volna. Aztán, én bele sem nyugodnám ha nem engem választana, nekem elvitázhatlan jogom van hozzá, miután egy férj-szörnyetegtől, egy valóságos rhinocerostól mentvén meg őt, örök hálával adósom.

– Ne feledje Mylord, válaszolá az orosz, hogy -100- ily, mint ön mondja, rhinocerostól szöktetni őt meg, alig nevezhető érdemnek; mig ellenben én, ki őt ily tökéletes és szeretetre méltó védnöktől, mint Mylord, megfoszthatni szerencsés valék, inkább számithatok benső hajlamára.

– Ön se feledje my dear Duke, hogy e nő engem önkényt követett, mig ön – legszelidebb kifejezéssel élve – ellopta őt tőlem. Egyébiránt ne vesztegessünk szót – uraim, önök sziveskednek ujra tölteni.

A helyzet kellemetlenségétől egy közbejött véletlen szerencsésen fölmente, mi egyszersmind a vetélytársak közötti makacs vitának, általuk épen nem reménylett módon vete véget.

Kevéssel a lövések után, a crater mellett kiáltás, jajveszéklés, káromkodás és kaczajból összevegyülő zaj kezde támadni. Először csak két húsos kövér kéz volt látható, mely alulról a torkolatból felnyúlva, könyörgő szavak által követteték, húznák fel őt a felszínre a crater szélén állók, miután ő, t. i. a mozsár-kezek tulajdonosa minden erejéből kifogyván, nem képes felvergődni, a kitörés pedig már készülő félben van. Alatta, a cicerone biztatta -101- az illetőt s mert ez nem használt, káromkodott is; felül az inasok s a mi kalauzaink kaczagtak, s nem csekély erölködéssel csakugyan felhúzták őt, ki e felvilágra érkezése első perczében lelketlen tömegként rogyott össze.

– Az Isten szerelmeért, ne tréfáljanak önök, hanem vigyenek biztos helyre, különben mindnyájan itt veszünk! könyörge, a fáradság által kettőzött szuszogás közt dr. Katzenau, mialatt vérbélű görögdinnye arczáról veritékcsermelyek szakadtak.

– De hát mi oka van önnek, Signor, a Vezúv kitörésétől tartani? kérdé a portici-i fogadós.

– S nem hallották volna önök ide fenn ama kettős tompa morajt, a kitörés világos előhirnökét? én jól hallottam, s azért – mindenre kérem – siessünk.

– Dehogy nem hallottuk mi is, csakhogy azok pisztolylövések voltak: magyarázá egy cicerone.

– Itt van ni; morgá az ki a dottore-val lenn volt a craterban; engem pedig ijedtében ugy megrugott, hogy tiz napig fog fájni bele oldalam.

Alig hallotta meg Katzenau ur, hogy mit ő lenn tompa morajnak hallott, az itt fenn pisztolycsővekből -102- származott, midőn félelem által paralyzált tagjaiba a bátorság fokonkint vissza kezde jönni. Két kalauz segitségével szerencsésen feltápászkodott, s személyes meggyőződést szerezni a párbaj szinhelye felé tipegett, hol épen az ismétlés forgott kérdésben.

A szép Josephine, az az: minthogy valóságos kilétét nem titkolhatjuk többé – a német doctor Pepikéje két tűz vagy is inkább három praetendens közé szorult, találós eszecskéje azonban rögtön belátta, hasonló körülmények közt mit lesz legczélszerűbb tennie.

– Mi ez? jól látnak e szemeim? tördelé ez; hiszen ez az én Pepikém, az én szivem édes kis Pipszikéje! Istenem, Istenem, mily szerencsés véletlen találkozás!

– Ugy-e? sóhajtá viszont emez megtekintgetve -103- saját alkatát; látod, utánnad búsultam, s már sorvadástól kezdtem tartani. De hol veszed itt magad?

– Uraim! szólt a sajátságos jelenethez közeledő lord-és herczegnek Josephine, – van szerencsém önöknek kedves férjemet doctor Katzenaut, kitől a viszonyok hatalma által oly sokáig voltam elválasztva, bemutatni! – s ezzel kendőjét arczához vivé, hogy arról valami nedvet letörüljön, melyről mai napig sem tudom, öröm- vagy bánatköny volt e, vagy a férje arczáról csókolás közben rá tapadt veritékcsepp. A kendő megől azonban egy egy hamis pillantást vetett elébbi pártfogóira.

– Sok szerencsét doctor ur, az elvesztett de ismét feltalált paradicsomhoz! mondá nem minden gúny nélkül az angol.

Mosolyogva hajtottuk meg magunkat a vetélytársakból ily hirtelen jó barátokká váltaknak. Katzenau ur, ugy látszék, megbocsáta a lordnak, mert egyetlen szóval sem tett neki szemrehányást neje erőszakos elragadásaért, vagy talán, hogy a jelen perczben boldogságán kivűl egyébre nem is volt képes gondolni.

– Adieu Madame! szólt még egyszer Pepikéhez az orosz herczeg; málháját és szobaleányát sziveskedjék holnap délig elvitetni az albergo inglese-ből mert délután tovább utazom.

Ezzel a lord a herczeggel, kellő kiséretben lefelé indult a Vezúvról; a boldog Katzenau szinte vissza igyekezett édes hű nejével Nápolyba, hogy onnan a legrövidebb uton térhessen haza csendes tűzhelyéhez.

Késő délután volt mire ismét feljövénk, s meglehetős sötét midőn a Vezúv csúcsát messze magunk fölött hagyva, a hegyoldalban egy fáktól környezett gunyhóhoz érkezénk.

A remete lakása volt ez, ki a tűzhányó hegy tövében, viharok közepette, ütötte fel tanyáját. – Kijött elénkbe a nyilt arczu magas ősz, s szivélyesen hivott be az éjen át megpihenni. Betértünk az egyszerű hajlékba, hol, rövid beszélgetés után, a szél üvöltése s a herculánumi partokról ide halló távoli tengerzugás szemeinkre csak hamar álmot hozott.

Másnap reggel almát, tojást, kenyeret, vizet tett elénk a remete, aztán egy könyvet, melybe az idegenek emlékiratokat szoktak jegyezni. Ezen emlékiratok közt alig találtunk egy önálló eszmét, többnyire csak a látogató neve, az év, napszám kiséretében volt feljegyezve, néha egy egy rosz rimmel a vidék vagy a remete dicséretére.

– A nagyszerű tárgyak – szólt ő – kevéssé alkalmasak nagy eszmékkel ihletni a lelket, miután nagyszerűségük már magában oly kitünő, hogy -106- minden, mit az ember még hozzátenni akarna, csak kicsinyithetné. A nascitur ridiculus mus minden nagy hegyről áll.

Házi gazdánk irószereket hozott elő s mosolyogva kérte társamat: gazdagitná e való megjegyzéssel az emlékkönyvet. Ez átvevé a tollat, s míg én feszült kiváncsisággal vártam mi lesz az aláirandó név, ő a fönebbi sorokat franczia nyelven iktatá be, s az év és napkölte után e nevet irta: Chateaubriand.

Félévvel később Párisban s egy estén a Grande operában voltam. Felvonás közben a zsúfolt ház tarka közönségén járatám szemeimet, midőn ezek egy szinpadi páholy szögletében ülő kis szőke hölgyön akadtak meg, kiben látcsővem segedelmével azonnal a német doctor Pepikéjét ismertem meg. A másik szögletben azonban koránsem az én Katzenau barátom ült, hanem egy ragyogó brillant melltűs tekintélyes ur.

– Van Niven, dúsgazdag hollandi bankár, volt a felelet; mint mondják fél millió frankért vette -107- egy tönkre menő pazar bojártól szive mostani parancsnokát. Ismeri ön talán e kaczér nőcskét?

– Egy kicsit, viszonzám; különösen egy találkozásra emlékeztet a Vezúvon. De a többi közt, szóljon ön, itt van e jelenleg Párisban honuk nagy fia, Chateaubriand?

– Dehogy van! meredt reám nagy szemekkel szomszédom; Bonaparténak már több év előtt oka volt benne nem egészen bizni s e végből a jelentéktelen florenczi követséghez küldé; Enghien herczeg kivégeztetése után azonban Chateaubriand ur nyiltan szakitott az első consullal, számkivetette magát s a Bourbonokhoz csatlakozott.

DIDIER.

1825-ben – írja ugyan azon kéz, mellynek úti jegyzeteiből az előbbi történetet közlém – Párist s szeretetreméltóan könnyelmű népét olly szándékkal hagytam el, hogy Szavóján, Sveiczon és Bajorországon keresztűl, több év óta nem látott honomba térjek, hova, családi érdeken kivűl, a naponkint fontosabbá váló pozsonyi országgyülés is vonzott.

Grenoble-ig gyorsszekeren jöttem; innen a havasokon át Szavojába csak rögtönözve fogadott alkalmakon lehete utazni s ez alkalom is mindössze két sovány öszvérből állott, mely egy fonott kasú pórszekerkét ügygyel bajjal húzott a kősziklás meredek hegyi utakon s lépéseinek minden szilárdsága mellett sem biztosithatott olly bajok ellen, miknek, -112- ha nem is veszély, de legalább boszantó kellemetlenség a nevük.

S csakugyan, alig hagytuk el a franczia határszélt, midőn egy völgybe legördülő szekerünk – veséket rázó zökkenés után egyszerre megállapodott.

– Mi baj Pierre? kérdém az öszvérek sopánkodó hajtóját, kiugorva a féloldalt hajló járműből.

– Az első kerék tört össze, felelt ez a szent szűzet híva segédűl, – még pedig olly irgalmatlanúl, hogy minden küllője széthullott s összekötés- vagy kifoldásról szó sem lehet. Uj kerék nélkül tapodtat sem mehetünk.

E szerint nem maradt egyéb hátra, mint hogy Pierre az egyik öszvéren a legközelebbi faluba kerékért menjen, én pedig a béna szekeren a másik öszvér s málhám mellett őrűl maradjak.

Mire azonban Pierre jó három óra mulva egy fakó kerékkel visszakerült, már akkor a nap lebukott volt az imént hátra hagyott magas hegy mögé, keletről pedig hollószárnyú fellegek boritván el mindinkább az eget, körülünk hirtelen szuroksötét éj lőn. -113-

Illy körülmények közt utunkat folytatni annak lett volna megkisérlése, vajjon nyakunk szintoly töredékeny-e, mint ama kerék, melynek nem a szekérhez arányos utóda sehogy sem akart egyetértésben forogni többi három mostoha testvérével.

Az augusztusi éj azonban langyos volt, a völgykatlan – melyben valánk – megóvott a keletkezhető szelektől, s az ember utóljára is azzal vigasztalta magát, hogy lehetne eset, midőn az éjet még roszabb helyzetben is kellene tölteni.

A jámbor Pierre haraszt almot hordott egy terepélyes fa alá, az alomra mohot szedett s kész volt a legfrissebb ágy, melyen én köpenyembe burkoltan csakhamar elaludtam, s még talán álmomban is hallottam a falombok suttogását s mint csendül meg közbe közbe a gyér füvön rágódó öszvérek méla hangú csengője.

– Indulunk Pierre? kérdém rögtön fölkelve, de hiszen még oly sötét van, mintha farkas torkában volnánk?

Az előttem álló alak, kit én az első perczben hibásan tarték Pierrenek, ismét vállamra tevé kezét. -114-

– Pszt! suttogá, siessen, fusson ön! ön üldöztetik, fejére jutalom van téve, itt egy percze sem biztos!

– Uram, akárki ön, de mindenesetre téved a személyben, feleltem én meglepetve s alig tudva, nem álmaim folytatása-e még e jelenet – én mit sem követtem el, a miért üldöztetni s igy futni volna okom.

– Pszt! ismétlé ő, jól tudom ki ön s hogy van oka előttem titkolózni, mert ön engem kémnek hisz, – nem csoda, hiszen az egész világ annak tart. Pedig lássa ön uram, én ez eszmétől is borzadok, mert jól tudom azt is, hogy a kémet isten átka kiséri hatodiziglen, s inkább ezerszer gyilkolnám meg magamat, mint sem feladjam önt. Higyjen nekem, kövessen, s őrülésben kárhozzam el, ha meg nem mentem életét.

– Köszönöm jó akaratját, de nincs szükségem reá; válaszoltam én, határozatlan gyanúra kelve a magát feltoló őr-angyal ellen.

A hold e pillanatban egy szakadó felhő mögűl téveteg sugarát az idegenre veté s egy rövid perczre láthatóvá tevé sajátságos alakját. Szétmállott -115- öltönye rongyairól, miket egy czafrangos kendő-öv csak lazul birt összetartani, – hosszú csavarokban lelóggó bozontos hajáról s évek óta nyiratlan szakáláról itélve, e nyomorú s vadkülsejű embert bátran haramja gyanánt lehetett volna megragadni, ha aszott arczának némi fájdalmas vonása, s beesett szemeinek ama kifejezéslensége, melly néz, annélkül hogy alvó tüzű tekintetében lélek volna jelen – egy benső ösztönnek azt nem súgná, hogy egyike ama szerencsétleneknek, kit sinlő testükben megbomlott szellemet vonszolnak a jótékony sirig.

– De én kényszeritni fogom önt, hogy velem jőjön, mondá s karomat átfogta; mert lelkemet pokoltüzként égetné a tudat, hogy megmenthettem volna önt s nem tevém. Önt pallossal fognák kivégezni, s vére rám száradna – – huh! – –

Az erőszakos megrázkodást, melly ez utóbbi szavait követte, arra használtam, hogy karomat markából kifejtve, hátralépjek.

– Jó, ön nem hisz nekem, ön kémnek tart, mint mindenki, folytatá búskeserű mosolylyal; s ha már épen nem akar velem jőni, kövesse legalább tanácsomat s ne menjen Saint-Sorlin-d’Arve-ba, -116- mert ott a fogadós istentelen gazember, ki feladná s elfogatná önt, hanem tartson inkább mindig balra Sveicz felé, s ha talán meg volna szorúlva pénz dolgában, fogadja el tőlem e csekélységet.

S ezzel egy nehéz bőr zacskót téve kezembe megfordúlt s oly gyorsan ment tova, hogy mielőtt utólérhettem volna, eltűnt az éj sötétében.

Fek-helyemhez visszatéret e különös kalandon s azon tünődtem, hogy az első helyhatóságnál leteendem a szegény őrültnek nálam hagyott pénzét, midőn e fáradságtól ama tapasztalás mentett föl, hogy a zacskó tartalma nem egyéb vertpénz alakú és nagyságú vékony kőlemezeknél, minőket e vidék sziklás rétegei bőségben mutatnak fel.

E közben hajnallott s most én költém fel az őszvérhajtót, ki a nap fáradalmai után s jó lelkiismeretével oly mélyen aludt, hogy az éji kalandról legkisebbet sem sejtve, azt mód nélkül megbámulta. Azt hivé, hogy látogatóm bizonnyal maga a saint-sorlin d’arve-i fogadós volt, kiről erre jártában hallá, hogy őrülten tébolyog ide s tova.

Utunk az épen most nevezett falun vitt keresztűl. A szurtos pórviskók közől, melyek a franczia -117- faluk rendes szép házsoraitól annyira elütőleg, már a szavójai nyomor jellegét viselik, egyetlen magasabb, cserépfedelű ház vált ki: a fogadó, azaz, mely több év előtt szerepelt e minőségben, mert jelenleg repedezett deszka kapuja zárva volt; az előtte levő tért paraj verte fel, szennyes ablaküvegei megvakúltak vagy sötétkék szinbe játszottak vagy összetöredeztek, szabad bejárást engedve a szélnek s madaraknak, falairól az eső a vakolatot leverte, szóval egész külseje romlatag elhagyottságra mutatott.

Abból, mit Pierre e puszta lakról mondani tudott, csak annyit értheték meg, hogy az átkozott ház, melyet még a gyermek is kerül; a legközelebbi mezőváros Saint-Jean-de-Maurienne-ben azonban, mialatt alkalmat váltanék, következő részleteit hallottam e ház egykori lakosa történetének.

Nyolcz év előtt 1817-ben a saint-sorlin d’arvei korcsmának még nem volt cserépfödele, s a többi háztól alig különbözteté meg egyéb mint a homlokzatról lelóggó forgács-czégér, mely alól tárt ajtajú tágas ivóházba lépett a gyér vendég. -118-

Az órányira fekvő Maurienne mezőváros vendéglője több kényelemmel láthatá el az utast, s így ide csupán az tért be, kit fergeteg vagy elkésés gátolt a tovább mehetésben. A helység szegény lakói szinte keveset költhettek italra, annyira, hogy Balmain csak nagy nehezen birta összeverni az évi csekély haszonbért, s alig maradt annyija, mennyit családja legelső szükségeinek fedezése megkivánt.

E család egy szelid szőke nő s két göndör fürtü fiúból – kik közűl az öregebb nyolcz az ifjabb hat éves volt – állott. Az apa szivét, ha a gyermekek jövőjére gondolt, keserűség fogta el, s csak a szerető kedves nő biztató és kitürésre intő szavai tartották vissza, hogy midőn e haszonbérbe lépés perczét átkozá, egyszersmind saját és gyermekei fogantatása perczét el ne átkozza.

Egy estén Balmain a közel Maurienneből, hova csekélységeket vásárolni ment volt, tért vissza. Az eléje siető gondos feleség némi eszme általi elfoglaltságot vélt férje arczáról leolvashatni, s miután a szobába léptek s az apa csevegő két fiát magához emelve megcsókolá, kissé kandian kérdé tőle:

– Hm anyjuk, felelt kis vártatva s gondolatokba merülten a szép barna férfi, – ha isten is ugy akarná, még gazdagok és elégedettek lehetnénk s e fiukból is válhatna ember.

– Halld mindenekelőtt, mik történtek ismét nagy Francziaországban, mondá fontosan Balmain, s egy Maurienne-ből hozott hirlapivet, mi ott sok olvasás által elrongyollott s mocskolódott, húzva ki zsebéből, annak egy czikkét fennhangon olvasni kezdé. Neje figyelmesen hallgatá, a fiúk pedig játszani sompolyogtak ki a szobából.

„Május 4-ke éjén Francziaország belnyugalmát olyszerü merény fenyegette, mely ha rögtön első csirájában el nem fojtatik, ismét számtalan békés polgár vére-, vagyona-, életébe fogott volna kerülhetni. Hála azonban Donnadieu tábornok és Vautré ezredes erélyes föllépésének, a lázadás, melyről mondanunk sem kell, hogy tisztán bonapartista érdekű volt, tökéletesen elnyomatott, a főczinkosok -120- egy része a csatatéren maradt, s a nagyobb fogva van, és méltó bűntetésre vár.

„A mondott éjen Grenoble felé három-négy ezer fegyveres lázadó közeledett, Didier egykori grenoblei tanár vezérlete alatt, s „Vive l’empereur!“ kiáltások közt már épen a várost volt megrohanandó, midőn a hős Donnadieu tábornok hirtelen összegyüjtve a benn tanyázó őrséget, Vautré ezredessel együtt a lázadókra kirontott, s elszánt véres harcz után szétverte s vad futásnak inditotta őket. A dicsőség, a nevezett főtiszteken kivül, a d’isérei zászlóaljat s a szajna-dragonyosokat illeti, kik a futamlókat pár órányira üldözve, részint leölték, részint elfogták.

„Az elsők közt van Ivannini lázadó kapitány; fogai közt egy félig elharapdált papir-szelet találtatott, melyen az összeesküvés főrészesei följegyezvék.

„Az utóbbiak között Drevet, Buisson, Dufresne, Guillot, Julien, Goly a nevezetesbek, többnyire Bonaparte egykori seregében szolgált s most fél-zsolddal hazabocsátott tisztek. -121-

„A lázadás és öszeesküvés fő-vezetőjének, Didiernek azonban, mindamellett hogy a ló kilövetett alóla, sikerült megszökni.

„Személyes leirása alább közöltetik. Annak ki őt megfogván az illető hatóságnak átadandja, huszezer frank jutalmat igér a kormány.

„Személyes leirása: Szikár magas termet, mely a hatvan év súlya alatt görnyedten jár; borotvált arczának vonásai finomak és élesek, szemei szürkék s nyugtalanok, orra hajlott, ajkai vékonyak, hosszú haja egészen ősz, hangja metsző, s szavait mindig heves kézjárattal kiséri.“

– Na s asszony, mit szólsz ezekhez? mondá a bevégzett olvasás után; ha az isten úgy akarná, hogy én lennék elfogója, szerencsénk meg volna alapitva.

– A jó isten ilyet nem akarhat; viszonzá csendes áhitattal a nő, – s te is Balmain, csak mondod, de nem tennéd meg.

– S mért ne tenném? pattant fel kissé boszúsan a korcsmáros, – talán bizon gyermekeidnek felesleges volna a húsz ezer frank? -122-

– Asszony-beszéd, balga előitéletek! morgá elkomorúlt arczczal Balmain, – hagyj fel az ily botor fecsegéssel, különben azt hiszem, jobban szereted egy ismeretlen vén ember redves életét, mint saját férjedet és gyermekeidet.

– Épen mert titeket szeretlek végtelenül, beszélek igy. De mért pörölnénk oly tárgy fölött, melyre eset sem fordulhat elő? szólt, engesztelő mosoly közt karolva át férje nyakát, – jer kedvesem, pihenj kissé, én majd behivom a gyermekeket, s aztán feltálalom a kis vacsorát.

Pár nappal később, a délután legrekkenőbb órájában s midőn a saint-sorlin-d’arve-i fogadós legkevésbé remélt vendéget, egy utas lépett a hűs ivóházba.

Az utas gyalog s messziről érkezhetett, mert fáradtan és verejték-lepetten ereszkedett egy festetlen -123- fájú szalmaszékre, mint olyan, ki már állani is alig bir.

Szikár s görnyedtsége daczára is magas öreg ember volt ez, tépett, poros ruhában. Halantékairól hátrasimitott haja galambfehér fürtökben folyt le vállaira, napok óta borotválatlan sovány arczán az ősz szakál tarlója ezüstlött. Egyik szemét fekete tapasz fedte, a másik szürkén világlott elő a tömött szemöld alól s félig rejtődző félig fürkésző pillantással járta be a szobát, mindamellett, hogy a minden tagján látszó kimerültségben ajaktalan szájszélei is szinte remegtek.

Kevés ételt kért jó fizetésért s mindenek előtt ágyat, hol nehány órán át kinyughassa az uti törődést. Eközben letevé kopott kalapját hogy a homlokáról szakadó izzadást letörülje az elővett kendővel, melyen bár gondosan volt összehajtogatva, vérfoltok voltak észrevehetők.

A fogadósné, ez idegen látására szivét erőszakosan megdöbbenni érezé, rögtön férjére tekintett s aggódva látta, hogy ennek szemei kémlőleg vannak az érkezettre szögezve.

– Az étel a feleségem gondja, felelt az öreg -124- kérésére, – ágyat majd csak találunk a vendégszobában. Ha úgy tetszik önnek, kövessen oda.

Az utas fölemelkedett ülőhelyéből s csak most, midőn az előremenő fogadós után vánszorgott, volt látható, hogy egy lábát nehezen s fájdalmasan vonja.

– Ha szives lesz őn némi ebédet késziteni, szóla menet közben a nőhöz, majd csak pihenés után fogom kérni, most oly bágyadt vagyok, hogy lehetlen volna bármit izlelnem.

Balmain egy vendégszobának nevezett kamrába vezette vendégét, ki ott rögtön a pokróczos ágyra dőlt s alig öt percz mulva mélyen elaludt. A fogadós az ajtónál hallgatózott s midőn az alvónak hosszú mély lélekzését hallá, ovatosan kétszer forditá meg a kulcsot zárjában, halkan levonta s elsietett.

– Készits a legjobból mid van, a szegény öreg számára, szólt tettetett közönnyel nejéhez a konyhában, – tőlem jó bort kért, majd kimegyek a külső pinczébe, hol azt a kevés bordeauxit tartogatom s hozok neki.

Ezzel, minden további szó nélkül, kalapját, botját véve, távozott. -125-

A nő azonban megtanult férje lelkében olvasni, s fokozottan látván feltünni arczán ama szellemi elfoglaltságot, mely a minap szinte egy kis vita okozójává lőn, nem hitt szavainak. Aggályos sejtelmének meggyőződést szerezni, észrevétlenül utána lopózott, s látta, hogy a külső pinczével egészen ellenkező irányban fekvő Maurienne városka felé, hol akkor csendőr-csapat tanyázott, csaknem futva halad.

A szegény nő kinosan összeszoruló szivére tapasztá kezét s szemeiben két nagy köny tört fel. De mialatt ezeket letörlé, lelkében egy elhatározás fogamzott és érett meg.

Visszarepült a házba, a vendégszobához. Ezt zárva s gyanuját alaposnak találta. Már az ajtó mikénti befeszitéséről gondolkodott, midőn eszébe ötlék, hogy a kamra ablaka a kertbe nyilik s bár kissé magasan van a föld szinétől, de épen azért rácstalan s lajtorján elérhető. Ezzel indult tehát tüstént a kertbe, az ablak alá illeszté, s fölment a hágcsókon. Az ablakszárnyakat, tán hogy a zárt szag helyébe friss lég toluljon, örömére tárva lelé; -126- nem habozott, s a következő perczben a szobába, az alvó idegen mellé lépett.

Megfogta az öreg lecsüggő karját s gyengéden megrázta. Ez azonnal az erdei vad éberségével rezzent fel.

– Ön Didier – személyes leirása után ráismertek önre – a csendörök nem sokára itt lesznek – még van idő menekülni – siessen s egy perczet se veszitsen – – – hadará a nő egy lélekzetben.

Utolsó szavainál Didier már a zárt ajtónál volt s minden erejét megfeszité hogy felrántsa.

– Arra nem mehet ön, az ajtót kivülről bezárta férj… rázárták önre – folytatá vörösre pirulva Balmainné, – hanem itt az ablakon át lajtorján a kertbe – s onnan a szomszéd havasra szabadúlhat ön –

De habozni, késni nem volt idő, az öreg ember hévvel szoritá meg a nő kezét, s köszönetül e -127- szavakat mondva: Az ég hálálja meg nemes tettét, asszonyom! – utolsó erejével a havasnak tartott.

A fogadósné utána nézett mig láthatá, aztán szobájába vonult, ott leült s férje arczképére meredve várt és gondolkozott, maga sem tudta mit vagy miről?

E lelki zsibbadtságból fegyvercsörrenés riasztá fel őt. A csendőrök jöttek férjével s állottak meg a kamra előtt, melynek ajtaját vezetőjük felnyitá.

A csendőrök az üres szobában bámulva néztek körül. – Balmain képéből kikelve orditá:

– Megszökött! – aztán az ablakhoz ugorva, midőn az ott feledett lajtorját megpillantá, növekvő dühvel tevé hozzá: – feleségem szökteté őt meg!

– De a húszezer frank! asszony, te szerencsétlenné tettél engem, magadat, gyermekeidet, kiáltá Balmain, s két karjánál ragadva meg őt, villámló szemekkel kérdé: szólj azonnal, őszintén, merre, hova ment?

– Azért mentettem volna meg? lőn a szilárd határozottsággal mondott válasz. -128-

– Vessz tehát, becstelen teremtés! ordítá az őrjöngő düh legfenső fokán az előbbi, s a gyenge nőt oly erővel lökte el magától, hogy ez egy szögletbe ütődve összerogyott.

– Férjem! – volt az egész szemrehányás, mi a fájdalmasan összeharapott ajkak közül előtöredezhetett, mig a halálsápadt arczon lefolyó nagy könypár mosott magának sárgás csatornát.

A két gyermek, ki a katonák látására s a zajra előjött, a lerogyott anyához simula, s félő nedves tekintettel nézett fel igy még soha nem látott atyjára.

De ez nem ügyelt többé semmire s ott hagyva a fuldokló csoportozatot, a csendőrökkel a szökevény üldözésére rohant.

Sikertelen keresés után, éjfél tájban tért vissza a káromkodó csapat, – Balmain nagy mennyiségben felhordott borral vendéglé a csendőröket s szóval sem ellenkezett, midőn ezek nejének, mint a megszöktetési tényben bünösnek, fogva elviteléről -129- beszéltek. – Nem is tudta, hogy a szegény nő heves görcsök közt, félig öntudatlan fekszik ágyában.

A csendőrök már épen menni készültek, midőn egy pór lépett az ivóházba s jelenté, hogy az üldözött rablót vagy gonosztevőt, kinek vétkéről tudomása sem volt, a havasról letántorogni s egy, a falu szélén levő pajtába menni látta.

A nyomozó had rögtön fölkerekedett s a pór után a kijelölt helyre sietve, zsákmányát a pajtabeli szalmán fél-holtan találta.

Didier testi ereje a meredek havas mászásában végkép megtörött; lába, mely a grenoble-i éji harcz alkalmával, az alóla kilőtt lónak rá dőlése által tetemesen megsérült, nem birta tovább vinni őt, s iszonyu kinokat okozva, ájulásba ejté az éhszomj és fáradság által különben is kimerült öreget.

Midőn ájulásából a havas hideg nyirkos földén felocsúdott, halála óráját vélte közel lenni. Mihez kezdjen? ha a hegyeken át birna is haladni, Francziaországba jut, hol a veszély még bizonyosabb. Táp és nyugvás után epedve, az éj leszálló ködében visszakúszott a falu felé, s egy szánakozó pórnőtől -130- darab kenyeret kapva, ezzel egy pajtába vonúla, s ott lihegve a szalmára terült.

Elszenderülni sem volt még ideje, midőn a csendőrök rajtaütöttek s kötözve vitték Maurienne-be. Innen, orvosi segély által kissé fölépülvén, Turinba, s a piemonti kormány által vissza Grenoble-ba szállitatott, hol aztán a lázadás szinhelyén pallos alatt hullott el ősz feje.

Halála előtt megvallá, hogy nem Bonaparte, de Orleans herczeg részére, bár ennek tudta és részvétele nélkül, akart forradalmat kezdeni, s a bonapartista érdek csak a fél-zsolddal hazabocsátott tisztek megnyerése végett volt kitüzve.

Balmain Párisba utazott, s mire a húszezer frankkal visszatért, nejét halotti padon kiteritve találta. A szegény nőn teljesült az, mit sokan mesének hisznek – a szive szakadt meg.

Férje köny nélkül temette őt el – ez ember elfeledte a sirást, vagy talán önmaga elől akarta elvitázni lelke titkos vádját?

Aztán háza épitéséhez fogott, s fogadót, mely a maurienne-it mindenben meghaladja, kivánt felszerelni, hogy az utasokat oda édesgesse. -131-

De az utasok kerülték házát, hónapokon át sem volt vendége; – a falu népe pedig inkább mérföldet ment, sem hogy Balmainhez térjen be szomját oltani.

Nem társalgott vele senki, még cselédet sem kapott s az utolsó pór sem akart vele szóba állani.

Fiait a többi gyermek kizárta játszóköréből, csúfnevekkel gunyolta és ingerlette, – s hazatérve, komor s könnyen dühre kelő atyjuktól nyertek nem ritkán szidalmat, ütleget, kivált ha anyjuk sirját merték meglátogatni.

Egy este végre nem jöttek haza – anyai rokonaik egyikéhez szöktek s többé semmi áron sem akartak az apai házhoz visszamenni.

A fogadós napról napra embergyülölőbb lőn, mint lesz mindenki, kit az emberek gyülölnek. Daczolt velük, s mert hozzá nem közeledett senki, ő sem közeledett senkihez.

Sokszor hetek multak el, hogy nem is látták, s ha megjelent az utczán, kalapját mélyen levonta összehuzott szemöldeire, s fel sem tekintve ment előre.

Egyszerre azonban – midőn már csaknem holtnak -132- hitték, oly rég nem látta senki – modora egészen megváltozott, vonásairól eltünt a gyülölet komor felhője, s bár ott, hol több ember volt együtt, nem mutatkozott, de minden egyest megszólitott, s titokteljes suttogással segélyét ajánlá fel az állitólag üldözöttnek.

Megőrült; s most a megmenteni akarás rögeszméjével tébolyog ide s tova a hegyekben.

A tőle kapott bőr-zacskót a pénz alakú kerek tavicscsal – e történet s az éji kaland emlékeül magammal hoztam.

EGY ZSIDÓ
A XIII. SZÁZADBAN.

Azon időben – irtak vala pedig Krisztus urunk születése után ezer két száz és harmincz egyet – Magyarországon második Endre király, Endre királyon Dénes nádor, mindkettőjükön pedig Dávid ben Gábael dúsgazdag zsidó uralkodék.

Endre király nagyon istenfélő és kegyes úr vala. Minélfogva ő hevítve szent buzgalomtól, atyja fogadását beváltani elment Palaestinába, s nagy sereget vitt magával az istentelen pogányok ellen, s három hónap múlva visszatért kicsire olvadott sereggel.

Itthon az országot igen siralmas helyzetben találta. Távolléte alatt a nemesség pártokra szakadt, Halics trónjáról Kálmán fija elüzetett, a kincstári ládának egész feneke kilátszott, a főispánok és más főnemesek a királyi várjavakat elfoglalták, a köznemességet -136- elnyomták; a zsidók és izmaeliták a népet adószedéssel s pénzváltással sanyargatták, s mig néhány gazdagnál egész esztendőn át hegyen völgyön állt a lakodalom, addig a szegény adózó nép sok helyütt a szó legbaromibb értelmében maga húzta a jármot, hogy éhen ne kelljen vesznie.

Endre nem tudván, a sok baj orvoslása közül melyikhez fogjon elébb? egyikhez sem fogott. Ha a várjavakat akarta visszafoglalni, a nemesség kelt fel ellene; ha a zsidókat akarta korlátozni, ezek dugták el erszényeiket, pedig náluk volt a pénz, minek ő minden perczben oly roppant szükségét érzé.

A nádort egykor Dénes diáknak nevezték, ki azonban őt a régi multra legtávolabbról is emlékeztetni merte, jól tevé, ha elébb saját nyakát megtapogatá. Pedig büszke lehetett volna rá, hogy diákból nádorrá emelkedék, ha ez emelkedést eszén kivűl nem egyszersmind a sziv és lelkiismeret háttérbe szoritásának köszönheti. Némelyek ugyan vitaták, hogy ő ilyesmit soha sem tőn, miután a nevezett czikkekből egyikkel sem birt. Annyi bizonyos, hogy ő maga legalább az elsőt dobogni, a -137- másodikat megszólalni soha sem érezé. Azt hivé, hogy pénz hozza a hatalmat, s a hatalom a pénzt, e kettő pedig a lét-czél, melynek elérésére semmi eszköz sem lehet eléggé kemény. – Czinkosai Berthold bán, és Sámuel kincstárnok voltanak; közös jelszavuk: mindent a magunk hasznáért.

Hat év óta nádor, a kincstárnokságban, mit azelőtt visel vala, Sámuel váltá fel őt, ki titkos gyanúban állott, hogy az ismaelitákkal a nép zsarolásában nemcsak egyet ért, sőt alattomban az utóbbiaknak szertartásaikhoz szít. Ez volt Dénes nádor legbensőbb barátja, s bár kortársak valának, leányát hozzá nőül adni készült. Egyet értve, az ingadozó királyt, nem volt nehéz lábairól levenniök, s így történt, hogy az ország közjövedelmei zsidóknak adattak bérbe; ők szedték be az adót, kezelték a sót, váltották be a pénzt, birták a harminczadokat: némelyek hivatalra, mások nemességre emeltettek; az adózók sőt a nemesek fölött is gyakorlatilag megalapitott előjogokkal bírtak.

A nádor pártoltjai legkitünőbbjének Dávid ben Gábael, vagy mint a neveket összevonni szerető nép nevezé: Bengabál Dávid, spanyol zsidó -138- tartaték, bár jól értesültek a viszonyt megfordítva s inkább a nádort álliták lenni a zsidó kegyenczének.

Dávid gazdagságáról mesés hirek szárnyaltak nem csak a vidéken, de az egész országban, sőt a szomszéd tartományokban is. Beszélték, hogy a ház alatti terjedelmes pinczékbe már nem fér a temérdek arany és ezüst, mi ott részint kádakban és hordókban, részint rudakban hever; hogy gyémántjai és egyéb ékkövei értékének felével kifizethetné az országot; hogy a törvény ellenére birt házainak számát s földeinek mennyiségét nem is tudni; hogy a külföldi fejedelmek roppant összegekkel adósai, Endrét nem is emlitve, ki már akkor, midőn a szentföldi hadjárat költségeit kelle fizetni, s kevéssel utánna, midőn Halicsból elűzött Kálmán fiát akarta trónra visszahelyezni, reá szorúlt s azóta évenkint kölcsönzött tőle, vissza pedig soha egy fillért sem fizetett, hagyván a magas kamatlábu tőkét elérhetlen fokra emelkedni. Hát még a számtalan fő és kis nemes, ki Bengabálban hitelezőjét süvegelte! alig élt a vidéken egy birtokos, ki e Dáriusnak legalább nehány márkával ne lett volna adósa.

Spanyolországból, honnan, mint rebesgeték, -139- nem épen jó szántából távozott, még ifju korában költözött Magyar honba. Mindjárt első föllépése figyelmet gerjeszte. Az ország akkori fővárosában Esztergomban telepedvén meg, rövid időn otthonos lőn III. Béla és később Imre király udvarában. Kinek izletes rakatú gyémánt-csat, kereszt, boglár, gyűrű, kardmarkolat, vagy bármi remekmívü ékszerre volt szüksége, a király s királynétól kezdve, mind csak Dávid ben Gábaelhoz fordúlt. Mór készitményű áruczikkei, miknek egész tárát hozta magával Granadából, keresve kerestettek; műértők itéletéhez képest ezeknél diszesebbeket egész Zacatinban nem lehetett volna találni. S e mellett végtelenül lekötelező modorral is bírt az eszélyes kalmár, a mennyiben nem ritkán hitelbe is adta portékáit, sőt, ha kivántaték, ráadásul pénzt is kölcsönze a nemes lovagoknak. Mi áron? ehhez az illetőn kivül senkinek sem volt köze, annyi bizonyos, hogy befolyása naponkint nőtt, s nem egyszer történt meg, hogy ki a királytól némi kegyet akara megnyerni, elébb Bengabálhoz folyamodott, szólana érdekében pár jó szót. Később megengedtetett neki házat vehetni Esztergomban, ezt nem -140- sokára egy második, harmadik s több követte Fehérváron, Kassán, Nagyváradon s egyéb népesebb városokban.

Endre hanyag s örökös pénzzavarban lézengö kormánya kellett csak, hogy az ügyes tőzsér tökéletesen felhasználhassa ildomosságát. Nem sokára felhagyott az ékszer-kalmársággal, miután vagyonát annyira szaporítá, hogy neve keleti Európa első tőzséreként említtetnék.

Kivitte, hogy – a világos értelmü törvény daczára – nemesi jószágot birhasson; maga Dénes nádor adta el neki, Sopron megyében közel az osztrák határszélhez fekvő uradalmát, mit ő aztán évről évre új vételekkel nagyobbított.

Az ország közjövedelmeit ő tartotta bérben; a többi adószedő mind az ő embere volt, a harminczadi vámokat ő kezelte, sót csak általa lehetett kapni.

A nádor hihetőleg e példából jött a meggyőződésre, hogy pénz = hatalom, miután Dávid e hatalommal oly hatályosan tudott élni és visszaélni.

II.

Hazánk jelen térképén hasztalan keresnék olvasóim Fertővárt az alatta elterülő mezővárossal, mely a tizenharmadik század első tizedében telepíttetvén, a másodikban nevezetesen gyarapodott, s a harmadik végén az ország legjelentékenyebb helyeinek volt egyike. Az osztrák határszélhezi közel fekvése fő kereskedői rakhely- és piaczczá alkotá, – emelkedését azonban leginkább földes urának köszönheté, kit a vidék Bengabál Dávidnak nevezett.

A több mérföldnyi síknak, melyen e népes mezőváros délkeletről a Hanság és sásos tavak, nyugotéjszakról pedig a Fertő-patak és ritkás füzerdő által környezve feküdt, csaknem kellő közepéből nőtt ki egyetlen kerek domb, melynek alakzatát vulkáninak lehetne mondani, ha csúcsa mint a középen levágott czukor süvegé, nem hiányzanék. E -142- dombháton épült, itt eddig nem látott izlésben, s mit sem kimélő költséggel Gabael palotája – Fertővár. Kik a szentföldi hadjárattal Palaestinában megfordultak, e vár épitészetében az ottani modorra véltek ismerni. Bengabál Granadából, mely ezen időtájban az európai miveltség-, tudományok- és müvészetnek volt gyúpontja, hivott meg egy hires mór épitészt, elküldé őt keletre, s az onnan hozott rajzok terve szerint fogott a büszke vállalathoz.

A kivitel meghaladta a várakozást; az épitész maga bámulta kész müvét, mit a tulajdonosnak el kelle zárnia a messze földről ide rajzók tolongása elől.

A Carrarából hozatott fehér márvány merész hajlatú ívekké boltosúlt a magas nyílt csarnokok felett, miket légben függeni látszó folyosók kötének össze. A sárga rézzel bőven megfuttatott kúpozatok egymásra hajlának, s messziről tekintve az egész egy oly tömör csoportozatot képeze, minőt a jeruzsalemi vagy betlehemi régi épitmények rajzain ma is láthatunk. Közelről azonban e csoportozat minden egyes része önálló formát ölte s nyiltan mutatá, hogy a mór müvész hazai előszeretetétől nem birt -143- egészen megválni. Az oszlopzatokon nyugvó tornáczok, a kúpba menő termek aranyzott arabeskjei, a mozaik rakatú padlózat, a szeszélyes állatszörnyfejekből alakított kutak, melyekből a felszökellő vízsugarak téres medenczébe hullottak vissza, minden az ó mór-spanyol izlésre s ennek főremeke- az Alhambrára emlékeztete.

A palotát Fertő-várnak nevezé el birtokosa, s két öl magas bástyával keritteté be, melynek külfalaihoz négy oldalról hosszú széles gránit lépcsőzet vezetett fel, a domb oldalait ellepő kertligetek közt.

Bengabál méltán elmondhatá, hogy Európa fejedelmei közűl, az egyetlen granadait véve ki, egynek sincs az övéhez hasonlitható hajléka.

A bástya-falakról letekintve, egy pillantással át lehete nézni a mezőváros többnyire új fehér házait. Ezek nagyobbjai ismét a vár úráé s többnyire só- vagy harminczadi raktárak, adószedői, pénzbeváltói s más ily épületek valának, keresztyén pór és nemes munkásokkal, kik csekély bérért, vagy adó és tartozás lerovására dolgoztak a nap huszonnégy órájából tizenötön át, zsidó felügyelők vizsga őrszemei alatt. -144-

A fő felügyelést azonban maga Bengabál vitte, naponkint megjelenvén munkásainál, s ki arczvonásait ilyenkor figyelemmel kiséré, tapasztalhatá az ezeken néha élesen rajzolódó gúnyörömből azt, hogy ő nem annyira az üzletet szemmel tartani, mint inkább gyönyörködni jő, mint hajol meg a büszke keresztyén az utált zsidófaj előtt.

Ily kedélyhangulatban állott ő történetünk megnyilásának reggelén, a mezővároson kivül fekvő egy roppant raktára kapujánál. A csendes lépésü nagy meklenburgi faj lovat, melyen ide lovagolt, szolgája jártatta vezetéken a ritkás fűzerdő gyepén, mig ő aranygombu nádbotjára támaszkodva, majd a raktár körül nyüzsgő népen hordá meg szemeit, majd ismét a messze simuló rónára mélázott, láthatólag nem figyelve a féloldalt mellette álló rőt hajú felügyelő szavaira, ki, hosszú rovással kezében, a rábizottakról tőn pontról pontra számadást.

A felügyelő észrevevén, urának hihetőleg ismert szórakozottságát s azt, hogy csak az üres légnek beszél, óvatos csenddel elódalgott s magára hagyta a gondolatiba merűltet.

Hoszu csend után a tőzsér lehetőleg felegyenesedék -145- dőlő helyzetéből, lehetőleg ismételjük, minthogy magas alakja a derékban meghajoltan ekkor is görbe maradt. E görbeség nem testi bajnak, de hosszú megszokásnak volt eredménye, mint ez szikár magas termeteknél nem ritkán az eset. – Tisztán keleti vonású arcza ifju korában szép lehetett, midőn még az arczbőr nem volt oly hervatag sárga, a domború homlok nem oly barázdás, a hosszas vágatú két nagy szem nem oly kiülő üvegű, a hirtelen hajló orr nem oly csontszerű, s az akkor tán kellemes görbületű ajk nem oly kemény zárt kifejezésü, mint jelenleg.

Pedig e dúlást nem kor vitte végbe, – Bengabál alig volt még ez időben ötvenöt-éves; sem testi törődés vagy nélkülözés gondjai; – hanem egy merész röptű vágy, mely mint a délponti napsugár Sahara izzó homokját, olthatlanúl s évek óta égeté sovár lelkét; egy óriási eszme, mely minden egyéb gondolatot és érzeményt magába nyelve, tetteinek titkos rugója lőn; egy első csirájában óriás fogamzatu terv, melynek kivihetőségét mennél valóbbszinűvé emelé az ébren és álomban egyaránt ápolt remény s az előmunkálatok sikere, annál terjengőbb -146- gyökerekkel fogódzott az lelkébe: e tényezők összehatása volt az, mi a tőzsér homlokán, halántékain, szemei körül az elmélés összevont ránczait maradandókká tette, termetét meggörbíté, arczát elfonyasztá, előre dülledő szemeiben a szünet nélkül számító gondolkozás baljóslatú fényét meghonosítá.

– E faj nem veszhet el: szólalt meg lassu hangon s gyors mozdulattal emelve fejét, melynek a bajuszszal összefolyó vörnyeges szakálla két rétben lengett kaftánszerü velenczei selyem köntösére – e faj, mely annyi századon át türt, szenvedett, üldöztetett, irtatott, s nem csak nem fogyott el, nem csak nem csüggedett, de hű maradva az irás minden betüjéhez, a családi élet minden legkisebb szokásához, eredeti véréből fél cseppet sem vesztett, s ha szelleme nem ugyan az, mely egykor Judából osztá parancsait, ezt csak a világ minden részében reá nehezedő elnyomásnak tulajdoníthatja: e hű, ez okos, e kitartó faj nem veszhet el, mint Abron patakja elvesz a holt tenger iszapjában. És átok arra, ki elszóratásunkat átoknak mondja! Mi vagyunk-e az első nemzet, melyet az események hatalma megtört? azok elmosódtak a századok hullamzatában, -147- mi élünk és élni fogunk, és Jerikó falai egy más világrészben még magasabbra épülendenek!

A kiülő kék szemekben ez utolsó szavaknál szokatlan tűz villant meg, mely onnan ismét fokonként enyészett el, a mint tulajdonosuk vakmerő eszméit tovább füzte.

– Türelem, még pár évig türelem, s a gyümölcs érett leend; e fölött tűrni sem oly nehéz már, mint volt csak pár évtized előtt is. A veszendő ország itthon árulókkal, künn ellenséggel környezi magát; benn pártviszályok dúlnak, künn alkalmas perczre vár nem egy vetélytárs; ezek úgy mint azok lekötelezettjeim, több mint ez, béreseim: ezek örülni fognak, ha a lerovandó tartozáson felül aranynyal dugom be szájaikat – – s mi hátráltat ekkor, hogy – – – Mi? a nép! a nép! mely gyülöli fajunkat, mely nehezebben simúl szokásainkhoz, hitünkhez, mint a nemes osztály; a nép, mely bennünk a nyomor vészhozó daemonát látja és gyülöli. Jó, ha gyülöl rettegjen is. A nép! lelketlen tömeg, forgatható gép. Endre alatt rosz keresztyén, mért ne lehetne a jövő nemzedék már – – – -148-

Gondolati menetét, közvetlenül háta megül hangzó lódobogás, egy, vállára kissé sulyosan eső kéz, s e szavak szakiták meg.

A zsidó, sértett büszkeség mord kifejezésével fordult az érkezőhez, s boszút lövellő szempárral mérte végig az őt oly könnyedén szomszédnak szólítót, s midőn ebben Dants Simon lovagot ismeré meg, leggyülöltebb ellenét, az egyetlent, ki előtte az országos hirü tőzsér, főadószedő, tisztelt és rettegett úr előtt soha meg nem hajolt; a makacs földbirtokost, ki a tőzsér uradalmának csaknem közepén bírt nehány száz holdjától megválni semmi áron nem akart, s véle hol csak lehetett daczolt és kicsinylőleg bánt: a felküzdő harag szavai már már kitörő félben voltak ajkain, midőn szokott lelki erejével lefojtva a szenvedélyt, jobbnak látta ennek nyilai helyett epés mosolyu gunyorral felelni:

– Köszönöm nemes lovag, szólt kis vártatva, köszönöm kegyességedet, melyel megengedni méltóztatol, hogy az Isten ragyogó napjából az én méltatlan fejemre is jusson egy pár téveteg sugár. Minek tulajdonitsa csekélységem e leereszkedést! Talán -149- ama kis összeget hoztad meg, melyet nem vetettél meg erszényemből kölcsön elfogadni, midőn az, fiadnak a pogány rabságbóli kiváltására volt okvetlen szükséges?

– Emléked hű, Dávid szomszéd; válaszolá lováról eközben leszállva az ősz Dants Simon; de ha te jól megjegyzéd magadnak szent Jakab napját, melyet Isten kegyelméből épen ma élünk, láthatod, hogy én sem feledtem el. Tévedsz azonban, ha az egész összeget emlited, holott részletes fizetésre alkuvánk oly feltétellel: hogy az utolsó részlet lefizetésekor adandod vissza azon ezer márkáért zálogba bocsátott ősi gyémántjaimat.

– Gyémántjaidat? he he! mily jó kedved van tréfára ily szomorú időkben! nevete a legsikerűltebb tettetéssel a tőzsér, – hiszen jobban tudod, mint én, hogy szemem világának soha egy gyémántod fényén sem volt alkalma gyengűlni. Talán csak álmodtál e gyémántokról? vagy valóban léteznek otthon, valahol dugaszban? ha igen, csak szedd elő, jó lesz túl adni rajtuk illendő áron, ha különben nem tudnád két ezer márkámat lefizetni.

Az öreg lovag arczát elfutotta a vér, s talán a -150- feltoluló hőség miatt emelintve fővegén, egészen láthatóvá tevé a tisztes főt, melynek hátrafésült fürtei épen úgy ezüstlöttek, mint a sas-orr alatti vastag bajusz és terjengő szakál vadona. Aztán, komoly méltóságú szemeit, melyek fehérében a finom hajszál-erecskéket vérrel futtatá be a kor, a szólóra szögezve, mély rezgésü hangon viszonzá:

– A zálogot eltagadni, tartozásomat kettőzöttnek hazudni, s az egészet alkunk ellen rögtön követelni – ezt mind egyszerre akarod átkozott zsidó?

Bengabált, e néki szokatlan czímre, düh fogá el; két rétű szakálla úgy reszketett, hogy a kaftán selyem szövetéhezi surlódása hallható lőn. De ismét mérséklé indulatát s mint olyan, ki ellenfelének tekintetével fél találkozni, oldalt pillantva, dörmögé:

– Tartsd magadnak az átkozást, nekem pedig fizesd le a kölcsönt, mely nélkül egyetlen fijad ma is Syriában sinlenék. Ha jó szerivel nem fizetsz, majd tesz róla a nádor, kit minden órán várunk törvénynapot tartani.

– S kinek segedelmével czélod ugy-e engem -151- ily alávaló módon kiturni szemedet szúró birtokomból, mit már a gyémántok helyett kivántál inkább zálogba, – s hitetlen lábaiddal tapodni a földet, melyben apám és anyám és őseim csontjai nyugosznak? Ez czélod úgy-e? de esküszöm, elébb meghal egyikünk, mint teljesűl az.

– Kár esküdnöd jó vitéz, mert bele sűlsz, s ha fizetni nem tudsz, megéred, hogy ama birtokodnak nevezett vakandtúrást az én ekém fogja ez őszszel felszántani. Én azonban előre is engedelmet adok, hogy a nagy becsü csontokat e földből kiásva, akár aranyba foglaltasd.

Simon, bal kezével lova kantárát tartva, a jobbal minden szó helyett széles kardját ragadta meg.

Bengabál Dávid, e mozdulatra faja ösztönszerű megrettenésével hátrált pár lépést.

– Vesztedre használd kardodat vén lovag! kiálta rá, kezét védőleg előre tartva; – tudod vagy tudhatod a királynak törvénynyé vált határozatát, mely szerint a zsidó gyilkosa vagy megvérzője fejével és jószágvesztéssel bűnhödik!

– Ne reszkess kardom előtt, farizaeus, dörgé megvetőleg Dants; nem fogom azt véreddel mocskolni, -152- reszkess majd akkor, ha a bakó pallosát látod megvillanni. S el se is bizd magad azért, hogy zsebedben van minden fő úr, él még annyi igazság, mennyi az én ügyemnek elég. Vannak tanúim – van egy igaz Isten az égben, kinek haragos villáma szakadjon rád.

– Igen, a magas égben uralkodik Izrael istene a nagy Jehova, ki választott népét nem hagyja el! szólt az égfelé emelt szemekkel Dávid, – Magyarországon pedig Dénes nádor! gondolá hozzá, a mint a füzes törpe fái közt mindig sebesebb lépésben tovahaladó lovag után tekintett.

Aztán szolgájának inte, s ennek segedelmével a nagy meklenburgira ülve, palotájának déli lépcsőzetéhez csendesen ellovagolt.

III.

A lépcsőzetnél gyaloghintó várt reá, s ő ennek utrechti bársonynyal vánkosozott belsejébe vonúlva, egyszerre lépő négy hordár által felviteték.

A fő bejárásnál álló két alabárdos őr mély tisztelet kifejezésével hajlott meg s tárta fel az ajtót az érkező előtt.

– Küldjétek Corzailt, azonnal jőjjön; – parancsolá rájuk sem tekintve, s a tág teremnek egy magas hátú mély karszékébe ereszkedék.

Nehány halotti csendü percz telt el igy; Bengabál mintha nem is lélekzenék, szobor mozdulatlansággal mereszté szemeit az ajtóra, mely épen azon perczben nyilt meg, midőn a váró, látszólag türelmét vesztve, ingerülten kelt fel székéből. -154-

Magas szikár alak lépett be, kinek barna fényes arczbőre afrikai származásról beszélt.

– Él-e még Salamon az alharminczados? kérdé tőle rögtön s minden előzmény nélkül.

– Bizonytalan; cseppjeim használatával még talán három négy hétig eltengetheti lételét.

Rövid szünet következék; – Dávid kézen fogá a mórt, s maga mellé, egy kerevetre voná.

– Corzail! szólt merően szemébe tekintve: te bölcs ember vagy, s át fogod látni, hogy ily nyomorú kórságosnak az élet kín és nem jótétemény. Vond meg tőle cseppjeidet vagy cseréld fel inkább másokkal, mik szenvedéseinek elébb véget vessenek.

A mór kérdőleg függeszté fehér alapjukból kiragyogó szemeit parancsnokára; – ez megérté a néma kérdést.

– Reá nézve három héttel elébb vagy utóbb egészen közönyös: felelé, – reám nézve nagy különbség. Hiszen ismered a köztem és Dants közötti ügyet, megbizottja vagy gyülöletemnek, terveimnek. Salamon az egyetlen érvényes tanú, s bár különben -155- áldozatkész szolgája ügyünknek, de tartok tőle, hogy a halál küszöbén álló ember nem birna elég erélylyel, ha vallomását esküvel kellene erősítnie. Pedig a nádort e hét folytán várom.

– Úgy lesz, mint kivánod; szólt értőleg hunyorítva emez. Cseppjeim elfogynak, s velük fogy el Salamomból az élet.

– A második tanú, folytatá, e tárgyat bevégzettnek tekintve az elébbi; a második tanú, ki annyiban veszélyes lehetne, minthogy pár hó előtt hitünkre tért át: Czenki Jób. Jelenlétében történt a kölcsön s a zálogos gyémántok átadása. Ha kikérdeztetvén, ez utóbbiakról semmit, s csak az elsőről akar tudni és vallani: kináld neki nevemben a Salamon halála által megürülendő alharminczadosságot. Ha vonakodnék, emlékeztesd arra, hogy hatalmamban áll.

– Czenki Jóbról nincs kétségem: morgá Corzail, ő az intést parancsnak, s az ajánlatot két kézzel veendi. S a harmadik tanú?

– Keresztyén; zsidó elleni ügyben tanúsága nem érvényes. S így az ügy rendben, s az otromba kevély nemes végre megtörve leend. -156-

Bengabál szemeiben ismét megvillant ama szokatlan baljóslatú tűz, mely tekintését ilyenkor csaknem kancsallá tevé. – Gondolati azonban hirtelen más irányt vehettek, mert e kárörvendő sátáni kifejezés mintegy varázs által illetve eltünt vonásairól, s egy az elébbivel egészen ellentétes, aggódó komolyságnak adott helyet. Bozontos szemöldei mély homlokbarázda alatt vonultak össze; s hangja szinte reszketett, midőn percznyi csend után kérdé:

– A legfontosabbat utóljára hagytam, hogy annál bővebben szólhassunk róla. Van-e már határozott véleményed egyetlen leányom, szememfénye, Ráchelem állapotáról?

– Tőle jövök, s eddigi sejtésem meggyőződéssé érett: felelte határozottan a tudós mór orvos.

– Beszélj: mondá az apa, s behúnyt szemhéjjait kezével elfödve, hátradőlt helyzetből figyelt a szóló minden hangjára.

– A baj titka, mit két hosszú hó óta kutatva sikertelen kuruzsolnak, min a kerek világ minden füve nem segit, s minek orvossága még is oly egyszerü, oly természetes, az: hogy Ráchel nem gyermek többé. A bimbót, a benn működő nedvek ereje -157- hajtja fel a tőről, de ha az anya-természet már annyira nővelé, hogy csak a zöld burok szoritja össze a tágulni vágyó levelek kelyhét, ekkor harmat kell néki és napsugár, különben hasztalan ápolod arany edényben s épitesz alája oltárt; napfény és harmat nélkül idétlenűl satnyuland el, vagy kora féreg evődik belsejébe. E feselni vágyó s nem biró virág-kehely korában van leányod; e napsugár és harmathiány Ráchel bajának titka, s okozza ama méla epedést, mely a változatlan élet unalmai közt, rajongásának tárgyat keres, vagy – talán talált is.

– Bölcsességed most az egyszer tévuton jár, Corzail barátom, szólt kételkedő mosolylyal Dávid, – kivüled s a szolgákon kivűl, kikről volt gondom hogy egytől egyig csúfak legyenek, leányom férfit sem látott s igy fogalma sem lehet arról, miről te imént oly sok szép szóval beszéltél s mit röviden szerelemnek nevez az ifju kor őrjöngése. Csalódol öreg.

– Mondám-e, hogy azon epedésnek, mely a testet maga után vonva kóranyaggal tölti el, ismert vagy nem ismert tárgya okvetlen élő lény? Nem elég-e egy álomkép, mibe az égő vágy lelket lehel, -158- mit a képzemény formába önt, kiszinez, életre emel, hogy a megnevezhetlen tünődésnek legyen mit bálványoznia? Vagy példátlan-e az, hogy a nyilást kereső ömlengés másnak hiányában egy csillag, vagy virág, vagy egyéb lelketlen tárgyat válaszszon eszményévé, mi aztán az előtörő köny és sohaj közt megszűnjék lenni puszta játszó szer?

– Leányom alig mult tizenhárom éves: szólt mintegy czáfolatúl s elgondolkodva az apa.

– S számitod-e te nagy és dicső tervedben az éveket s tespedni hagynád-e azt, ha bizonyos évszám letölte előtt megérnék? Nézd meg Ráchelt, e keleti faju növényt, mely hirtelen hajt levelet, bimbót, virágot; évei daczára nem tizennyolcz évű hajadonhoz hasonló-e? Ismétlem, Dávid, leányod nem gyermek többé, a bábuzást megunta, adj neki szélesebb kört, e szükben lélekzete fúl el.

– Az, hogy tégy vele kis utat, melynek változatos újságában a lélek szórakozást találand, – vidd Esztergomba, a király udvarába, vezesd új életbe, új körbe, hol Ben Gábael leánya leend a központ, s különbséget tudand majd tenni az őt hódolattal -159- körülrepkedők közt; adj tápot a női hiúságnak, élesitsd dicsvágyát, költsd fel büszkeségét, avasd megbizottaddá; meglátod, hogy felgyógyúl, s te Ráchelben nemcsak gyermekednek, hanem nagy czélod egy leghatalmasb eszközének is fogsz örűlni.

– Lelkemből szólasz Corzail, viszonzá Bengabál; mindezt számtalanszor én is átgondoltam már: de szétágazó gondolatimból mindig azon eszme riasztott fel, hogy ily tanok mellett s e czélokért leányom boldogsága eshetnék áldozatúl. Pedig, tudod, ez áron nem alkuszom. Ő egyetlen örömem, bálványom, gyönyörüsége szivemnek. Az ő boldogsága az enyém is, – boldogtalanságát látni gyehenna tűz volna nékem. Válaszsza férjűl azt, a kit szive szeret, Bengabál Dávidnak lesz annyi hatalma, hogy vejét ama polczon lássa, melyről a legmagasabbra csak egy szerencsés lépés kell.

– Úgy legyen; mondta reá Corzail, fölkelve helyéről. S most eredj leányodhoz, érintsd neki a tervezett változást, s ha örömre derűl általa, ne halaszd soká, mert csak a varázs-regék országába tartozik ama csodás erejű balzsam, mely a meghervadt -160- virágnak új életet ad. Ügyelj reá, hogy Ráchelnek ily balzsamra szüksége ne legyen.

A mór távozék, Bengabál pedig óvatos körültekintés után, mely meggyőzé, hogy egyedül van a teremben, rejtett lapot nyitott fel a szőnyegfalon, s maga után zárva azt, keskeny folyosón át egy ablaktalan négyszögü kamrába lépett, melynek körvonalait középről vékony lánczolaton lefüggő lámpa világítá meg.

A meztelen falakat vaskos szekrények környezék, a középen pedig, a gyér világú mécs alatt, nehéz márvány asztal állott, melynek egy üregéből a tőzsér kulcs-csomót, egy pergament tekercset, egy kis kőedényt s rá illő aczéllapot vőn elő. A kőedénybe egy üvegcséből némi folyadékot tölte s ezt a mécsből kölcsönzött tűzzel meggyújtván, a kamra egyszerre oly vakitó fényű világgal lőn elárasztva, hogy a meggyújtó hirtelen elfordulni, s szemeit a fény ellen kezeivel védni volt kénytelen. Pár percz múlva, midőn az összevont szempilláknak a szokatlan ragyogvány kissé tűrhetöbbé vált, a vékony aczéllapot a kőedényre s ennek tartalma fölé illeszté, -161- úgy hogy ez a fehér lángnyelvet lezárván, a kamra ismét a lámpa által nyerte csak világát.

A vékony aczéllemez azonban rövid időn piroslani kezdett s kevesebb, mint öt percz alatt tökéletesen izzóvá lőn. Az alatta égő folyadék amaz olajoknak volt egyike, miknek vegyrészeit s készitési módját csak a mór tudósok ismerék, kik azt keletről, a gúlák honából hozták magukkal, s kikkel e vegyületek tana sok egyéb csodaszerüvel együtt elveszett. Ez olajok némelyike elolthatlan s oly erős tüzű volt, hogy arany-olvasztáshoz használtaték.

Bengabál nyugodtan bevárva, mig a lemez az izzás tetőfokát elérte, a pergament tekercset bontá fel:

– Itt az alkalom, szólt csendesen önmagához; próbára tenni, nem puszta meséket tartalmaznak-e ezen hyerogliphek, miknek, mint Egyptom legrejtettebb tanai könyvének, birtokához oly roppant árért jutottam. Igen, folytatá kis vártatva, miután a pergamentbe mélyedve, a jeleket kellőleg értelmezé: e pont azt tartja, hogy a valódi gyémánt az izzás bizonyos fokán nyom nélkül enyészik el. Kisértsük meg. -162-

S ezzel a vaspántos szekrények egyikének zárát felnyitva, belsejéből jártas kézzel kis tokot emelt ki, felbontá azt, s tartalmát balkeze markába forditva, keserü mosolylyal szemlélé. Két rezgő tű, két gyürű s egy kereszt volt ez, melyeknek arany ágyából legtisztább vizű csiszolt gyémántok villogtak ki. A tőzsér azonban piczi vésűt fogott elő, s gyors ügyességgel, mely elárulá, hogy élete nagyobb részét ékszerekkeli bibelődéssel kellett töltenie, szedte ki a köveket az arany foglalatból.

Midőn e műtéttel készen lőn, ismét balmarkába önté a kivájt gyémántokat s rendre és műértőleg szemlélgeté.

– Veszszetek ti csillogó játékszerek, beszélt hozzájok mintha szavait általuk érthetőknek hinné; semmisüljetek meg, ha nem csalás az egyptomi papok mystériuma; s ne váljatok kövekké, mikben a teendő eskü alkalmával a gyarló öntudat megbotolhatnék.

Mondá s először is a legnagyobb gyémántot a vérvörösen izzó lemezre bocsátá, mely onnan ugyanazon pillanatban eltűnt, legkisebb füstöt vagy jelt vagy hamvat sem hagyva maga után. A siker általi -163- meglepetés első percze után, hasonlóan tőn a másodikkal, harmadikkal s a többivel is, még mindig ama keserü kifejezéssel a műtét közben kigyúló aszott vonásain.

– Ha ha! nevete föl, midőn a nemes kövek az utolsóig a légben oszlottak fel, – van-e, ki az értéket ily könnyü ily megvető lélekkel semmisítse meg? s a világ mégis fukarnak tart és zsarolónak; s a világ mégis azt fogja hihetni, hogy e gyémántok megtartásának vágya birt az esküre, mit hamisnak lenni gondoland! Ha ha! a világ buta és rövidlátó!

IV.

Bengabál Dávid, Európának a tizenharmadik században leggazdagabb tőzsére, az aranyban a hatalom eszközét, leányát azonban, mint végczélt bálványozá. Ha véletlen sorscsapás egy percz alatt minden kincsétől az utolsó fillérig fosztotta volna meg, romjain ama reménynek, mely nem volt sem több sem kevesebb, mint egy új zsidóországnak általa leendő alkotása, az életvágyat képes leendett benne fentartani egy pillantás imádott Ráchelére: őt vesztve, a fényes eszme elhomályosúlni, erélye megtörni, s az örömtelen élet elviselhetlenné fogott volna válni.

Nem ritka az eset, hogy emberek, kiknek aczél érzéktelenségéről egy egész világ jajkiáltása nyom nélkűl simulna le, kiknek szemeikben könny, ajkaikon -165- mosoly soha meg nem jelen, kiket az élet szeretni nem, csak gyülölni tanitott, hogy ily emberek gyakran egy eb, egy ló, vagy lelketlen tárgy birtokán gyermeteg fanatismussal függenek; Dávid legalább jobb volt ezeknél, mert, habár a szivtelenségtől kezdve a világ minden büne fejére volt is róható, maradt egy érzelem, mi sivár lelkületét megközelithetővé tette: az apai, még pedig a legtúlzottabb vak szeretet.

Szerette egyetlen gyermekét, mint a hyéna is szereti sívó fajzatát. Anyját e leánynak nem szerelem, de amaz őt eszközül használó számitás tette nejévé, hogy gyermeket adjon neki, kiben czéljai vagy talán már ezek sikere, tovább éljenek. E nő Ráchelnek ada lételt, s – meghalt, A sírba férjének egyetlen sohajtása sem kisérte, sőt inkább elfojtott boszú, mért nem szült fiat. A kis lányt első évein át alig látta nehányszor, haragudott az ártatlanra, s alig merték őt szemei elé hozni. De midőn egy izben külföldi hosszú útból térve meg, a négy éves gyönyörű kis lányka apja elé szaladt, lábaiba, aztán nyakába csimpeszkedett, arczait összecsókolta, s oly kedves gyermeki kaczérsággal tudott neki -166- ezer dologról csevegni: a tőzsér hideg szivében a vérség rokonszenvi érzete fölmelegedett, sejteni kezdé, hogy ez érdektelen s nem szinlett hajlamnál becsesebbet nem bírhat, s viszonzása hirtelen sarjadású és mérhetlen fokozatban növekedék.

A kaukázi faj eredeti jellege Ráchel arczain napról napra szebbülő vonásokban virúlt, s talán ez is egy okkal több volt még inkább megnyerni neki az apa beczéző szeretetét. Tapasztalt dolog, hogy a szülők több gyermekük között igen gyakran a szebbiket szeretik leginkább: hát még hol e gyermek egyetlen, s oly csodásan bájos volt, mint Ráchel?

Dávid, ha szemeit néha hosszú perczekig leányán felejté, a jövőben el kinéző álmaiban királynőt láta benne. Miért ne lehetne azzá, gondolá, oly dús hozománynyal és szépséggel minőt Európa egy nemesnője sem mutathat fel! – Később azonban, midőn részint Izrael fajának hatalma és befolyása Magyarországon, részint már is roppant vagyona aránytalanul emelkedék, első eszméjét még merészebb váltá fel. Mert, bár akkoriban nem csak az adózók, de a nemesség részéről is a zsidó hitrei áttérések igen gyakoriak valának, az még is legalább -167- valószinütlennek látszék, hogy leánya birhatásáért uralkodó herczeg szegődjék a Talmudhoz; pedig vakmerő czéljainak kiváló központja az volt, hogy Ráchel leendő férje Júda elvesztett s újra kivívandó koronáját viselje fején.

S most, midőn annyi év küzdelmét, munkálatát, terveit czélhoz közeledni s leányát is ama korba lépni látta, melyhez édesen táplált reményeinek valósulása nincs messze már: most e leányt életkedvhagyottan s megmagyarázhatlan kórban sinleni tudva, az apa lelkét komor bú és aggodalommal tölté el.

Corzail, sarja ama régi héber családok egyikének, melyek még amoriszkók előtt telepedtek meg déli Spanyolország tartományaiban, s később a segédül behivott afrikai mór mozlemekkel összeelegyedve, velök egy fajt képezének, – tudós orvos s Bengabál titkára, barátja, jobb keze, Ráchel baját eleinte ama kora érettség mulékony következésének tulajdonitá, melyel a tizenharmadik évét meghaladott leány, a gyermekkorból hirtelen fejlődéssel bontakozott hajadonná. Az életnedvek e gyors müködése -168- délkeleten természet rendje, s Ráchel a délkeleti égalj forró vérének volt csemetéje.

Hetek, hónapok múltán azonban a bölcs Corzail a kór titkos okát a kedélyben fürkészé, s meggyőződvén sejtelme alaposságáról, azt a gondos apával közölni sietett.

Kövessük ezt, midőn a gyémántok megsemmítésének műtéte után kincses kamráját oda hagyva, legfőbb kincsét megy felkeresni; s meglepni vagy talán meglesni kivánva őt, halkan nyitja be leánya lakosztályának ajtaját.

Templomszerü magas csarnokba vitt ez, mely a keletre nyiló kerek ablaksoron kivül a bolt-ív üveg kupozatából nyerte bő világát. E kupozat különbféle színü üveg lemezekből volt akként összeállítva, hogy a délpontra hágó nap ezeken át az egész termet a legváltozatosb színpompával árasztá el, festett sugarai az alanti kristálymedencze négy irányban felszökellő víz-oszlopaiban törve meg, mik ragyogó szivárványként, halk morajjal hullottak vissza a lenn czikázó s fel-felbukó arany halakra. A medenczét lágy zöld moha, színpompás tengeri kagylók s alabástrom edényekből felvirágzó -169- áloék és cactuszok környezék; a tágas terem többi részeiben egész sorok és csoportozatok valának rendezve narancs- és czitromfákból, oleander, jázmin és egyéb keleti tenyészetű növényzetből, melyek alkalomszerüleg hozatva és váltatva fel ujakkal, ágaikon zamatos gyümölcscsel vagy mosolygó viránynyal kinálkoztak, lombjaik közt pedig csevegő piczi madárkák találtak új hazát. Egy szöglet friss pázsitán szelíd őzike tanyázott, s meghitt viszonyban élt egy jó természetü majommal, békén türve el, ha ez hátára kuporodva, vele mint paripájával méltatlankodék.

A terem bútorzata, a márvány padlóra terített persa szőnyegek, és virágos szövetű kereveteken kivül, egy aranyzott fájú hárfa s két asztalból állott, melyeknek mozaik rakatú lapjain ezer apróság, hölgyi ék- és játékszer volt oly szeszélyes gondtalansággal elszórva, mintha virágról hullottak volna le köröskörül a levelek; nyilvános jeléűl annak, hogy az, kit mulattatniok kellene, megunta s unalmában hanyagolta el.

A tizenkét fehér márvány oszlop körűl, melyre az aranyzott arabeszkű boltozat nehezedék, kettőről -170- veres selyem zsineg függött le, nyugágyat tartva közepén, melyet a légben csekély mozditás ringathata, s ilyenkor lágy szellőt vert szárnyaival az élőhez hasonló két hattyú, mely a hintát két oldalról tartani s röptében vinni látszék.

E ringó nyug-ágy párduczbőr teritékén feküdt Bengabál leánya; lehúnyt szempillái sötét félkörben simúltak halvány fehér arczára, melyre néha néha éjfekete fürteinek egyikét tette le s kapta fel ismét a játszi szellet. Az odaengedett fekvő helyzet mozdulatlansága halottinak látszhatnék, ha a gyöngén pihegő kebel koronkint magasabban nem emelkednék, így azonban azt gyanitatja, hogy a szökő kút egyhangú locsogása, a colibrik csevegése s a lágy ringás szenderrel lepte meg a gyermeteg lyánkát.

Ezt hivé az öreg nő, Ráchel dajkája is, ki egy közeli kerevetről hintázta eddig a szunnyadót s most lábújhegyen akart tova lopózni.

– Maradok édes üdvem, maradok, felelt a dajka, gondolám kissé nyugodni fogsz. -171-

– Hiszen aludtam és álmodtam is, vagy talán ébren valék, magam sem tudom; s oly szépeket álmodám, te Márta, oly szépeket!

– Ah ha tudnád! de te öreg vagy s nem is tudod, mily jókat lehet álmodni. Hát úgy volt mintha magam pihentem volna ott az erdőben, hol minap – – –

– Csitt! szakitá őt félbe a duenna, erről beszélni, emlékezni sőt álmodni sem szabad!

– Ah te oly unalmas vagy; nem hogy magad beszélnél, sőt engem sem hagysz szólani arról, miről legjobban szeretek. Most haragszom. Állitsd meg a hintát; kiszállok.

Márta úgy tőn, mint a kis szeszélyes parancsolá, s ez lelépve a függő nyugágyról, egy aczéltükörből nézte saját karcsu alakját s viasz sápadt arczát, melynek finom vonalú szemöldjei alól két fekete gránát ragyogású szem villant meg a hosszú pillák selyme között.

– Jer Márta, folytatá, mond el a mesét a tündérherczegről, ki úgy szerette egy szegény ember leányát, de a végét változtasd meg, nem akarom, -172- hogy a tündérherczeget elátkozzák s a lány meghaljon bánatában.

A dajka mesélni kezdett, Ráchel eleinte hallgatá, de figyelmét nem sokára egy pár elválaszthatlan madárka foglalta le, mely egy áloe bokor vastag csipkés levelén enyelgett.

Az ábrándos lyánka nem hallá a tündérregét, csak a két kisded papagályon függött borongó tekintete, gondolati messze tévedeztek, aztán sírva fakadt, s maga sem tudta miért?

Bengabál, ki e jelenetet eddig sürű bokrozat megűl észrevétlenűl nézte, előlépett, s távozást intve a dajkának, siró gyermekét ölébe vonta s lecsókolá az arczain lefutó gyöngyöket.

– Jer, bús lelkem líljoma, egyetlen gyermekem, kezdé az apa oly remegésig gyöngéd hangon, minővel ifju szerelmes teheti imádottjának az első félénk vallomást; jer, szivem üdvössége te, mondd el, mit Márta meghallgatni nem akart, álmodat, szerető édes apádnak!

Ráchel e biztatva kérő szavakra, okos nagy szemeit, melyekben még a bennmaradt könnyek tiszta cseppjei csillogtak, kétkedve emelte apjára.

– Nem mondhatom, nem mondhatom! ismétlé kis szünet után e pár szót, miközben gömbölyű karjával az öreg nyakát átkulcsolva, arczát ennek keblére rejté.

– Igen, ő mondá, hogy ha szólanék, mindketten -174- haragudnátok reám; s ki szeretné aztán a szegény Ráchelt?

– Ráchel, atyád szeretete olyan, mint a nap, mindig ég és még sem lángol el, s nem jöhet oly felhő, mely sugarait tőled eltakarja. Kié volna bizalmad, ha övé nem. Beszélj tartózkodás nélkűl, lásd, én reád nem haraghatom. Álmodban tehát azon erdőben valál, hol minap – –

A leányka felrezzent apja melléről, s kezét görcsösen szorítva, lázas reszketegséggel kérdé:

Dávid már is félig sikerültnek látva a cselt, melyel a bokrozat megül véletlen hallott szavakat felhasználni akarta, tovább folytatá:

– Nem mondám-e, hogy nap vagyok irányodban, s nem tudhat-e a nap fenn a magasban mindent, mi a földön történik? De tőled, ajkaidról akarnám azt hallani, mert szavad s bizalmad nekem édes, mint méhnek a virág illata. Folytasd, gyönyörüsége lelkemnek.

– S megbocsátasz, hogy tudtod nélkül, parancsod ellenére merészkedtünk ki oly messzire? Ó bocsáss meg nekem, én vagyok a bünös, Márta nem -175- oka semminek, ő kénytelen volt kínzó kéréseimnek engedni – –

A kissé felbátorodott Ráchel itt ismét hirtelen elhallgatott, mert atyjára pillantva ennek homlokán a redőket összébb vonulni látta. Dávid észrevette az akaratlanul előidézett hatást s az árnyat elsimítva vonásairól, ezekre lehető nyájas kifejezést igyekvék ölteni. Azután szorosabban magához vonva leányát, úgy hogy ennek holló fürtei szakálla ősz szálaival folytak össze, szeliden mondá:

– Beszélj nyiltan és bátran kedves csillagom; nem mondhatsz újat atyádnak. Mikor voltatok hát künn az erdőben?

– Ó annak már több hete vagy tán hónapja is, tavasz elején; kezdé eleinte még mindig félénken, aztán fokozatosan lelkesedve, – te jó atyám hosszabb ideig nem valál hon, s több unalmas esős nap után az ég oly tiszta, a levegő oly enyhe, fü és fa oly zöld, a vidék oly mosolygó lőn, hogy én irigyelve a fecskét s a méhet, mely szabadon tova repűlhet, az örökös domb kerten túli messzebb sétára kivánkozám. Márta két napon át ellenzé vágyamat, a harmadikon addig kinoztam, mig titok igérete -176- alatt tervembe egyezett. Előhozattam a gyaloghintót, s kiindulánk, mint vivőink mondák, Czenk felé. Mennél tovább értünk, annál tovább óhajtottam jutni. Minden oly szép, oly meglepő volt! Igy haladtunk Márta számtalan félelme és ellenzése daczára, talán egy óráig is, amaz erdőn át, melynek sötét szegélyét oly sokszor néztem már azelőtt ablakomból. Örültem, hogy ily messze vagyok, s kiszállva a gyaloghintóból, erdei virágokat, vadrózsát téptem, s tarka pillangót kergettem, az öreg Márta léhlfogyottan tipegett nyomomban. Egyszerre zajt hallánk, parasztok jöttek egy ösvényen, dalolva, kurjongatva. Mi ijedten ültünk be, s gyorsan visszaindulánk. De a parasztok elértek, körűlfogtak, s csúnya szitkok kőzt nevedet emlegeték…

– Aztán – aztán? sürgeté Bengabál oly feszültséggel, melyből leánya kitalálhatta volna, hogy vallomása neki a legérdekesb újság. De ennek gondolati már messzebb a kedves tárgyon függtek, melyről azonnal beszélendő volt.

– Ó édes jó atyám, azok rosz emberek lehettek, folytatá; téged s engem csúf czimekkel illetének, egyik a másikat biztatta, dühök egyre nőtt, s -177- már épen megréműlt hordárainkat akarták fákhoz kötözni, midőn a harasztos uton egy lovag csörtetett elő, kinek csengő büszke parancsszavára egyszerre minden fölemelt kar leesett, minden harag elnémult.

– Tovább, tovább! mit szólt a lovag? kérdé a váratlan fordulat által nem kevéssé érdekelt s hirtelen sejteni kezdő apa.

– A parasztcsoportot rendre igazítva dolgára küldé, aztán kilétünket kérdé, besegíte a gyaloghintóba, honnan egy lázongó kiszállni kényszerített; biztosság kedvéért felajánlá kiséretét, egész Fertővár széléig mellettünk lovagolt, ott rövid bucsút vőn, s mindezt oly nyugalommal, oly deli fenséggel, mintha emberi alakban ő maga lenne a Jehova!

Dávid iménti sejtelmét meggyőződéssé érlelheté a hang, a modor, a lelkesedés legmagasb foka, melyel a lányka kalandját s kivált ez utóbbi szavakat mondá. Fehér arczbőre kipirúlt, s a gránát szemekben villanyszerű tűz ragyogott.

– S milyen volt külseje, kérdé percznyi csend után a tőzsér; avagy nem mondta-e meg nevét e -178- keresztyén, hogy Bengabál Dávid tudhassa, kinek leróni tartozását?

– Nevét nem említé, s mi is oly hálátlanok valánk azt meg nem kérdeni: mondá Ráchel szomorún. De azóta is mindig, mindig, mintha előttem állana, látom. Sisakja gombján magas sastoll lengett, arcz-színe barna, talán mint Corzailé, csak hogy ezé ragyás, redős és sárgás, a lovagé pedig sima, piros, és selyem szakál- s bajuszszal ékes; szemei sötétkékek és kevélyek; s midőn ajkai beszédre nyiltak, igaz gyöngyeimet véltem előragyogni alóluk. Kékes aczélhálózat fedte sugár termetét, s a legdélczegebb paripán ült, mit éltemben láttam.

Bengabál eleget vagy legalább annyit tudott, hogy a mór orvosnak Ráchel baja titkos okáról elvont véleménye igen is való; s örülve, részint hogy a zsidó-gyülölő parasztok általi megtámadás ily szerencsésen végződött, részint hogy lányának baja nem komolyabb, s csak a kedélytől származik, mit könnyen, szórakozás által is vélt orvosolhatni: enyelgő mosolylyal szólt:

– Nem, felelt sohajtva az epedő lányka, s elboruló szemeibe ismét köny tolódott, – hiszen tudod atyám, a kerten tul mennem nem szabad, s ő talán soha sem jő ide. De álmaimnak gyakran megjelen: sőt azt hiszem, el sem kell aludnom, csak szemeimet húnyom le s látom őt.

– Őt mutatta; vevé át a szót az őszinte gyermek, ki midőn már szíve titkáról lehullt a zár, azt oly örömest, oly leplezetlen tárta fel atyjának. – Az erdőben, épen ama helyen, hol megmentésünkre jött, pihenék, ő mellém ült a kövér fübe, kezébe vette kezem, s oly szelíd-nyájasan, mintha már régi ismerők volnánk, beszélt velem, mit? már nem emlékezem, csak azt tudom, hogy oly jól esett hallgatnom őt. A szín egyszerre változott, s mindketten magas várban valánk, de ez nem volt Fertővár, hanem az ő sajátja, mondá, hogy ezentúl itt maradunk – –

– S te nemde nem sírtál, hogy atyádtól el lész választva, ki alkalmasint eszedbe sem jutott? szakitá meg a csevegő álomképét, félig évődve, -180- félig az apai féltékenység szemrehányásával, Bengabál.

– Óh atyám! tőled megválni soha, de – s itt indulatos zokogásba törve ki, az öregre borult – nélküle élni sem akarok.

– Az ügy több szeszélynél s komolyabb mint gondolám; morgá önmagának a zsidó; ezen rögtön kell segíteni, hogy mérgessé ne fajuljon. Csendesülj gyermeken, szólt hozzá kis vártatva; igérem, hogy rövid időn nem csak látni, de ismerni fogod őt, s ha valóban oly nemes hős lovag, ki szerelmedre érdemes, magam leszek leghőbb óhajtója hogy véle éld át az életet.

– Mikor, hol fogom viszonlátni őt? kérdé, az első eszmét mohón ragadva meg az ennél többre alig vágyó ábrándos szerelem; ki e lovag? messze lakik-e? ide jő-e majd? óh mondd meg, hiszen te mindent tudsz és tehetsz édes jó atyám!

– Ő eddig ismeretlen nekem is, felelt az apa; de kilétét minden áron megtudnom kettős érdekemben áll, mert Bengabál Dávid, lánya megmentőjének nem akar adósa maradni. E czélból rövid időn egy új jószágba leendő iktatásom ünnepélyére a vidék -181- minden lovagját összehivandom, s ha hősöd nem valami kóbor lovag vagy szerencse-vitéz, szinte jelen leend. De rá ismeresz-e majd? tevé hozzá mosolyogva.

– Ha rá ismerek-e? kiálta fel a rögtöni vidulás verőfényével homlokán Ráchel, – ezred év mulva, milliók közűl, jobban mint önmagamra! – S ha még is nem lenne köztük? kérdé halkabban, a minden esetre gondoló vágy remegő kételyével.

– Akkor azonnal Fehérvárra vagy Esztergomba utazunk; a királyi udvarba, hol az országgyülés vagy tornák vagy táborba szállás alkalmával az ország minden lovagja összegyülni szokott, s hol bizonnyal megvédő hősöd sem fog hiányzani.

– Ah mi szép, mi dicső leend ez! S a királyi udvar, mit én meglátni már oly rég vágyakozom! ujongott örömében e félig gyermek, félig serdült hajadon, s mint egy burkából kipattanó rózsabimbó fehér levelein az illat, boldogság áradott el minden vonásán, aztán hárfájához repült s szeszélyes hangesésben futott végig nehányszor rajta kis újjaival; majd ismét kedvencz papagályát szoritá kebléhez úgy, hogy a madár felvisított fájdalmában; s újra -182- atyja ölébe ülve, ennek arczait simogatá bársony kezeivel.

– S ezentúl nemcsak álmaimról, de ama erdei megtámadtatásról is beszélhetek majd Mártával; csevegett a lányka vidoran, mint egy bérczi patak; s te úgy-e atyám nem fogsz haragudni sem reá, sem a hordárokra, kik mindnyájan csak nekem engedelmeskedtek? Igérd meg ezt nekem.

Bengabál, ki bálványozott gyermekét még soha ily vig kedélyünek, ily ragyogó szépnek nem látta, a hirtelen javuláson örvendve, e perczben talán mindent megigért volna, s csupán arra inté őt, hogy jövőben ily kalandra ne merészkedjék többé, nem mindig akadván a bőszültek ellen védelmező lovag.

E naptól kezdve azonban, az előbbiektől egészen különböző hordárok teljesiték kötelességüket, mit, ezer bájos képtől rajzó érzelem világában észrevenni Ráchelnek ideje nem maradt.

VI.

Három hóval a történtek előtt Székesfehérvár fényes és zajos ünnepélyeknek volt szinhelye.

Az országgyülés, mely az 1222-dik évi törvények végre nem hajtása miatt emelt panaszok következtében tartatott, s melyen az arany bulla némi toldalékok hozzáadásával megerősítetett, ősi szokás szerint lakomákkal, tornákkal, s egyéb hölgyeket és férfiakat közösen érdeklő mulatásokkal fejeztetett be, miket a férfias Jolánta királyné különösen kedvelt.

E fölött ily víg napok ülésére nem hiányzott se czím, sem alkalom: az ország színe, nemessége, ifjai, hölgyei a városban lévén gyülekezve, alkalmasb időt ily lovagjátékokra választani nem lehetett: czímet pedig fényleni és mulatni mindig, már -184- századok előtt is talált a magyar, s ez időben kellett-e szebb, mint az öröm a királyi tekintély helyreállása s az ország állapotának javulása fölött?

Az első napra nyil-lövészet, a másodikra harczjáték kard- sisak- és pánczéllal, a harmadikra erőverseny öl-birkozás által, a negyedikre gerely- és kópja-torna, s a nyertesnek mindenütt jutalom volt kitűzve, mit ez, a nap hőse gyanánt, a királyné vagy ennek fő udvari hölgye Dénes nádor leánya kezeiből lesz átveendő.

A körülfekvő s távolibb vidékről is tömérdek nép gyült össze megbámulni a történendőket, s már kora hajnalban körülözönlé a sorompókat, melyekkel a várostól nyugatnak alig ezer lépésnyire eső nyílt völgyület fövénynyel meghordott sik tere volt bekeritve.

Emeltebb helyen két sátor gúlaszerü ernyőzete feszítteték erős tölgy-rudakra; az egyik tábori egyszerüséggel a harczbirák számára; a másik, melynek kúpján, négy folyam és hármas bércz fölött, veres fehér zöld zászlót lebegtete a reggeli szél, a kiállitásra forditott gond s a kornak megfelelő dísz és pompa által tanúsitá, hogy királyi vendégeket vár belsejébe. -185- E sátort Endre a byzanti császártól kapta ajándékba, Béla fijának a császár leánya Máriávali öszszekelése ünnepére, s nem számítva a dús aranyrojtozatot, melyel az több rétben szegélyezve volt, roppant értékünek mondaték kelméje s az erre mesterségesen kivarrott munkáért is, minőt akkoriban csupán keleten tudtak készíteni.

Oldalvást hosszú állvány nyúlt el nézők s leginkább hölgyeknek készitve, kik azt legdiszesebb ruhájukban foglalák el, élénken beszélgetve az állvány alá gyűlt lovagokkal, mind azon perezig, midőn a hirnöki tárogató megharsanása a királyi család érkeztét jelenté.

A lovagok ekkor leszállva méneikről, ezeket szolgáiknak adák vezetékre, s tegzet és nyilcsomót vevén át tőlük, egyenkint, a mint néven szólítattak, léptek a harczbirák sátra elé s innen a sorompókkal elkerített térre, melynek tulsó végén három póznára ugyanannyi czél-lap volt alkalmazva, a kétszáz lépésnyi távolságból egy egy tenyérnyinél alig nagyobbnak látszó. A reggeli nap azonban épen reájok vetvén sugarait, éles szemmel kivehetőkké tett a hármas kör közepén feketéllő pontot. -186-

A sorompó hátrészén s baloldalán hullámzó néptömeg, a tárogató ismételt riadásából értve, hogy a hiresztelt czéllövészet kezdetét veendi, közelebb tódult, s ama határozatlan zsibongás, mely minden nagyobb gyülekezetnél kérdés- felelet- s észrevételekből egy hangzavarrá olvad, kissé elnémula.

Több vessző repült ki már ivéből s nem egy, sikeresen a czéllapba furódva, midőn a tömegben, mely eddig a várakozás feszültségében állott, újra mozgalom s a nyugtalanság moraja keletkezék. Eleinte a hátrább levők kezdtek visszatekinteni, aztán az elébb állók; ki azonban visszatekinte, ösztönszerüleg vonúlt félre, helyet engedve egy sugár alaknak, ki lovagi jelmezben, lebocsátott sisakkal, nyilcsomóval oldalán s bal vállán tegezzel, sebesen s akadály nélkül haladott előre az ekként megnyílt sorban. Nyomában egy ó fegyverzetü szolga csörtetett.

Azok, kik mellett a lovag elment, hosszan bámulák meg ismeretlen alakját. Ilyen finom s még is erős fonadéku aczélinget, ily csúcsba menő sisakot, ily merészen hajlott görbe kardot itt senki sem viselt; -187- de a közfigyelmet különösen a tegez fekete abroncsa, mely keskeny arany lemezekkel kirakva, hosszúkás formája által is kivált az itt szokásos félkörüektől, s a veres szijjazat foglalta le, mely bokától térdig sűrün hálózta be a lovag lábait.

Mindenki tudakolá szomszédjától a lovag kilétét, s felelni senki sem tudott; csak az utána siető szolga arcza tetszék némelyek előtt ismerősnek, s már valaha látottnak.

– Tovább, tovább urfi! szólt ez, midőn a sorompóhoz érve láthatá, hogy a királyi sátortól már csak kis tér választja el, – ez itt a köznép helye, a tied pedig a lovagok sorában, s ott is a legelsők közt van.

– Maradjunk inkább, felelt amaz, s némi idegen hangzástól nem egészen ment kiejtése még inkább magára voná a közelállók figyelmét; maradjunk itt szolgám, a mai napra már úgy is későn érkezénk, s innen egy pillantással az egész tért átnézhetjük – – – ah ez dicső lővés volt, a vessző a czélpont kellő közepébe furódott; ki azon ifju ott, ki oly büszkén tekint most a sátrakba s a hölgyekre fel? -188-

– Sokkal ifjabb, hogy sem ismerhetném; felelt vállvonitva az öreg szolga; kilencz év előtt, midőn az udvart ide hagytuk, még gyermek lehetett.

– Az a nádor fija, a bihari főispán; magyarázá önkénytesen egy a sorompóra kitámaszkodó fehérvári polgár; ő legjobban tud bánni a tegezzel, valamint a nyeregben is legjobban ül; egyébiránt én készitem neki a nyergeket, épen a mult héten végeztem be egyet számára, melynek ritkítom párját; – tevé hozzá némi önérzettel.

– Miklós! kiálta fel meglepetve s még a nyereggyártó beszéde közben a lovag; soha nem ismertem volna reá; tizennégy év előtt, mióta nem láttam, még mint kilencz éves gyermekek játsztunk együtt.

– Dejszen, folytatá reá sem ügyelve a bőbeszédü polgár, fogadom, nem is veti őt ki holnap abból a nyeregből egy sem, s övé lesz mind a jutalomkard a holnapi tornán, mind az ezüst nyilvessző ma. Csak az a kár, hogy a kitől ezeket átveendi, épen saját húga.

– Ama két hölgy közűl, ki ott a királyi sátorban ül, a szebb és ifjabb. A másik, azzal a kis korona formával a fején, Jolánta királyné, ha egyébről nem, sólymáról is meg lehetne őt ismerni, mely éjjel, nappal, mindenütt vele van.

– Gyönyörű teremtés! szólt lassan s inkább magához a lovag; – kár hogy az idők megváltoztak. A szép szűz azonban igen szomorúnak látszik; úgy ül ottan, mintha a párta nem is élő lény, hanem egy szobor fejét köritné.

– Úgy illik annak, kinek két jegyese is volna, s egyiknek sem lehet nejévé; – jegyzé meg a polgár.

– Sámuel, volt kincstárnok, – a magyarok istene verje meg! – morgá az átkot fogai közt a nyereggyártó. Beszélik, hogy apja kényszeriti e kancsal szörnyeteg nejévé lenni. Szerencséjére a menyegző napja jő időre el van halasztva, miután a vőlegény, a reá bizonyúlt eretnekség s egyéb bűnök miatt az országgyülés által hivatalából letétetvén, arra itéltetett, hogy bűnbocsánatért a szentföldre -190- zarándokoljon. Képzelem, mint örűl ennek a menyasszony, ki borzad tőle, s ki hihetőleg örömestebb adná pártáját első gyermekkori jegyesének.

– Valóban? s mi gátolja ezt? kérdé tompán s a szólótól elfordulva emez.

– Ha egyéb nem, már csak az is, hogy voltaképen azt sem tudni, él-e hal-e ezen első jegyes; aztan meg ha élne s itt volna is, Dénes inkább hat lábnyira a föld alatt szeretné tudni őt, mint leánya oldalán.

– Ugy-e? s mi okozza a jó úr e szörnyű haragját? hangzék kissé gúnyosan a sisak alól.

– Hja hallja kegyelmed, nagy sor volt az, s mert úgy látszik, nem tudja a történteket, majd elmondom én. Hát még akkoriban, mikor a király a pogányok ellen a szent földre ment, Dénes pohárnokmester volt s testi lelki barátja a tárnok Simon bánnak. Barátságuk annyira ment, hogy ezt vérrokonság által is megerősitni akarván, gyermekeiket egymásnak eljegyzék. Dénes lánya Olinda mindössze három esztendős kis bábu volt akkor, Simon fia pedig Lőrincz hat évvel idősebb tűzről pattant, merész virgoncz fiú. Úgy ülte a lovat, mintha hátából -191- nőtt volna ki, s apja nehéz pajzsát könnyen fel tudta emelni. A királynak legkedvenczebb apródja lévén, erőnek erejével magával vitte őt Palaestinába, honnan vissza sem tért többé. Épen Tábor hegye ostroma alatt, az arabok hadi csellel a megszállók sátrai közé rontottak, s ott nagy pusztitást okozván, temérdek zsákmánynyal és foglyokkal rohantak vissza erősségeikbe. E foglyúl esettek közt volt Simon fija Lőrincz is. Mikor aztán Endre a szentföldről visszatért s a gondjára bizott egyetlen fiút nem hozta vissza, Simon bán lelkében szomorú gyász s talán titkos boszú is fészkelte meg magát a király ellen. E boszú nem sokára ki is tört, azon alkalommal midön az ifjabb király Béla és atyja Endre közt, a törvénytelenűl adományozott várjavak visszavétele kérdésében, viszály és belháború keletkezett. A hatalmas Simon Béla részére állt Endre ellen; Dénes, ki tömérdek ilyen várjószágot bírt, természetesen a király hive maradt; s igy az egykori két jó barátból legdühösebb ellenség lőn, annyival inkább, mert időközben a nádor az izmaeliták pártolása s más egyebek által messze letért az igazság útjáról, Simon pedig egyenes igazságszerető -192- embernek maradt. A háborús világ épen ama vidéken állt, hol Simon bán jószágai feküdtek, miket aztán az ellenséges had fölégetett, elpusztitott, jobbágyait leölte, marháit elhajtotta, s mikor végre apa és fiú kibékűltek, a viszályt Simon keserülte meg, mert Dénes bujtogató tanácsaira hivatalától, s minden ingó bingó jószágától megfosztatott, kivéve nehány száz holdat az összedúlt birtokok egyikéből, hova kegyvesztett fejét lehajthassa. Oda vonúlt, s ha meg nem halt tán most is ott teng a szerencsétlen öreg, – fiáról pedig nem tudni él-e hal-e? de ha élne s itt volna is, tudom a nádor aligha akarna tudni arról, hogy egykor leányát jegyezte el néki.

A lovagot, úgy látszék, nem igen érdekelte e hosszas elbeszélés, mert tekintetét felváltva a versenyzőken s a sátrakon jártatván, a nyereggyártóra alig hallgatott, sőt időközben rövid észrevételeket is tőn egy vagy más nyillövés felett, s meg nem állhatá, hogy legalább egy mozdulattal tetszést, vagy ellenkezőt ne nyilvánitson.

– Beh megváltozott a régi jó világ! morgá, szürke fejét elégedetlenűl rázva az öreg szolga, kinek -193- uráhozi meghitt modora a régi cselédet árulá el; beh más nap süt most az égen, mint Béla és Imre király idejében! Vén szemem könnyel telik el, ha körülnéz s egyet sem láthat atyád barátai közűl, a helyen pedig, mely Isten és emberek előtt jó nagy uramat illetné meg, halálos ellenét a gonosz Dénest kénytelen szemlélni!

– Sejtésem s némi homályos emlék mondja, szólt egyenesen a szolgához intézett halk hangon a lovag; hogy ama szálas izmos termetű ember ott a harczbirák sátrában, Endre király jobbján, kinek kos orra fölött oly közel egymáshoz állnak vad szemei, szakálla bajsza pedig őszbe csavarodott – hogy az a nádor?

– Az. Alig három évvel ifjabb atyádnál, jó nagy uramnál, s mennyivel ifjabbnak látszik! Hja! a búgond legjobb ránczcsináló és fehérítő. Ő hirtelen s akkor őszült meg, mikor téged örökre elveszettnek hittünk. Mióta megjöttél ismét fiatalodni kezd.

– S kik ott a többiek? csak a királyt ismerem közöttük, ő keveset változott a szentföldi hadjárat óta. -194-

– Balra, ha nem csalódom, Miklós tárnok ül, mellette Mihály bán szabolcsi, s Tamás tolnai főispánok; a nádor mellett amaz alacsony termetü úr a veszprémi érsek; a király mögött ülő kövér gyapjuzsák pedig, kin oly ormótlanúl áll az aranyos magyar ruha, Volvelin asztalnok; egy év előtt még zsidó volt az ilyen –

– S nagybátyám? nincs jelen vagy csak én nem ismerek rá? vágott az ifju a szolga szavába.

– Épen most lép a királyi sátorba, mindnyájan, még a királyné is fölkelnek előtte! felelt ragyogó szemekkel az öreg.

A lovag a mutatott helyre nézett, hol egy tiszteletet parancsoló arczú s galambfehér szakállú agg foglalta el a királyné jobbján üresen hagyott helyet.

Ez, Robert esztergomi érsek volt, ki a nehány nap előtt befejezett országgyülésen ama joggal ruháztatott fel, hogy a hozott törvények meg nem tartása miatt az ország bár mily magas hivatalnokait, egyházi átokkal terhelhesse.

VII.

A sötétkék májusi égről lesugárzó nap délpontra kezdett hágni, a nyilverseny végéhez közelgett, s már csak két vetélytárs között forgott fenn a kérdés, kiknek mindegyike háromszor egymásután lőtte nyilát a czéllap kellő közepébe, a jutalom dicsőségét pedig a másikkal megosztani nem akarta.

A harczbirák egy utolsó s elhatározó lövést határoztanak, s az eddigi két nyertes: Miklós a nádor fija, s a kalocsai érsek öcscse az ifju Ugrin, egymás mellett állva éles szemmel mérték a czélul kitűzött gyürűt, mely két keresztbe tett póznához kötött vékony zsinegről lefüggve, a légben csendesen forgott. E gyürűn átfüződve kellett a nyilvessző tompa széles végének megakadni, mit eszközölni annál nehezebbé vált, minthogy a gyürűnek lassu -196- körbeni forgása épen a kellő másodpercz pontos megtartását igényelte.

A versenynek azonban egy egészen véletlenül közbe jött esemény vete véget.

Az ifju Ugrin már épen jobb vállához emelintve tegezét a felajzott húrt készűlt elbocsátani, midőn egy, a királyi sátorból előhangzó sikoltásra ösztönszerüleg ereszté le a feszitett ivet, s feltekintvén tapasztalá, hogy a király, a királyné, a harczbirák, a nézők serege, minden fő a magasba néz fel, honnan kettős vad víjjogás minden perczben hallhatóbbá válik, dühös fájdalmas víjjogása két ragadozó madárnak, mely kiterjesztett szárnyakkal egymást csapkodva s körmeikkel egymás húsába merűlve, a királyi sátor fölött sok ölnyire élethaláltusát vív.

E vívók egyike Jolánta királynénak honából Auxerre-ból magával hozott kedvencz vadász-sólyma volt, mely viszont úrnőjéhez hosszu megszokás s állatoknak saját hála-ösztön által annyira ragaszkodék, hogy tőle elválni, sőt tápot is mástól elfogadni soha nem akart. A királyné, mint akkor szokásos volt, balkarján vagy öklén mindig magával vitte a -197- vékony ezüst lánczocskán tartott ritka szépségü madarat.

Vele volt az a czéllövészet alkalmával is, s miután csaknem végig nyugalmasan gubbaszkodott rendes helyén, egyszerre tollait borzolni, fejét előre nyújtani, szárnyait emelgetni s fuldokló sajátságos sívással annak jeleit kezdé adni; hogy zsákmányt vagy ellenséget lát, s vele megküzdeni vágyik.

A királyné eleinte hizelgő szó- és simogatással igyekvék őt csitítani, aztán, mint ezt már számtalanszor tevé, ereje- és hüségében megbízva a lánczról szabad szárnyakra bocsátá a nyugtalant, s tovább nézé az érdekes versenyt.

A sólyom pár ölnyire emelkedék a légben, ott szárnyait örvendetesen megcsattogtatá, aztán, mint a gondolat villáma, felhasított a tiszta égbolt felé, s mindig kisebb ponttá válva, végre elenyészett.

A merész kalandort már már feledteté a sorompók közti két vetélytárs kisérlete; a királyné ezt jól láthatni előrehajolt, Robert érsek gondolatokba merülve simított végig hattyu-szakállán, Olinda pedig szótlanul, de titkon örülve ült, hogy a nagy tekintélyü ősz jelenléte által megmenekült a borzadva -198- látott jegyes, Sámuel kincstárnok izetlen udvarlásától, ki a háttérben, egymásba füzött karokkal állva, sötét arczát s kancsal szemeit a szép hajadonra szögezé. Az előtérben kis asztalkán ezüst nyilvessző feküdt, mit majd a nádor lánya kezéből veend át hősi jutalomként a nyertes.

A kérdés, hogy ez ki leend? pár percz mulva elhatározásnak nézett elébe, midőn Olinda némi meleget érze kezén elömleni, s látva, hogy ezt néhány csepp vér okozá, mely a magasból karja- s fehér pártájára hullott, az első megdöbbenésben élénken kiálta fel. A véreső rejtélyét rögtön megfejté a már említett víjjogás, s a királyné sólymának egy nála tizszer nagyobb kesellyeli elszánt viaskodása. Egy pillanat azonban a küzdőkre kétségbevonhatlanul mutatá, hogy ez nem sokáig fog tarthatni, s a sólyom vesztével leend bevégezve, a kesely egyike lévén ama roppant állatoknak, melyek a Vértes szikla odúiban fészkelve, ki-kicsapnak a tájra, s melyeket a bojtár, nyája veszélyesebb ellenének tart a farkasnál.

– Ott a czélpont! kiálta az összebonyolódott viaskodókra mutatva fel; ki a sast a sólyom bántalma nélkűl elejti, azé leend a díj!

A sas már ekkor mindkét lába körmeivel tartá a sólymot s vinni akarta legyőzött ellenét.

Miklós és Ugrin íjjából ugyanazon pillanatban süvölte fel a vessző, s az óriási saskesely rövid perczig a légben mozdulatlan függni látszék, aztán hirtelen hanyatt fordúlva zuhant le egyenesen a királyi sátor elébe. Esését a bámuló néptömeg örömujjongása kisérte.

Hosszú kopasz nyakának fejét egy nyíl szögezte át; merevülő csont körmei közt még mindig ott lihegett az általa megvérzett sólyom.

Mire ez onnan kiszabadíttaték, a két vetélytárs Ugrin és Miklós a legnagyobb érdek-feszültséggel sietett s ért a sátor elébe, megtudni, melyiké közülök a siker dicsősége?

A harczbirák egyike kihúzta a hullából s magasan fölemelé a jól irányzott vesszőt.

– Ez nem az enyém! szólt, miután megtekinté Miklós s boszus kétkedéssel lépett hátra.

– Megfoghatlan! az enyém sem! csodálkozék -200- Ugrin; Magyarországban ily nád nem terem, sem ily vasat reá nem készítenek, tevé hozzá; a nyíl ébenfeketeségű s mégis hajlékony vesszejét figyelmesen vizsgálva.

– A mai nap díja e nyíl tulajdonosát illeti bár ki legyen az, s azért hívja fel hirnökünk a megjelenésre! parancsolá a sólymának megmentője iránt háladatos Jolánta királyné.

A hirnök, az általános meglepetés feszült csendében teljesité a rendelvényt, s midőn szavait végzé, a néptömegből ugyanazon sugár alak bontakozott ki, kinek csúcsos lezárt sisakját, finom fonadékú aczél ingét, tegzét, kardját az imént annyira meg bámulta a sokaság.

Szilárd léptekkel közeledett a harczbirák felé, hol Endre király ült, s karjait mellén keresztbe fonva hajlott meg előtte, aztán a pár lépésnyire lévő királyi sátorbeliek előtt.

– Ismeretlen lovag, szólt hozzá a nádor, mint a harczbirák egyike: emeld le sisakod s nevezd meg magad!

A lovag lecsatolta sisakját s megrázta a fejéről legyürüző holló fürtöket, melyek a rendkivül napbarnitott -201- arczot árnyékolák kőrűl. Sötétkék szemeit lassú tekintettel hordá meg a gyülekezeten, mely őt igy fedetlenül sem ismerve, még inkább bámulá: aztán csengő fennhangon szólt:

– Tizennégy év előtt, király! e helyről kisértelek a szentföldre, s az arab fogságban töltött tizennégy év után, mely idő alatt atyám kegyelmedet, fiját, mindenét veszté, itt állok előtted, karomat s életemet hazámnak ajánlani fel. Nevem Lőrincz, a kegyvesztett Simon fija.

Bár ezelőtt már hire járt, hogy a kegyvesztett Simon bán fia él Palaestinában, s bizonyos súlyú ezüstért kiváltható, az egész még is meseszerübbnek látszott, hogysem rögtöni megjelenése köz meglepetést, sőt némelyeknél döbbenést ne okozzon. Sámuel sötét ragyás képe még jobban elkomorodott, s szemei baljóslatú ránczokba vonúltak össze e név hallatára; Olinda arcza ellenben ragyogó pirban derült fel, mintha a fagy ellen megvédő nap lépett volna fel láthatárán; a királyné kedvtelő szemekkel mérte végig a gyönyörü ifjat, sőt maga Robert érsek is fölkelt ülőhelyéből, s hallhatólag fejezé ki -202- örömét e nem várt föllépésén öcscsének, kit nővére tökéletes képmásának lenni talált.

Endre király arczán jó indulat s kegyesség tükrözé magát, mit szavakkal volt már épen kifejezendő, midőn a vonásait kémlő Dénes nádor által megelőzteték.

– Maradtál volna inkább ott honnan jövél gyermek, dörgé ez boszús szózatával; mint hogy ily büszkén jelensz és szólalsz meg itt, hol helyed és szavad nincsen, te, a pártütő Simon fija, kinek atyja a király és az ország által felségsértés büneért harmadiziglen számüzetett. Az országgyülés, mely az 1222-ki törvényeket nehány nap előtt erősité meg, nem törlé el ennek büntető itéleteit, tudd ezt, s ne merészelj többé a király szine előtt megjelenni!

– Szavaimat a királyhoz s annak kegyelméhez intéztem, felelt a nádortól elfordított arczczal Lőrincz; nem pedig ahoz, ki családom elkobzott javait bitorolja. Simon fija csak a királytól várhat itéletszót.

Endre király perczig habozott s hihetőleg győz bocsánatra kész szivének hajlama, ha tekintete a -203- nádornak fenyegető arczkifejezésével nem találkozik. Ez háttérbe szorítá a jobb indulatot.

– A nádor kimondá itéletemet; szólt s hangja inkább engesztelő volt, mint sújtó; s ez itélet nem csak az enyém, de az országé is. Bocsánatom helyett, mit nem adhatok, vidd magaddal sajnálatom, s menj merre utaid visznek.

– Dénes nádor legalább egyszer szólt igazat életében: töré meg e csendet az apja tetteért bünhödő; s ez akkor volt, midőn mondá, hogy jobb lett volna a pogányok közt maradnom. Isten és jobb jövő velünk!

– Megállj lovag! szólt hozzá a királyné, midőn a sátorhoz ért; a díj mindenesetre tied, térdelj elénk, s te Olinda nyújtsd azt neki át.

– Nem ugy királyné, asszonyom! vágott ismét közbe az oda siető nádor; a harczbiró én vagyok, s a díjjat, e kegy- és érdemjelt, a kegy és érdemen kivül levőnek nem itélhetem, ki mint ilyen -204- a versenyből különben is kizárva, hivatlanul tolta fel magát.

– Igaz, a számüzöttet dísz nem s csak gyász illeti: mondá a harag szenvedélye nélkül s mélyen az elhalaványult Olinda szemeibe tekintve egykori jegyese; de azt sem Isten, sem ember nem tilthatja el, folytatá emelt szózattal, hogy e tollat e nap s a hölgy emlékeül ne viseljem, kinek nekem igért s esküdött keze tőlem elragadtatik.

Mondá, s a sas szárnyából kitépett magas tollat sisakgombjába tüzve, nyugodt méltósággal távozott s haladt el az utána bámuló néptőmeg előtt.

VIII.

Simon bán, kiről a nyilazó verseny alkalmával a fehérvári nyereggyártó beszélt az idegen lovagnak, méltósága s javai vesztése után az osztrák határszélhez közel fekvő kis darab földére vonúlt, egész mindenére, mit neki, életén kivül az ifjabb király Béla közbenvetése megmenthetett.

A király köréből ekként számüzött lovag keserű gyűlöletet szivében vitt magányába Dénes nádor s hatalomban levő pártja ellen, melynek nem csak hogy saját bukását tulajdonítá, de melynek működésétől a sanyargatott hon irányában sem várhata egyebet, mint köz elszegényedést, elerkölcstelenülést, a hadi erő vég elgyengülését, s az országnak vég feloszlatását.

E gyűlölet ama nem szünő fájdalommal váltakozott, -206- s többnyire egy marczangoló érzületté egyesült: mit az egyetlen fiától megrabolt apa, édeskínos emlékek által ápolt megszaggatott lelkében.

A szerencsétlenség s a magány e lelket még fogékonyabbá tevé a szenvedett sérvek átérzésére s keserű hangulatát lassankint világgyülöletté fokozá. Évek multak, hogy puszta jószága határbarázdáit nem lépte át, s hű szolgáján kivül mással nem válta szót. E régi szolga s még két megmenekült cseléde volt minden környezete, kikkel ő együtt szántá a bokrokkal felvert sok éves ugarok egy kis részét, miből az egy évi élelem bőven kikerűlt.

De ha legnagyobbrészt pusztán s parlagon maradtak is a miveletlen földek, úri jogait rajtuk gyakorlatba venni szigorúbban senki nem tudta, mi aztán minden oldalról tőszomszédjának végtelen sok bajába került. E tőszomszéd Bengabál Dávid nem egyszer a birtok többszörös árával kinálta őt meg, de Simon erről hallani sem akart, s büszke hidegen utasítá vissza. Ezt a dolog vérig boszantá, s mi jogszerüen nem sikerűlt, ármányok és Dénes nádor által akarta Simont e birtokból kitúrni. A király azonban, ki Béla fiának esküvel erősitett szavát adá, -207- Simonnak e számüzetési helyén egy hajszálát sem bántani, ez egyszer erélyt tanúsitott s az öreg lovag jogai sértetlenek maradtak.

Egy kiépítetlen kőház, mit Simon még mint tárnok kezde emeltetni, a közeli mocsarakban bőven termő náddal jól roszúl fedve, volt az egykori zászlós úr romlatag hajléka, hol ő, Márton szolga s a két cseléddel megvonúlva élt. Az alacsony hosszú terem, faragatlan tölgyasztallal közepén s vadbőrökkel beterített mohágygyal szögletében, az úr tanyája volt, s télire félig száraz gallyakkal tölteték meg, hogy legyen mivel a barlang-szájszerű nagy kandallóba fűteni. Tulsó végében pedig a formátlan kőháznak téres ól állott, hol a nehány ló tartására több gond fordíttaték, mint mennyit a tulajdonos önmagának igényelt.

A ház ajtaja előtt illatos levelű vén diófa terjeszté védőleg terebélyes ágait a kuszált födélre, s árnyékban tartá az alája alkalmazott padot, hol a hirtelen öreggé őszülő férfi, a jövőnek soha, a jelennek alig s csak a múltak emlékeinek élve, oly örömest szeretett elidőzni.

– Ha ő most itt volna! vagy: mily nagy és -208- deli volna ő már! vagy: csak élne, csak tudnám, hogy él, e kopár lét nem volna oly reménytelen! s ezekhez hasonló sohajok törtek fel néha a sulyosan emelkedő mell bensejéből, miket Márton az öreg szolga, kit a szerencsétlenség s hüsége, egykori urának inkább barátjává emelt, néma bús fejbólintással viszonzott. Jól tudta, ki ezen ő, kire az örömtelen apának bárhonnan elinduló gondolati örökösen visszatérnek, ez viszont meg volt győződve, hogy a hű szolga vele együtt érez s átérti fájdalmát, s igy könnyülés volt legalább azt véle időnként nehány vonatkozó szóval közölhetni.

Igy múlt gyászos elvonultságban év év után, s már a tizenkettedik azon órától számitva, melyben a lovag fiának vesztéről értesűlt. A vén diófa tizenharmadszor hullatá már az alatta merengőre őszi leveleit, midőn ezt egy estén szokatlan zaj verte fel határozatlan lelki zsibbadtságából. Feltekintett s Mártont látta meg, mint hoz karon szorítva egy idegent, s beszél hozzá – szokása ellen hangosan.

Az öreg szolga, a mint a vándor mezű idegennel ura elé ért, csak ennyit mondhatott: „ez az én uram s most beszélj!“ s ezzel rögtön két nagy köny -209- gördült le ősz pilláirúl, mint később vallá, az első és utolsó talán életében.

A jövevény elmondá, hogy mint egyike a szentföldi hadjáratkor foglyúl maradt harczosoknak, most onnan küldetve jő, tudtúl adni, hogy Lőrincz él és ezer márka jó ezüstért vissza váltható. Elmondá, hogy a kilenczéves fogoly fiú Szelaheddin kedvencz apródjává lőn, ki őt minden hadi és lovagi gyakorlatban oktattatá, s hihetőleg saját testőrseregében kitünő rangra emelendi, ha időközben hirtelen meg nem hal; utóda azomban nem öröklé e hajlamot, s Lőrinczet, minthogy ez az Izlamot fölvenni nem akarta, gyűlölt hadi fogolyként tekintve, közmunkákra kényszeríti, s tudván, hogy atyja a legfőbb rangú magyar nemesek egyike, váltsági díjját az emlitett súlyú ezüstben határozta meg.

A jövevénynek, ki bajor születésü lévén, honába erre tért vissza, még sokat, igen sokat kelle beszélni. Az éj első fele ily kifogyhatlan forrású kérdések- és feleletekben tölt el; másik felében az öröm nem engede a boldog apa szemeire álmotszállani. Tervezett és számitott és töprenkedett, hogy -210- és miként szerezze meg az akkori idők becs-fogalmaihoz mérve roppant összeget?

Az első szürkületkor lovára ült s Fertővár felé, melynek pompás épületét külföldről jártak megbámulni utasok, ő azonban még eddig megtekintésre sem méltatta, lovagolt, s felkeresvén a vár urát, az egyetlent, ki e pénzszűk időkben a kellő összeget rögtön előterjeszteni képes lehete, érte ősi gyémántjait ajánlá fel zálogúl.

S most Bengabál Dávidon volt a sor a büszke nemes éreztetett daczát visszatorlani, mit meg is tőn az által, hogy a kölcsönt megtagadva, azt csak ama feltétel alatt igéré, ha a kivánt ezer márkáért fekvő birtokát örök áron adandja át. Erről ismét Simon, bár az elpusztult jószág az ajánlott összegnek felét sem érte meg, nem akart hallani, s oly kijelentéssel távozék, hogy nagyértékü gyémántjaira más zálogost is találand.

Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint eszközölni azon időben, s az öreg Simon már már ingadozott szándékában, midőn harmadnap reggelén maga a tőzsér jött az ajánlat elfogadásával, s ama titkos tervvel, mit később foganatba is vőn. -211-

Az alku megkötteték három tanú előtt. Dávid át vevé a gyémántokat, Simon az ezer márkát oly kötelezéssel, hogy azt három részletben fizetendi le, s az utolsó részletnél a zálogot visszaveendi.

Huszonnégy órát sem késett ezután, s Mártont helyettesül hon hagyva megindult a hosszú útra, melyből tíz viszontagságos hó múlva, kedves fiával együtt érkezett meg a katangkórós ősi telek romlakába.

IX.

Lőrincz természettől nagyra törő lelke a változatlan magányban nem találva élményt, komor és gondolkodó lőn.

Mi másnak álmodta ő a sugár pálmák honában a tizennégy év óta nem látott magyar földet susogó csererdőivel, zugó folyamaival, kalásztengerű sikjaival, a rajta pezsgő rokonnéppel s ennek harczi dicsőségével!

A gyermekkori benyomások édes-tisztán maradtak s éltek ott emlékében s a visszavágyó fájdalom varázs ecsete által még tündériebbekké szinezve ragyogtak előtte. Minden, mit az idő és tértávolság bűcsövén szemléle, fényes, nagy és dicsőnek mutatkozék, s hazáját nem is tudta másként, mint magasztos lovag-erény, szabadság és győzelem hazájának -213- képzelni, hol a számára nőtt cser-ág tőle tenger és puszták által elválasztva, fonnyad el.

Szelaheddin udvarában Esztergam falaira, a czédrusokkal szegélyzett Jordán partjain az ősz Dunára, a tevés sivatagon a tiszai sikra gondolt, s a hősökkel környezett Endre király, a méltóságos hullámzatú folyam, az alföldi lapály rezgő délibábjával és dobogó méneseivel, az édes szülőföld kiterjesztett karokkal látszék őt hívni keblére, s ismerős szellemhangon beszélve hozzá, napról napra fájóbbá növelé szivében amaz olthatlan epedést, melynek neve: honvágy.

S most midőn a tizennégy év gyönyörű eszmény-világát a valóságban letörpűlni, elhomályosodni látta, most, midőn az apai magány szűk körében tétlenségre kárhoztatva, oly messze esett ragyogó álmai valósulásától: lelkébe a csalódás lehangoltsága s utó unalma szállott. A világ-kerülő apának elég és minden volt az újra birt egyetlen fiú, ellenben e fiúnak, ki mindenben mi nagy és magasztos a legjobbakkal versenyezni égett, lehetett-e kielégitő a jövőtlen és czéltalan élet, mi reá, az őt -214- gyülölni s legfölebb tűrni és remélni tanitó apa körében várt?

Ifju lelke nem volt képes ama sötét árnyalatok felfogására, mikkel az öreg az ország siralmas állapotát festé. Azt hivé, hogy mindezt csak a keserü gyűlölet láttatja igy a számüzöttel, ki új kegyért esdeni büszke. S bár e büszkeséget méltánylá is apjában, de egyszersmind hivé, hogy ő maga sem fogna megalázást koczkáztatni, ha a király előtt megjelenve, mint nem részese a néhány év előtti belháborúnak, sőt ezen egész korszak alatt épen a király ügyeért rabságot szenvedő, karát s szolgálatát felajánlaná.

E szándékáról azonban mit sem szóla, s azon ürügy alatt, mintha Bélát az ifjabb királyt menne fölkeresni, egy reggelen, Márton által kisérve Esztergomnak indúlt.

Itteni fellépése, melynek a nyilverseny alkalmával tanúi valánk, atyja előtt örökös titok maradt. Jól tudta, hogy e durva visszautasitás még inkább fogná apját ingerelni, s azért erről Mártonnal egyetértőleg hallgatva, csak annyit vallott meg, hogy Bélát, ki az országgyülés befejezte után azonnal a -215- kormánya alatti tiszavidékre költözött, Esztergomban már nem találva, épen utánna volt indulandó, midőn anyjáróli nagybátyja Robert esztergomi érsek titkon magához hivatta s a legkegyelmesebben fogadta őt.

Robert, kinek nővére Simon bán neje volt, a belháburú gyászos ideje óta nem találkozott sógorával, ki őt, valamint a királyi udvarnak egyenkint, s öszszesen minden emberét, ellenségének tartá. Pedig az érsek megtette Simonért a mit tehetett, s Béla után leginkább neki volt köszönhető, hogy a pártütő életben hagyaték. Ezt azonban Simon nem tudta vagy tudni nem akarta, s mert a nádor által szüntelen gyanúsitott ősz, hogy hitelét fentartsa, sógorával minden viszonyt megszakítani volt kénytelen, ez végre őt is köz-gyűlöletébe zárta.

S most a büszke vén nemes eleinte alig tudta megbocsátani fiának, hogy nagybátyja meghivásának engedve, küszöbét átlépte; midőn azonban megérté tőle, hogy az érsek és nádor közt a leghalálosabb gyűlölet forrong, s hogy az első, az ifjabb királylyal Bélával egyetértve, csak az alkalmas időpontra vár, melyben Dénest és pártját megbuktatva, -216- Endrét a nyomasztó befolyás alól felszabaditsa; midőn továbbá Lőrincz elmondá, hogy nagybátyja az egyházi átok kijelentése jogával ruháztatott fel, s ezzel a gonosz tanácsadók ellen tettleg élni is szándékozik: Simon bán némileg kibékült fia eljárásával, sőt később azt sem ellenzé, hogy ez az érseket gyakrabban meglátogathassa, s tőle a keresztyén hit ágazataiban, miket a mozlemek közt töltött hosszú év sor emlékében meghomályosított, oktatást nyerhessen.

Lőrincz ezután majdnem többet időzött Esztergomban érsek nagybátyjánál, mint apja mellett, ki, midőn fia hozzá nehány napra meg-megtért, újult érdekkel kezdé hallgatni a királyi udvar körül történőket, s titkon remélve az idők jobbra fordulását, nyugtalanúl várta ez időpontot, s zúgolódék tapasztalván, hogy az üdvös országgyülési határozatok daczára, minden a régi kárhozatos kerékvágásban halad.

Volt még egy pont, mit Lőrincz apja előtt soha egy gondolattal sem merészelt érinteni. Az érsek látván a köz-erkölcs s a keresztyén vallás sülyedését, országszerte elrendelé, hogy a falukban -217- s városokban naponkint isteni tisztelet tartassék, ő maga pedig, azonkivül hogy a szószékből nyilvánosan is inté a fővárosi népet, hetenkint kétszer összegyüjté magánál a főnemesek gyermekeit épületes oktatásokra.

Egy ily alkalommal, az érsek legbensőbb szobájában s valószinüleg nem egészen történetesen, találkozott Lőrincz a nádor lányával, ki neki gyermekkorában jegyezteték el, később pedig, midőn Dénes és Simon közt a barátság megszakadt, s Lőrincznek évek óta hirét sem lehetett hallani, atyai parancs következtében, Sámuel kincstárnoknak lőn jegyese. Robert e frigyet nem csak nem helyeslé, sőt egész erejéből ellene is szegült, kijelentvén, hogy arra áldását soha sem adandja, s később, midőn a szaraczénekhez szitó Sámuelre az eretnekség vádja bebizonyult, s az országgyülés által hivatalától megfosztatott, őt arra itélé, hogy hibájának helyrehozása és maga tisztitása végett keresztet vegyen fel, menjen túl a tengeren, s a szent-földről három év múlva mint testben lélekben megtörődött ájtatos zarándok térjen meg. -218- De Sámuel ez egyházi parancsnak nem engedelmeskedék, s az országban folytatá garázdaságait. Épen ekkor történt Lőrincz újra föltünése; az érsek használá az alkalmat, s Olinda első eljegyzését Isten és emberek előtt törvényesnek tartva, kezét Lőrincz kezével – az említett találkozáskor ismét egyesíté, s e kézfogót addig, mig oltár előtti szentesítésének ideje eljövend, titokban tartani rendelé.

Lőrincz, midőn ezen, őt Esztergamhoz annyira vonó érdekét atyja előtt elhallgatá, nemcsak a titoktartási parancsnak, hanem ama benső sugallatának is engedett, mely nyilván mondá: hogy e lépésnek legmakacsabb ellenzője saját atyja leend, kiben a Dénes név említésére is düh és irtózat keletkezik; s igy minden, mire törekedett, abban állott, hogy őt legalább az érsek iránt kiengesztelje.

Ez sikerűlt is neki, annyira, hogy midőn utolsó hazajövetele alkalmával hatszáz márka ezüstöt hozna magával nagybátyjától, Simon ez összeget, mint neje hozományának egy részét s igy Lőrincz jogszerü örökségét elfogadhatónak találta. -219-

E hatszáz márka volt az, mellyel 1231-dik év Jakab napján Dants Simon tartozása nagyobb részét Bengabál Dávidnak lefizetni akarta.

S most vegyük fel újra történetünknek – az előzményekbeni szükséges tájékozás végett imént elbocsátott fonalát.

Ama napot követő esték egyikén, melyen Bengabál a gyémánt-feloszlatással kisérletet tőn, apa és fiú együtt ültek a vén diófa lomb-ernyőzete alatt.

– Minden veszve van! kezdé az első, s véreres szemeinek villámtekintete elhallgatott átkot fejeze ki.

– Az egyik, Salamon harminczados, szemem láttára adá ki lelkét; végszava keserű panasz volt Bengabál orvosa Corzail ellen, hogy mint ebet hagyja veszni őt, s már négy nap óta nem csak nem látogatja, de még az orvosságot is, mely benne a lelket tartogatta, megtagadja a haldoklótól. Nem látod -221- ebben a zsidó kezét, ki nem irtózott eként menekülni a rá nézve veszedelmes tanútól?

– Salamon halottas ágyától Czenkre nyargaltam át, s holt embertől gazemberhez jutottam.

– Bengabál embere; taval a zsidó szolgálatába állt, s most a zálogról mit sem akar tudni, a kölcsönt pedig kétezer márkára mondja, miért én állitólag ingatlan birtokomat kötöttem volna le. Mérsékelnem kelle magamat, hogy porrá ne zúzzam az ocsmány hittagadót.

– Fennmarad Márton a harmadik tanú, ki e gaz vallomást a magáéval megsemmítse, s határozzon aztán az Isten-itélet! mondá az igazság érzetében Lőrincz.

– Azt hiszed fiú, hogy még mindig Syriában élsz? kelt ki indulatosan az öreg; az arabok közt, hol az igaz ügyet megvesztegetés vagy pártérdek nem ferditheti el? nem tudod, hogy Magyarország ege fed, mely alatt az a törvény, mit az istentelen nádor mond; az az igazság, mit ő annak lenni itél; -222- hol egy zsidó több kedvezésben részesűl a törvény előtt, mint húsz nemes; hol a zsidó hosszu napja jobban megszenteltetik, mint a karácson; Magyarországban, hol ha a zsidó által elrablott jószágodat visszafoglalod, a királyi kamra fosztogatójaként – ha törvényes védelemben megsérted vagy megölöd őt, felségsértő gyanánt s mindened elvesztésével bünhödöl? Magyarországban, hol zsidó a kiváltságos nép, s a magyar az elnyomott, az üldözött szolgahad? hiszed, ez lesz az első eset, hogy zsidó a zálogot eltagadja, s a magyar hamis vádlóként fizet birságot, vagy ha fizetni nem tud, odaitélt személye baromként húzza a zsidó jármát? S kihez fordúlsz aztán igazságért? hová mégy sérelmedet panaszlani? A nádorhoz? hisz ő maga a biró a zsidó és keresztyén közötti ügyekben s alázatos szolgája Izraelnek. A királyhoz? mintha e szegény országnak volna királya! mintha Endre volna egyéb játékbábnál Dénes kezében! Örülj, hogy nem ismered e népet, a pogányok közűl hozott hited az emberről tisztábban marad meg.

Lőrincznek már ajkain voltak a szavak, hogy a nádort s környezetét igen is ismeri, czélszerűbbnek -223- vélte azonban jobb jövő reményével szelidíteni atyja ingerültségét.

– Türelem és reményben legyen a ti erőtök; mondá nyugodtan; e szavakat az érsek által naponként hallom ídéztetni. Endre király sincs örök életre kárhoztatva, s a hitlenek Béla önálló lelkében nem fognak gyáva és hanyag czoborra találni.

– Csak hogy addig már el leszünk temetve, mert a nemesi birtok legnagyobb része idegen kézbe menend át, mely a köznyomor alatt elkorcsúlt népet kénye kedve szerint vezetendi. Mit várhat oly nemzet, mely országának majdnem tizedrészét Bengabál birtokában – s az érczbányáktól kezdve az állam minden jövedelmét általa bérleni, kezelni, kisajtolni megtűri, mig a hon igaz jobb fiai földönfutókká tétetnek? Mert hogy én, Simon bán, Magyarország fő zászlós ura, egyetlen ivadékommal veled együtt, rövid nap azzá leendek, többé nem kétkedem. Régen áskálódik már a veszett uzsorás engem ez utolsó menedék-fészekből kitúrni, s mert jogos czímet nem találhatott, ily csalárd eszközzel fog jutni czéljához. –

Simonnak, legalább a közel jövő iránti sejtelmei nagyon is igazak valának, mert az alkonyépen -224- azon órájában, midőn fiával eként közlé aggodalmait, Bengabál Dávid szinte e tárgyról értekezett Dénes nádorral, ki a panaszokat kihallgatni s törvény-napot tartani csak imént érkezett Fertővárra.

A nádor s kisérete lenn a városban szállásoltaték el, nem mintha zsidó födél alatt lakni nem akarna, de mert ez ragaszkodott az ősi szokáshoz, mely akkor – keresztyént házi körébe avatni, laka megfertőzésének tartá.

A tőzsér gyaloghintóban viteté magát az érkező elé, s kiszállván, mély meghajlással üdvözlé s hívta meg magához – látogatásra.

A nép bámulva nézte, mily megelőző nyájassággal beszél a rettegett úr a zsidóval, midőn a vár lépcsőzetén együtt mentek fel.

– Jó Dávid, te folyvást haladsz, szólt tréfásan s a kapu előtt fel s alá járó alabárdosokra tekintve Dénes, – várat már épitél, megérjük, hogy még sereged is lesz.

– Ártatlan őrök, felelt alázatosan a tőzsér, kik életemre, biztosságomra vigyáznak. Az ember nem tudhatja, mely oldalról támadja meg rosz akarat vagy irigység.

E szelid hang és modor azonban ugyanazon -225- perczben megtámadólag keménynyé változott, midőn a terembe lépve, ott magukra maradtak.

– Ez tehát az igéret, az adott szó, a kötelezettség megtartása – kezdé, összefont karokkal s redős homlokkal állva meg vendége előtt – hogy ti országgyülésteken, minket a kincstári s egyéb közhivatalok viselésétől eltiltó törvényt hoztok? ezért kölcsönöztem én, még pedig kamat nélkül, Endrének újra tiz ezer márkát, nem is említve az összegeket, miket a hatalmas nádor és kincstárnok – –

– Lassan lassan ben Gábael, szakitá félbe engesztelőleg e szemrehányásokat a nádor – kevésbbé vagy-e te azért az ország főadószedője s minden közjövedelem ura? meggörbité-e a második decretum hitsorsosaid egyetlen egyikének is legkisebb hajszálát? hidd el, irásban nem rejlik végrehajtási erő, ez nálam, kezeimben van, s hogy ott maradjon, engednem kellett a papság zúgó követelésének.

– Igen, a végrehajtási erő kezeidben van, de csak addig marad ott, mig az esztergomi érseknek tetszik, kinek elég gyávák voltatok a király által -226- pecsétes iratot adatni, melyben ez, excommunicáltatás terhe alatt esküszik a hozott törvényeket utólsó betűig megtartani. Szégyen, szégyen, szégyen – ismétlé gúnyoson kiköpve Bengabál – az ország urainak papok fenyítő botja alá kerülni! Erszényemből tőbbé batkát sem láttok, tartozástokat visszakövetelem, mert – ha ez így tart, – inkább itt hagyom nyomorú országtokat.

– Akkor legalább is tengerentúli afrikai partokra kell költöznöd, jegyzé meg hidegen ellenfele, jól tudván mit kelljen e fenyegetésekre adnia. Német, franczia, angol földön s egyebütt tudtomra az adó beszedését nem bízzák hitsorsosaidra; vagy tán honvágy lepett meg, s Granada és Toledo narancsberkei felé sovárgasz? – tevé hozzá jól találó czélzással.

– Hagyjuk e gyermekes feleselést öreg, folytatá összevont szemöldökkel, melyek igy a hajlott kos-orr fölött egy koromfekete vonalt képezének, – te jól tudod, hogy Magyarország nem lehet el nélküled, de azt is, hogy – te sem lehetsz el Magyarország nélkül. Végezzünk azért összesimulva -227- – vagy van-e arra példa, hogy a jobb kéz a balt ütötte volna és viszont?

– Értem, viszonzá gúnynyal a tőzsér; az éhes kincstár, és a szomju nádor ismét Dávid ben Gábael aranyira szorúltak – –

– Épen úgy, vágott ez éllel mondott szavakba Dénes, épen úgy, mint Dávid ben Gábael szorúl a kincstári jövedelmek bérletére, s a nádor barátságára, midőn a törvénynapon igazságot kell szolgáltatni.

– Az elajándékozott várjavak erőhatalommali visszafoglalása évek óta veszélyes játék, s ha sikerül, a sikerrel Béla és pártja jut hatalompolczra, s akkor te és én és Sámuel és mindnyájan, kik e jelen állapotot pártoljuk, legokosabban cselekszünk, ha az országból kivezető legrövidebb utat keressük fel. De a mi nehezen megy karddal, könnyen kivihető pénzzel. Az urak a veszett fejszének legalább nyelét akarják, s némi megváltástól nem idegenek. E megváltásra egyelőre tiz ezer márka kell – ez -228- összeggel pártunk megdönthetlenné erősül. Végül barátod megelégszik két ezerrel, mely leányom készpénzbeli nászhozományát egészitendi ki.

– Semmit és mindent. E pergament lap most még csak nehány batka értékü, mert egy aláirott néven kivül egyebet nem tartalmaz, de a név fejedelemé, ki felhatalmazott az üres lapot alkunkhoz képest betölthetni. Most rajtad a sor kivánni.

Bengabál rövid gondolkodás után vas határozottsággal sorolá el feltételeit. – A pénzt, ugymond, az 1235. évi adó haszonbér fejében előlegezem, miután a jövő három évre már ki van fizetve az illeték. Biztositékul a visszaváltandó várjavakat kivánom. Tudom, tudom, – akadályozá meg a közbeszólni akaró Dénest; ez feltünést okozna, de van ebben is mód. Ti Volvelint és Tehát, Oltmant és Neklint, s még kiket én ajánlandok fogjátok a kezeléssel megbizni, ők keresztyének –

– Azaz keresztvizen álltak, de azért még most sem eszik meg a sertés húst s nem főznek szombaton: nevetett közbe Dénes.

– Mindegy, de van keresztlevelük és nemeslevelük, -229- s igy a világon senki sem tehet kifogást ellenük. A várkatonaság állitását és zsoldját kellő számadásig magamra vállalom. Továbbá magamnak tartom fenn a Sámuel után következő kamragróf kineveztetését, s azért ne késsetek a terv kivitelével –

– Sámuel ugyanaz nap leend nádorrá, melyen én kormányzóvá, s ez azonnal megtörténik, mihelyest a főispánok s a várjavak jelen urai pártomra állanak. Kamaragrófnak tehát Dávid ben Gábael nevét irjam?

– Nem, a névnek üres tér marad, azt majd én irom oda. Enyém lesz-e az vagy másé, nem a ti gondotok. Hátra van az általad kivánt két ezer márka; legyen ez összeg három ezer, s nem kell reá sem irás, sem tanú, az alku becsületes emberek közt köttetik, kik értik egymást. Ha tetszenek a feltételek – itt a kezem.

Dénes megszorítá a zsidó kinyújtott sovány tenyerét, s a legbarátságosabb hangon kérdé meg tőle, mi legyen majd a holnapi törvénynapon az igazság?

XI.

A rég ohajtott nap hajnala Ráchelt ébren találta. A minden új és szokatlannak örülni tudó gyermeteg szív százszoros erővel dobogott fel most, midőn a szokatlanon felül, egy égve kinzó vágy reménylett teljesülésének nézett eléje.

Bengabál örömünnepe volt e nap, melyről Ráchel csak annyit tudott, hogy jó atyja igérete teljesitéseül összehivá a vidék lovagjait, s az ábrándos epedő kebel majd felismerendi közöttük az életmentőt, az élet adót, az arkangyalt, a büszke nemes arczú lovag alakjában…

S minek is tudta volna a többi részleteket, a mai nap indokait, előzményét? Hiszen az első ifjukor boldogító kiváltsága az, hogy nem ismerve, -231- nem értve az élet sötét árnyoldalait, a rajongó lélek csak a költészet fénysugaraiban fürdik.

Miért kellett volna neki tudni azt, hogy atyja álnok csellel fosztotta meg a szomszéd egykori főnemest utósó menhelyétől, s hazudott tartozásért mely csak palástja volt az alatta rejlő boszúnak, vesztegetett biró által e főnemes egyetlen fiát rabszolgául itéltette oda magának.

Bengabál Dávid a Talmudra esküvék, hogy Simon állitása szerint neki zálogul adott gyémántok e földön, alatta vagy fölötte sehol sem léteznek, Czenki Jób mellette tanuskodott, az öreg Márton tanusága, mint keresztyéné zsidó ellen az akkori törvény értelmében elvettetett, s e tényállás mellett Dénes nádor Simonnak nem csak jószágát itélte a tőzsér részére, de, mert az elhagyott birtok nyolczszáz ezüst márkánál többre nem becsültetett, a hátralék leróvásául rabszolga gyanánt – mint ez akkor nem ritkán történt meg – a vádlott személyét is.

A birói végrehajtás szivrázó jelenetek közt ment végbe. Az ősz Simon, igazsága érzetében s halálos ellene a nádorral szemközt hideg megvetésbe akarta -232- fojtani indulatát, de kitört ez a heves véralkatnál, s az ily pogányságot megtürő, eget és földet verő átkozódásai puszta légbe hangzottak, mert a biró részén volt az erő és hatalom.

A rabszolgaság pontjánál Lőrincz lépett elő; s ép két karját ajánlá fel apját a nyomor és gyalázattól megváltani.

Vita támadt apa és fiú között. Bengabál az utóbbit fogadta el. Igy még jobban leend megtörve az öreg, gondolá, s gyermekében, kit csak imént nyert vissza, érzékenyebben sujtva. Ráchelére s arra eszmélt, hogy inkább őt magát érje ezer fájdalom, mig egynek csak árnyéka is imádott gyermekét.

A válás perczében az apa szíve megszakadt. Fia karjaiban szélütés által érve omlott össze, s Lőrinczet a hulla öleléséből hurczolák el bakói.

Ráchelnek azonban ily események lehetőségéről sejtelme sem volt. Képzete, vágya, reménye csak azon ifju körűl röpkedett, kit valóságban egyetlen egyszer s akkor is oly rövid időre látott, de kit a túlszárnyaló phantasia három hó minden óráján át élő eszménykép gyanánt rajzolt elé, kit ő azóta ismerni, szeretni, s bálványozni megtanúlt. -233-

Reggel óta ült már a halvány gyermek a laktereméből nyiló szöglettorony kis kerek ablaka mellett, melyben rendesen rózsaszín vagy sötétsárga üveglap szokott lenni, hogy a kitekintőnek az alant elterülő vidéket szeszélyes szinezetben mutassa. Most ezen üveglap helyett fátyol kelme volt a kerek ürbe alkalmazva, melyen át a künn levő tárgyak tisztán valának láthatók, anélkül, hogy a szemlélő alakja kivűlről észrevehető volna.

A kisded ablak Fertővár legszélesebb bástyájára nyilt. E bástyateren kellett a vidék meghivott nemes urai- és ifjainak összegyűlni az ünnepélyre, mit Bengabálnak az ellenfél bukásáni örömtombolása rendezett.

– Egy új rabszolgát fog itt a nádor úri hatalmam alá bocsátani, mondá a tőzsér ölére vont gyermekének – egy keresztényt, kinek atyja egykor az ország főura s nekem halálos ellenem volt. Hadd lássák a kevély nemesek, mint hajlik porig izrael fia előtt a kiváltságos társ.

– S nemde ő is köztük lesz, atyám? kérdé az öröm és kétkedés közt remegő sziv.

– Több, mint valószinű. Lovagodat előkelőnek -234- festik szavaid s ezek húsz mérföldnyi körből fognak ide megjelenni. Sisakján sastoll leng, mondád s kékes aczélhálózat folyja körül derekát – –

– Igen, igen, ő te is ráismerendsz, kiváland ő a többek közűl, ha ezren volnának is.

– A te kedves szemeidben s most midőn még ezret, sőt kettőt sem láttál; tevé hozzá mosolyogva az atya; ki tudja, mire a nap áldozik, ez marad-e véleményed?

Bengabál reménylé, hogy többek látása s a változatosság által elmosódni s szétoszolni fog a makacsúl ápolt eszménykép, mit ő inkább az idegzet szeszélyjátéknak, mint a kebel komolyabb érzelemvilágának tartott. Aztán, gondolá hozzá nagyratörő czéljának büszkesége, ha e szeszély valóvá érnék is, hány nemes van Magyarországon, ki Bengabál lánya kezét elfogadni kész ne volna s kivált ha vőmnek nászajándokúl az ország kincstárnokságát adhatom?

Kürtriadás jelenté a nádor s lenn a városban összegyűlt lovagok érkeztét. A lépcsőzet alján a lovak szolgáknak adattak át, s a nemes urak gyalog jöttek fel a tőzsér látogatására, ki titkos büszkeséget -235- helyezett abban, hogy vendégeit ne délczeg paripák, de saját lábaik hozzák elébe.

Fölkelt, arczon csókolá Ráchelt, s beinté a teremben váró Mártát és Corzailt.

– Őrködjetek, mondá, távollétemben e drága lény fölött; s te lelkem gyöngye édes Ráchelem ismerd meg választottadat, hogy még ma tehessem őt, leendő férjedűl, boldogságtól áradó kebledre.

De Ráchel alig hallá már a távozó atya szavait – egész lelkével az oly közel jövőn függve, ez minden egyéb eszmét magába nyelt. Kedélye, kivált az ingerlékeny idegzetű nőknél, mint ő volt, gyakran megfejthetlen rögtöni változáson ment át. Sejtelem, minő nagy boldogság vagy szerencsétlenség előtt szokta elfogni a szivet, szállotta meg lényét. A rég epedett percztől, most midőn megérkezett, rettegni kezde; s a helyett, hogy a bástyatérre fellépő lovagokra tekintene ki, mint ki napba nézni nem mer, kezébe rejté arczát, melynek különben is átlátszó finom halványsága még viaszszerübbé vált.

Az orvos és a dajka aggódva vették körűl az egész testében lázasan reszketőt, ki kérdéseikre csak koronkénti felzokogással felelt. Corzail az ablak -236- felé ohajtá vonni figyelmét, reménylve, hogy a künn zajló élet látása más irányt adand a benső viharában elfúló kedélynek – hasztalan, Ráchel félig öntudatlan állapota sem a mór orvos szavaira, sem Márta kérelmeire, sem a kivűlről beható zajra nem birt zsibbadtságából magához térni.

Corzail már épen erősitő szerrel tért vissza mellé, midőn egy erőteljes érczes hang csengésére Ráchel riasztott vadként üté fel fejét, s szemeiben égető tüz gyúlt ki.

– Gyönyörködjetek, atyám s hazám gyilkosának rabszolgájában Magyarország fiai!

Ráchel felszökött dülő helyzetéből, kimeredt az ablak fátyolán, s ugyanazon pillanatban éles sikoltással rogyott vissza dajkája karjaiba.

XII.

A sikoltás, mely oly fájdalmasan hangzott, mintha egy ketté repedt szivnek volna utósó panasza, lenn is halható volt. Mindenki feltekintett, anélkül, hogy megtudhatná, miért, kitől, honnan származott az?

Az első, egy athletai termetű ifju, kin a kézbékó és durva darócz zubbony a rabszolgát – a büszkén fennhordott fő azonban, s a sötétkék szemek parancsoló tekintete a főnemesi vért árulá el, ösztönszerüleg sejté, hogy e sikoltás a viszontlátás és meglepetésnek volt feltörő hangja. Hasonlót, bár akkor rémülésből származottat hallott ő már az erdőben, midőn Fertővár urának lányát a parasztok dühétől menté meg. -238-

Pár percz múlva a nyugágy mellett térdelt ez, melyen Ráchel a leghevesebb görcs-rohamok között vonaglott. A szegény gyermek arczáról eltünt minden élet, vonásai kínosan eltorzultak; kis kezei jéghidegek lőnek; ütere, mit Corzail aggódva tapintott, el-elmaradt, s szó nem birta elhagyni fehérült ajkait. A görcs időszakonkénti szüntével, fényüket vesztett szemeit merően egy pontra szögezé, aztán keserves zokogásba törve ki, patakként omlottak ezekből a könyek; majd ismét egyszerre elállt sirása, s a még nedűben rezgő nagy granátszemek öntudatlan mosolyban ragyogtak fel, mely a sírásnál is szívrázóbb fájdalomról beszélt.

Bengabál szakállát tépte és köntösét szaggatta meg, hivén, hogy bálványozott gyermeke rögtön, karjai közt adja ki véglehelletét. Kincsei felét igérte Corzailnak, ha visszaidézi a bucsúzó életerőt.

A mór orvos nem tudta, a halálra aggódó apát nyugtassa-e, a jajveszékelő dajkát feddje-e, vagy az előtte ismeretlen bajt miként orvosolja? enyhitő -239- szereket hozott s a természet működésétől várt javulást.

A könnyülés a leszálló éjjel érkezett meg. A görcsös szenvedés fokonkint alább hagyott, a kékes szemhéjjak lenehezűltek, mintha a hosszú pillákon rezgő könytöredék vonná le azokat, mint zápor után az ázott lomb vonja maga után az ágat – vonásaira visszatért a nyugalom, keble hullámzása csillapúlt s a szenvedéstől szender váltá meg.

Corzail felnyitá a kertre nyiló ablakok egyikét, melyen fris lég és viola-illat ömlött s a fogyó hold sütött be a kereveten fekvő márvány szoborra. Ez alvó szobor körűl a tekintetével leányán függő apa, az összefont karokkal komolyan álló afrikai tudós, s a beteg fejénél gubbaszkodva figyelő Márta képezének hallgatag csoportozatot.

Mindhárman új bajtól tartva rezzentek fel az éjfél utáni méla csendben, midőn Ráchel könnyeden ülő helyzetbe emelkedve s még mindig lezárt szemhéjjakkal, lágy susogású hangon megszólalt. Az apa, orvos és dajka léhlzetet feltartva figyeltek minden szóra.

– Beteg vagyok, kezdé, szivem lelkem testem -240- egyiránt s egy októl beteg. Bajomon csak egy segithet – ha szenvedni fogok csak őt hivjátok. Ő enyhitheti kinjaimat, de, bár megmentett a haláltól, életemet visszaadni, fentartani nem akarja. Lelkem nagyobbrésze nála van, s mi még bennem él, az a többihez kivánkozik. Ha Lőrincz szeretne, meg volnék mentve. De szivében nincs Ráchel felé vonzó hajlam, ez egy fő úr leányáé, enyém csak gyűlölete, mint kinek atyjában atyja gyilkosát látja. Ott ül most sötét kamrájában – kétségbeesetten; s ő még sem oly boldogtalan, mint én, mert szeret és szerettetik. Ha szenvedni fogok, hivjátok őt – de ne jőjjön a vasbékóval kezén – s enyhitni fog…

E szaggatva mondott tételek után csendesen ismét visszaereszkedett nyughelyére s nehéz sohajtással tovább aludt.

– Álom volt-e ez vagy éberlét? suttogá ámulattal s csaknem egyszerre Márta és Bengabál.

A mór orvos előtt fejtve volt a kór. Ő olvasott a ritkán előforduló delejes álmokról, melyekben a beteg általa soha nem hallott neveket emlit, távollevőkről, jövőről beszél, saját gyógyszerét határozza -241- – álma tartósságát, felgyógyulását vagy halála napját jósolja meg.

Félrevonta a meglepett apát s közlé vele ismereteiből meritett meggyőződését.

Bengabál ujuló reménynyel rögtön távozék s Lőrinczért küldött. Ezt a rabfelügyelő rövid óranegyed múlva elébe állitá. A tőzsér távozást parancsolt, s midőn az ifjuval egyedűl maradt, kezét emennek vállára téve szólni akart, de a rab undorral rázta le a reá sulyosúló kezet, visszalépett s fejét szótlan megvetéssel elfordítá.

– Simon fia Lőrincz, kezdé kérőleg engesztelő hangon az úr; képes lennél-e feledni a multakat, ha én Dávid ben Gábael téged egyetlen lányom kezével s ezáltal összes vagyonommal, befolyásommal, hatalmammal kinálnálak meg?

– Nemde hihetlennek tetszik ez ajánlat, folytatá ez, – de hogy meggyőzzelek őszinteségéről, nyiltan kimondom a feltételt s ha kell az okot. A feltétel az, hogy térj vissza a vallásra, mely egykor talán déd-őseidé is volt. Mert hiszen nem keleti -242- faj vagy-e, s keleten nem Júda országa, vallása népe volt-e az első, a legnagyobb, a – –

– Legátkozottabb! riadt indulatosan közbe Lőrincz, – melyet az igaz Isten haragja szétszórt, hogy soha többé ne egyesűljön.

– Egyesűlni fog, s tőled és eszélyességedtől függ ez új erős nagy birodalom koronáját fejedre tenni.

E becsmérlő mozdulat mélyen sérté a zsidót, de – itt leánya élete vagy halála forgott kérdésben, s mérséklé indulatát.

– Tudj meg mindent, szólt kis vártatva, egyetlen gyermekem élete veszélyben forog s egyedűl te mentheted meg. Akarod?

– Nőd leend vagy meghal, s te meghalsz, ha férje lenni vonakodol; válaszsz.

– Ember! kiálta bőszülten Bengabál, ki ily -243- ellenzésről nem álmodott; ember! te iszonyú vagy! én téged kínpadra vonatlak, megfeszítetlek – –

E pillanatban Márta kezeit tördelve s léhlfogyottan rohant be jelenteni, hogy Ráchel ismét új rohamra ébredett.

Bengabál megragadta a lánczot, mely az ifjú kezein lévő békókat összefüzé, s a kétségbeesés erejével vonta őt maga után a beteg teremébe.

A bájos szenvedő látására Lőrinczben csillapúlt az apa elleni boszú. De Ráchel fájdalomórája nem enyhűlt, sőt mintha tetőpontra volna csigázva, egyszerre felviharzó sirás és nevetés között inte a belépőnek távozást.

Corzail ebben a békók által előidézett hatást látva, ezek levételét rendelé s nem csalatkozott, mert a pillanattól kezdve, midőn a bilincs a teremből eltávolittaték, a szenvedés mintegy varázsszó által ketté vágva szünt meg. A lányka szemeiben újra kigyúlt a ragyogó fény s ennek fekete tükréből túlvilági üdv sugárzott a meghatott ifjura. Ajkai mosolya nem volt többé őrült vonaglás, miről a fájó lélek mit sem tud, hanem a boldogságnak szivből felsimúló kifejezése. Szétomlott hajzata között pihenő -244- arczán a halálsápadtságot derengő fehérség váltotta fel s egész átszűrt valója oly légi könyüséggel feküdt ott, mintha a tavaszi fehér liliom levált leveleként egy szellő vagy lehellet lebbenthetné tovább.

Lőrincz csodáló részvéttől áthatva közeledett s érinté a felé kinyujtott apró kezet.

Alig tőn azonban igy, s a delejes rokonszenvi erő rögtöni hatása által a fekete selyem pillák összehunyva az arcz havára szállottak le. A boldog mosolylyal ajkain aludt el. Tisztán emelkedő homlokát szinte látható fénykör röpkedé körül.

Bengabál most még inkább meggyőződve arról, hogy a neki legdrágább élet a lovag akaratszavától függ, a csábigéretektől kezdve, a könyörgés és parancson át le egész a legborzasztóbb fenyegetésekig mindent elkövetett ennek megnyerésére. Meghordozta őt nemes érczekkel zsufolt pinczéiben; előmutatott okmányaival feltárta neki európai befolyását, hatalmát s ezen alapuló biztos terveit; beirta a királyi fehérletbe az ország kincstárnokául Lőrincz nevét; aztán térdre esett előtte, hogy szakálla a -245- földet sepré, majd ismét felugrott, s hallatlan kínokat, mik a makacsra várnak, dühöngve sorolt fel.

Érzéketlen szobornak beszélt. Lőrincz honára, atyjára és Olindára gondolva, gyönyörködött a tőzsér kínjaiban, s eleinte ingerült szavakkal, később néma megvetéssel utasitá vissza a vői ajánlatot.

De Ráchelt, ha hivaték, meglátogatá, s megjelenése mindannyiszor az első csodás hatást gyakorlá. Ez három izben történt huszonnégy órai időszakok múlva. A negyedik esten Ráchel azt jósolá delejes álmában, hogy huszonegy napon át félbeszakasztás nélkül fog aludni, s ha ébredésekor az éltető rokonszenv Lőrincz lelkéből nem fog az ővébe átfolyni, akkor a megtört léterő szikrája benne végsőt lobban s – örökre kialszik.

XIII.

Ráchel álma fölött egy agg ember virasztott, kinek ijesztő rémtekintete kisértetes éjszakába illett. Sovány aszott arczbőrén ezer redő czikázta át egymást, s ezek közt különös mélységü volt a két félkört képező, melybe a hamuszín szemüregek valának foglalva. Gondolatüres szemei mozdulatlanul, mintha nem is az ővéi volnának, tekíntének ki mélyületeikből. A vékony csaknem átlátszó hajlott orr egészen vázszerüvé tevé az összeesett arczot, mely fölött és körül galambősz haj, bajusz és szakál gomolygott. Csont kezei reszkettek, s az előre hajló korhadt test csak bot segitségével volt képes magát fentartani. -247-

Az utósó három hét Bengabál Dávidon ugyanannyi évtized dúlását vitte végbe, sőt többet, mert egy, éveit a világgal és önmagával nyugalomban leélt agg látása tiszteletet parancsol, mig Dávid alakján a lelki küzdelmek és romboló szenvedélyek oly borzasztó árnyrajzot hagyának, mely legfölebb szánalomra volt képes gerjeszteni.

E három hét alatt alig vön magához tápot, alig hunyta álomra szemeit; e három hét váltakozó düh, aggodalom és félelemből összefüzött siralomházi kínszenvedés volt.

Ráchel koronként jóslatokat monda delejes álmában, s e jóslatok iszonyuak valának. Rövid időn bekövetkezendő napokról beszélt, melyeknek tikkasztó légköre a legforróbb égöv alattihoz hasonló. Éjente az égen tüzes jelek fognak mutatkozni, s a föld alól dörgések lesznek hallhatók. És a föld sok helyen meg fog repedezni, s a Fertő patak az égető szárazság daczára kiárad. Néha egy egy orkán fog átüvölteni, leszedve a házak fedeleit s kicsavarva a százados tölgyet, de a vihar nem frissíti fel az elhaló természetet, sőt dögleletes léggel töltendi el azt. A fű, a fa lombok, a virágok elsatnyúlnak, a -248- rövid életü rovarok és csuszómászók elenyésznek, a szárnyas és négylábu állatok messze költöznek el e vidékről, az itt tartottak nyugtalanul fognak bőgni, s éhen szomjan vesznek el. S ez végjel lesz az embereknek is elhagyni az itteni tüzhelyt, s távolabb, hol a természet e kórjelei nem mutatkoznak, keresni új hazát, mert e vidék földalapja iszonyú vészben induland meg, halom és épület alásülyed, s a keletkező mélyedést magas és örökös húllámár boritandja.

A beteg rendes három ápolója hideg borzadással hallgatá a természet fölötti ihletséggel mondott jóslatot. Az apát annálinkább elrémité az, minthogy leánya egy előbbi alkalommal inté őt, ne szakítná meg idő előtt huszonegy napig tartandó álmát, mert ébredése bizonyos halál leend, ha szíve első éber dobbanása Lőrincz viszonhajlamára nem talál.

Ezt minden áron megnyerni lőn tehát a feladat. Bengabál egy órában alamizsnakérő koldusként porban fetrengett rabszolgája lábai előtt, a másban sakál kegyetlenséggel gyönyörködött a kinpadra vonottnak fájdalmaiban. Ez úgy mint amaz sikertelen maradt. Lőrinczből kín és könyörgés egyaránt nem -249- birt beegyező szót csikarni. A hatalmas tőzsért a tehetlensége fölötti ingerűltség s a szörnyű jövő rémképe szemlátomást emészté.

Eközben a delejes álomjóslatok szóról szóra teljesűlni kezdének, de a szokatlan tünemények egész jelentőségét Dávid szigorú tilalma folytán csak hárman tudták. A népben nagy események elősejtelme élt.

Egy reggelen azonban Márta, ki a jóslatoknak egyelőre legkevesebb hitelt adott, eltűnt a fertővári palotából. Az itt történtek hire általa átszivárgott, ajkról ajkra szállt, köztudomásu lön, s e naptól kezdve a lakosok valóságos népvándorlásban hagyták oda e – mint mondák átkozott vidéket. Csak az halasztá útját, kit szerfölött nagy érdek kötvén e helyhez, ez érdek kevésbbé hiszékenynyé tőn.

Végre ezek is elköltöztek a huszadik nap estén, melynek hajnalán Dávid ben Gábael a bőszültség végső fokára ingerült dühhel, az őt három nap óta szóra sem méltató Lőrinczet félmeztelenűl az áradó Fertő patak mellett egy keresztfához kötteté ki, hogy – az őrjöngő gúny szavai szerint – hasonló -250- halált haljon azzal, kinek tanához oly hiven ragaszkodik.

E napon déltájban emberen kivűl élő állat sehol nem volt többé szabadon látható; a szomszéd nádasakból és mocsarakból a vadmadarak eget elfedő csapatokban vonúltak kelet felé, a ménesek és gulyák szilaj veszettséggel nyargaltak szét, az ólban levők köteleiket tépték el, a légben egyetlen pillangó, egy rovar, a földön egy téveteg eb nem mutatkozott. Az emberek az állati belösztön példáját követék s elvándorlának.

Másnap Corzail is kijelenté, hogy tovább ő sem marad; felhivta Dávidot merné a végsőt s kisértené meg Ráchel tovaszállitását. De az apa félt az idő előtti felriasztástól, minden percztől reméllé a természetes ébredést s azt, hogy akkor még lesz idő menekülni. S az utóeszmében még ott fénylettek földalatti kincsei, melyektől válnia kellene…

Dávid egyes egyedül maradt alvó leánya mellett a kihalt környék síri csendében. Egy egész napon át nem hallott annyi neszt, mennyit egy repülő -251- szunyog szárnyával okozhat. Csak néha néha hangzott egy egy tompa nyögés a vártól kis távolságra leásott keresztfáról, melyen a harminczhat óra előtt kikötött Lörincz feledteték egy ember kegyetlensége s a többiek – saját életért aggodalmaskodó elfoglaltsága által.

De Bengabál e nyögéseket sem hallá; elfeledte ő a multat, a világot, önmagát; fásúlt szivéből az érzés, száradt velejéből a gondolat kiveszett; öntudatlan tekintete elvonhatlanúl az alig pihegő gyermekre volt szögezve – nézett, de nem látott…

A föld szinén terjengő gőzkör az est röpkedő homályával kezde összefolyni s a láthatár keleti szélén a tellyes hold vérvörös tányéra emelkedék, míg nyugotról fekete felhőterület voná be gyászszal az eget. Hold és felhő perczenkint közeledének egymáshoz – az éj szomorú királynője palástjába rejtekezni sietett.

Az elömlő reszketeg sugarak a templomszerü csarnokot, hol Ráchel fekvék s az öreg őrködött, -252- baljóslatú félelmes világgal áraszták el. Az egykor tündéri terem, melyben az érzék kéjelgésére minden egyesitve volt, s melyből a növényéleten kezdve minden egyéb kipusztult, sőt még az elhanyagolt szökőkút locsogása is elhallgatott – inkább sírbolthoz volt hasonló, melyben a ravatalon fekvő halott lábainál egy tulvilági gnóm viraszt.

A kelő hold delejes sugara által érintett Ráchel fölegyenesedék ágyában. Az ámultságából felrezzent apa az ébredés óhajtott perczét vélte elérkezettnek – de látva a lezárt szemhéjjakat, új jósszavakat várt a halvány ajkakról. Ezek azonban mint a szemek is zárva maradtak; a könnyü légi termet egy mozdulattal kelt le fekhelyéről s ment egyenesen – a rendes léptek lejtése nélkül, a keletre nyiló ablaksor felé.

Dávid dermedten nézett utána, s álmodni vélt, midőn a hófehér alakot a magas falzaton természetfölötti könnyüséggel s láthatlan erő által vonva emelkedni s az ablakok egyikén ki eltünni látta.

Pár percz mulva Ráchel a szabadban volt, – a tetőfokra fejlődött delejesség s az ez által ihletett belösztön biztos léptekkel vitte őt az irányban, hol -253- az ábrándos gyermeteg sziv fájó szerelme az életet kereste, s hol lelke ifját, százszoros halál kinaival végküzdésben találta a keresztfán.

Ez alá érve egy lebbenéssel emelkedett föl annyira, hogy az oszlophoz kötözött lábakat átfoghatá.

– Lőrincz! üdvöm, mennyországom! igy halhatnom meg Jehova kegyelme! kiáltá, felébredett, s a visszatérő görcsroham még szorosabban füzte őt az átölelt oszlophoz.

– Ráchel! Ráchel! Ráchel! hangzék rekedt rikoltással Fertővár egy toronyfokáról, s a hold mielőtt a reá rohanó felhőbe veszne, a gnóm alakot mutatta ottan, ki előre görbedt testével minden pillanatban a magasbóli lebukással fenyegetett.

A messze síkot ekkor hirtelen keletkezett irtóztató szélrohamok söpörték át. A föld hosszas s körben járó tompa dörgéssel mordúlt meg, mintha az alsóbb rétegek nyögnének a reájuk nehezedő súly miatt. A vihar mindinkább dühöngött, a dörgés egyre erősebb s végre siketítő lőn. A már napok -254- előtt támadt földrepedésekből vastag hullámsugarak löveltek fel, s egyesülten a Fertő patak zuhogó áradatával, a keresztfát pehelyként emelték ki és sodorták magokkal – – – – –

Ugyanekkor a föld több perczig tartó erőszakos rázkódással megindult, s mire lecsendesült és az üvöltő vihar a fekete felhőterületet szétzilálta: a kibukkanó hold sárga arczulata tengerhullámzatra tekinte ott, hol nehány percz előtt Bengabál büszkesége Fertővár s az uradalmához tartozó öt falu állott.

XIV.

Magyarország sanyargatott népe szentűl hitte, hogy közeledik a nap, melyet az irás szerint jelek előznek meg egen és földön; s ily jelnek tartá, a nyomor fő oka – Bengabál Dávid palotája és földének elsülyedését is; mig más részt a csodák közé sorozá azt, hogy a zsidó által pogányul keresztre vont Lőrincz, Simon fia, az oszlopfával egyűtt száraz partra sodortatva, életben maradt. De testben és lélekben nyomorúlttá vált, hónapokig komor hallgatagságban borongott, s ha néha megszólalt, iszonyuakat beszélt a fertővári utósó napokról.

A szegény kis Ráchel hideg hullaként találtatott a keresztfa alján – oly erőszakosan reá fonódva, hogy alig lehete ölelő karjait onnan leválasztani. A Fertő tó partján temették el jó emberek. -256-

A következő évben Robert esztergomi érsek az imént hozott törvény alapján az egyház átkához nyúlt, s egész Magyarországot tilalom alá, Dénes nádort és Sámuel néhai kincstárnokot pedig névszerint átok alá vetette.

A nádor leánya Olinda fátyolt vőn magára, s a Pest fölötti Dunasziget kolostorának sötét falai mögé rejté szive örökös gyászát. Négy év múlva IV. Béla trónralépte első napjaiban ifjan szállott sirjába. Legalább egy fájdalommal kevesebbet vitt oda – nem tudta meg azt, hogy atyját az új király boszúló haragja szemeitől fosztotta meg.

Lábjegyzetek.

1) 1798-ban, épen midőn a francziák Nápolyban voltak, a Vezúv erősen hányta a tüzet.

2) Orvosok serege ölte meg a királyt.

Egy térre érkezénk
Hol a fenyéren nem terem növény;
Köröskörül meddő kopár homok
. . . . . . . . . . . .
Lassu eséssel hull égő fövény
Terjengő tűzpelyhekben, miként a
Hó hull szélcsendben havas tetején.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VILÁG FOLYÁSA (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

13	mosoiylyal	mosolylyal
16	üdvözlésl	üdvözlési
26	változő	változó
28	lováról té lve	lováról itélve
31	olvasasához	olvasásához
35	csendese vonultak	csendesen vonultak
61	mélységhől	mélységből
92	Mylord!	Mylord!“
121	hozszú	hosszú
132	rögzeszméjével	rögeszméjével
142	Palaestináhan	Palaestinában
147	épülendenck	épülendenek
155	arra, bogy	arra, hogy
168	alaposságárál	alaposságáról
184	állápotának	állapotának
193	kenytelen	kénytelen
195	ál!va	állva
207	őszüló	őszülő
217	tartsssék	tartassék
218	törvenyesnek	törvényesnek
221	fellaláltad	feltaláltad
231	e ykori	egykori
231	boszúnak’	boszúnak,
236	vonnl	vonni
250	természetés	természetes

VILÁG FOLYÁSA.

TARTALOM.

NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

TALÁLKOZÁS A VEZÚVON.

DIDIER.

EGY ZSIDÓ A XIII. SZÁZADBAN.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

Lábjegyzetek.

EGY ZSIDÓ
A XIII. SZÁZADBAN.